N. Kósa Judit: A nagy magyar kékség

Publikálás dátuma
2019.07.28. 10:58

Fotó: Adományozó: Kurutz Márton / Fortepan
1988-ig kellett várni a következő országos akcióra. Dr. Strömpl Gábornak viszont addigra már az emléke is elenyészett.
A Keszehóci lápa maradt meg leginkább az emlékezetemben a helynevek közül, amelyeket gimnáziumi jóbarátom bő harminc évvel ezelőtt az ínyencek élvezetével olvasott fel nekem a turistatérképekről. Akkoriban persze fogalmunk sem volt, hogy a szívünknek oly kedves „lápa” szót egy bizonyos dr. Strömpl Gábornak, a térképészeti szaknyelv elszánt magyarosítójának köszönhetjük. Ahogy egyébként azt sem tudtuk, hogy a manapság széles körben használatos turistatérkép sem létezne nélküle. Dr. Strömpl a teljesen elfeledett nagy magyarok népes klubjához tartozik. Felvidéki családban született 1885-ben a zempléni Nagymihályon, geográfiát hallgatott a pesti egyetemen dr. Lóczy Lajos tanítványaként, huszonnégy évesen ledoktorált, majd a pozsonyi egyetemre került tanársegédnek. Szolgált az első világháborúban, leszerelve Bécsben hadi geológiát kezdett tanulni, majd a trianoni döntés visszasodorta Budapestre, ahol idővel a Műegyetem közgazdasági karán lett magántanár. Ha beütjük a nevét az internetes keresőkbe, a világ legszorgalmasabb embere sejlik föl a találatokból. Végeláthatatlanul sorjáznak a térképészet, a geográfia, a barlangászat és a túrázás tárgyában írott közleményei – a Turistaság és Alpinizmus című szaklapnál belső munkatársként működött -, emellett tankönyvek szerzője is volt: a Térképolvasás című alapvetését nemcsak a jövő testnevelő tanárai, hanem a cserkészek is bibliájukként forgatták. 1917-től tevékenykedett a Magyar Turista Szövetség állandó bizottságában, amely a helynevek magyarításán szorgoskodott, 1927-ben mindezek tetejébe hivatásos katonának állt. Akkortól a hadsereg üdvére is kamatoztatta kivételes térképészi tehetségét.
Hogy ilyen sűrű tennivalók közepette, már jócskán a harmincas éveiben végül hogyan talált alkalmat rálelni a jövendőbelijére, sajnos nem tudom megmondani. Dr. Hunyady Máriáról (pontosabban: kiskresztenyei és nyitraszegi dr. Hunyady Máriáról) amellett, hogy nem jeleskedett a turista egyletekben, mindössze annyit sikerült kiderítenem: a budapesti egyetemen szerzett diplomát, gimnáziumi tanárként működött a nagyváradi orsolyák lányiskolájában, és már ő is huszonhét éves volt, amikor 1921-ben, a belvárosi plébániatemplomban igent mondott dr. Strömplnek. Az esketést az a Hanuy Ferenc végezte, aki korábban a katolikus egyetemi hallgatónők Szent Margit Körében volt Hunyady Mária mentora. Egy dolog biztos: a házasság nem akadályozta meg dr. Strömplt abban, hogy továbbra is annak éljen, ami a legjobban érdekelte. Fáradhatatlanul járta a barlangokat és az erdei utakat, kérdezgette a helyieket, mit minek hívnak, és minden lehetséges fórumon képviselte a magyar szaknyelv megszületésének fontosságát – ha ő nincs, talán még mindig ponornak hívnánk a víznyelőt, dolinának a töbröt és uvalának a lápát. A húszas évek végén pedig elérkezett oda, hogy mindezt egységes rendszerbe foglalja. A turistautak jelzése mindaddig inkább csak ötletszerűen zajlott. Az egyes turistaegyletek végigjelölték a kedvenc útvonalaikat, mígnem a Magyar Turista Szövetség 1929-ben felállított egy bizottságot az útjelzések