liberalizmus;interjú;Fidesz;

2019-08-04 07:20:12

Orbán számára csak a hatalom van

Petőcz György kögazdász, publicista 2001-ben elsőként írta meg a Fidesz keletkezésének történetét (Csak a narancs volt). Most azt mondja: Orbánék nem árulhatták el a liberalizmust, mert valójában sosem kötötték magukat ideológiákhoz. Szerinte ahhoz, hogy a Fidesz rendszerét lebonthassuk, először a magát liberálisnak vagy baloldalinak mondó elitnek kellene önvizsgálatot tartania.

Az idei tusványosi beszéd volt a NER Kötcséken és Tusványosokon át tartó ideológiai menetelésének csúcspontja és valószínűleg a hanyatlás kezdete – írja a közösségi oldalán, és rögvest felhívást is közzétesz a magukat liberálisnak vagy bármilyennek valló ellenzéki értelmiségiek számára, hogy a struktúrák alá nézve adjanak magyarázatot a beszéd főbb pontjaira. Mit ért a hanyatláson?

Azt, hogy a beszéd végén elhangzó „keresztény szabadsággal” Orbán Viktor első alkalommal adott pozitív választ a párt ideológiáját firtató kérdésekre. Márpedig az ő erejük mindig is az ideológiamentességben volt. A Fidesz alapvetően nem ideologikus párt. Kezdettől fogva praxisban gondolkodtak, a gyakorlatiasság volt az ­ethoszuk. Szemükben mindenki mást ideológiák rángattak, a feldolgozatlan történelmi múlt sérelmei, míg nekik egyetlen moralitásuk volt: most mi jövünk. Kezdetektől ez az önérvényesítő praktikusság az ő ideológiájuk. Ennek első manifesztuma a Nagy Imre újratemetésén elhangzott Orbán-beszéd volt. Az ő akkori rendszerükben mindenki más fölösleges vitákba bonyolódik, nem képes határozottan cselekedni, és ebben a koordináta-rendszerben az ő ha­ta­lom­akarásuk pozitívnak számított.

Azért különös, amit mond, mert létezik egy közmegegyezés, amely szerint a ’90-es évek elejének Fidesze és Orbán Viktorja a liberalizmust vallotta fő ideológiájának, akárcsak az SZDSZ, és későbbi konfliktusaik egy része is ebből táplálkozott.

Diktatúrát kellett lebontani, és mindenki a liberalizmus felé ment. A szocia­listák, a konzervatívok, mindenki. Liberális korszak volt. Ki a klasszikus, konzervatív liberalizmus felé, ki a szociális liberalizmus felé. Hatalommegosztás, fékek, ellensúlyok, többpártrendszer, jogok. Ebben a korhangulatban az ő alapmotívumuk nem egy tételes ideológia volt, mint a többieknek, hanem az, hogy „a tétel mi vagyunk”. A Fidesznél – ellentétben az SZDSZ-szel, az MDF-fel és a többi párttal, semmiféle ideológiai árnyékbokszolás nem volt.

Ehhez képest 1998–2002 között olyan elemek jelentek meg a párt politizálásában, mint a kereszténység, a nemzet, a haza. Nem ekkor adták fel az ideológiamentességüket?

1998 a Fidesz számára a honfoglalás éve volt. A hatalom megragadásáé. Amikor nemzetről, hazáról, kereszténységről kezdtek beszélni, csupán arról volt szó, hogy a hatalomra kerülő elitnek valahogy integrálnia kellett a hatalom körül tolongó szatelit csoportokat: a kereszténydemokratákat, a kisgazdákat, nacionalistákat, mikor kit, és ehhez jól passzolt ez az egész maszlag. Emlékezzünk a korai Fidesz egyházellenességére! Az ideológiai elemek csak gyakorlati politikai célokat szolgáltak. A párt mögött álló ideológusok találmánya volt a megfagyott struktúrák elmélete. Eszerint rendben van, most mi vagyunk hatalmon, de a háttérben ott vannak ezek a megfagyott struktúrák, a kommunista múlt hagyatékai, amelyeket mindenekelőtt le kell bontani, szét kell rombolni, akár a hétköznapi erkölcsiség ellenében is. Amíg ezek a beásott struktúrák ott vannak, addig mi, akiknek ez a hivatásunk, nem tudjuk véghezvinni, amit akarunk. Ezt nevezhetjük valamiféle ideológiának, de azért ez mégiscsak a hatalom megragadásáról szólt. Ha megengedőek vagyunk, felfoghatjuk ezt annak a szemforgató ártatlanságnak, ami a kezdettől fogva bennük volt. „Úgy harcolunk ezek ellen, ahogy lehet.”

