A Keszehóci lápa maradt meg leginkább az emlékezetemben a helynevek közül, amelyeket gimnáziumi jóbarátom bő harminc évvel ezelőtt az ínyencek élvezetével olvasott fel nekem a turistatérképekről. Akkoriban persze fogalmunk sem volt, hogy a szívünknek oly kedves „lápa” szót egy bizonyos dr. Strömpl Gábornak, a térképészeti szaknyelv elszánt magyarosítójának köszönhetjük. Ahogy egyébként azt sem tudtuk, hogy a manapság széles körben használatos turistatérkép sem létezne nélküle.
Dr. Strömpl a teljesen elfeledett nagy magyarok népes klubjához tartozik. Felvidéki családban született 1885-ben a zempléni Nagymihályon, geográfiát hallgatott a pesti egyetemen dr. Lóczy Lajos tanítványaként, huszonnégy évesen ledoktorált, majd a pozsonyi egyetemre került tanársegédnek. Szolgált az első világháborúban, leszerelve Bécsben hadi geológiát kezdett tanulni, majd a trianoni döntés visszasodorta Budapestre, ahol idővel a Műegyetem közgazdasági karán lett magántanár.
Ha beütjük a nevét az internetes keresőkbe, a világ legszorgalmasabb embere sejlik föl a találatokból. Végeláthatatlanul sorjáznak a térképészet, a geográfia, a barlangászat és a túrázás tárgyában írott közleményei – a Turistaság és Alpinizmus című szaklapnál belső munkatársként működött -, emellett tankönyvek szerzője is volt: a Térképolvasás című alapvetését nemcsak a jövő testnevelő tanárai, hanem a cserkészek is bibliájukként forgatták. 1917-től tevékenykedett a Magyar Turista Szövetség állandó bizottságában, amely a helynevek magyarításán szorgoskodott, 1927-ben mindezek tetejébe hivatásos katonának állt. Akkortól a hadsereg üdvére is kamatoztatta kivételes térképészi tehetségét.
Hogy ilyen sűrű tennivalók közepette, már jócskán a harmincas éveiben végül hogyan talált alkalmat rálelni a jövendőbelijére, sajnos nem tudom megmondani. Dr. Hunyady Máriáról (pontosabban: kiskresztenyei és nyitraszegi dr. Hunyady Máriáról) amellett, hogy nem jeleskedett a turista egyletekben, mindössze annyit sikerült kiderítenem: a budapesti egyetemen szerzett diplomát, gimnáziumi tanárként működött a nagyváradi orsolyák lányiskolájában, és már ő is huszonhét éves volt, amikor 1921-ben, a belvárosi plébániatemplomban igent mondott dr. Strömplnek. Az esketést az a Hanuy Ferenc végezte, aki korábban a katolikus egyetemi hallgatónők Szent Margit Körében volt Hunyady Mária mentora.
Egy dolog biztos: a házasság nem akadályozta meg dr. Strömplt abban, hogy továbbra is annak éljen, ami a legjobban érdekelte. Fáradhatatlanul járta a barlangokat és az erdei utakat, kérdezgette a helyieket, mit minek hívnak, és minden lehetséges fórumon képviselte a magyar szaknyelv megszületésének fontosságát – ha ő nincs, talán még mindig ponornak hívnánk a víznyelőt, dolinának a töbröt és uvalának a lápát. A húszas évek végén pedig elérkezett oda, hogy mindezt egységes rendszerbe foglalja.
A turistautak jelzése mindaddig inkább csak ötletszerűen zajlott. Az egyes turistaegyletek végigjelölték a kedvenc útvonalaikat, mígnem a Magyar Turista Szövetség 1929-ben felállított egy bizottságot az útjelzések egységesítésére. Az 1930. január elsején életbe léptetett szabályzat – Horn K. Lajos gépészmérnök, Lakner Károly nemzeti banki felügyelő és dr. Strömpl munkája – rendkívül logikus rendszert kínált a természetbarátoknak, akik akkortól ezen elvek szerint festették a jeleket. Ezt a szisztémát használjuk ma is: a jelzések színe – kék, piros, sárga, zöld – az út fontosságára, az azonos színű leágazások ábrája – kereszt, négyzet, kör, háromszög – a mellékút végén található látnivaló jellegére utal.
Dr. Strömpl Gábor igazi érdeme azonban az, hogy már ezzel a munkával párhuzamosan kidolgozta a „nagyút”, az országos turista főútvonal tervét. Ami egyébként az eredeti ötlet szerint piros jelzéssel húzódott volna végig az ország hegységein a nyugati és az északkeleti – trianoni - határ között, de mivel a szorgalmas túrázók már vagy száz kilométert kékkel festettek meg, végül maradt ez a változat.
A „nagy kék”, vagy ahogy Strömpl hívta, „a béke útja”, Európa első hosszútávú, majd’ ezer kilométeres turistaösvénye egy szűk évtized múltán, 1938-ban jutott el abba az állapotba, hogy egy nagyszabású akcióval fel lehetett avatni. A Szent István évre körülbelül az út négyötödén voltak készen a jelzések, így adta magát a gondolat, hogy a jubiláris esztendőben rendezzék meg a Szent István Vándorlást. Az esemény kitalálói nem is fukarkodtak a szimbólumokkal: a tavaszi napéjegyenlőség idején két irányból indult a túra, a résztvevők – akik hétvégenként és ünnepnapokon járták a hegyeket – pünkösd hétfőjén értek célba, azaz a Dobogókőre, „a csonka-hazai legrégibb” menedékházhoz.
A két csoportot Zsitvay Tibor – egykori igazságügyi miniszter, nemzetgyűlési képviselő, a turista szövetség elnöke – indította útjára, egy hét különbséggel. A nagy felvonulással kísért túrázók vezetői egy-egy kecskeméti barackfából faragott túrabotot kaptak, azzal indultak az Írottkőről keletnek, illetve a Tolvaj-hegyről nyugatnak. A hosszú úton 853 turista képviselt 45 egyesületet, ők egymást váltva 2751 túranapot teljesítettek. A legtöbbet (huszonhetet) dr. Zsembery Gyula ügyvéd, aki egyúttal a fénykép-pályázatot is megnyerte.
A siker kétségtelen volt, Zsitvay Tibor érthető elégedettséggel nyilatkozta a Városok Lapjának: „Ha erre korábban gondoltunk volna, valószínűleg sikerült volna megakadályozni, hogy magyar pénz szinte megszámlálhatatlan milliókkal gazdagítsa a szomszédos országokat, mert az utazni vágyó tömegek, ha tudatában lettek volna annak, hogy a csonka hazában is figyelemreméltó, sőt páratlan látnivalók akadnak, nem özönlöttek volna állandó folyamban folyton csak külföldre.”
A vándorlást legközelebb öt év múlva szerette volna megszervezni a turista szövetség, ezt azonban már elsodorta a háború. 1988-ig kellett várni a következő országos akcióra. Dr. Strömpl Gábornak viszont addigra már az emléke is elenyészett. A hírekben még egyszer szerepelt ugyan: 1947 októberében, amikor huszonkilenc másik egyetemi tanárral együtt eltiltották a katedrától.
Más kérdés, hogy ő akkor már két éve nem élt. Bécsben esett szovjet hadifogságba, 1945 áprilisában, és augusztus 22-én gyűrte le a tífusz Iasiban. Tömegsírba temették. „Erős fizikuma sem tudott megbirkózni a kórral” – fogalmazott a Földrajzi Közlemények szerzője kései nekrológjában.
