Kialkudni nem elég

A hírek szerint a szálláshely-szolgáltatás és a vendéglátás területén az érintett vállalkozások és munkavállalói érdekképviseleti szervezeteik azt tervezik, hogy 2020. január 1-től a több mint 400 ezer embert foglalkoztató szegmensben a jogszabályban előírtnál magasabb, ágazati szinten kötelező garantált bérminimumot (közismertebb nevén: szakmunkás minimálbért) érvényesítenek. Ugyanekkor a „törvényes” – minden hazai munkáltatóra és munkavállalóra kiterjedő – garantált bérminimum összege bruttó 210.600 forint lesz. A jelzett szakma pluszemelést szorgalmazó képviselői vélhetően ettől érzékelhetően magasabb kötelező ágazati szintű bértarifában gondolkoznak, hiszen plusz 5 százalék alatti mérték alatt (ez bruttó 10.530 forint havonta) nem igazán érdemes hozzányúlni a mostani szisztémához. 
A turizmus alapágazataiban (szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás, utazásközvetítés és szervezés) 2017-es adatok szerint 27 ezer társas, 48 ezer egyéni vállalkozó működik. Az ágazat közvetlenül a GDP csaknem 7 százalékát produkálja, tágabb összefüggésben meghaladja a 10 százalékot.
Mindenképpen izgalmas az ágazati garantált bérminimumról való tárgyalások megkezdése, főként oly’ módon, hogy nem a központi hatalom, hanem egy kiemelkedően fontos tevékenység piaci szereplői (vállalkozók, munkavállalók) kezdeményezhetik a döntést a magasabb tarifaértékről. A Magyar Nemzet híradása szerint a tárgyalások színtere a Turizmus - Vendéglátás Ágazati Párbeszéd Bizottság (továbbiakban: TVÁPB), melynek meghatározó munkaadói szereplője a VIMOSZ (Turisztikai és Vendéglátó Munkaadók Országos Szövetsége), az ágazat munkavállalóit pedig intézményesített módon a VISZ (Vendéglátó és Turisztikai Szakszervezet) képviseli. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat honlapja szerint ez a két szövetség alkotja a szóban forgó középszintű ágazati fórumot. Egyszerű is lehetne ez a történet: a két szakmai szervezet „kialkudja” a dolgozók számára kedvezőbb bértételt, megállapodnak, aláírnak, pezsgő, fotók stb.
Csakhogy.  
Ebben a vonzó szakmában egyaránt piaci szereplők a Borsod megyei vendégház-tulajdonosok és a Balaton partján működő szállodák. Ugyanígy fellelhető a szektorális ellenérdekeltség a Michelin-csillagos budapesti étterem és a falusi kisvendéglő üzemeltetői között. Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az „ötcsillagosok” és az „egycsillagosok” ugyanabban a gazdasági környezetben működnek, és vendégkörük, hatékonyságuk (árrés termelő képességük) illetve tőkeerejük azonos?! Egyikük már most csaknem belepusztul a bruttó 200 ezer forint körüli garantált bérminimum kifizetésébe, a másiknak pedig meg se kottyan!   
Hogy kik vannak többen? Nem kérdés: a mikro –és kisvállalkozók, illetve rosszul fizetett alkalmazottaik. Lehet, hogy a 75 ezer vállalkozás sok, de ezt eddig még senki nem merte kimondani. Ha nem jól mérik be az új ágazati tarifát, akkor vállalkozások ezrei mehetnek tönkre, illetve választhatnak nem törvénytisztelő (színlelt szerződés, stb.) megoldásokat. Ezt még a piaci versenytársak sem akarhatják!  
