A szépírói mesék gyakran zabolátlanok

Ha nem figyelünk oda az irodalomközvetítés eszközeire, az újabb nemzedékek számára olvashatatlanná válhatnak a klasszikusok – vélekedik Bazsányi Sándor irodalomtörténész.

Igazából az irodalom létéről és az olvasásról van szó, arról, hogy lesznek-e irodalomolvasók. Ehhez képest minden egyéb szakmai szempont másodlagos. Az a lényeges, hogy miként lehet az olvasás kultúráját életben tartani, és ezen belül élővé tenni olyan szerzőket, akik nagyon régen, nagyon más irodalmiság jegyében, nagyon más nyelven, számunkra nagyon idegen témákról írtak – válaszolta lapunknak Bazsányi Sándor irodalomtörténész, amikor a Háy János Kik vagytok ti? című kötete körül kialakult vita apropóján az irodalomtörténeti munkák jelentőségéről kérdeztük. A huszadik században és az elmúlt évtizedekben is számos fontos irodalomtörténeti írás látott napvilágot, amelyek különféle szempontok és érvelések szerint közelítettek az irodalomhoz.

Az irodalomtörténész szerint módszertani tekintetben Horváth János műve az egyik legfontosabb: Horváth – bár a nemzeti klasszicizmus Arany Jánossal jelölt célképzetét követte, és nem is látott túl rajta –, mégis megfogalmazta a kételyt, van-e az irodalomnak olyan fogalma, amelynek segítségével töretlenül végig lehetne mesélni a magyar irodalom teljes történetét. A leghasznosabb irodalomtörténeti könyv ugyanakkor Bazsányi Sándor szerint Szerb Antalé, amely műértelmezői igénnyel, kellő nyitottsággal, a világirodalmi összefüggések figyelembevételével lépett fel. Mindezekhez képest tényleg másodlagos a kötet úgynevezett elavultsága vagy korszerűtlensége – jegyezte meg.

Kérdés ugyanakkor, hogy ezek a munkák kikhez is szólnak igazán. Az irodalomtörténész szerint komolyan kell venni a tudományos közegtől teljességgel független, lehetséges célközönséget, az olvasóvá nevelődő fiatalokat. – Szerintem ez utóbbi a fontosabb. Éppen ezért a szakmódszertani dilemmákkal szembesülő szakszövegeknél sokkal lényegesebbek a közvetítő jellegű, az olvasmányosság szempontját is érvényesítő szövegek. Mint amilyen például Szerb Antalé. Vagy Kukorelly Endre Porcelánbolt című könyve, amelyben az ő saját irodalom-elképzeléseit, a huszadik–huszonegyedik századi magyar irodalom Kukorelly-féle vízióját adja. A szerző provokatívan olyan kijelentéseket tesz, amelyek kikezdik a kortárs irodalom rögzültnek látszó kánonját, például a neoavantgárd irodalom előtérbe tolásával – részletezte Bazsányi Sándor. Az aktuális kánont kikezdő vagy kiegészítő gesztusok mindig fontosak, különösen akkor, ha markáns személyiségek teszik, emelte ki Bazsányi Sándor. -Ahogyan Kukorelly beszél a kortárs irodalomról, vagy ahogyan Tandori Szép Ernőről. Vagy Weöres a modernség előtti költőkről. Pedagógiai közvetítéssel ezek a munkák remek alkalmakat kínálhatnak, hogy irodalomórán – az olvasás erotikáját sem nélkülözve – a fiatalok elbeszélgessenek az önmagukban néma, már-már megszólíthatatlanul néma művekről, mint amilyen például a Bánk bán – jegyezte meg. Ám hozzátette, nem elhanyagolható, hogy az irodalom történetéről szóló szépírói mesék gyakran zabolátlanok, és kell egy vezető, egy szakavatott irodalomtanár, aki a túlzásokat, túlkapásokat helyreteszi.

Ugyanakkor az irodalomtörténet legfontosabb kérdéseit olykor az irodalomtudomány területén kellőképpen tájékozott és elmélyült szépírók is felvethetik, mint például Grendel Lajos, aki megírta a modern magyar irodalom történetét – emelte ki az irodalomtörténész. Nem tökéletes munka, de vannak benne izgalmas ajánlatok, jegyezte meg. Szintén megemlítette a Gintli Tibor és Schein Gábor által jegyzett irodalomtörténetet: a kötet módszertanilag vagy tudományosan fontos belátásokat működtet, amelyek alkalmasak az irodalmiság minél több szempontú bejárására. Példa arra, miként lehet egy olyan ósdi műfajon belül, mint az irodalomtörténet, érvényesen mesét mondani.

