Közben osztja a gyomrosokat - Interjú Légrádi Gergellyel

Publikálás dátuma
2019.08.03. 16:34

Fotó: Draskovics Ádám
Mit gondolt Mária a kereszt alatt; miért hagyta a Jóisten, hogy Jézus végigjárja a keresztutat? – Légrádi Gergelyt íróként ezek a kérdések is foglalkoztatják, ha éppen a Bibliát forgatja. De a kérdések eleve fontosak a számára, ahogy az a Napfénytető című új novelláskötete apropóján a vele készült interjúból is kiderül.
Lehet, hogy ez csak érzéki csalódás, de az előző novellásköteténél, a 2016-os Szembennél is szikárabban, tömörebben fogalmaz. Talán nem véletlen, hogy éppen Ottliktól választott mottót: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság.” Ez a sűrítés tudatos választás, vagy egyszerűen csak így alakult?  Az igazi értékek és igazság megfogalmazása piszok nehéz, ha egyáltalán szükség van a szavakba öntésre, hiszen bennünk, az ösztöneinkben, a zenénkben, a természetben él. Ezért komoly felelősség írni: hol a határ, ahol a megszólalással nem torzul a mondanivaló, az érték, az üzenet? Ahol még nem válik manipulatívvá, állásfoglalóvá. Ezért érzem azt, hogy szűknek kell maradni, és kérdezni, kétellyel dolgozni. Ez az egyetlen, és sajnos nem túl erős védvonal. A kérdés, a kérdezés pedig egyben az írás motorja is. Azok a helyzetek késztetnek ugyanis írásra, amikor nem vagyok kibékülve a válaszokkal. Amikor nem tudom, hogy valójában mi történt, és főleg, hogy miért történt? Egyébként például a Biblia is ilyen. A keresztény-zsidó kultúrkör egyik alapműve kinyilatkoztatások, érzelmek nélkül. Ez volt, ezt mondta, és kész. Engem viszont az érdekel, mit gondolt Mária a kereszt alatt, vagy a Jóisten miért hagyta, hogy Jézus végigjárja a keresztutat. Visszatérve a rövidítésre, „szikárításra”: ha tehetem, menekülök az értékítéletektől. Akkor is, ha nekem próbálják intravénásan adni, és akkor is, ha belefutok egybe-egybe. Menekülök a saját szentimentalizmusomtól is: nem nekem kell elérzékenyülnöm, hanem az olvasónak kell éreznie azt a bizonyos fájdalmat. A Napfénytető fülszövege szerint szabadidejében ír, olvas, kertészkedik és ügyvédkedik. Kis utánajárással azért bárki megtudhatja, hogy voltaképpen ügyvéd egy „menő” pesti irodában. Aztán az ember elkezdi olvasni a szövegeket, és felmerül a kérdés: a praxis elegendő muníciót ad-e egy írónak az íráshoz?  Egészen más feladatokat oldok meg ügyvédként, mint íróként. A praxisomból egyébként ritkán inspirálódom. Persze van, hogy belefutok egy-egy különös emberi sorsba vagy akár csak egy ténybe, egy mondatba, és az írásra késztet. Engem elsősorban az emberi kapcsolatok, az emberek közötti kommunikáció vagy éppen azok hiánya foglalkoztat. Ha meglátok valamit, hallok egy mondatot egy rádióbeszélgetésben, ami megérint, akkor írok, ha nem, akkor nem. Persze néha egy valós élmény adja a kezdőlökést. Az átúszás című novellafüzér első opusza például úgy született, hogy egy társasággal nyaraltunk egy tó partján, én meg anélkül, hogy szóltam volna nekik, átúsztam a tavat. Amikor átértem, rájöttem, hogy azért annyira nem vagyok jó úszó, hogy visszafelé is vízben tegyem meg a távot, úgyhogy jobb, ha visszafelé a parton gyalogolok. Négy-öt kilométer viszont több mint egy óra, és a többiek csak azt látták, hogy elúszom, és soha többet nem jövök vissza. Gondolatban már el is temettek. Az írás egyébként arról szól, hogy mi lenne, ha léteznének párhuzamos világok, és mindegyikben megtörténhetne ugyanaz, de aztán más irányt venne a folytatás. Mindig is foglalkoztatott a párhuzamos valóság, a különböző idősíkok, és hogy mennyi mindent nem tudunk ezekről.  