Lehet, hogy ez csak érzéki csalódás, de az előző novellásköteténél, a 2016-os Szembennél is szikárabban, tömörebben fogalmaz. Talán nem véletlen, hogy éppen Ottliktól választott mottót: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság.” Ez a sűrítés tudatos választás, vagy egyszerűen csak így alakult?
Az igazi értékek és igazság megfogalmazása piszok nehéz, ha egyáltalán szükség van a szavakba öntésre, hiszen bennünk, az ösztöneinkben, a zenénkben, a természetben él. Ezért komoly felelősség írni: hol a határ, ahol a megszólalással nem torzul a mondanivaló, az érték, az üzenet? Ahol még nem válik manipulatívvá, állásfoglalóvá. Ezért érzem azt, hogy szűknek kell maradni, és kérdezni, kétellyel dolgozni. Ez az egyetlen, és sajnos nem túl erős védvonal. A kérdés, a kérdezés pedig egyben az írás motorja is. Azok a helyzetek késztetnek ugyanis írásra, amikor nem vagyok kibékülve a válaszokkal. Amikor nem tudom, hogy valójában mi történt, és főleg, hogy miért történt? Egyébként például a Biblia is ilyen. A keresztény-zsidó kultúrkör egyik alapműve kinyilatkoztatások, érzelmek nélkül. Ez volt, ezt mondta, és kész. Engem viszont az érdekel, mit gondolt Mária a kereszt alatt, vagy a Jóisten miért hagyta, hogy Jézus végigjárja a keresztutat. Visszatérve a rövidítésre, „szikárításra”: ha tehetem, menekülök az értékítéletektől. Akkor is, ha nekem próbálják intravénásan adni, és akkor is, ha belefutok egybe-egybe. Menekülök a saját szentimentalizmusomtól is: nem nekem kell elérzékenyülnöm, hanem az olvasónak kell éreznie azt a bizonyos fájdalmat.
A Napfénytető fülszövege szerint szabadidejében ír, olvas, kertészkedik és ügyvédkedik. Kis utánajárással azért bárki megtudhatja, hogy voltaképpen ügyvéd egy „menő” pesti irodában. Aztán az ember elkezdi olvasni a szövegeket, és felmerül a kérdés: a praxis elegendő muníciót ad-e egy írónak az íráshoz?
Egészen más feladatokat oldok meg ügyvédként, mint íróként. A praxisomból egyébként ritkán inspirálódom. Persze van, hogy belefutok egy-egy különös emberi sorsba vagy akár csak egy ténybe, egy mondatba, és az írásra késztet. Engem elsősorban az emberi kapcsolatok, az emberek közötti kommunikáció vagy éppen azok hiánya foglalkoztat. Ha meglátok valamit, hallok egy mondatot egy rádióbeszélgetésben, ami megérint, akkor írok, ha nem, akkor nem. Persze néha egy valós élmény adja a kezdőlökést. Az átúszás című novellafüzér első opusza például úgy született, hogy egy társasággal nyaraltunk egy tó partján, én meg anélkül, hogy szóltam volna nekik, átúsztam a tavat. Amikor átértem, rájöttem, hogy azért annyira nem vagyok jó úszó, hogy visszafelé is vízben tegyem meg a távot, úgyhogy jobb, ha visszafelé a parton gyalogolok. Négy-öt kilométer viszont több mint egy óra, és a többiek csak azt látták, hogy elúszom, és soha többet nem jövök vissza. Gondolatban már el is temettek. Az írás egyébként arról szól, hogy mi lenne, ha léteznének párhuzamos világok, és mindegyikben megtörténhetne ugyanaz, de aztán más irányt venne a folytatás. Mindig is foglalkoztatott a párhuzamos valóság, a különböző idősíkok, és hogy mennyi mindent nem tudunk ezekről.
Nem tartozik az aktivisták közé, nem ír publicisztikákat közéleti kérdésekről, és a novellái sem foglalkoznak napi ügyekkel (talán A jó migráns és Az új negyed kivételnek számít). Ez egyfajta gátlás vagy tudatos kivonulás ebből a világból?
Ha figyelmesen olvassák a Napfénytető című novelláskötetben A pálcikaembert, A jó migránst vagy Az új negyedet, azok sem a borzasztó menekültpolitikánkról vagy a jelenlegi hatalom arroganciájáról szólnak. Ami igazán érdekel, az a nincstelen és a hatalom, a mindenkori kormányzat és az egyes ember viszonya. Az aktuális események, a politika nem a szépirodalom területe. Arra ott van egy sor más műfaj: publicisztika, tárca és folytathatnám. Én nem azért nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, mert nem merek vagy nem akarok másokat megsérteni, hanem mert azt gondolom, hogy az írónak a kérdezés a dolga. Ha egy társadalmi jelenségről írok, akkor nem az érdekel, hogy arra az adott politika milyen választ adott, hanem az, hogy az egyénnek mi a dolga vele.
Az Egy kedden című írása arról szól, hogy valaki fogja magát, és kilép a saját életéből. Foglalkoztatja ennek a lehetősége? Pontosabban: szokta magát olyan rosszul érezni ebben a világban, hogy jobb volna itthagyni az egészet?
De még mennyire foglalkoztat! Egyfelől biztos egzisztenciát teremtettem magamnak és a családomnak, így szerencsésnek mondhatom magam. De amikor nem vagyok a szeretteimmel vagy nem írok, és betüremkedik az életembe az úgynevezett közélet, piszok rosszul érzem magam. Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon olyan életet teremtek-e a gyermekeimnek, amit lehet külföldön is folytatni, és azon morfondírozok, hogy jól van-e ez így? Van-e felelősségem abban, hogy ne így menjen tovább? Ki kell-e menni az utcára, vagy magasabb falat kell építeni? Néha csak rossz választások vannak, és ez nagyon frusztráló.
Nemrég a Nyitott mondatban közöltük egy írását, az volt a címe, hogy Az élet értelme. Közvetlenül mellette volt olvasható Lázár Ervin Az élet titka című írása, és nem volt nehéz megtalálni a párhuzamosságokat és a kötődést. Hogy kerül az életébe Lázár Ervin?
Ritkán használok idegen szöveget, de amikor elolvastam Lázár Ervinnek ezt az írását, tudtam, hogy ezzel nekem dolgom van. Hiszen mindannyian ezt csináljuk, keressük az élet értelmét, és Lázár Ervin ebben a rövidprózájában olyasmit írt, ami közelebb visz a magyarázathoz. Ő egyébként hatalmas meglepetés volt számomra. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt találkoztam először a nem gyerekeknek írt prózájával, és elképedtem, milyen erőteljes és megkerülhetetlen novellaéletművet hagyott ránk, miközben méltatlanul keveset olvassuk és beszélünk róla. És ha már az elején a szikárságról ejtettünk néhány szót: Lázár a maga markáns és érzékeny világában nagyon szűk maradt. Sallangmentes. Egyszerre könnyed, közben meg osztja a gyomrosokat. Nagyon inspiráló olvasóként, íróként egyaránt.