Térjünk vissza a tárgyaló bizottsághoz. A szakszervezeti pozíció egyértelmű: magasabb bért akar, és nagy érdeke fűződik a szakma „megtisztulásához”. (Nekünk is.) Nem is várható el, hogy az egyébként is gyengén fizetett érdekképviseleti körben józanságra, önmérsékletre hívják fel a figyelmet. De azért arra is gondolniuk kell, hogy ha Szabolcs megye egyik nagyközségében tönkremegy valamelyik egész évben üzemelő kisvendéglő, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a nyelvismerettel nem rendelkező felszolgáló azonnal biztos állást kap a Velencei tónál!  
VIMOSZ érdekkörébe komoly szakmai szervezetek és neves vállalkozások tartoznak. A Szövetségnek direkt módon 50 tagja van, az ágazati partnerekkel együtt (közvetett módon) 1.500 körüli. A VIMOSZ-ba tömörült cégeknél közvetlenül foglalkoztatottak száma 20 ezer fő, a bővített értelmezés szerint 60 ezer dolgozó. Ez nem kevés, de nem fedi le a szakmát. Sokkal érdekesebb a szakmai érdekképviselet közvetlen tagságának összetétele. Nyilvános a tagnévsor, érdemes néhány „húzó” nevet megemlíteni: Gerbeaud Gasztronómiai Kft. (207 dolgozó), Gundel Kft. (155), Julienne Kft. (186), McDonald’s Kft. (1.861), Thermal Hotel Visegrád Zrt.(133), a Hunguest Hotels Zrt. (17 belföldi szállodával) + Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége – láthatóan a VIMOSZ elsősorban nem a mikro és családi vendéglátó kereskedők ernyőszervezete. Ezzel nincs semmi baj, csak továbbra is kérdés: mi lesz a tízezernyi – elsősorban – vidéki vendégház és kisétterem tulajdonossal, valamint dolgozóik munkahelyével? Értük ki emeli fel a hangját? 
Az ágazati garantált bérminimum kérdése emlékeztet a két évvel ezelőtti „kötelező felszolgálási díj” (szervizdíj) körüli vitára. A „kicsik” tiltakoztak a rendszeresítése ellen, a „nagyok” támogatták. Aztán maradt minden a régiben: az éttermekben van jogi lehetőség a szervizdíj felszámolására, de nem kötelező. (Jelzem: a jelenlegi munka-erőpiaci helyzetben ágazati bérmegállapodás nélkül is lehet többet fizetni a szakmunkásoknak a vendéglátó szakmában!) 
Ha a VIMOSZ (és partnerei), valamint a szakmában érdekelt szakszervezet megállapodást köt a magasabb bértarifa értékéről, az fontos, szükséges, de nem elégséges feltétele egy országosan kötelező – a turisztikában és vendéglátásban dolgozó százezernyi munkavállalót érintő – ágazati garantált bérminimum érvényesülésének. Nemzetgazdasági szintű bevezetéséhez az is elengedhetetlen, hogy a magyar kormány kompetens szakigazgatási szerve „rábólintson” a szakbizottsági egyezségre, és kötelező érvénnyel kihirdesse, illetve kiterjessze azt az ágazat valamennyi munkáltatójára és munkavállalójára, és ennek keretében hatályosítsa az új – negatív irányba eltérést nem engedélyező – szektorális bértarifát. Ez a döntés nagy körültekintést igényel, és óriási felelősséggel jár. A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége korábbi főtitkára 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc
Frissítve: 2019.08.01. 09:06