Nem tartozik az aktivisták közé, nem ír publicisztikákat közéleti kérdésekről, és a novellái sem foglalkoznak napi ügyekkel (talán A jó migráns és Az új negyed kivételnek számít). Ez egyfajta gátlás vagy tudatos kivonulás ebből a világból?  Ha figyelmesen olvassák a Napfénytető című novelláskötetben A pálcikaembert, A jó migránst vagy Az új negyedet, azok sem a borzasztó menekültpolitikánkról vagy a jelenlegi hatalom arroganciájáról szólnak. Ami igazán érdekel, az a nincstelen és a hatalom, a mindenkori kormányzat és az egyes ember viszonya. Az aktuális események, a politika nem a szépirodalom területe. Arra ott van egy sor más műfaj: publicisztika, tárca és folytathatnám. Én nem azért nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, mert nem merek vagy nem akarok másokat megsérteni, hanem mert azt gondolom, hogy az írónak a kérdezés a dolga. Ha egy társadalmi jelenségről írok, akkor nem az érdekel, hogy arra az adott politika milyen választ adott, hanem az, hogy az egyénnek mi a dolga vele. Az Egy kedden című írása arról szól, hogy valaki fogja magát, és kilép a saját életéből. Foglalkoztatja ennek a lehetősége? Pontosabban: szokta magát olyan rosszul érezni ebben a világban, hogy jobb volna itthagyni az egészet?  De még mennyire foglalkoztat! Egyfelől biztos egzisztenciát teremtettem magamnak és a családomnak, így szerencsésnek mondhatom magam. De amikor nem vagyok a szeretteimmel vagy nem írok, és betüremkedik az életembe az úgynevezett közélet, piszok rosszul érzem magam. Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon olyan életet teremtek-e a gyermekeimnek, amit lehet külföldön is folytatni, és azon morfondírozok, hogy jól van-e ez így? Van-e felelősségem abban, hogy ne így menjen tovább? Ki kell-e menni az utcára, vagy magasabb falat kell építeni? Néha csak rossz választások vannak, és ez nagyon frusztráló. Nemrég a Nyitott mondatban közöltük egy írását, az volt a címe, hogy Az élet értelme. Közvetlenül mellette volt olvasható Lázár Ervin Az élet titka című írása, és nem volt nehéz megtalálni a párhuzamosságokat és a kötődést. Hogy kerül az életébe Lázár Ervin?  Ritkán használok idegen szöveget, de amikor elolvastam Lázár Ervinnek ezt az írását, tudtam, hogy ezzel nekem dolgom van. Hiszen mindannyian ezt csináljuk, keressük az élet értelmét, és Lázár Ervin ebben a rövidprózájában olyasmit írt, ami közelebb visz a magyarázathoz. Ő egyébként hatalmas meglepetés volt számomra. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt találkoztam először a nem gyerekeknek írt prózájával, és elképedtem, milyen erőteljes és megkerülhetetlen novellaéletművet hagyott ránk, miközben méltatlanul keveset olvassuk és beszélünk róla. És ha már az elején a szikárságról ejtettünk néhány szót: Lázár a maga markáns és érzékeny világában nagyon szűk maradt. Sallangmentes. Egyszerre könnyed, közben meg osztja a gyomrosokat. Nagyon inspiráló olvasóként, íróként egyaránt.
Szerző

