Pesti mozikultúra: a tető az új kert

Publikálás dátuma
2019.08.04. 10:07

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A mozikultúra mindig is fontos elem volt a város életében, bár ezeknek az intézményeknek a rendszere a budapesti mozihistória során többször átalakult. A rendszerváltás után a „régi” nagy filmszínházak többsége bezárt vagy átalakult, amelyeknek pedig sikerült megmenekülniük, azok többnyire artmozik lettek. Illetve, utolsó mohikánként ott van még a Corvin, mely úgy vészelte át a történelmi változásokat, hogy a főváros tulajdonában lévő üzemeltető cég, a Budapest Film multiplex-szé alakította át. Az átalakulási folyamatot a nagy kertmozik sem élték túl, pedig kedvelt helyek voltak ezek nyáresténként: például a margitszigeti Vörösmartyban alighanem számos, ma negyvenes fiatalember rendelkezik az élménnyel, hogy belógott annak idején a Mad Max-re. A kilencvenes évek elejének két másik emblematikus kertmozija volt: az egyik a budai Bem rakparton - ennek a helyén most egy szálloda áll, jelezve, minden bizonnyal az ingatlanárak is befolyásolták a kertmozik eltűnését -, illetve a városmajori, mely ugyan fizikailag még létezik, csak a klasszikus mozifunkciót vesztette el.
A mai Budapest éjszakai életét domináló kocsmakultúra nem igazán kedvez a "filmet vetítünk és kész" ars poeticának: ma sokkal inkább olyan helyek vannak, ahol lehet poharazni, és mellékesen megy egy film a háttérben. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a szóban forgó a helyek filmklubként még ragyogóan tudnak működni, de mégsem nevezhetőek szakmai szemmel kertmozinak. Azért a helyzet nem teljesen reménytelen, hiszen pár intézmény még próbálkozik az immár nem annyira trendi formulával. A lehető legklasszikusabb vállalkozás a Benczúr Kerti Esték: a Postás Művelődési Központ kastélykertjében az 1930-as, 40-es és 50-es évek üdítő könnyedségű, ikonikus magyar filmjeivel várják az érdeklődőket.   
Mi mindenesetre üdvözöljük egy új műfaj megjelenését. A Budapest Rooftop Cinema 2013 nyara óta végzi kulturális értékteremtő tevékenységét a fővárosban. Egy olyan egyedi és az országban addig nem ismert módját választották a közösségi szórakoztatásnak, amellyel a klasszikus értelemben vett kertmozik és a város egyedi, legnagyobb tetőteraszát „összegyúrva” létrehozták az úgynevezett „Tetőmozit”. A Rooftop Cinema folyamatosan fejlődött. Az eredeti koncepció - tetőtéri kocsma, ahol van mozgókép is - lépésről lépésre változott a kultúra javára: az utóbbi három szezonban már DCP technikával is vetítettek, tehát a minőségre sem lehetett panasz. Aztán jött 2018-ban a hidegzuhany, a Corvin felújítása miatt a Rooftopnak mennie kellett és a csapat átköltözött a Corvin Pláza egyik tetőrészére –  itt az adottságok miatt sokkal kisebb volumenben működtek. Hogy kertmozira mennyire szükség van, az beszédes módon igazolta, hogy a multiplex-bizniszben is utazó Kultik mozihálózat Sky Cinema névvel szintén indított idén tetőmozit – pont ott, a Corvin Plázában, ahol a Rooftoop vetített tavaly. A Sky Ciname profi körülmények között működik: ez már inkább nevezhető mozinak büfével, mint mozihelynek vászonnal felszerelve – ráadásul abszolút kutyabarát, mint ahogy maga a bevásárlóközpont is az. A Rooftop Cinema szervezői persze ennek a fordulatnak nem nagyon örültek, aminek hangot is adtak, de mivel a szabadtéri vetítés műfaja nem jogvédett dolog, a legjobb megoldást választották: átköltöztek a Mamut tetőre. Ami – nem mellkésen – úgy kellett a plázának, mint egy falat kenyér, miután váratlan üzemeltetőcserére szánták el magukat az épületben lévő multiplexben, így most a „mamuttető” az egyetlen lehetőség, ahol a környéken lakó budaiak mozihatnak.
Témák
kertmozi
Frissítve: 2019.08.04. 10:09

