Hajós András műsora függővé tesz

Publikálás dátuma
2019.08.02. 07:30

Fotó: Youtube
Adott egy zeneszerző, egy szövegíró, egy producer és egy énekes. Adott a teljes ismeretlenség és a sötétben tapogatózás, és adott egy nap stúdiózás, ahol a végeredmény egy működő dal. Ez a Dalfutár, ami kétségkívül az idei nyár egyik nagy befutója.
Úgy jött a Dalfutár az életünkbe – de legalábbis a hazai zenei műsorgyártás életébe –, mint egy falat kenyér. Minőségi tartalom, minőségi technikával felvéve és minőségi körítéssel tálalva – mindez a YouTube-on. A Dalfutár persze nem egy egynyári sláger, története egészen 2016-ig megy vissza, amikor is a Super TV2-n, lehetetlen időpontban nézhettük, hogy négy, általában kevésbé ismert zenész mit hoz ki egymásból, mit hoz ki egy dallamból és hogyan készít belőle világslágert. Mert miről is szól igazából ez a műsor? Arról, amiről keveset beszélünk: hogyan készül egy sláger.

Mindannyiunknak van véleménye egy-egy dalról, előadóról, tudjuk, miért szeretünk valamit, mikor hallgatunk meg bizonyos számokat, de a történetből egy képkocka hiányzik. A műsor ötletgazdája, vezetője, Hajós András pontosan ezt a hiányt tölti be és segít megérteni, egy egyszerű akkordból hogyan épül fel a kész mű, milyen változásokon megy át és az énekesen kívül mennyien vesznek részt az elkészítésében.

A műsor persze sokkal többről szól, mint egy dal megszületése. Megmutatja nekünk, hogy négy (többnyire egymásnak) idegen mit hoz ki egymásból, hogy milyen az, amikor valaki a hivatásának él. Megmutatja az alázatot, a kompromisszumkészséget és azt, hogy a közös cél érdekében érdemes engednünk az egónkból. Persze ez nem mindig sikerül, de izgalmas megfigyelni, hogyan formálják az alanyok a zenén kívül saját magukat is, hogyan simulnak össze, hiszen nem egy esetben komfortzónán kívül kerülnek. Hajós András ötlete egyedi és ígéretes, minél több részt nézünk meg belőle, annál jobban vágyunk az újabbnál újabb részekre, komoly függőséget okoz.

De vajon a dalok tényleg elérik a legelső évadban megfogalmazott célt? Valóban eljutnak a rádiókig és slágerré válnak vagy csak egy bizonyos szubkultúra számára maradnak ismertek? A rádió lejátszást rögtön meg is kérdőjelezhetjük, hiszen a zenekedvelők ma már sokkal inkább a YouTube és a Spotify bűvkörében élnek, és egyértelműen itt dől el, hogy valamiből sláger születik-e. De a kérdés ugyanúgy fennáll: mi kell ahhoz, hogy egy jó dal áttörje azt a réteget, amiben születik és ahol ismerik? Elég egy jó dallam vagy egy érdekes szöveg avagy meglepő fordulat szükséges a producált verzióhoz? Vagy az egész az énekes személyiségétől, hangjától függ? És ha annyi jó magyar zenész van, mint amennyit összehoz a Dalfutár, akkor ők és a dalaik miért is nem jutnak el a széles közönséghez és miért van az, hogy a rádiókban játszott és a YouTube által felkapott számok mind egy sémát járnak végig?

Fontos kérdések ezek, amik válaszra várnak. De addig is: a hétfő estéinket érdemes a Dalfutárral töltenünk, átadni magunkat a zene örömének.