Öreg madárijesztő a semmi közepén (Kötter Tamás: Nem kijárat)

Publikálás dátuma
2019.08.03. 13:13

Fotó: Kállai Márton
2017 nyarán a Vasárnapi Híreknek adott interjújában már említett Kötter egy készülő második világháborús regényt, az idén február elején az Élet és Irodalomban közölt remek, Százados úr ha felül a lovára című írása kétségtelenül ennek a műnek lesz a része. Viszont ezért aztán elgaloppíroztam magam, azt hittem, ez a regény fog az idei könyvhétre megjelenni, s lélekben erre készültem (ráadásul a nyitó novella, A Horthy emberei még ezt erősítette). Csalatkoznom kellett, de e csalódást nyilván nem a könyvön verem le, nem a recenzió­ban vezetem le. Kötter ötödik, a Nem kijárat című, 17 novellát egybefogó, akár (de nem szükségszerűen) regényként is olvasható kötete folytatja (nagyon kritikusan-cinikusan-igazságtalanul: ismétli), vagyis inkább megelőlegezi (megalapozza?) a korábbi köteteinek világában tevékenykedő figurák léthelyzetét – leginkább a Rablóhalak, a Dögkeselyűk és az IKEA, vasárnap novelláskönyvekben szereplőkét; A harcból nincs elbocsátás reality show médiavilága itt nincs jelen. Afféle prequel, előzménysorozat, sarkítva: honnan és hogyan vezetett az út a budapesti belvárosi, középszintű, jórészt multicég-alkalmazott, középosztálybeli és középkorú férfiak kiüresedéséhez. Már most jelzem, ezt nem tudjuk meg, ugyanis az egyes novellák elbeszélője/elbeszélői vélhetően egy pszichoterápiai ülés során meséli(k) el a történetét/történeteit retrospektív, emlékezetre hagyatkozó – „Ha lett volna mobilom, nyilván üzenetekkel bombázom, a Facebook világában újabb és újabb közös fotókat… töltöttem volna fel… – de a ’90-es évek elején más módszerekhez kellett folyamodnom” –, így eleve kétségeket ébresztve az igazságtartalmukkal kapcsolatban. Ugyanakkor a múltban időzés (1–8. novella) elbeszélői modalitása és tartalma olyan klisészerű és könyvízű, hogy képes felkelteni akár a szerzői dilettantizmus vádját is (Az 51-es körzet című írás annyira esetlenül, kurtán-furcsán ér véget, ahogy egy novella sosem vagy csak ritkán…), de csak akkor, ha nem tudatosítjuk, hogy éppen az elbeszélői-szereplői karakterről tudunk így meg nagyon sokat – a szavai által. Ahogy a később következő, Urs című novellában a Zoltán nevű szereplő a kitalált és a feleségét ámító bukaresti állásának fedősztoriját egy útikönyvből vett idézetekkel támasztja alá, a gyerekkorát és felnövekedésének időszakát, a vidéki Magyarország és a család „társadalom- és természetrajzát” is mintha egy irodalmi útikalauzból ollózták volna össze, annyira elcsépelt és sematikus. De ki is ez a Zoltán, dr. Kiss Zoltán jogász, aki rendre feltűnik a novellákban a családjával (a feleségével, Szilvivel és két lányával)? Tulajdonképpen a névazonosság és némi elnagyolt háttéregyezés (és a novellák alkalmankénti egymásra utalása, például Az 51-es körzet és az Írás a falon) adja azt az érzetet az olvasónak, hogy itt regényszerű novellaciklusról van szó, egy főszereplővel, pedig ez a Zoltán lehetne akárki. Pontosabban Akárki, aki a ’80-as évek vidéki Magyarországán cseperedett, a ’90-es években végezte a középiskolát és az egyetemet, majd helyezkedett el egy fővárosi cégnél. Teljesen átlagos, tanult, ámde felszínesen művelt és tájékozott, közhelyszerű életminták vették körbe, s maga is ezt követi: munka, család, vagyonszerzés. Ám közben csak és kizárólag a fiatal női testek izgatják. Vágyának egyedüli tárgyai, de mint csak játékszerek – maga sem gondolkodik, fel sem merül, hogy egy (pár)kapcsolat túlmutasson a nő férfi általi birtoklásán. Persze a középszerűség nem túl csábító a (generációval fiatalabb) hölgyeknek (sem), pláne, ahogy az idővel a külső vonzerő is csappan, ezért szükséges a vagyon és a hatalom megszerzése és megtartása, vagy legalábbis ezek illúziója. Hogy Akárkiből Valaki lehessen a figura. De ez eleve kilátástalan, a felsőosztályba születni kell, mindig van erősebb kutya – a mókuskerékből nincs kiszállás. Nincs kijárat. Stendhal karrierhősének, Julien Sorelnek Zoltán csak egy igen távoli, kifacsart visszfénye – Kötter figurái létállapot-ábrázolásának ez a determinisztikus kiüresedettsége, értéktelensége adja az érdekességét, amely általános szinten, társadalmi környezettől és akár kortól függetlenül is az emberi létezés sajátja lehet. A talajvesztés, a légüres térbe kerülés félelme állandó alapélmény (lásd a budapesti éjszakai bárok világából az ­agglomerációba való költözés metaforikus kifejeződését A 722-es járat című novellában, ahonnan a recenzió címét kölcsönöztem), amiből csak pillanatnyi szabadulást „jelent” a hedonizmus: a fiatalság kultusza és a fogyasztási (pop)kultúra kritikátlan magasztalása. A novellákat olvasva nem mellékes tapasztalat, hogy a szerző korábbi ellisi–houellebecq-i erős hatásai mára kevésbé nyilvánvalóak, önálló hang részévé váltak (még ha fricskaként elő is bukkannak, lásd az Egy sziget lehetetlensége címadásának utalását). Ahogy az is mindig üdítő, amikor az elbeszélői szemszög egyik-másik novellában változik, a perspektíva kimozdul (az Ébredésekben a sofőr; a címadóban részint a Tamás nevű barát; A mindenható erőben, az Istenek és emberekben, a Dirty Dancingben egy-egy női szereplő a narrátor; a nők mindig kizárólag áldozati szerepben), akár felül is írva Zoltán tragikomikus történetét. Nem haszontalan olvasmány tehát az új Kötter-novellaciklus, és túlmutat azon a sokat hangoztatott közönségrétegen, a felső-középosztálybeli multicégrobot alkalmazotti olvasókon, akik magukat szeretve-gyűlölve látják viszont a lapokon – ráadásul a világháborús regényre való várakozást is enyhíti. (Nincs kijárat. Apró hazugságok egy férfi életéből. Kalligram, 2019. 238 o.) 
Szerző