Az irodalom történetéről szóló mesélés persze nincs akkora bajban, mint például a jelenre összpontosító művészettörténet, amely óriási kulturális sokkon esett át – emelte ki Bazsányi Sándor. – A képi médiumok és a vizuális kultúra áttekinthetetlenül bonyolult terepe sokkal nehezebben magyarázható meg a tudomány hagyományos eszközeivel, mint az irodalomtörténet esetében. A kérdés az, hogyan tanítják meg a képnézőket értelmezve védekezni például a kereskedelmi vagy politikai képek özöne ellen. Hogy tudatos képfogyasztók legyenek, ne pedig áldozatok. Ilyen fokú veszély az irodalomban nincsen – mutatott rá. Ám az irodalomfogyasztás szokásai is megváltoztak. Ha fiatalon valaki kizárólag akciókönyveket, instant lektűröket fogyaszt, nagyon könnyen elfelejtődhetnek, sőt ki sem fejlődhetnek nála azok az olvasói érzékenységek, amelyek a finomabb típusú emberábrázolásokra, rafináltabb természetű történetmondásokra irányulnak, mint amilyenekkel például Flaubert vagy Mészöly Miklós műveiben találkozhatunk, hangsúlyozta az irodalomtörténész. – Nem vagyok a hagyományos, esztétikai irodalmiság önjelölt arisztokratája, de úgy gondolom, ha nem figyelünk oda az irodalomközvetítés eszközeire, az újabb nemzedékek számára könnyen olvashatatlanná válhatnak alapvetően azért mégiscsak olvasmányos, mivel ember-, világ- és országismeretünket mélyítő művek, mint Füst Milán, Déry Tibor vagy Bodor Ádám írásai.

E feladat megvalósításában a tanároknak kiemelt felelősségük van, mivel szinte minden a középiskolában dől el, emelte ki az irodalomtörténész. Ott van esély arra, hogy egy fiatal a szépirodalom, az életmódszerű irodalomfogyasztás körébe kerüljön, ha esetleg otthon nem feltétlenül ezt a példát látja. – Ehhez azonban – az irodalomtörténész Szigeti Csaba kifejezését hasznosítva – belső fordításokra lenne szükség: arra, hogy bizonyos irodalomtörténeti folyamatokat vagy életműveket, régebbi korokban, tehát nagyon nem mai nyelven íródott munkákat értelmezve közelebb hozzanak minél többek számára – hangsúlyozta. – Belső fordítás lehet az is, amikor Nádasdy Ádám megalkotja a Bánk bán nyelvének mai magyar megfelelőjét. De működhet a belső fordítás tágabb értelemben is, az irodalomközvetítés, irodalomértelmezés terén – részletezte gondolatatát. Ennek kapcsán Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudományi nyelvjátékát is megemlítette, aki, ha csak tehette, az idegen terminusok magyar megfelelőjét használta, az előtte példaként álló Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan. Ahogy az író a biciklit kerékpárra cserélte, vagy az appendicitist vakbélgyulladásra, úgy Szegedy-Maszák tudományos értekezéseiben például nem intertextualitást mondott, hanem szövegközöttiséget.

A sokszor vitatott életrajzközpontú irodalmi szemlélet kapcsán Bazsányi Sándor elmondta, bár az életrajzot nem volna szabad kihagyni egy irodalomtörténeti leírásból, de vannak olyan túlzó formák, amelyeket illene elkerülni. Nem muszáj mindenáron vájkálni a szerző magánéletében, netán szexuális szokásait illető spekulációkba bocsátkozni, fűzte hozzá. – Az életrajz lényegében olyan párhuzamos történet, amely végigkíséri az életművet: vannak fontos, és vannak kevésbé fontos kapcsolódások. Egyes szerzők folyamatosan értelmezik saját életük tükrében az életművüket, a kortársak közül például ilyen Nádas Péter. Botorság volna nem számolni az ő saját önértelmező történetével, az epikai műveiben olvasható kitalált történetek jobb megértése érdekében. Sok ilyen író van. Fontos viszont, hogy az életrajzra irányuló figyelem ne a szöveg nyelviségére vonatkozó figyelem rovására történjen. Hiszen miért érdekes a szerző életrajza? Mert elég érdekes szöveget írt ahhoz, hogy érdekes legyen ő maga is. Életének tehát következményes érdekessége van. Noha vannak olyan szerzők is, akiknél az életrajz érdekessége olykor háttérbe szorítja az életmű érdekességét. De ez persze inkább rólunk, befogadókról szól.