egységesítésére. Az 1930. január elsején életbe léptetett szabályzat – Horn K. Lajos gépészmérnök, Lakner Károly nemzeti banki felügyelő és dr. Strömpl munkája – rendkívül logikus rendszert kínált a természetbarátoknak, akik akkortól ezen elvek szerint festették a jeleket. Ezt a szisztémát használjuk ma is: a jelzések színe – kék, piros, sárga, zöld – az út fontosságára, az azonos színű leágazások ábrája – kereszt, négyzet, kör, háromszög – a mellékút végén található látnivaló jellegére utal. Dr. Strömpl Gábor igazi érdeme azonban az, hogy már ezzel a munkával párhuzamosan kidolgozta a „nagyút”, az országos turista főútvonal tervét. Ami egyébként az eredeti ötlet szerint piros jelzéssel húzódott volna végig az ország hegységein a nyugati és az északkeleti – trianoni - határ között, de mivel a szorgalmas túrázók már vagy száz kilométert kékkel festettek meg, végül maradt ez a változat. A „nagy kék”, vagy ahogy Strömpl hívta, „a béke útja”, Európa első hosszútávú, majd’ ezer kilométeres turistaösvénye egy szűk évtized múltán, 1938-ban jutott el abba az állapotba, hogy egy nagyszabású akcióval fel lehetett avatni. A Szent István évre körülbelül az út négyötödén voltak készen a jelzések, így adta magát a gondolat, hogy a jubiláris esztendőben rendezzék meg a Szent István Vándorlást. Az esemény kitalálói nem is fukarkodtak a szimbólumokkal: a tavaszi napéjegyenlőség idején két irányból indult a túra, a résztvevők – akik hétvégenként és ünnepnapokon járták a hegyeket – pünkösd hétfőjén értek célba, azaz a Dobogókőre, „a csonka-hazai legrégibb” menedékházhoz. A két csoportot Zsitvay Tibor – egykori igazságügyi miniszter, nemzetgyűlési képviselő, a turista szövetség elnöke – indította útjára, egy hét különbséggel. A nagy felvonulással kísért túrázók vezetői egy-egy kecskeméti barackfából faragott túrabotot kaptak, azzal indultak az Írottkőről keletnek, illetve a Tolvaj-hegyről nyugatnak. A hosszú úton 853 turista képviselt 45 egyesületet, ők egymást váltva 2751 túranapot teljesítettek. A legtöbbet (huszonhetet) dr. Zsembery Gyula ügyvéd, aki egyúttal a fénykép-pályázatot is megnyerte.
A siker kétségtelen volt, Zsitvay Tibor érthető elégedettséggel nyilatkozta a Városok Lapjának: „Ha erre korábban gondoltunk volna, valószínűleg sikerült volna megakadályozni, hogy magyar pénz szinte megszámlálhatatlan milliókkal gazdagítsa a szomszédos országokat, mert az utazni vágyó tömegek, ha tudatában lettek volna annak, hogy a csonka hazában is figyelemreméltó, sőt páratlan látnivalók akadnak, nem özönlöttek volna állandó folyamban folyton csak külföldre.” A vándorlást legközelebb öt év múlva szerette volna megszervezni a turista szövetség, ezt azonban már elsodorta a háború. 1988-ig kellett várni a következő országos akcióra. Dr. Strömpl Gábornak viszont addigra már az emléke is elenyészett. A hírekben még egyszer szerepelt ugyan: 1947 októberében, amikor huszonkilenc másik egyetemi tanárral együtt eltiltották a katedrától. Más kérdés, hogy ő akkor már két éve nem élt. Bécsben esett szovjet hadifogságba, 1945 áprilisában, és augusztus 22-én gyűrte le a tífusz Iasiban. Tömegsírba temették. „Erős fizikuma sem tudott megbirkózni a kórral” – fogalmazott a Földrajzi Közlemények szerzője kései nekrológjában.
Szerző
Témák
turistaútvonal
Frissítve: 2019.07.28. 11:00