Élményfürdő a katedrálisban - Interjú Esze Dórával

Publikálás dátuma
2019.08.03. 10:38

Fotó: Molnar Adam / All rights reserved
Aki Shakespeare-parafrázisra számít Esze Dóra Ünnepi Könyvhétre megjelent új regénye, a Hotel Hamlet kapcsán, nagyon rafinált módon meg is kapja – de ennél jóval többet is! Például nem árt, ha járatos az Ulysses világában is. A dániai Helsingør városa Elsinore szállodájának vezetői posztjáról kipöccentik Hamletet, Claudius és Polonius urak pedig átveszik a hatalmat. Ezzel kezdetét veszi a téboly, a hotelben szolgáló horatiók és opheliák ugyanakkor felveszik a kesztyűt… A szerzővel viszont csak érintőlegesen beszélgettünk a szállodaipar visszásságairól.
Tudta, hogy a romániai Bákón működik egy Hotel Hamlet nevű szálloda-étterem?  Nem, de furcsa is volna, ha nem lenne egy ilyen nevű intézmény a világon. A szobák kialakítása tükrözi a tragédia cselekményét, idejét vagy figuráit? Ahogy a képeken láttam, nem, és a remélt vendégeik világlátását leginkább rózsaszínűnek képzelik, a szobák festése legalábbis ezt mutatja… Ellenben az ön digitális lábnyomát kutatva nem nagyon találtam semmit az utóbbi évekből a neten. Annyit sikerült kiderítenem, hogy immár Bagdadban lakik…  Az angliaiban, igen. Amit a templomos lovagok alapítottak, és Baldock a neve. Három éve költöztünk Letchworthbe a fiaimmal, az volt az eredeti cél, hogy a lehető legjobban megtanuljanak angolul. Eredetileg egy évre terveztünk maradni, azóta hosszabbítunk.  A hozzájuk rettenetesen kötődő, Budapesten élő édesapjuk rendkívüli nagyvonalúsággal kezeli a helyzetet. (Péter és Henrik édesapja, Esze Dóra korábbi férje, Vámos Miklós – a szerk.) Tavaly átköltöztünk a szomszédos Baldockba, ami még Letchworthnél is kisebb város, kétezres lélekszámmal, mozi sincs, egyetlen közlekedési lámpa pislog a főutcán. A mi kis metropoliszunk úgynevezett szép részében bérlünk egy házat, akkora, mint egy cipősdoboz, de van kert, szuper a konyha, és a macskánk és a madarunk is velünk lakhat. Ez a brit ingatlanarénában kimondott győzelem. Mi lett az újságírói munkájával?  Többnyire a francianyelv-tudásomból élek, illetve az újságírói kommunikációs készségeimet használom. Alkalmanként azért felkérésre ma is írok az ELLE-nek. És Angliában evidens volt, hogy Shakespeare tragédiája került az írói asztalára, amikor az új regényét tervezte? Vagy nem a dráma adta az ötletet?  A témát a valóság adta. Évekkel ezelőtt szemtanúja voltam egy szakmai fordulatnak, amit könyvben vagy filmen én magam sem hittem volna el. Képzeljünk el egy csapatot, élén egy álmodni se lehet jobb, végtelenül elkötelezett és lelkes vezetővel, óriási szaktudással, hibátlan morállal. Ő ebben a szellemben építkezett, így terelgette a munkatársait. És képzeljük el, amint egyik napról a másikra felváltja valaki, aki azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a szakmát, az alapokban sem volt jártassága, de legalább arrogáns volt, gyáva, paranoid, sunyi és hazug. A regény a hamis működés működésképtelenségét mutatja meg, azt, hogy az igazság végül úgyis kibukik – el lehet hallgattatni, a torkára lehet tiporni, embereket lehet behúzni a csőbe, elveszejtve őket akár egy sötét sikátorban, de mindez tulajdonképpen csak időhúzás, az igazság előbb-utóbb, nem lehet másként, felszínre kerül. Tehát áttételesen politikai, államvezetési, karrierista-hatalommániás, de veszélyes bohócok működését regisztráló olvasatok is elképzelhetőek. Emellett tovább forszíroznám: miért pont a Hamlet?  