Tolmácshistóriák

Publikálás dátuma
2019.07.28. 18:08

Fotó: AFP
Ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu?
VI. Pál személyében első ízben járt pápa az ENSZ-ben. A katolikus egyházfő 1965. október 4-én szólalt fel a Közgyűlés ülésszakán. A világszervezet egyik hivatalos nyelvén, franciául elhangzott beszédét a rádiók, televíziók világszerte élőben közvetítették. A nem francia nyelvű országokban értelemszerűen a szinkrontolmács hangját hallotta a közönség. Így volt ez Argentínában is. Néhány nap múlva azután a dél-amerikai országból áradni kezdtek a levelek a „főhadiszállásra” (ahogyan az ENSZ központi apparátusát nevezik számos nyelven), amelyeknek szerzői köszönetet mondtak a beszéd nagyszerű, tökéletes spanyol tolmácsolásért. Néhányan még azt is külön kiemelték, milyen kellemes volt a tolmácsnő jellegzetes Buenos-Aires-i kiejtését hallgatni. A szóban forgó ENSZ-tolmácsnő édesanyja magyar, édesapja orosz volt. Ő maga részben Németországban járt iskolába és Franciaországban egyetemre. Az említett időben már hosszabb ideje az Egyesült Államokban élt, ott ment férjhez egy Teleki grófhoz. A családban magyarul beszéltek. Spanyoltudását az argentín fővárosban szerezte, ahol középiskolai tanulmányait végezte. Ez azonban valóban anyanyelvi szint volt, és nem olyan, mint „az unokahúgomé, aki perfekt angol, tudjátok, tökéletesen, anyanyelvi szinten beszéli: tavaly nyáron három hétig Londonban volt nyelvtanfolyamon”. Egy szinkronban, vagyis az elhangzással egyidejűleg fordító tolmács ugyanis – ritka eseteket, egészen különleges nyelvtehetséggel megáldott embereket leszámítva – valóban csak az anyanyelvére fordíthat megfelelő szinten, miközben kiválóan kell ismernie azt a nyelvet is, amelyről fordít. (Vannak persze két, sőt ritka esetekben három anyanyelvű emberek is: vegyes nemzetiségű családokban, környezetben. Kárpátalján magam is ismertem egy gyereket, aki minden idegen akcentus nélkül, folyékonyan beszélt ukránul, oroszul, ruszinul és magyarul.) Jómagam sokszor szinkrontolmácsoltam orosz beszédet magyarra (fordítva sohasem vállaltam), méghozzá úgy, hogy százezrek hallgatták. A Magyar Televízió vezetőinek (vagy talán még magasabb pozícióban lévő elvtársaknak) ugyanis a ’60-as évek elején rögeszméjük volt, hogy Nyikita Hruscsov szovjet első titkár és miniszterelnök oly gyakori beszédeit ne csak a szovjet, hanem a magyar közönség is egyidejűleg, élőben hallgathassa. Ilyenkor tolmácstársammal együtt egy-egy fülhallgatóval beültünk a bemondó stúdióba a Szabadság téren, és egymást kb. tízpercenként váltva nyomtuk a szöveget a mikrofonba magyarul. Ez tulajdonképpen nem is lett volna különösebben nehéz, mivel Hruscsov mindig papírról olvasta a beszédeit és nem is túl gyorsan. Így egy-két szóval, de legfeljebb fél mondattal lemaradva tudtuk követni a szónokot. Csakhogy volt a szovjet vezetőnek egy – legalábbis számunkra – elborzasztó szokása: néha letette a papírt és elkezdett a maga primitív stílusában össze-vissza hadoválni. Ilyenkor többnyire bajban volt a nyelvtannal, az oroszban oly lényeges hangsúlyokkal, de különösen az idegen nevekkel, szavakkal. Hogy az általa „gao”-nak nevezett portugál gyarmat valójában Goa, arra még viszonylag könnyű volt rájönnünk. Gamal Abdel Nasszer nevét azonban irgalmatlanul összekeverte Abdel Karim Kasszemével, és ilyenkor csak találgathattuk, hogy éppen az egyiptomi vagy az iraki elnökre gondol-e. Egyszer aztán majdnem beütött a ménkű. Nyikita Szergejevics a papírt letéve és nagyban gesztikulálva, azzal fenyegette meg az imperialistákat, hogy megmutatja nekik a „Kuzkinu maty”-ot. Vagyis Kuzka anyját. Ezt a jó népies orosz kiszólást addig nem