2014-ben, szintén Tusványoson jelent meg a miniszterelnök szótárában az „illiberális” kifejezés. Ezzel – úgy tűnt – keretbe foglalta mindazt, amit tettek és tenni szándékoztak az országgal. Ez sem számított ideológiai fordulatnak?

Az én olvasatomban nem. Ezzel a szóösszetétellel nem kötötték meg magukat ideológiai szempontból. Csak tagadás volt, amely továbbra is totális mozgásteret engedett. Nem azt mondta meg, hogy ki vagyok, hanem csak azt, hogy ki nem. A liberálisokkal az volt a baja, hogy őket mindig köti a valóság, vergődnek benne, próbálják magukat meghatározni a valósághoz képest. Míg mi, illiberálisok magunk formáljuk a valóságot és egyben a jövőt is. Nincsenek kőbe vésett szabályok, mi magunk vagyunk a cselekvő törvény.

Erről szól az Alkotmány, illetve most már Alaptörvény folyamatos módosítása is?

Igazán csak az szabad – mondják –, akiket nem kötnek holmi papírok. Ha a törvény rossz vagy nem írja le megfelelően az adott pillanat valóságát, akkor nem a valóságot alakítom a papírhoz, hanem a papírt a valósághoz. A liberális demokráciában gondolkodóknak az alkotmány dogma, az illiberális gondolkodással pedig ez az akadály rögtön eltűnik. Emlékeim szerint Orbánék már a ’90-es évek elején unták a parlamentáris demokráciát, az eljárásrendet, azt, hogy mindig mindenen vitatkozni kellett. „Mi jók vagyunk, miért nem csinálhatjuk, amit kell?” Az illiberalizmus csak a szabad teret jelenti, azt, hogy nincsenek kötöttségek.

A dolog nem egyedi, tőlünk keletre évek óta létező gyakorlatot ír le, ráadásul Donald Trump, Boris Johnson vagy Jarosław Kaczyński színre lépésével inkább az derült ki, hogy ez egy létező választói igény ideologikus meghatározása.

Az Orbán-jelenség tisztábban látása szempontjából nagy áldás nekünk Trump, Johnson és a hozzájuk hasonlók. Így már nehezebb a dolgokat azzal elintézni, hogy ez egy ilyen régió, ilyen ország, ilyen nép, és ennek ez kell. Az, amit reflexesen többnyire „populizmusnak” neveznek, szerintem gyakran inkább a megmerevedett gondolatrendszerek és politikai rutinok elleni reakció. Ez periodikusan váltakozva, oda-vissza így történik. Létrejön egy politikai gondolkodás, egy fogalmi struktúra, egy világmagyarázat, és te, aki formálod, használod ezt a struktúrát, csak azon belül vagy képes működni, és az ahhoz képest újszerű, zavaró dolgokra nem tudsz válaszolni. Így merevedett meg az emberi jogi liberalizmus fogalma is. Amikor jöttek a cunamik: a pénzügyi válság, a migráció, az ökológiai problémák vagy akár a közösségi média kommunikációs következményei, ezekre egész egyszerűen nem volt válasz az addigi paradigmán belül. A megértés és a gyakorlati ­reakciók a veszélyek közvetlenségéhez képest lehetetlenül lassan formálódnak. Mindez alapot ad az eljárási szabályok és korlátok mellőzésének „illiberális” igényére, az aktivizmus és az egyszemélyi vezető felmagasztosítására.