A Hamlet a világ leghíresebb színdarabja, maga Hamlet pedig a legkönnyebben szerethető Shakespeare-hős. Ő mindig, minden században kortárs, csak jelen idejű értelmezése és hatása van. Atipikus nagysága nem akadály abban, hogy azonosuljunk vele, lenyűgöz, és a barátunk, mindannyiunk rokona. Olvasta a norvég Jo Nesbø Macbeth-átiratát, aminek szintén egy szálloda a helyszíne?  Nem, de sokan felhívták már rá a figyelmemet. Illetve én sem ígérek direkt Shakespeare-parafrázist, összetetten jelenik meg a „hamletesedés”, a regénybeli Hamlet testi valójában hiányzik a szállodából, mégis a jelenléte formál minden bekezdést a regényben. El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ez nem könnyíti meg az olvasó dolgát, de reménykedem, hogy ennyi még belefér. És önnek mennyire kellett megdolgoznia a dán helyszínért?  Gimnáziumban találkoztam először a dán életérzéssel, amikor eltöltöttünk egy hetet a dán cserekórussal. Életem első tudatformáló nyara volt. Egészen felvillanyozó volt az a lazaság, az az életszeretet, az a könnyedség, amely a dán gyerekekből áradt. És persze máig Isten áldja a drága Klaust, aki átölelt a Balaton-parton és megcsókolt. Tekintsük ezt a múzsa csókjának.  Ebben az esetben biztosan.
Végülis honnan származik a szállodai helyszín ötlete?  Böll Biliárd fél tízkor című regényéből, amit akkortájt olvastam újra, mikor a formát kerestem. A hiteles hátteret menet közben megtalálni néha egészen kétségbeejtő fel­adat. De a Biliárd néhány oldal után eltöltött a nagyon várt jó érzéssel: ez lesz az. Abban a pillanatban tudtam, a regényem mikrokozmosza egy képzeletbeli szálloda. Ezért aztán a szállodaipar rejtelmeiben is el kellett mélyednie?  Dehogy! Ha egy szobapincér vagy egy séf kezébe kerülne a könyvem, valószínűleg végigröhögné az egészet – ipartechnikailag kamu az egész, teljesen tudatosan szétblöf­föltem az agyam. Az epikában egyébként elég gyakran így jelenik meg a költői szabadság. Egy hotel – ahogy egy étterem, egy hajó, egy szimfonikus zenekar – mindig hierarchikusan fog működni, különben szétesne, ennyit még én is tudok. Csak hát Hamlet már londinerként bejelenti: „Én nem ilyen Elsinore-t fogok csinálni.” Mondhatjuk úgy, ez bonyolítja meg a cselekményt. Hagyjuk el a dánokat és hoteljeiket! A nemzetközi (olvasói) térben is jól ismert szub- és popkulturális utalások viszont ellepik a regényt. Poliamória, kinky szex, steampunk és rockzenei futamok, némi börtönpszichológia – ezek a saját érdeklődésének a sarokkövei vagy a regény kívánalmai?  Minden könyvemhez a könyv választ zenét. Ez eddig még soha nem volt másképp, beleszólásom sincs. De mégis, mit gondol, az olvasók többsége ismeri annyira a Dire Straits vagy a Foo Fighters albumait, dalait, hogy felfejtse az utalásokat?  