ismertem. (Megjegyzem, a russzisták világszerte azóta is vitatkoznak azon, hogyan kell a Kuzka, azaz Kuzma anyját, a nem minden további célzás nélküli „maty”-ot felemlegető kifejezést helyesen angolra, franciára vagy éppen, finnre fordítani.) Bennem megállt az ütő. Az éppen a mikrofonnál ülő tolmácstársam, a nálam oroszul ugyan gyengébben tudó, de anyanyelvünk ismeretében annál inkább jeleskedő K. Cs. szinte gondolkodás nélkül fordította – szerintem helyesen – úgy, hogy „megmutatjuk nekik, hol lakik az úristen!” Az Intervízió jóvoltából egyébként nemcsak Hruscsov filippikáit tolmácsoltuk élőben, hanem például Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, államfő temetését is. A bukaresti esemény hangjait, mármint a gyászbeszédeket a nemzetközi televíziós szervezet nyelvén, orosz fordításban kaptuk külön vonalon, ezt kellett szinkronban magyarítanunk. Ment is a dolog, mint a karikacsapás mindaddig, amíg a legszentebb pillanatban, a főtitkár-utód, Nicolae Ceausescu beszéde kellős közepén a hangvonal váratlanul megszakadt, és mi attól fogva csak láttuk, de nem hallottuk a szónokot, sem oroszul, sem románul. Na, most mit csináljunk? Társam – ezúttal S. A. – azonban szemrebbenés nélkül, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszéd tolmácsolását. Számomra világos volt, hogy blöfföl. A végén megkérdeztem tőle: mégis hogy jutott eszébe, hogy a saját kútfejéből „tolmácsoljon”? Mire S. A. (nem minden cinizmus nélkül, de valljuk be, neki volt igaza) visszakérdezett: ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu? Bizonyos esetekben azonban a jó tolmácsnak éppenséggel mellé kell fordítania, bár ilyenkor a fejével játszik. Igaz, aranyat is nyerhet. 1948-ban magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába, hogy aláírja a két ország barátsági szerződését. Az aktus megtörténte után a szovjet fél fogadást adott a Kremlben. Itt történt, hogy a legendás szovjet hadvezér, Szemjon Bugyonnij marsall, aki véletlenül odasodródott a parasztpolitikusból és íróból lett botcsinálta magyar honvédelmi miniszterhez, Veres Péterhez, jobb híján azt találta mondani neki, hogy sokat hallott már a magyar katonák vitézségéről. A korábban a tartalékos tizedesi rendfokozatig elvergődött magyar miniszter erre azt felelte, hogy „Az már régen volt, kérem. A magyar katona ma már gyűlöli a háborúskodást és hallani sem akar holmi vitézségről.” Ebbe a beszélgetés véletlen magyar fültanúi – Dinnyés Lajos miniszterelnök és Münnich Ferenc, a későbbi miniszterelnök, akkor a küldöttség tagja – egyaránt belesápadtak. Amikor azonban a tolmács befejezte a szerencsétlen válasz fordítását, Dinnyés meglepetten látta, hogy az oroszul tudó Münnich elégedetten elmosolyodik. „A fordító úgy tolmácsolta Veres szavait, hogy a magyar katona gyűlöli az értelmetlen háborút, de a szocializmus védelmében, a Szovjetunió oldalán mindig kész harcba szállni az imperialisták ellen” – fordította le oroszból magyarra Münnich. Mire Dinnyés gondolkodás nélkül elővette az arany cigarettatárcáját és a tolmács kezébe nyomta. A fenti jelenet hitelességéért, mivel nem készült róla kép- és hangfelvétel, nem vállalok felelősséget. Mindenesetre annak idején így mesélték. Amire viszont esküszöm, az a következő. Az előbbiekben már említett, főként a szocialista országokat tömörítő Intervízió elnöki szintű varsói tanácskozásának plenáris ülésén a magyar televízió otromba humoráról ismert vezetője azt találta kijelenteni, hogy „az észak- koreai elvtársakból nehezebb kiszorítani a tagdíjat, mint halott emberből a fingot”. Amit a tolmács úgy módosított, hogy „mint halottból az utolsó leheletet”. Erre azóta is büszke vagyok. A várható botrányt