Strand épülhet Józsefvárosban

Publikálás dátuma
2019.08.04. 09:00

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Amióta 2005-ben kifutott az utolsó vonat a Józsefvárosi pályaudvarról - az elsőt 1867-ben indították el -, a Kerepesi temető és az egykori Ganz-Mávag gyártelep közé beszorult, mintegy három hektáros terület mindig befektetőkre várt. (A telek szomszédságában álló, sok-sok vihart megélt, de megnyílni továbbra sem tudó Sorsok Háza aligha elégíti ki a jogos fejlesztési várakozásokat.) A vasúti forgalom megszűnése után Budapest egyik gazdasági centrumává vált a négy Tigris piac, amelynek összességében mintegy 40 ezer négyzetméternyi bódévárosa naponta közel 1500 embernek adott mindennapi elfoglaltságot, jövedelmet. Már működésének első évében, az 1990-es évek elején forgalma meghaladta az egymilliárd forintot, a nyeresége pedig a százmilliót. Gyors fejlődését elősegítette, hogy a kereskedők a vám- és adószabályokat meglehetősen lazán kezelték, és az alacsony árak nemcsak a hazai vásárlókat csábították, hanem az áruk felvásárlásában élen járó ukrán, jugoszláv utódállambeli és lengyel nagykereskedőket is.  Amikor a józsefvárosi önkormányzat 2013-ban végre rászánta magát arra, hogy - nem kis csetepaték árán - felszámolja a piacot, a Fidesz jelenlegi frakcióvezetőjének, a városrész akkori polgármesterének egy elvbarátja jogosan mondhatta rá, hogy bátor ember. Kocsis Máté négy esztendeje amolyan búcsúbeszédében elő is adta vízióját: itt bizony egy sport- és szabadidőközpont lesz, mégpedig négymilliárd forintból. Majd teltek-múltak az évek, egy kapavágás nem sok, annyi sem történt a Kőbányai út induló szakaszának a mentén. Kicsit változott - legalábbis a szavak szintjén - a helyzet, amikor tavaly időközi polgármestert választottak a városrészben, és a kormánypárti politikus a sport- és szabadidőközpont tervével kampányolt. Miután azonban a helyi polgárok bizalmat szavaztak számára, ismételten a feledés homálya borult a tervekre.
Egészen idén július közepéig, amikor a nagyszabású elképzelés egy részét támogatandó, a kormány úgy döntött, hogy egy tízmedencés strand- és gyógyfürdő beruházásának előkészítésének támogatására 200 millió forintot biztosít. Az összeg értesüléseink szerint a kútfúrás költségeit fedezné. További részleteket azonban a többszöri ígéretek ellenére, végül szabadságolásokra hivatkozva nem sikerült megtudnunk az önkormányzattól. Teljesen új fürdő az 1980-as évek vége óta nem épült Budapesten, az utolsó a zuglói Paskál volt. Józsefvárosban most még csak pár látványterv készült el a tervezett strandfürdőről, amely gyűrű formájú lesz, a középen egy nyitott udvarral. A tervek szerint a létesítményben helyet kapna egy gyógyászati részleg, egész évben működő élményfürdő – kinti és benti medencékkel –, gyermekrészleg, szaunák, gőzkamrák, nyári strandrész, illetve a szükséges kiszolgáló helyiségek. Összesen 5800 négyzetméter épület épülne meg 5800 négyzetméteren, körülbelül 10 medencével. A fürdő befogadóképességét mindössze 450 fősre tervezik, 200 állásos gépkocsi- és 200 állásos kerékpárparkolóval. S mivel Budapest a hévizek fővárosa, nem csoda, hogy a kiszemelt terület alatt 1300-1400 méter mélységben 70-72 fokos hőmérsékletű víz találtak, melynek összetétele megegyezik a Széchenyi és a Paskál fürdő alatt lévő forrásokéval.
Szerző
Témák
fürdő
Frissítve: 2019.08.05. 20:14