Lengyel László: Magyarország az új Európában

Publikálás dátuma
2019.07.28. 08:00

Fotó: Marabu
Megválasztották von der Leyen-t. Kicsiny többséggel és ezzel a formális gesztussal a parlamenti pártok kiadták mérgüket és ellenszenvüket egymás ellen. Ennek a Bizottság működése szempontjából nincs jelentősége. A Bizottság egy képzeletbeli európai köztársaság kormánya, ahol az elnök csak első az egyenlők között, nem az elnöknek van bizottsága, hanem a bizottságnak elnöke. A Bizottság vezetésének összetétele nyugat-európai és euró-övezeti szempontból nem is lehetne jobb. A bizottsági élcsapat – az elnök, von derLeyen, a két valószínű alelnök, Timmermans és Vestager, ill. a külügyi főtárgyaló, Borrell -, továbbá a jegybank elnök Lagarde, az Európai Tanács és az Európa Parlament elnökei Michel és Sassoli, mind-mind föderacionalisták és reform-pártiak. Nincs köztük egyetlen keleteurópai és szuverenista se.

Emelkedő vagy süllyedő pályán

Az idő is megérett arra, hogy az európai vezetők, mindenekelőtt Merkel és Macron, illetve a Bizottság, az ECB, az ET irányítói meghatározó lépéseket tegyenek. E mozgásnak mi nem alanyai, hanem tárgyai leszünk. Európa számára Christine Lagarde jegybankelnöki szerepe fontosabb, mint von der Leyené. Lagarde három döntő kérdésben játszik főszerepet. Egyrészt a monetáris unió továbbfejlesztésében, és a további előre haladásban a fiskális unió felé. Lagarde igazi intézményfejlesztő. Másrészt, már Draghi bizonyította, hogy a jegybankra szükség van, hogy a maga kivételes eszközeivel kezelje a válságokat. Most Lagarde-ra vár az olasz válságé. Harmadrészt, Lagarde kellő tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy a világ nagy jegybankjainak folyamatos formális és informális együttműködésében ne csak részt vegyen, hanem befolyást gyakoroljon. Ma ez a hálózat az, amely a globális gazdaság intézményrendszerét a liberális multilateralizmus szellemében egyben tartja, a végső gát a kalandor trumpi politikával szemben. 1989 és 2005 között az európai integráció emelkedő pályán mozgott. A hidegháború végén nemcsak Németország, de az európai kontinens is újra egyesült, ekkor következett Maastricht és jött létre a monetáris unió, született meg az európai alkotmány. A Delors-bizottság és a Giscard d’Estaing vezette alkotmányozó tanács idején az európai országokon belül és között felhajtó és centripetális erők működtek. Mindezt támogatta a világpolitikai és világgazdasági nyitás folyamata. Ám a francia népszavazás elállta az európai alkotmány, s így Európa politikai egységesítésének útját. A Bush-Cheney-Rumsfeld Amerikája által az iraki háborúval kierőszakolt atlanti válság súlyosan megosztotta Európát a francia-német „régiek” és az ellenük fordított brit, mediterrán és keleteurópai „újak” között. A 2008-as Nagy Recesszió, benne a görög és az euróválságok, majd a krími háborús krízis, a menekültválság, a kelet- és nyugateurópai populizmusok, a Brexit s végül a Trump Amerikája okozta újabb atlanti válság a centrifugális, lefelé vivő erőket hozta mozgásba. A Prodi-, Barroso-, Juncker-bizottságok nem rendelkeztek olyan kezdeményező erővel és politikai hatalommal, hogy ellensúlyozni tudják a centrifugális nemzetállami mozgást. Az európai széthullás megállíthatatlannak látszott. Párosult a globális liberális politikai és gazdasági rendszer válságával. Ha Berlin és Párizs elesik a liberális demokrata erők veszítettek volna Európában. Ám Merkel, áldozatokkal ugyan, de fenntartotta a német liberális jogállami demokráciát és megőrizte, sőt növelte Németország vezető szerepét Európában. Macron megnyerte nemcsak az elnök- és parlamenti választásokat, de a sárga mellényesekkel szembeni hosszú hadjáratot is. Az Európai Unió megmenekült a széteséstől. Vagy ami még tragikusabb lett volna, a nacionalista tekintélyelvűvé válástól. Május 26-án az európai csata a liberális demokrata erők javára dőlt el. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy Európa ismét elinduljon föl- és az egyesülés felé.

