A vezér „filozófiája”

A magyar hatalom bornírtsága az elmúlt napokban megint megérkezett az erdélyi Tusványosra, a 30. szabadegyetemre, ahol már csak emlék a párbeszéd, s amely mára inkább csak fideszes voksturné lett, amelyre a romániai sajtó fittyet sem hány, de amit a román politika mind rosszallóbban néz. (Hogyan nézné Budapest, ha a román kormányfő minden évben Gyuláról hirdetne „illiberális dákoromán” nézeteket?)

A magyar mamelukok most is megágyaztak a szombat délelőtti fő előadásnak. Kezdve a pénzügyminiszter Varga Mihállyal, aki azt üzente haza a kis- és középvállalkozásoknak: nemzeti sportnak tekintik az adó elkerülését, amelyre mintha több energiájuk menne el, mint a termékeik eladására. Bevégezve az „én katolikus vagyok” Bayer Zsolttal, aki a norvég Jorgen Randers klímastratégia-professzor anyjára bikát eresztene. Volt még: nem kell szemérmesnek lenni, névvel, címmel vállalom, igen, a magyar állam intézményes módon támogatja a külhoni pártokat, csókoltatom az utódállamokat, akiknek ez nem tetszik (Semjén Zsolt), a DK Európa legszélsőségesebb pártja (Gulyás Gergely).

Az apróságok után felajzva várta a közönség Orbán Viktor kormányfő beígért „nagy ívű, nemzetközi kontextusba helyezett országstratégiai” beszédét (Szánthó Miklós, az Alapjogért Központ igazgatója). Nem a közönség tehet róla, de még csak annyit sem kapott, mint az utóbbi harminc évben. Csupán egy kissé megkésett, zavaros moralizálással kevert politika-filozófiai elmélkedést arról, miért győzi le (kell legyőznie) az illiberális társadalomszervezésnek a világuralmat hirdető liberális gondolatot.

Nem mennénk bele a részletekbe, hiszen maga a kormányfő sem tudta eldönteni: ébren van-e vagy álmodik, esetleg azt álmodja, hogy nem álmodik. Mindenesetre, ha valóban felébredne, valaki figyelmeztethetné: a liberálisok is „a mi” sportsikereinknek örülnek, s tőlük sem idegen, hogy ne cselekedjenek olyat másokkal, amit maguknak nem kívánnak. Esetleg arra is, nem kellene a finn alkotmánybíróság hiányával példálózni, inkább azt kellene megkérdezni: miért működik a finn demokrácia, s miért nem a magyar?

Amúgy mint liberálisok (is) mondhatjuk, mi nem gyűlöljük Orbán Viktort. A politikájukat utáljuk, azt a társadalomszervezési gyakorlatot, amit ajnároznak. De még ez sem igaz: azt a magyar valóságot gyűlöljük, amit ez az illiberális hatalom teremtett. Nem csak a nyomor, az éheztetett menedékre várók, meg az iskolarendszer, a tudományos élet, a sajtószabadság, a parlamentarizmus szétverése miatt. Hanem a kilátástalanság okán, aminek következtében százezrek menekültek külföldre. Amiatt utáljuk, hogy egy történelmileg kivételesen kegyes pillanatban hatalomra jutott nemzedék nemcsak önmagát, hanem a nemzetet is szellemi és anyagi értelemben egyaránt Európa trágyadombjára tolja, miközben ő maga dőzsöl, és saját politika-filozófiai katyvaszát etetve menekül a valóság elől.

A szombati előadásban egyetlen új gondolat jelent meg: a keresztény szabadságé. S tényleg, a kérdés az: keresztény szabadságot akarunk-e, vagy szabad – többek közt – keresztényeket?