Vonakodó vádló, vitathatatlan vád -A Muller-meghallgatás

Meghallgatták – két képviselőházi bizottságban is – a posztjáról tavasszal távozott különleges ügyészt a demokraták, s azóta is latolgatják, hogy mire mentek vele. Mueller legendás szófukarsága alighanem a tévénézők idegeire ment. „Igen”, „ez így van” – felelgette rendíthetetlenül órákon át. S előre kikötötte, hogy ő bizony nem olvassa fel a vaskos jelentése állításait, ezt rátestálva a demokrata honatyákra, akik ki is szemelték gondosan a Trump elnököt leginkább vádló mondatokat. Ám ez sovány pótléka volt az általuk – Mueller becitálásával – remélt megsemmisítő politikai shownak, hiszen az országos közönség ekként nem a vádló szájából hallhatta a vádakat.

Holott e meghallgatással a Watergate-ügyben 1973 nyarán elhangzott Dean-vallomás megrendítő hatását szerették volna megismételni. Akkor a tévénézők azt hallhatták órákon át a Fehér Ház volt jogtanácsosától, hogy Nixon elnök miként sértette meg sorozatosan a törvényeket, akadályozta az igazságszolgáltatást és próbálta rávenni Deant a bűnbak szerepére. Az elnök kulcsemberei persze ugyane kongresszusi fórumon siettek cáfolni Dean vádjait, de azok a nagy nyilvánosság folytán a levegőben maradtak. S amikor pár hétre rá egy (eskü alatt valló) fehérházi munkatárs kénytelen volt elárulni, hogy az ovális irodában titkos magnóval rögzítette Nixon minden beszélgetését, az akkori ügyész érthetően beidézte a hangszalagokat, eldöntendő: ki mondott igazat? Kezdetét vette a hosszú jogi csata a magnótekercsek kiadásáról, hogy a végén (a főbíróság döntésére) Nixon rákényszerüljön és lemondjon.

Más idők és más ügyészi jogkörök: amikor az idén márciusban a 2017 tavasza óta vizsgálódó Mueller (nyugdíjból visszahozott volt nagy tekintélyű FBI-igazgató) befejezte munkáját, majd ötszáz oldalas bizalmasan kezelt jelentését főnökének, az igazságügyminiszternek adta át. Márpedig a Trump által éppen idevágó nézetei okán kiszemelt Barr az a kecske volt, akire nem lehet rábízni a káposztát. Hiszen tavalyi tanulmányában kifejtette elvét, hogy az elnök hivatala folytán nem is lehet az igazságszolgáltatás akadályozója (ez újdonság az amerikai történelem eddigi két elnökpere ismerőinek, hiszen Andrew Johnson és Bill Clinton ellen pont ez volt a vád, ahogy Nixon esetében is lett volna, ha nem veszi kalapját). S mivel Mueller csapata Trump és az oroszok összeesküvésére nem lelt bizonyítékot, csak haszonélvezetükre, Barr a maga szája íze szerint értelmezte azt a tíznél is több konkrét esetet, amikor Trump mindent megpróbált Mueller kisiklatására, sőt kirúgására is. S négy szűk oldalon jószerivel felmentette az elnököt (Mueller ezt magánlevélben szemére is hányta). Vagyis minden adott volt egy nagyhatású kongresszusi meghallgatáshoz.

Leszámítva magát Muellert. Az Amerikában is tragikusan megoszlott közpolitikában ő makacsul igyekszik pártatlannak lenni és látszani is. Ha jelentése óhatatlanul vádolt is, ő saját szavaival óvakodott megtenni. Legfeljebb megerősítette, amit a demokrata képviselők a jelentéséből felolvastak. Trump és Barr jól okoskodtak. A miniszter heteket várt a jelentés (akkor sem az egész) nyilvánosságra hozásával, s ezalatt az elnök és propagandatévéje, a Fox hálózat ezerrel sulykolta, hogy Muellerék felmentették Trumpot. Márpedig ezt a kommunikációs előnyt csak akkor lehetett volna talán behozni, ha az ügyész nagy hatást tesz vádjai felsorolásával. Csakhogy ezúttal a védelem kapott először szót, s a vádló csak nagy sokára. Dean állításait Nixon emberei utána cáfolgatták, most Muellert és a demokratákat szorították a – ráadásul késve – cáfoló előnytelen szerepébe.

E 22-es csapdájából a demokraták ügyes kérdésekkel igyekeztek kimászni és kiszedni Muellerből a vádakat megerősítő válaszokat. Nadler, az első meghallgatást végző jogi bizottság elnöke azt tudakolta, hogy amikor az elnök szerint a jelentés őt „teljesen felmentette, akkor az nem felel meg az önök jelentésének”? Mire az ügyész lakonikusan közölte: „Igy van. A jelentés nem ezt mondja”. S ez ment végig, valahányszor – a pártalapon felváltva kérdező képviselők közül – a demokraták kerültek sorra. Érzékelhetően egymással egyeztették a megerősítést kiprovokáló kérdésüket. Jobb híján ez is megtette, ha Muellerből csak harapófogóval lehetett kihúzni a helyeslő feleletet. Pedig amúgy hiába próbálta kínosan megőrizni az elfogulatlan ügyész látszatát, amiről különben egész jelentése – unalmasan jogászi megfogalmazásaival – tanúskodik: a világért sem akarja Trump vétkét prejudikálni. Komolyan véve a minisztériumi elvet, hogy hivatalban lévő elnök ellen ő nem emelhet vádat. Amit egyébként még aznap reggel is lelkére kötött Barr tárcája, óva intve a titkosított részekre utalástól is.