Infó

Dalfutár Új részek hétfőnként YouTube-on

A szépírói mesék gyakran zabolátlanok

Publikálás dátuma
2019.08.01. 11:30
Bánk Bán - Belső fordítás az is, amikor Nádasdy Ádám megalkotja Katona József színműve nyelvének mai magyar megfelelőjét
Ha nem figyelünk oda az irodalomközvetítés eszközeire, az újabb nemzedékek számára olvashatatlanná válhatnak a klasszikusok – vélekedik Bazsányi Sándor irodalomtörténész.
Igazából az irodalom létéről és az olvasásról van szó, arról, hogy lesznek-e irodalomolvasók. Ehhez képest minden egyéb szakmai szempont másodlagos. Az a lényeges, hogy miként lehet az olvasás kultúráját életben tartani, és ezen belül élővé tenni olyan szerzőket, akik nagyon régen, nagyon más irodalmiság jegyében, nagyon más nyelven, számunkra nagyon idegen témákról írtak – válaszolta lapunknak Bazsányi Sándor irodalomtörténész, amikor a Háy János Kik vagytok ti? című kötete körül kialakult vita apropóján az irodalomtörténeti munkák jelentőségéről kérdeztük. A huszadik században és az elmúlt évtizedekben is számos fontos irodalomtörténeti írás látott napvilágot, amelyek különféle szempontok és érvelések szerint közelítettek az irodalomhoz. Az irodalomtörténész szerint módszertani tekintetben Horváth János műve az egyik legfontosabb: Horváth – bár a nemzeti klasszicizmus Arany Jánossal jelölt célképzetét követte, és nem is látott túl rajta –, mégis megfogalmazta a kételyt, van-e az irodalomnak olyan fogalma, amelynek segítségével töretlenül végig lehetne mesélni a magyar irodalom teljes történetét. A leghasznosabb irodalomtörténeti könyv ugyanakkor Bazsányi Sándor szerint Szerb Antalé, amely műértelmezői igénnyel, kellő nyitottsággal, a világirodalmi összefüggések figyelembevételével lépett fel. Mindezekhez képest tényleg másodlagos a kötet úgynevezett elavultsága vagy korszerűtlensége – jegyezte meg.  
Kérdés ugyanakkor, hogy ezek a munkák kikhez is szólnak igazán. Az irodalomtörténész szerint komolyan kell venni a tudományos közegtől teljességgel független, lehetséges célközönséget, az olvasóvá nevelődő fiatalokat. – Szerintem ez utóbbi a fontosabb. Éppen ezért a szakmódszertani dilemmákkal szembesülő szakszövegeknél sokkal lényegesebbek a közvetítő jellegű, az olvasmányosság szempontját is érvényesítő szövegek. Mint amilyen például Szerb Antalé. Vagy Kukorelly Endre Porcelánbolt című könyve, amelyben az ő saját irodalom-elképzeléseit, a huszadik–huszonegyedik századi magyar irodalom Kukorelly-féle vízióját adja. A szerző provokatívan olyan kijelentéseket tesz, amelyek kikezdik a kortárs irodalom rögzültnek látszó kánonját, például a neoavantgárd irodalom előtérbe tolásával – részletezte Bazsányi Sándor. Az aktuális kánont kikezdő vagy kiegészítő gesztusok mindig fontosak, különösen akkor, ha markáns személyiségek teszik, emelte ki Bazsányi Sándor. -Ahogyan Kukorelly beszél a kortárs irodalomról, vagy ahogyan Tandori Szép Ernőről. Vagy Weöres a modernség előtti költőkről. Pedagógiai közvetítéssel ezek a munkák remek alkalmakat kínálhatnak, hogy irodalomórán – az olvasás erotikáját sem nélkülözve – a fiatalok elbeszélgessenek az önmagukban néma, már-már megszólíthatatlanul néma művekről, mint amilyen például a Bánk bán – jegyezte meg. Ám hozzátette, nem elhanyagolható, hogy az irodalom történetéről szóló szépírói mesék gyakran zabolátlanok, és kell egy vezető, egy szakavatott irodalomtanár, aki a túlzásokat, túlkapásokat helyreteszi. Ugyanakkor az irodalomtörténet legfontosabb kérdéseit olykor az irodalomtudomány területén kellőképpen tájékozott és elmélyült szépírók is felvethetik, mint például Grendel Lajos, aki megírta a modern magyar irodalom történetét – emelte ki az irodalomtörténész. Nem tökéletes munka, de vannak benne izgalmas ajánlatok, jegyezte meg. Szintén megemlítette a Gintli Tibor és Schein Gábor által jegyzett irodalomtörténetet: a kötet módszertanilag vagy tudományosan fontos belátásokat működtet, amelyek alkalmasak az irodalmiság minél több szempontú bejárására. Példa arra, miként lehet egy