Európa magánya

Európának szűk mozgástérben kell manővereznie a világ legerősebb hatalma, Amerika illiberális nacionalista és kiszámíthatatlan húzásai miatt, illetve tekintélyelvű nagyhatalmak – Hszi Kínája, Putyin Oroszországa, Modi Indiája -, és középhatalmak – az ajatollahok Iránja, Erdoğan Törökországa, Bolsonaro Braziliája – erőszakos mozgásai között. A katonailag gyenge, gazdaságilag erős, a döntéseiben lassú, de megállapodásaiban megbízható Európának brutális katonai erőkkel, bizonytalan gazdaságokkal, váratlan döntésekkel kell szembenéznie egy olyan világban, ahol nem tartják be a nemzetközi megállapodásokat. Európának úgy kell kitartania a multilaterális és liberális globális intézményi és szerződési rendszer mellett, hogy e rendszer korábbi létrehozója és fő koordinátora, Amerika éppen szétzúzza azt, és a többi nagyhatalom csak azokhoz az intézményekhez és szerződésekhez tartja magát, amelyeket közvetlen nemzeti érdekének tart. Tetszik, nem tetszik, ma Európa a liberális parlamenti demokrácia - a jogállamiság, a munkaerő-, az áruk-, a szolgáltatások-, a tőke szabad áramlásának, a piacgazdaságnak a világmodellje – sajnos az egyetlen. Az Egyesült Államok, amely ezt a modell-szerepet betöltötte, ma súlyos belső meghasonlással küzd. Lehet dinamikusabb autokrata modelleket szeretni: 1939-ben Németország, a Szovjetunió vagy Japán dinamikusabbak és „modernebbek” voltak, mint Nagy-Britannia. Tessék választani! Ma Európa a globális klímavédelem előharcosa, az európai országok a világ legnagyobb adakozói, Európa próbál mindenütt tárgyalni a békéért, az emberi jogokért. És nem utolsó sorban, az európai életforma – a faji, etnikai, nemi, vallási megkülönböztetés elleni föllépés, a szociális rendszer, a tolerancia – még mindig vagy már megint a legélhetőbb életforma. A European way of life nem német vagy francia, holland vagy olasz, magyar vagy litván, hanem európai. Ezért az életformáért mennek kelet- és déleurópaiak Londonba, Németországba – nem britek vagy németek, hanem európaiak szeretnének lenni, s azt remélik, hogy egyszer európaiak lehetnek otthon is.