Miközben Trump republikánusai többször is idevágó dolgokat firtattak, majd teátrálisan megállapították, hogy Mueller azokról nem beszél…Ők egymás után élték bele magukat a vádló - megüresedett – szerepébe. A végig higgadt ügyészből utóbb csak kibukkant, hogy „ez nem volt boszorkányüldözés”, amivel Trump is sokszor vádolta. A szintén a tévékarzatnak játszó republikánus képviselőket – a vizsgálat elleni – mini vádbeszédeikben persze az a logikátlanság sem zavarta, hogy amennyiben elnökük szerint őt a jelentés tisztázta, akkor Mueller aligha lehetett boszorkányüldöző. Aki nyilván kapva-kapott volna az alkalmon az ország elé tárni - méghozzá hasonlóan teátrálisan - az elnök elleni alkotmányos eljárásra alapot kínáló vádjait.

Hiszen ez a lényeg: ha az ügyész a vádemelésben eleve korlátozva van egy elnök esetében, akkor a törvényhozókra vár e feladat. S ha e meghallgatások nem váltak is a demokrata remények szerint félreérthetetlen közváddá, ők jól lelték meg benne és igazoltatták vissza Muellerrel az egyértelműen Trumpot terhelő vizsgálati eredményeket. A második ülés nyitányán a hírszerzési bizottságot vezető Schiff azzal kezdte, hogy „a 2016-os választás sztorija az ország iránti lojalitás hiánya, a mohóság és hazugság. Az önök jelentése megállapította, a Trump-kampány, beleértve magát Donald Trumpot is, tudta, hogy egy külföldi hatalom beavatkozik a mi választásunkba és üdvözölte azt, beleépítette az orosz bekavarást a stratégiájába, s felhasználta”. Mueller pedig aggódva tudatta: még több és nagyobb ilyen beavatkozásra kell számítani. Ha tehát a show nem sikerült is kellően látványosra, annyit bizonyosan elért, hogy Mueller megerősítette: Trump elfogadta egy ellenséges külföldi hatalom segítségét és hazudott róla. Mi több, egy kritikus kérdésre Mueller egyetértően mondta, hogy mivel – a tanúvallomásra csak írásban hajlandó – elnök nem volt „teljesen igazmondó” (vagyis hamisan tanúskodott), a hivatalából való távozása után vádeljárás indítható ellene.

S ezzel adta fel igazán a leckét a törvényhozási vádeljárással vívódó demokratáknak. Amit ők az elnök hivatali ideje alatt indíthatnak. De ez politikai döntést követel, s akkor természetesen más, elsősorban a jövő őszi választási megfontolások is szerepet kapnak. Ez is politikai csapda: minél jobban sikerült kimutatni, hogy Mueller jelentése bizony telis-teli a vádemelést indokló elemekkel, annál nehezebb a hithű demokrata tábort visszafogni. Egy friss, a meghallgatások nyomán készült felmérés szerint a demokrata szavazók kétharmada támogatja, hogy vágjanak bele az alkotmányos eljárásba és csak 18 százalékuk ellenzi. Ám a támogatók is megoszlanak vérmességük szerint. S akkor még a pártvezetésnek, élén – a nagy taktikus hírében álló – Pelosi házelnöknővel azt is figyelembe kell vennie, hogy a független szavazók többen vannak, mint akár a demokrata, akár a republikánus hívek. S mivel utóbbiak szinte egybehangzóan elutasítják Trump vétkeinek beismerését, a kulcskérdés a pártok közt lavírozó, ám végül valamelyikre leszavazók véleménye. Ők pedig nincsenek meggyőződve egy alkotmányos vádemelés szükségességéről, alig húsz évvel a Clinton elleni után. Őket kellett volna efelé löknie a Mueller-meghallgatásnak, ám ennek egyelőre nincs jele.

De a jelentés csak emelte mindkét politikai oldal tétjét. Mueller utalása az elnöksége utáni vádemelésre létfontosságúvá tette Trumpnak az újraválasztást (és vele az elévülési időt). A demokratáknak pedig egy újraválasztott – tekintélyuralmi hajlamú – elnök bosszúja elkerülését. S hát a megismert tényeknek is van kényszerítő ereje. Ahogyan Trump megvédése mozgósíthat a republikánus oldalon (és ezért játszik rá burkolt faji előítéleteikre), úgy megvádolásának „lelazsálása” tehet kedvszegetté sok demokratát. Vélhetően ezért vág bele az eljárás amolyan „előkészítő feltárásaiba” a Nadler-bizottság, amelyet különben is bőszít Trump (nixoni kifejezéssel) „kőfalazása”: kormányiratok átadásának megtagadása, beidézett tanúk távoltartása. Ha ugyanis az alkotmányos eljárás címszavával követelik, az amerikai jogállamban ezt nem lehetne tovább folytatni. S a csökkentett demokrata remények szerint kiadásukkal, új Trumpra valló tanúmeghallgatásokkal a közvélemény is alakítható.