Iszappakolás káros mellékhatásokkal

Publikálás dátuma
2019.08.03. 16:00
Csepeli víztisztító telep
Fotó: H. Szabó Sándor / ORFK
Miközben néhány Fidesz-közeli vállalkozás politikai hátszéllel mesés vagyonokat csinál a külföldről behozott szennyvíziszapból, Budapest lassan belefullad a fővárosi szennyvíztisztítókban keletkező szennyezőanyagba.
Az egerszalóki, majd a székesfehérvári szennyvíziszap-importól szóló hírek árnyékában kis híján elsikkadt, hogy a főváros hosszú évek óta megoldatlan szennyvíziszap-problémával küzd, és a budapesti tapasztalatok az összes olyan érvet megcáfolják, amellyel a behozatalt az illetékesek indokolni próbálták. A szennyvíziszap a tankönyvi definíció szerint a kommunális (lakossági) vagy ipari szennyvíz tisztítása során képződő szilárd vagy folyékony hulladék. Kulcselem, hogy mindenképpen hulladékról – az összetételtől függően sok esetben nehézfémeket, gyógyszermaradványokat, antibiotikumokat, kábítószerek bomlástermékeit, szerves szennyezőket stb. tartalmazó veszélyes hulladékról – van szó, amelynek behozatalát a hatályos törvények csak feldolgozási célra engedélyezik. A feldolgozás azt jelenti, hogy a folyamat révén a piacon értékesíthető termék keletkezik a hulladékból – ez az a feltétel, amit a budapesti szennyvíziszap esetében nem sikerült teljesíteni (részben ugyanazoknak a cégeknek, amelyek a vidéki hulladékimportban is érdekeltek). Budapest kapcsán a dilemma a legkorszerűbbnek számító, uniós támogatásból épült Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep kapcsán merült fel a legélesebben. A csepeli üzemben évente mintegy 40-60 ezer tonna iszap keletkezik, és termelődő hulladéktól a szennyvíztisztító üzembe helyezése óta, vagyis több mint egy évtizede nem sikerül(t) megnyugtató módon megszabadulni – annak ellenére sem, hogy a feldolgozást az első években az EU is támogatta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy hulladékégetőben semmisítik meg a képződő szennyvíziszapot, ami önmagában meggyőzően demonstrálja a kihívás nagyságát: ha egy magas víztartalmú, éghető anyagokat alig tartalmazó hulladékot a legdrágább eljárással, égetéssel akarják ártalmatlanítani, annak aligha lehet egyéb racionális magyarázata, mint hogy nincs más megoldás. Az égetőmű-építést szintén uniós forrásból kívánta finanszírozni az Orbán-kormány, de egyrészt az ötlet jelentős lakossági ellenállásba ütközött a helyszínül kiszemelt Ócsán, másrészt a felkínált formában az EU sem lelkesedett az ötletért, leginkább amiatt, mert a szennyvíziszapnak túlságosan kicsi az energiatartalma, ezért hulladékkal kellene együttégetni. A szennyvíziszaphoz a saját mennyiségének ötszörösét kitevő szilárd kommunális hulladékot kellene hozzákeverni az éghetőség biztosítása érdekében. Az uniós finanszírozással kapcsolatos aggályokat Jávor Benedek volt EP-képviselő tárta föl. Szerinte az égető 60-80 milliárd forintba kerülne, ami nagyjából a főváros éves költségvetésének harmada-negyede. A Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat 50 milliárd forint uniós támogatást igényelt a projekthez 2017 őszén, az önrész biztosításához pedig a kormány hitelt vett föl az Európai Beruházási Banktól. Jávor úgy tudja, a Bizottság komoly kifogásokat fogalmazott meg: Európában maga az égetés is nemkívánatos, ráadásul ebben az esetben még energiát sem terhelne, pontosabban a lakossági szemét hozzákeverésével előállított energiát is az égető használná föl a nedves szennyvíziszap szárításához. A brüsszeli reakciókból világosan látszott, hogy ilyen célra nem fogunk pénzt kapni az EU-tól, ezért az Orbán-kabinet – hitelfelvétel ide vagy oda – a közelmúltban szép csendben elállt a támogatási igénytől. A szennyvíziszap kérdése azonban ettől még nem oldódott meg. A képződő hulladékot a 24.hu írása alapján jelenleg a dél- és az észak-pesti szennyvíztisztító is egy Hatvan melletti lerakóra szállítja, és ott – díj ellenében – lerakja, ami jelzi, hogy a szennyvíziszap nem termék, amiért a piacon pénzt adnak, hanem hulladék, amelynek a lerakásáért fizetni kell. A lerakásos ártalmatlanítás helyi források szerint szorosan összefügghet a Hatvan városát időről időre beborító bűzfelhővel, amely miatt rendőrségi nyomozás is indult - érdekesség, hogy pontosan ugyanez a jelenség tapasztalható Székesfehérvárnak a szlovéniai szennyvíziszapot befogadó lerakóhoz közeli részén.