Megadás vagy tárgyalás

Az európai belpolitikának három válságot kell megoldania ebben a sorrendben: a brit kilépés vagy bent maradás, az olasz politikai és gazdasági összeomlás elkerülése és a keleteurópai, mindenekelőtt a lengyel és a magyar helyzet kezelése. Az európai partraszállásban írtam, az európai hatalmak megüzenik: aki mellénk áll jutalmat kap, aki szembefordul, büntetést. A macroni politika eddig diadalmaskodott: visszatartani és kiszorítani. Ha a britek menni akarnak, menjenek. Ha az olaszok Salvinit akarják, akkor ki kell zárni őket a rendszerek feletti döntésekből, Európától ne reméljenek semmit. Ha a lengyelek Kaczyńskit, a magyarok Orbánt kívánják, ne engedjük be őket Európa egyetlen intézményének vezetésébe se, és zárjuk el a forrásaikat. Ki velük Schengenből, ki velük Európa belső köréből. A cél: a feltétel nélküli megadás. Az EP bizottságai vezetőinek összetétele, az EU vezető tisztségei ezt tükrözik. A merkeli és ennek megfelelően a von der leyeni politika más: a visszatartás után tárgyalás. Igen, tárgyalás, de immár nem a megnyerésről (appeasement), hanem a megadás feltételeiről. Szükségünk van a britekre, akár mennek, akár maradnak. Tárgyaljunk velük. Meg kell oldanunk az olasz helyzetet, mert az olaszok maguktól nem tudják megoldani: ne omoljanak a fejünkre. S végül, tárgyalni kell a kelet-európaiakkal, mert Kaczyński és Orbán rendszereire Európának nincs szüksége, de Lengyelországra és Magyarországra igen. Ha valaki azt hiszi, hogy a von der Leyen-bizottság, a jogállamiságért továbbra is felelős Timmermans-szal, elnézőbb lesz Orbánnal és Kaczyńskival, akkor álomvilágban él. Orbán nálunk is pontosabban tudja, hogy az európai választás és ez a bizottság az európai politikájának bukását jelenti. Csak még azt nem látja világosan, hogy milyen következményekkel jár mindez magyarországi korlátlan hatalmára. Az orbáni hatalom lényege a korlátlanság és a leválthatatlanság hite. Ha ez megrendül, bármi megtörténhet. A feltétel nélküli megadás üzenetére 1944-ben, Magyarország szörnyű belső erőszakkal reagált. Látjuk, hogy az Orbán-rendszer első reakciói hasonlók: az ártatlanok és védtelenek lekaszabolása. Egyetlen célja: a korlátlan erő felmutatása. Élet és halál ura vagyok, bármit megtehetek. Európában nem történt semmi ellenünkre. Minden az én, a mi szándékunk szerint alakul. Győztünk, győzünk és győzni fogunk. Ha Európa a közvetlen beavatkozás mellett dönt, akkor az őszi lengyel parlamenti és a magyar önkormányzati választások előtt teszi. Így a Fideszt az önkormányzati választások előtt távolítja el az Európai Néppártból, gyorsítja fel a 7. cikkely szerinti eljárást, kezdeményezi kizárásunkat Schengenből. Ez, ha tudomásukra jut, ráébresztheti az Orbán-hatalom képviselőit és választóit, hogy baj van. Amire az Orbán-rendszer a „buzizás-cigányozás-zsidózás” szentségtelen hármasával válaszolhat: semmi baj, erősek vagyunk. Ha Európa vezetői a folyamatos kivezetés, a távoli parlamenti választásokra építkezés mellett döntenek, akkor előbb a brit, az olasz, a lengyel konfliktusokkal fognak foglalkozni. 1918-19-ben és 1944-45-ben is magunktól hullottunk darabokra. A versenyfutás elkezdődött.
Frissítve: 2019.07.28. 08:25