Ilyen az elitellenesség is. Minden gondolati rendszer megteremti a maga elitjét, akik az ideológiával együtt annak nyelvezetét és saját magukat is kanonizálják. Ez természetesen a pozíciók és pénzek elosztását, pozícióféltést, az elit önmaga újratermelését is jelenti. Elhíresült fogalom a „megmondó értelmiség”. Ilyen is mindig lesz. (Most alakul Orbánék körül egy új.) A jelenség lényege, hogy bizonyos témákról és a világról csak egy bizonyos nyelven lehet beszélni, ha másként mondod, akár belülről, csak onnan szabadon kibeszélve, az felháborodást szül. Mindenütt, mindig kevés a rugalmas agy. A világ változásaival szembenézni bonyolult, a fogalmak elfogadott hierarchiája viszont biztonságot ad. Nehéz új gondolatokkal kísérletezni. Mindenki fél. Pozíciót félt, és a gondolkodás biztonságát. Többen buktak már bele az értetlen értelmiség gyáva arroganciájába. Amit a „populisták” elitellenességének neveznek, az gyakran erre a megmerevedésre és stagnálásra reagál.

Úgy tűnik, a magát konzervatívnak nevező oldal látványosabban és gyorsabban képes választ adni a legégetőbb jelenségekre. A liberális oldalnak eközben csak arra van muníciója, hogy ezeket a válaszokat vérlázítónak, nevetségesnek, emberellenesnek stb. titulálja, de nem vagy csak nagyon késve tud előállni a saját megoldásaival. Ez hova vezethet?

Vegyünk egy példát: 2015-ben a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadás után Orbán Viktor maga is Párizsba utazott, és részt vett a megemlékezéseken. Majd váratlanul adott egy interjút, amelyben meghirdette a bezárkózás politikáját, amit innen nézve a Fidesz menekültellenessége első megnyilvánulásának szokás tartani. Durva volt, számomra is vállalhatatlan és érzéketlen. De ­kimondta azt, amit irtózatosan sokan gondoltak. Röviddel ezután jött az első nagy bevándorlási hullám. A magyar ellenzéki pártok mit reagáltak? Azt mondták, hogy „nincs probléma”. Szóról szóra átvették a Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalását, és részükről az egész le is volt tudva. A Helsinkinek persze azt kellett mondania, amit mondott. Az emberi jogok védelmére alakultak. De egy politikai párt nem szűkülhet emberjogi szervezetté! A pártoknak egy közösséget – ami az ország – kell szem előtt tartaniuk, és ennek a közösségnek az ér­dekei felől értelmezni és megközelíteni az új és új jelenségeket. Ők azonban inkább elbújtak a problémák elől. ­Az euró­paiak ugyanígy. Nézzék meg az ALDE vagy a Bizottság állásfoglalásait, őrülten lassú reakcióidejét. Nem voltak „bevándorláspártiak”, hanem csak tehetetlenek, a saját fogalmi rendszerük rabjai.

Mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem a szolidaritás a legfontosabb ebben az akut és újszerű helyzetben? Aki ezt először ki meri mondani, annak azonnal leüvöltik a fejét. S ilyenkor persze a vakmerő kritikus is hibás, ha pillanatnyi intuíciójának enged, és nem hosszasan kialakított, teljes nyelvezet birtokában kritizál vagy javasol új megközelítéseket. Márpedig a liberális gondolkodás jó ideje tartó elkényelmesedése miatt többnyire ilyen helyzetben vagyunk.

Ha kivonjuk a rendszerből az egyik központi elemet, például a szolidaritást, akkor mit adunk cserébe?

A liberális ma talán a legáltalánosabb értékrendszer. Rengeteg eleme és ága van, ezek az évszázadok alatt alakultak ilyenné. A szolidaritás is ennek a rendszernek a része. Nem kell kivonni a rendszerből, csak változtatni kell a fókuszon. Ez nem ördögtől való. Célok és értékek gyakran vándorolnak. A nemzet fogalma valamikor fő liberális érték volt, ma már nem az. A szolidaritás elvét sem a mai liberálisok vagy a tegnapi szo­cialisták találták ki és vitték be a politikai gondolkodásba. A hangsúlyok és a sorrend azonban lehetnek függő változók. Hogy mit miből vezetsz le. El kell fogadni, hogy a politikai közösség fenntartása és biztonsága is fontos alapérték. A liberalizmus egyik gyökere a republikanizmus volt. Érdemes visszalapozni Adam Smithhez, Hayekhez, másokhoz. A problémamegoldó gondolkodáshoz: miképpen lehet életképes, prosperáló és tartós a világ sokrétűségének kitett, belül is nagyon megosztott modern politikai közösség? A jogok fontosak.