elhárító tolmács ugyanis én voltam. (Nem kisebb zavarba próbálta hozni az akkori magyar tv-főnök vendéglátóit, de Budapestről magával vitt arab tolmácsát is, amikor Egyiptomban a házigazdák ama kérdésére, hogy mit óhajt vacsorára, azt felelte, hogy sóletet.) Ugyancsak kínos – ami pedig szintén megesik – ha a konszekutív, vagyis az utólagosan, néhány mondatonként fordító tolmács memóriája egy pillanatra kihagy és nem szándékosan bakizik. Ez történt például 2005-ben, amikor budapesti sajtóértekezletén Vlagyimir Putyin bejelentette (mármint a tolmács szerint), hogy a győzelem napi ünnepségre meghívta Moszkvába Orbán Viktor miniszterelnököt. Ezt hallva az utóbbi csodálkozott a legjobban, mert ő nem tudott erről a meghívásról. Nem is tudhatott. Az orosz államfő ugyanis Áder János köztársasági elnököt hívta meg.
Lloyd George (középen) az olasz városba hívta vendégeit - tévedésből
Fotó: Roger-Viollet / AFP
Erről az apró diplomáciai tévedésről – mint a magyar szóvivő később közölte – a tolmács tehetett. Ám ennél is jóval nagyobb félreértés támadhat, ha nem a tolmács, hanem egy politikus maga bakizik. 1922-ben az olaszországi Genovában ültek össze az egész kontinens sorsát befolyásoló konferenciára az európai hatalmak vezetői. Mivel a brit miniszterelnök hívta meg őket oda, természetesen elmentek, de nem győztek csodálkozni azon, hogy miért éppen az olasz kikötővárosba invitálta őket Lloyd George. A nemzetközi diplomácia nyelve akkoriban a francia volt. Csakhogy ritka az az angol, aki tisztességesen beszél egy idegen nyelvet. És ez alól Lloyd George sem volt kivétel: sajnálatos módon összekeverte a megszokott diplomáciai színhelyet, Genéve–et (Genfet) Genȇs-vel (Genovával).
Témák
tolmácsok

Megkötés nélkül - Heller Ágnes emlékére

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:14

Fotó: Horst Galuschka / AFP
Hellernek nem volt illúziója, hogy a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia.
Heller Ágnesről írta Jürgen Habermas, rá emlékezve a Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői számában, hogy vele az eredendő európai gondolat egy jelentős képviselője távozott el. Vajon ennek az európai gondolatnak mi volt a legfőbb meghatározottsága, amely egyben Heller gondolkodását is kitüntette? Kétségtelenül úgy foglalható össze, hogy ez a gondolat szabadsága, legyen bármilyen is ennek a gondolatnak a környezete, forduljon bármivel és bárkivel szembe, sosem adható fel az az igény és követelés, hogy a gondolat gyakorlati erejét semmiféle külső, vagy belső korlát ne nyomhassa el. Heller Ágnes szabad gondolkodó volt, aki számára mindaz, ami korlátozó, elfogadhatatlan. Így viszonyult ahhoz és főként ahhoz, ami észrevétlenül minden ember gondolkodásának azakadályát képezi, azaz képes volt gondolati munkájában a revízióra. Persze annak kijelölését, hogy az elsajátított és uralt gondolat mikor és mi által válik szinte észrevétlenül önmagát bénító akadállyá, csak azok képesek megtenni, akik még soha nem gondoltak el semmit és életükben mindig igazodtak a fennállóhoz, ahhoz ami elvárt. Heller számára így vált gazdag és végtelenül sokrétű életművében végül alapvető kérdéssé az, hogy ne kösse magát semmiféle hamis váradalomhoz. Ennek jelenléte - úgy mondanám, mindazok után, ami megtörtént és megtörténhetett - elkerülhetetlenül megszabta filozófiájának kezdeti útirányát, de a gondolat ereje, ami számára elválaszthatatlan volt a gyakorlati döntések megélésétől és megtételétől, éppen ennek a korlátozónak és a gondolatot paralizáló elemnek a felmondásával végződött. Azaz a rendszerkritikai magatartás előbbre valóvá vált annál, hogy belesimuljon a fennálló keretek adta lehetőségekbe.
