A hektikusnak tűnő rendőrségi aktivitást Cs. Béla elleni első fokú ítélet hozta felszínre: a férfit csütörtökön a bíróság figyelmeztetésben részesítette életvitelszerű közterületi tartózkodás miatt. A sokat bírált törvénymódosítás tavaly októberi elfogadása óta Cs. Béla volt a tizenharmadik, akit otthontalansága miatt állítottak bíróság elé – az esetek időbeli eloszlása viszont különös. Míg tavaly októbertől januárig 10 hajléktalant állítottak bíróság elé azért, mert az utcán élt, azóta viszont csak hármat.
Lapunk kikérte a pontos adatokat a rendőrségtől, ám az ORFK azt közölte, hogy havi bontású összesítésük nincs. Így is tetten érthető azonban, hogy korántsem állandó a rendőrség igyekezete. A Népszava idén márciusban az ORFK-tól kapott adatokra hivatkozva megírta, hogy októbertől március 4-ig országszerte 338 esetben alkalmazott helyszíni figyelmeztetést a rendőrség „életvitelszerű közterületi tartózkodás” szabályainak megsértése miatt. Most pedig azt tudtuk meg, hogy október 15. és július 22. között országszerte 400 esetben alkalmaztak helyszíni figyelmeztetést. Ezen belül 18 szabálysértési előkészítő eljárást indítottak – egyet-egyet Pest, Fejér, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Veszprém, Győr-Moson-Sopron megyében, kettőt Baranyában, tízet pedig Budapesten –, s ebből 12 esetben állítottak hajléktalant bíróság elé.
Vagyis míg október és március között, öt hónap alatt 338, addig az azóta eltelt négy hónapban mindössze 62 ember esetében indítottak valamilyen intézkedést. S amíg az októbertől januárig eltelt 3 hónapban 10 embert állítottak bíróság elé hajléktalanság miatt, addig januártól július 25-ig, vagyis kétszer annyi idő alatt, mindössze hármat.
Misetics Bálint, A Város Mindenkié csoport szociálpolitikusa szerint van magyarázat az eltérő intenzitásra, sőt, Cs. Béla őrizetbe vételére is, noha nem feltétlenül a törvény betűiben találjuk meg azt. Az októberi törvénymódosítás után a rendőrség buzgón nekilátott, hogy megfeleljen a paragrafusnak, csakhogy pár hét elteltével, amikor az ügyek kezdtek bírósági szintre jutni, több bíró egymástól függetlenül az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult egyéni normakontrollt kérve. Ez elbizonytalanította a rendőrséget, amely jobbnak látta kivárni e folyamat végét. Az Alkotmánybíróság pedig júniusban kimondta – a hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek szerint szégyenletes döntéssel –, hogy nem alaptörvény-ellenes a szabálysértési törvénynek az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalmára vonatkozó szabályozása, ez pedig feloldhatta a rendőrségi önkorlátozást is. Ezzel kapcsolatos kérdésünkre az ORFK lapunknak lényegben azt mondta, az Ab-döntéstől függetlenül végezték munkájukat: a rendőrség a vonatkozó jogszabályok életbe lépését követően az abban foglaltaknak megfelelően jár el, ha szabálysértést észlel, akkor intézkedést kezdeményez.
Misetics Bálint mindehhez hozzáfűzte: ő maga több, különböző rendőrségi forrásból úgy értesült, hogy a most Cs. Béla esetével indult felfokozott intézkedési roham két hétig fog tartani, s egyik célja, hogy „megtisztítsák” a köztereket a hajléktalanok látványától a nemsokára kezdődő Maccabi Játékok előtt. Ilyen híreket hallott Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója is, aki szerint nemzetközi közönséget vonzó fesztiválok, sportesemények, s nem különben a választások előtt megugrik a hajléktalanok elleni intézkedések gyakorisága.
Noha az őszi önkormányzati választás még odébb van – így a következő „razzia-felfutás” a szakértők szerint majd október elejére várható –, beszédes adat, hogy 2014-ben októberében, a helyi választások előtt a rendőrség 124 esetben intézkedett hajléktalanokkal szemben, miközben ugyanabban az évben augusztusban 4, júliusban pedig 6 volt ez a szám. Az ORFK kérdésünkre tagadta, hogy ilyesfajta mozgatórugók is érvényesülnének, amikor a hajléktalanokkal szemben intézkednek.
Nyáreste fedél nélkül
Megvillan a rendőrautó kék fénye a kis belvárosi téren kifeszített, Police feliratú szalagon. Egyenruhások zseblámpával világítják a padot, ahová esténként hajléktalanok szokták bevackolni magukat, négyzetcentiméterenként vizsgálják át a területet árulkodó nyomok után kutatva.