Ötszáz bizony dalolva

Szemerkélő esőben állok a Kozma utcai temetőben, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a Dohány utcai zsinagóga főrabbija éppen Heller Ágnest temeti. Hétfő van, és a kövek közt a füvek (amelyek, mint tudjuk, nem kategóriák) olyan közönyösen zöldellnek, mintha hajladozásuk közben nem történne semmi megváltoztathatatlan. Pedig történik.
Ha jól érzékelem, Magyarország számára éppen véget érni készül a XXI. század, holott el sem kezdődött igazán: alig ment föl a függöny, mi lerántottuk, s meg is tapostuk. Volt, aki nagyobbat taposott rajta, volt, aki csak nézte, a legtöbbje meg elfordult. Ez a tragédiák legfontosabb eleme mindig: a félrenézés. 
Úgy látszik, hogy a magyar föld csak a nagy halottakat szereti, ezért oly falánk. Saját magunkból adunk neki enni, és boldogok vagyunk, ha kér még. A magyar földet folyton hősi halottakkal kell táplálni, különben kimerül. Nézem és ámulva hallgatom nemzedékem tagjait, uramisten, hiszen ezek ugyanazok, mint a régi vérszomjas hülyék. És még büszkék is rá. Vihognak holtában Heller Ágnesen, de leköpni szerencsére nem tudják, mert nem érnek föl a sarkáig sem. Átkozott nemzedék, nem fog bemenni Kánaánba. És még büszke is rá. Pedig Kánaánra volt esély. Messziről már láttuk a földet. Vagy csak látni véltük? Nem voltunk eléggé óvatosak, nem küldtünk ki tizenkét kémet, és nem kérdeztük meg őket, hogy miféle veszedelem vár ott ránk. Pedig legalább tíz biztosan azt mondta volna, hogy vigyázzatok, a veszedelem nem ott van, hanem itt, belül, magatokban. 
Hallgatom a temetésen a színésznőt, aki Arany János versét szavalja, ötszáz bizony dalolva ment, ötszáz walesi bárd. A tömegben, úgy ötven méterre, megpillantom ekkor Tamás Gáspár Miklóst, esernyő nélkül, fedetlen fővel áll a szemerkélő esőben, jó volna tudni, hogy mire gondol. S milyen furcsa az emberi agy, váratlanul eszembe jut Petri György, akire még sosem gondoltam úgy, mint egy walesi bárdra. Pedig ha valaki, akkor az ötszáz között ő is ott volt, és ő is dalolva ment: ne éljen Brezsnyev Eduárd. 
Illetve nem. Nem, nem ötszáz. 
Magyar földön akkor nem volt annyi bárd. 
Ma sincsen annyi. 
Csak mondom. Ha mondhatom. Remélem, nem tetszenek megsértődni, kedves bárdok. Ötszáz? Itt? Ugyan. Ne röhögtessen már, Arany úr. Legfeljebb ötven. Na jó, negyven. De akkor beleszámolom az élők sorába Petri Györgyöt is. Milyen jó kis négysorosokkal gyomrozna most annak örömére, hogy a kis Brezsnyev a sliccét kigombolja, s előveszi a nagy októberit. Közben sercint is egyet, mint azok a sofőrök, akik a piros lámpánál állva kisercintenek pár szót a zebránál várakozó nők felé. Szegény nők félrenéznek, s igyekeznek nem észrevenni a barmot. Kellemetlen, sőt, kínos. 
Talán ez a legjobb szó erre az érára. Kínos. Mennyire kínos. Az ember csak magyarázkodik miatta, még az is, aki éppen dalolva megy – mármint nem a máglyára, hanem a színpadra, onnan meg egyenesen a pénztárba. Ne nézzünk oda. 
Ezt megtanultuk. Nem kell mindent észrevenni. Akkor nem fáj annyira.
Szerző
Kácsor Zsolt

Tankönyvi példa

A kor nem érdem, pusztán állapot, de bizonyos helyzetekben van annak előnye, ha az ember régebbi dolgokra is emlékszik. Mondjuk 1991-re, amikor – mivel Demszky Gábor főpolgármester lett – az erzsébetvárosi egyéni körzetben új képviselőt kellett választani. Akkoriban épp a liberális Fidesznek állt a zászló, mégis, Filló Pál a mindenki által lesajnált MSZP-ből szépen megnyerte a körzetet. Volt ugyanis egy komoly előnye: évtizedeken át az Osvát utcában dolgozott nyomdászként, jó ideje részt vett a helyi közéletben, képviselő is volt már. Ismerte mindenki, a neve mellé húzták tehát az ikszet.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy legalább csodálkozni nem kellene azon, ami most ugyanebben a városrészben történik. Az egyik végén a Liget Projekttel, a másikon a bulinegyeddel sújtott pesti kerület háborgó lakossága többek között azon bosszankodik már majd' egy évtizede, hogy fideszes polgármestere valami budai kertvárosból jár át igazgatni a helyiek életét. Ilyen delikát helyzetben legalábbis bátorság olyan közös ellenzéki jelöltet szembeállítani vele, aki bár állítólag helyi lakos, de az utolsó öt évet igazoltan kétezer kilométerrel odébb, Brüsszelben abszolválta. 
Nem mintha jó döntéseket csak Kazinczy utcai lakcímmel lehetne hozni. De az biztos, hogy hihetőbb az elszánás, ha legalább már látták a reménybeli polgármestert a kerületben. És egy beágyazott, helyben ismert jelöltre bizony a politikai ügyeskedők is nehezebben indulnak rá.
Az erzsébetvárosiak bölcsessége persze majd eldönti, kit választanak maguk fölé: a budai fideszest, a börtönviselt ex-szocit, a józan észtől is független ex-LPM-st vagy a csak a vájtfülűek által ismert, ámde konszenzusos DK-st. Az ellenzéki együttműködés tankönyvébe viszont kéretik felvenni ezt az esetet. Nemcsak az az érdekes, hogy egy legyen belőle – az sem mindegy, hogy ki az.
Szerző
N. Kósa Judit