A káosz prófétája

Nem lehet megváltani a kárhozatra születő embertömeget, amely csak az örökös nemzésben tud vigaszt találni, csak hogy egyre sokasodjon, és szakadatlanul szaporítsa az áldozatra szántak millióit.

Kíméletlen, ugye? Albert Caraco (1919–71), a múlt század eretnek filozófusa ótestamentumi próféták haragjával ostorozta az emberiséget. A legsötétebb képet festette rólunk. Fő műve, A káosz breviáriuma néhány éve magyarul is megjelent – ebből való az idézet –, nyomasztó olvasmány, depresszióra hajlamosaknak nem is ajánlom.

A zavarba ejtő szerzőről születésének centenáriumán tanácstalanul hallgat az utókor. Próbálunk csöndben megfeledkezni róla. Nem mintha baljós meglátásai elavultak volna. Éppen ellenkezőleg, a vesztébe rohanó civilizációról elmélkedve nagyon is éles szemű megfigyelőnek bizonyult. Kortársai sem tudtak mit kezdeni vele, a provokátorral, aki csupa kínos dologgal szembesített. Jobb híján „apokaliptikus nihilistának” nevezték. Önmagát olyan reakciósként határozta meg, „akinek nézeteitől még az anarchisták is elborzadnának”.

Albert Caraco száz éve született Isztambulban, szefárd zsidó családban. Módos kereskedő szüleivel Bécsben, Prágában, Berlinben élt a békeévekben. A nácik elől továbbálltak Párizsba, majd – még épp jókor – Dél-Amerikába. Uruguayban katolizáltak, felvették az állampolgárságot. Ezért történhetett, hogy a háború után Európába visszatérő szerző nemzetiségét összevissza adják meg a lexikonok, az uruguayi–francia–török–zsidó változatos kombinációival.

Albert kerülte az embereket, a külvilággal csak prostituáltak révén érintkezett. Elveihez hűen nem nemzett utódokat. Barátai sem voltak. Szerényen éldegélt a családi vagyon maradékából, nem szorult kenyérkereső munkára. Megszállottan írta komor francia nyelvű esszéit a boldogságra képtelen emberiségről. Megváltásként várta a mindent elsöprő katasztrófát, amely szerinte szükségszerű és kívánatos. Ha ismeri Vörösmartyt, választhatta volna mottóul: „Az ember fáj a földnek”.

Caraco is arra jutott, nincsen remény. „Mi már itt vagyunk a pokol fenekén”, állapította meg. Meg- és elvetett mindent, a vallástól a modern tömegtársadalomig, a barbárságtól a felvilágosodásig. A túlnépesedő emberiséget hemzsegő rovarfajhoz hasonlította, amely ellepi és tönkreteszi a bolygót. Vallotta, betegségeiket nem volna szabad gyógyítani, ivartalanítani kellene őket. „Minél többen pusztulnak, annál jobb nekik, legalább nem kell saját kezünkkel lemészárolnunk őket.” Ha ettől egy anarchista elborzad, mit mondjak, megértem.

A káosz prófétája csillogó intellektus volt, metsző éleslátással. Jól írt. Tudott is annyit a sárkányfog-veteményről, mint Vörösmarty, Kafka, Orwell, Hamvas vagy Örkény. Csak neki nem volt humora. Nem ismerte a titkot: néha muszáj röhögnünk a nyomorúságunkon, ha túl akarunk élni. Igaz, Caracót nem a túlélés érdekelte, hanem az elmúlás. Úgy érezte méltóságteljesnek, hogy maga válassza meg halála idejét, helyét és módját. Szabad elhatározásából, ötvenkét évesen távozott külön bejáratú földi poklából.