Jól öltözött férfi, mint később kiderül, a szomszédos étterem üzemeltetője álldogál a közelben:
– Láttuk már itt azt a hajléktalant, nem először jött ide. Nem is igen örültünk, mert hát csak egy bokor választotta el a vacsorázó vendégeinktől, és már bocsánat, de szagra és látványra sem jó ez. Most is itt üldögélt, de jött valami fiatal suhanc. Először csak kiabált vele, aztán behúzott neki egyet. Az meg olyan szerencsétlenül esett, hogy bevágta a fejét. Élet-halál közt volt, amikor elvitték. A tettes elfutott.
Csóválja a fejét:
– Most persze itt vannak a rendőrök, és engem faggatnak, mehetek majd tanúskodni, bezzeg korábban nyomuk sem volt, amikor a hajléktalanokat kellett volna elzavarni!
Néhány utcával, de már egy kerülettel odébb, csöndes a Rákóczi tér valamivel este tíz után. Egyetlen padon látni csak hajléktalant. Lábánál huzat nélküli paplan, előtte nejlonszatyorban fél üveg kóla és ásványvíz. Amint közelebb lépünk, riadtan nyitja ki a szemét, és önkéntelenül is összehúzza magát. Aztán hogy ijedtsége elpárolog, megkönnyebbülve, lassan, de érthetően válaszol a kérdésekre. Kapus Mihály Istvánként mutatkozik be, azt mondja, valaha műtőssegéd volt, de elvesztette állását azzal együtt szolgálati lakását, aztán családjával is megromlott a viszonya, ez pedig megpecsételte a sorsát, 15 éve él már az utcán.
– Hogy rendőrt láttam-e? Most nem, este tíz után sosem jönnek. Attól korábban szoktak csak igazoltatni. Megkérnek, álljak odébb, s kérik, világosban ne feküdjek a padra.
Kapus Mihály István azt mondja, tud róla, hogy törvényt hoztak a hajléktalanok ellen, de állítja, ő maga ebből még semmit nem tapasztalt. Igaz, teszi hozzá, általában sötétedés és tíz után fekszik csak le.
A kerület másik felén, a II. János Pál pápa téren kutyáját sétáltatja késő este egy középkorú férfi. Az eb dühösen ugat közeledtünkre, de aztán ahogy érzi gazdája nyugalmát, lecsillapodik hamar.
– Néhány éve még más világ volt itt. A bokrokban emberek éltek. Nem behúzódtak oda, hanem ott éltek, az volt az otthonuk. Aztán jött a szigorítás, a bokrokat visszavágták, hogy már ne adjon rejteket senkinek se, a rendőrök pedig gyakrabban igazoltattak, és eltűnt a hajléktalanok többsége. Még a családom is vitába száll velem, megkapom, hogy nem vagyok humánus, és hát igaz, nekem is van némi rossz érzésem, de azért csak kimondom: jobb a helyzet, békésebb a környék, hogy eltűnt a hajléktalanok többsége.
– Hová lettek?
– Azt nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az egyiküknek sem jelent kiutat, ha hagyjuk őket az utcán. Ezt amúgy kipróbáltuk évtizedeken át, és ha jól tudom, nemigen segített a szerencsétleneken, hogy a hatóság nem vegzálta őket.
Noha a környékbeli férfi szerint alig akad már itt hajléktalan, a tér másik oldalán találunk egy háromfős társaságot: ketten vallják magukat otthon nélkülinek. A halkan, lassan, de világosan beszélő Zoltán azt mondja, néhány napja jött ki a hajléktalanszállóról.
– Miért?
– Jobb a levegőn.
– Ennyi?
– Meg nem akartam verekedni.
– Kellett volna?
– Kellett volna.
– Bent a szállón?
– Mindig akad valaki, aki beleköt az emberbe. Nekem pedig ilyenkor csak az a kérdés, hogy megcsapom vagy megcsapom. Bokszoltam valaha.
Két társa hevesen bólogat. Egyikük mobilja megcsörren. Előbb csak hallgat, aztán mákos hangon szól bele a hívott férfi:
– Jól van, jól van, édesanyám, mindjárt otthon vagyok.
Az otthon szónál mintha felcsillanna a két másik férfi szeme, de épp csak egy pillanatra, aztán újra nem látszik érzelem az arcukon. A hosszú csöndet rohanó léptek hangja és felharsanó kiáltás töri meg:
– A kurva anyádat!
Egy emberként fordul az egymással veszekedő, jól öltözött, ittas fiatalok felé a három férfi.
– Látja, nem is velünk van a baj, nem mi csináljuk a balhét! – háborodik fel a társaságból a bongyor, fekete hajú, tagbaszakadt Csaba. – Lehet, hogy néha koszosak vagyunk, talán még szagunk is van, meg estére beiszunk kicsit, de mi nem hangoskodunk, nem kötözködünk. Mégis minket csesztetnek állandóan! Tegnap is itt volt egy csapat járőr, igazoltattak mindenkit, s kérték álljunk odébb.
Zoltán szólal meg aztán:
– Talpra kellene állni. Van szakmám, kapnék munkát. Csak ezt kéne letennem valahogyan – emeli meg a lábánál álló műanyagpalackos bort. – Le kellene tennem valahogy. Csak segítene valaki. - Boda András