A szolidaritás is, mert a mi európai értékünk, enélkül nem vagyunk azok, akik vagyunk. A részvétel is fontos. Az identitás is. Vagyis a közösség védelme. És ebbe bizony a kulturális identitás is beletartozik. A világnak való kitettség, nagyon gyors változások, önvédelem. És a folyamatosság valamiféle fenntartása: egy életre reagálni tudó és életképes liberális gondolkodásnak ilyesmiket kell összehangolnia.

A migrációval való szembenézés jó esély lehetett volna erre, de ezek szerint ezt elszalasztottuk?

A kérdés az lett volna, hogy mit tud vállalni a mi magyar és európai közösség? Nem kellett volna kihagyni a szolidaritást; amit Orbánék műveltek, művelnek ebben a kérdésben, az vérlázító és pusztító, szembemegy mindennel, amik „kulturálisan” és „keresztényien” vagyunk. De igenis fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan védhetem meg az embereimet? Talán ne a menekülteknek adott jogokból induljunk ki, hanem a saját közösségünkből, és abból határozzuk meg a következményeket. Baj, ha ilyesmikről nem lehet szabad értelmiségi párbeszédet folytatni. A következmény az lett, hogy a szélsőjobb egyszerűen beköltözött a baloldal és a liberálisok által szabadon hagyott telkekre, és ott kezdett építkezni. A Jobbik például éveken át abból élősködött, hogy a baloldal otthagyott bizonyos témákat. Ha a baloldal megtette volna a kötelességét, akkor a szélsőjobb kénytelen lenne saját agendával előállni, és talán tisztábban látnánk, mert aki antiszemita vagy cigányellenes, annak színt kellene vallania, és nem bújhatna a mások által fel nem vetett kérdések sokak számára szimpatikus álcája mögé.

Vagyis a megoldás az, hogy fel kell építeni egy alternatív rendszert, amely képes magyarázatot adni azokra a dolgokra, amelyekre a jelenleg létező liberalizmus nem?

Ez borzasztó hosszú folyamat, erre talán nincs ideje a jelenlegi ellenzéknek, mire kész lennének ezzel a munkával, már el is lennének felejtve.Pedig ez a munka nem megúszható. Orbánéknak is nagyon sokáig tartott. Kötcse, Tusványos, minden beszéd egy újabb téglája volt ennek az építménynek. Ez egy nyelvadó építkezés volt, és ennek az ellenpontja a másik oldalon egész a mai napig ­hiányzik.

De mire is kell pontosan választ adni? A keresztény szabadságra? Az nem csak egy kommunikációs blöff?

Orbán beszéde nagyon jól felépített beszéd volt, amelyik visszamenőleg is helyére tett sok mindent. A Fideszt sokan a liberalizmus árulójának tartják, erre mit mond a miniszterelnök? Sosem volt fordulat: ameddig kellett, mentek a liberalizmussal, mert az a liberális – első – rendszerváltás korszaka volt. Érdekes módon a szabad demokratákat sem szidalmazta. Azt mondta, hogy peches generáció, mert „mindig lecsúszott a hatalomról”. Vagyis, nem titkolta, hogy számára mindig is az önérvényesítés, önmegvalósítás és a hatalom a lényeg. „Nem az időnek kell célt tulajdonítani, hanem az időben benne a saját életünknek kell értelmet adni”, mondta. Szerintem nagyon ritkán hallani ilyen őszintén önleleplező politikusi beszédet. Mint Rodolfo: a kezemet nézzék, mert csalok! Hosszan taglalta az illiberalizmus fogalmát, néha megvilágosítóan, máskor teljesen zavarosan. De a végén, mindeddig elképzelhetetlenül, pozitív ideológiai önmeghatározást adott. A „keresztény szabadság” bedobása azt mutatja, hogy valószínűleg már a táboron belül is van igény az önmeghatározásra. Ezzel viszont Orbán megköti a saját kezét, elveszti az öndefiníció szabadságát. Az „illiberális” meghatározatlansága mellett azt csinált, amit akart. Mostantól viszont legalábbis magyarázkodnia kell. Mi ez a „keresztény szabadság”, akik vagyunk? Koherens nyelvezet nélkül nem tudsz embereket mozgósítani. A híveknek tudniuk kell, mit csinálok, merre megyek. Az ideológia alapvető dolog a politikában. És ha abban zavar támad, akkor megindulhat a bomlás. Így értettem.