T. Takács Zsuzsa: Égetni való emlékek

Publikálás dátuma
2019.07.27. 21:01

Fotó: Shutterstock
„Ez a legborzasztóbb, hogy még csak nem is emlékeznek rá. Más érzés lenne, ha őszintén sajnálva a tetteiket, szavaikat, bocsánatot kérnének. Látná, hogy megbánták.”
Emeld fel a holdvilágképed! Hadd lássuk, hogyan sírsz, dagadt! ‒ mondta a mellette ülő lány a kövér kislánynak, aki sírva hajtotta a fejét a padra. Amikor felemelte, a padtársa úgy nyomta vissza a fejét, hogy beverte a homlokát a pad szélébe. Első nap az általános iskolában. Ez volt a kezdet, ahogy bement a tanterembe és a tanítónő leültette az utolsó padba, egy lány mellé. Rögtön csúfolni kezdte és csatlakoztak hozzá többen is a közelben ülők közül, fiúk és lányok vegyesen. Az óvodában olyan jó volt! Nem is tudta, milyen oázisa volt az emberi jóságnak. Az óvónénije régen apáca volt. Ott tanult óvónőnek. Amikor megszüntették a rendjét, elhelyezkedett egy óvodában. Talán miatta is vált természetessé az ovijában, hogy senkit sem csúfoltak, nem közösítettek ki. Az egyik legjobb barátja például egy állami gondozott, nevelőszülőknél élő cigányfiú volt. Az óvodában egyenlőség és testvériség volt. Kövér, szemüveges, szeplős ‒ mindegy. Gyerek. Az általános iskolában viszont nemcsak a kezdet volt ilyen, hanem végig a 8 év. Sokszor hitte azt, hogy nem éli túl a rendszeres megalázásokat. Csak annyi volt a bűne, hogy kövér. Ezzel érdemelte ki a csúfolásokat. Az is előfordult, hogy fiúk fenékbe rugdosták, leköpdösték. Soha, senki nem védte meg. Azok sem, akikkel barátkozott. Még a tanárok között is voltak, akik megalázták. Álmatlanul forgolódott, miközben egyre több emlék tolult fel a gyerekkorából annak köszönhetően, hogy a volt osztálya Facebook csoportot alapított és már harmadszorra kellett törölnie magát, mert ismét és ismét felvette tagnak valamelyikük. Harmadszorra beállította, hogy ne tudják bejelölni. Páran írtak is neki, hogy lesz osztálytalálkozó. Ő meg visszaírt emlékeket idézve, hogy ezek után miért menne? Egyszer, húsz évesen adott egy esélyt nekik. Úgy gondolta, hogy felnőttek a többiek, mások lettek. Elment hát az osztálytalálkozóra. Vacsora után a többség váratlanul kört alakított a székeikkel az asztal melletti üres részen, beszélgettek, nevetgéltek és nem zavarta őket, hogy néhányan az asztal végénél maradtak. Kiközösítve. Úgy, mint egykoron. Az eltelt több mint három évtized alatt mindig megdöbbent, amikor az utcán összetalálkozott egykori osztálytársaival vagy a neten írtak neki. Úgy viselkedtek vele, mintha semmi sem történt volna. Ha felemlegette a sérelmeit, nem emlékeztek rá. Volt, aki fel is háborodott rajta, hogy ugyan már, vádaskodás, ő ilyet nem tett. Ez a legborzasztóbb, hogy még csak nem is emlékeznek rá. Más érzés lenne, ha őszintén sajnálva a tetteiket, szavaikat, bocsánatot kérnének. Látná, hogy megbánták. Tényleg menjen el? Néhány volt osztálytársával kapcsolatot tart a Facebookon. Köztük is vannak olyanok, akiknek volt mit megbocsátania és voltak, akiknek elutasította az ismerősnek jelölését. Ha elmenne és vidáman sztorizgatna azokkal, akik tönkretették az általános iskolás éveit, úgy érezné, hogy szembeköpné a nehezen megszerzett önbecsülését. Ahogy otthon selejtezett és kipakolt egy szekrényt, előkerült egy ballagási tarisznya. Az általános iskolai. 34 éve bújt meg a szülei szekrényfiókjában. Kinyitotta. Benne volt az osztálynévsor is, hengerként feltekerve. Kitekerte, végigolvasta és közben a megbocsátásra gondolt. Égi jel volt. Talán. Értelmezés kérdése. Talán azt akarta üzenni vele az univerzum, hogy ideje lezárnia a múltnak ezt a részét. Mosolyogni kezdett. Megbocsátás? Önkéntelenül felfelé tartotta egyik keze középső ujját, miközben tenyerét maga felé fordította és a többi ujját behajlította. Felállt, elindult a fürdőszoba felé és útközben a konyhában magához vett egy doboz gyufát. Felhajtotta a wc műanyag ülőkéjét, meggyújtott egy szál gyufát és a lobogó láng fölé tartotta az osztálynévsoros tekercset. Amikor már nem bírta tartani, bedobta a wc-be a hamuvá váló papírt, s végül meghúzta a víztartály láncát. A hamu eltűnt a lefolyóban. Oda került, ahová az ilyen emlékek valók. Jó érzés volt. Felszabadító. Aznap éjjel mosolyogva aludt el.