olyan ósdi műfajon belül, mint az irodalomtörténet, érvényesen mesét mondani. Az irodalom történetéről szóló mesélés persze nincs akkora bajban, mint például a jelenre összpontosító művészettörténet, amely óriási kulturális sokkon esett át – emelte ki Bazsányi Sándor. – A képi médiumok és a vizuális kultúra áttekinthetetlenül bonyolult terepe sokkal nehezebben magyarázható meg a tudomány hagyományos eszközeivel, mint az irodalomtörténet esetében. A kérdés az, hogyan tanítják meg a képnézőket értelmezve védekezni például a kereskedelmi vagy politikai képek özöne ellen. Hogy tudatos képfogyasztók legyenek, ne pedig áldozatok. Ilyen fokú veszély az irodalomban nincsen – mutatott rá. Ám az irodalomfogyasztás szokásai is megváltoztak. Ha fiatalon valaki kizárólag akciókönyveket, instant lektűröket fogyaszt, nagyon könnyen elfelejtődhetnek, sőt ki sem fejlődhetnek nála azok az olvasói érzékenységek, amelyek a finomabb típusú emberábrázolásokra, rafináltabb természetű történetmondásokra irányulnak, mint amilyenekkel például Flaubert vagy Mészöly Miklós műveiben találkozhatunk, hangsúlyozta az irodalomtörténész. – Nem vagyok a hagyományos, esztétikai irodalmiság önjelölt arisztokratája, de úgy gondolom, ha nem figyelünk oda az irodalomközvetítés eszközeire, az újabb nemzedékek számára könnyen olvashatatlanná válhatnak alapvetően azért mégiscsak olvasmányos, mivel ember-, világ- és országismeretünket mélyítő művek, mint Füst Milán, Déry Tibor vagy Bodor Ádám írásai. E feladat megvalósításában a tanároknak kiemelt felelősségük van, mivel szinte minden a középiskolában dől el, emelte ki az irodalomtörténész. Ott van esély arra, hogy egy fiatal a szépirodalom, az életmódszerű irodalomfogyasztás körébe kerüljön, ha esetleg otthon nem feltétlenül ezt a példát látja. – Ehhez azonban – az irodalomtörténész Szigeti Csaba kifejezését hasznosítva – belső fordításokra lenne szükség: arra, hogy bizonyos irodalomtörténeti folyamatokat vagy életműveket, régebbi korokban, tehát nagyon nem mai nyelven íródott munkákat értelmezve közelebb hozzanak minél többek számára – hangsúlyozta. – Belső fordítás lehet az is, amikor Nádasdy Ádám megalkotja a Bánk bán nyelvének mai magyar megfelelőjét. De működhet a belső fordítás tágabb értelemben is, az irodalomközvetítés, irodalomértelmezés terén – részletezte gondolatatát. Ennek kapcsán Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudományi nyelvjátékát is megemlítette, aki, ha csak tehette, az idegen terminusok magyar megfelelőjét használta, az előtte példaként álló Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan. Ahogy az író a biciklit kerékpárra cserélte, vagy az appendicitist vakbélgyulladásra, úgy Szegedy-Maszák tudományos értekezéseiben például nem intertextualitást mondott, hanem szövegközöttiséget. A sokszor vitatott életrajzközpontú irodalmi szemlélet kapcsán Bazsányi Sándor elmondta, bár az életrajzot nem volna szabad kihagyni egy irodalomtörténeti leírásból, de vannak olyan túlzó formák, amelyeket illene elkerülni. Nem muszáj mindenáron vájkálni a szerző magánéletében, netán szexuális szokásait illető spekulációkba bocsátkozni, fűzte hozzá. – Az életrajz lényegében olyan párhuzamos történet, amely végigkíséri az életművet: vannak fontos, és vannak kevésbé fontos kapcsolódások. Egyes szerzők folyamatosan értelmezik saját életük tükrében az életművüket, a kortársak közül például ilyen Nádas Péter. Botorság volna nem számolni az ő saját önértelmező történetével, az epikai műveiben olvasható kitalált történetek jobb megértése érdekében. Sok ilyen író van. Fontos viszont, hogy az életrajzra irányuló figyelem ne a szöveg nyelviségére vonatkozó figyelem rovására történjen. Hiszen miért érdekes a szerző életrajza? Mert elég érdekes szöveget írt ahhoz, hogy érdekes legyen ő maga is. Életének tehát következményes érdekessége van. Noha vannak olyan szerzők is, akiknél az életrajz érdekessége olykor háttérbe szorítja az életmű érdekességét. De ez persze inkább rólunk, befogadókról szól. 