Vidéki próbálkozások

Ahogyan a magyar főváros a hatvani lerakással, úgy külföldi nagyvárosok is a tőlük minél távolabbi elhelyezéssel próbálnak megszabadulni a szennyvíziszaptól. Ennek a törekvésnek lett az egyik célpontja Székesfehérvár, ahová a hírek szerint több mint 50 ezer tonnányi szennyvíziszap érkezett Horvátországból és Szlovéniából. Cser-Palkovics András, a város fideszes polgármestere az első információk hatására kikelt az egyébként legalább egy éve akadálytalanul zajló hulladékimport ellen, sőt rendkívüli képviselő-testületi ülést is összehívott az ügyben, közben azonban látható igyekezettel próbál egyensúlyozni a vizsgálatot, illetve az iszap haladéktalan eltávolítását követelő ellenzéki vélemények, valamint az iszapot átvevő fehérvári cég érdekei között, eljutva addig a mintavétel és analízis híján légből kapottnak tűnő állításig, hogy a lerakott szennyvíziszap nem veszélyes. Fehérváron egyébként a hivatalos álláspont szerint talajjavító anyagot állítanak elő a szennyvízből – ez az a „termék”, amelyre nincs valódi piaci kereslet (ráadásul a jellegéről is megoszlanak a vélemények: a földdel kevert szennyvíziszap a szakértők szerint nem más, mint a hulladék hígítása, amit a törvény tilt). Nem kevésbé ellentmondásos az egerszalóki történet sem, ahol egy szintén erősen beágyazottnak tűnő cég az egerszalóki gyógyfürdő szomszédságában évi 200 ezer tonnányi, vagyis Budapest éves „termésének” a háromszorosára rúgó szennyvíziszapból kíván úgymond talajjavító anyagot készíteni. Ez az eljárás a környezetvédők szerint a lerakás törvénytelen alternatívája: addig hígítják az anyagot föld, mészpor és egyéb összetevők hozzákeverésével, amíg a szennyezőanyag-koncentrációja olyan mértékben lecsökken, hogy már „talajként” (és nem hulladékként, a szükséges díjak illetve a lerakási járulék kifizetése nélkül) rakható le. A műveletből kiolvasható a hulladékimport üzleti modellje: az importőr pénzt kap a veszélyes anyag elszállításáért, majd addig bűvészkedik vele, amíg az „elveszíti hulladék jellegét”, így úgyszólván költségmentesen tud megválni tőle. A lerakott szennyvíziszap ugyanakkor a hígítás után is sok környezeti kockázatot rejt: nem véletlen, hogy az eljárás – ha minden fázisát annak nevezik, ami a valóságban történik – illegális. A kormány most mindenesetre a behozatali engedélyek felülvizsgálatát ígéri, arról viszont nem esett szó, mi lesz az eddig behozott importhulladékkal Székesfehérváron.