Nem kell ismernie, ez nem előfeltétel, pláne nem elvárás. Annyira vannak jelen a szövegben, amennyit az adott cselekmény megkíván, semmiféle háttérismeret nem szükséges. Nem kell kívülről fütyülni a Foo Fighters összes albumát. Az elbeszélője, Jan érdekes figura, a hotel recepciósa, rálátása van mindenre, mindemellett homoszexuális és kerekes székes…  ...és árva. Nem túl PC ez így?  Halmozottan kisebbségi, így igaz, de erre a figurára volt szükségem. Kamaszkora óta ott dolgozik, mindenről tud, mindent átlát, és mivel nem engedheti meg magának az önsajnálatot vagy a mellébeszélést, ő lesz az, aki szikáran, elfogultságok nélkül képes elmesélni a történetet. Nemcsak az elbeszélő kivételes, de az elbeszélés szerkezete, a szabadszájú és végtelen szabadságérzet hatását keltő, parádés szóhasználata – csak egy személyes kedvenc példa: „a kertész kutyája kergeti meg schrödinger macskáját” –, valamint már a regény tipográfiai megjelenése is különleges. Egyben nem kis kihívás az olvasónak. Szóval újra felteszem a kérdést: milyen olvasókra számít?  Valóban számos ponton asszociatív szöveg, boldogan és nagyképűen azt mondanám, hogy imádnék virtuálisan randevúzni az Ulysses rajongóival. Nem tudom, születhet-e valaha ennél nagyobb irodalmi mű. Amikor egyetemistaként először olvastam, az döbbentett meg, ahogyan a 20. századi irodalom összes trendjét előrevetíti. Felfoghatatlan katedrális – bármilyen későbbi tudatfolyam-áradás soha nem lehet annyira szabad, hogy ne hozzá vezessen vissza. Ami az irodalomban megtörténhet, azt mind magába foglalja. A Hotel Hamlet jobbára kétféle elbeszélői hangon szól, az egyik a parttalanul áradó mesélésé, ebben valószínűleg segítség a tördelés, az úgynevezett francia bekezdés (felsorolás jellegű – a szerk.) alkalmazása, még ha így több papírt is igényelt a könyv, másként azonban megfulladt volna a szöveg. De azért nem maradtam adós a lineá­risan vezetett és igazán rendesen központozott résztörténetekkel sem. Írás közben naponta megküzdöttem azzal, hogy három év napilapos újságírás mellett nem jutott időm szépirodalmi munkára. Amikor végre belevágtam ebbe a regénybe, nem visszatérni valahová, hanem új területekre akartam jutni. Ebben aztán el is merültem, ez a forró nehézség adott egészen újfajta gyönyörűséget. Összességében élvezkedtem, mondhatjuk azt is: a Hotel Hamlet életem legönzőbb szövege. Közben az sem hagyott érintetlenül, ami a mai beszélt angol nyelvvel történik, elképesztően pezseg és alakul, komolyan mondom, naponta ömlenek az új idiómák, olyan élményfürdő, aminek nem lehet és nem is akarok ellenállni. Ám eközben szó sem lehet róla, hogy a magyar nyelvvel való kapcsolatomat elveszíteném. Szerencse, hogy az írás folyamatában valamennyi áramlás képes eggyé válni. Ez pedig egyszerre radikális és természetes.

Esze Dóra

író, újságíró, műfordító. Korábban a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese, majd az ELLE magazin szerkesztője. A Hotel Hamlet a kilencedik kötete, a nyolcadik regénye. Jelenleg Angliában él.

Szerző