Kereszttűz

Heves vitát váltott ki Háy János Kik vagytok ti? című kötete, amelynek alcíme Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv. Nemrégiben Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke Facebook-bejegyzésben bírálta az általa jónak tartott és szeretett író munkáját. Szerinte a kötetben vannak tévedések, és túlzottan előnyben részesíti az életrajzközpontú szemlélelet. Háy János reakciójában hangsúlyozta, a könyv nem irodalomtörténet, nem tankönyv és nem axiómákat tartalmaz, nem akar életrajzokból következtetni esztétikai minőségekre, de érdekli a szereplői élete, és az alkotókat befolyásoló lélektani mozgás, illetve motiváció. A hozzászólók közül sokan cenzúrát emlegettek, mert Arató László szerint a kiadónak figyelmeztetnie-fegyelmeznie kellett volna a szerzőt. Háy Jánosban ez egy ócska kor emlékét idézi fel, amikor törvényileg megengedhető volt a szellemi termékek irtása. Arató László viszontválaszában megjegyezte, van különbség a politikai cenzúra és egy Facebook-bejegyzés között.

Szerző

Időtálló építészet

Publikálás dátuma
2019.08.01. 10:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Sok ikonikus épületet köszönhetünk magyar tervezőknek. Ilyen a Kossuth- és Ybl-díjas építész, Lázár Antal is, akinek pályájáról Jelek a térben címmel jelent meg kötet.
Az idén százéves Bauhaus kapcsán gyakran elhangzik a mozgalom egyik vezéralakja, Breuer Marcell neve. A magyar építész több ikonikus épületet hagyott hátra az Egyesült Államokban is, az 1966-ban megépült Whitney Múzeumot ma New York egyik legfontosabb épületei között tartják számon. Amit hasonlítottak már erődhöz, feje tetejére állított babiloni Zikkurathoz, nevezték „brutalistának”, expresszívnek és funkcionálisnak – lakható szobornak is. Az épületet bejárva ámulhat el azon a látogató, hogy Breuer mindenre gondolt. „Isten a részletekben van” – osztotta meg benyomásait az Építészfórum olvasóival Tenk Attila építész.
Többször nevezték megszelídített Whitney Múzeumnak az 1974-ben megépült budapesti Domus áruházat. Ám tervezői – az akkor még két huszonéves „süvölvény” Lázár Antal és Reimholz Péter – egy svédországi tanulmányi útból inspirálódtak, úgy „dobtak követ a tóba”. Munkájukra nemcsak itthon figyeltek fel, egész Európában is. Az épület bizonyos szempontból tényleg köthető a Bauhaushoz: annak utolsó vezetője, Mies van der Rohe nyomán Lázár Antal ars poeticája, hogy az építészet hármas követelménye – funkció, szerkezet, forma – mellett a flexibilitást, az építészeti terek átrendezhetőségét is szem előtt kell tartani, az igények ugyanis változhatnak. (Ez érvényes a 2011 óta üresen álló Domusra is: mai technológiával pótolható a mélygarázs hiánya.)
Lázár következő megvalósult tervét, a Fővárosi Hulladékhasznosító Művet 1981 óta a magyar ipari építészet egyik csúcsművekét tartják számon. Monumentálisra növelt színes szobor finom részletekkel, összképe a manierista és a posztmodern építészetet idézi – írta a Régi-Új Építőművészetben Haba Péter. Lázárnak és munkatársainak ez az épület jelentős nemzetközi elismerést hozott, a Constructa-díjat. A tervező egy évvel később az Ipari Építészet Európa Díját vehette át a brit sztárépítész, Sir Norman Foster mellett.
Nem volt magától értetődő, hogy építész pályára léphetett a negyedik generációs építész − derül ki kollégánk, N. Kósa Judit portréjából, amely a Lázár életművét bemutató, Jelek a térben című kötetben olvasható. X-esként csak harmadszorra – legfelsőbb szintű fellebbezés eredményeként – vették fel a Műegyetemre. A lósport iránti szeretetének köszönheti, hogy diploma után nem lakótelepi házakat kellett terveznie − egy külföldi verseny miatt lekéste a munkakezdést, állását betöltötték. Így került az Ipartervhez, lett Gulyás Zoltán tanítványa. Mestere arra tanította: „Törekedj az építészetben az időtállóságra, mert a divat úgy múlik el, hogy rajta hagyja épületeiden annak elmúló sármját, groteszkké silányítva azt.”
Lázár ezt megfogadva − a Matervnél és a Rubik Ernővel alapított A & D Stúdiónál is − olyan épületeket álmodott meg, amelyek kiállják az idő próbáját. Ilyen például a Veszprémi Könyvtár, a Siemens Irodaház, a Táncművészeti Egyetem, a Corvinus Campusa, a népligeti autóbusz pályaudvar, a budajenői passzívház, a lágymányosi Q épületek. Sajnálható, hogy nem lett semmi az 1996-os  világkiállításból az Expóra készült, meg nem valósult terveit – például a Magyar Péterrel megálmodott gyalogoshidat − látva. Közös tervük a másfél évtizedig torzóban maradt Tüskecsarnok is, amelyet aztán ketten adaptáltak a jelenre. Faxon és telefonon kommunikálva: Magyar ugyanis az Egyesült Államokban él. Infó N. Kósa Judit, Mártonffy Melinda, Hübner Teodóra: Jelek a térben. Lázár Antal építészete Corvina Kiadó , 2019. 330 oldal 

Egész és a rész

A Széchenyi akadémiába való felvétele alkalmából Lázár Antal június 12-én tartotta meg kiállításmegnyitóval és könyvbemutatóval egybekötött székfoglalóját a Fugában. „Lehet az építész organikus vagy dekonstruktivista, népies vagy minimalista, a résszel foglalkoznia kell. Ha nem teszi, akkor hiányzik belőle az igazi érzelem és az egész iránti alázat. Hogy a rész tökéletes legyen, abban nagy szerepe van minden résztvevőnek: az építésznek, a szaktervezőnek, a megbízónak, az engedélyezőnek, a kivitelezőnek és a későbbi használónak is” – fogalmazott az építész.