Fogalmazzuk úgy a „szerződésfelmondása” kiemelte a korlátozó közegből és szembesítette mindazon válaszlehetőségekkel, amelyeket eladdig nem észlelt. Ha gondolkodunk, leginkább önmagunk ellenében gondolkodunk, hiszen át kell segítsük magunkat abba a (gondolati-gyakorlati) térbe, ahol a legkevesebb (meg)kötést fogadjuk el előzetesen. Heller munkásságát azok a díjak is karakterizálják, amelyeket életében kapott, köztük a legjelentősebb hazai kitüntetést (Széchenyi nagydíj), a filozófiai munkásság egyik legnagyobb díján keresztül, hiszen a Sonning-díjat is elnyerte, vagy éppen a Lessing díjat és a Goethe medált. E díjak rámutatnak munkásságának egy-egy jól tetten érhető szegmensére a filozófia-etika klasszikusaival való számvetésre, vagy éppen a német klasszika olvasataira. Majd azokra a kedvtelve választott művekre kell gondolnunk, ahol a regény, a komikum, vagy éppen Shakespeare drámai műve vált elemzés tárgyává. A gondolat tehát ahhoz, hogy szabad legyen, mentessé kell váljon azoktól a (meg)kötésektől, amelyeket mint kényszerítő premisszákat maga elé vet. Ezért vált munkásságában mind fontosabbá az, hogy magát a szerzőt és annak művét, valamint az ekként megcélzott filozófiai kérdést az előzetes elvárások és megkötések eltávolítása után dolgozza ki. Kevés embert láttam, aki nálánál boldogabban időzött akár a regény, a dráma, vagy éppen a komikum mestereinél, akikre persze mindig a korábbi értelmezések súlya nehezedett. Az olvasat ereje nem abban áll, hogy illeszkedem a jól ismert és folytatható hagyományhoz, hanem abban, hogy meglelem azokat a pontjait, amelyeket éppen az előzetesen rögzített szempontok eddig elfedtek.
Heller az alkotó, a felvilágosult gondolatot részesítette előnyben, ami nem tűrte a megkötést, az előítéletet. Teljességgel előítélet nélkül persze csak azok élnek, akik soha nem gondoltak még el semmit. Aki eleve az igazság birtokában levőnek véli magát, az nem csak mást, hanem önmagát vezeti tévútra. Aki azonban gondolkodik, miként Heller tette, az arra kényszerül, hogy az igazságot úgy mondja ki, hogy ennek folytán, akár önmaga és vélt igazságai ellenében is eljárjon, és ennek eredményeképpen engedjen az értelmezendő mindenkori erejének, hiszen, ami értésre vár, mindig több, mint amit egyáltalán el tudunk gondolni. Hellernél nem a gondolat belső dialógusa volt ez, hanem az igazat-mondás kísérlete, s olykor ennek tévútra futása is a gondolat szabadságát képezte. Ha az ember vizsgálja ennek a sokrétű életműnek az ugrópontjait és elmozdulásait, akkor azt látja, fokról-fokra jutott el oda, hogy minden megkötés nélkül törekedett az igazra. Bátornak lenni az igaz kimondására nem csak morális kérdés – bár Hellernél ez evidens volt –, hanem a gondolat önvizsgáló ereje, ahogy Habermas írta a nekrológban: bátornak lenni a gondolat kimondására, ez a felvilágosodás öröksége, ami a régi európai elmékhez kötötte Hellert. Kétségtelenül kapcsolódik ez ahhoz a gyakorlati igazsághoz (Arisztotelész Nikomakhoszi etika 1139a 29), ami nem magában áll és ekként adott, hanem ki- és megjelöli annak igaz módját, ahogy az ember magához, másokhoz valamint a kérdéses tárgyhoz fordul. Itt érintkezik több ponton Heller műve Hannah Arendtével, hiszen egyként a vita activa gondolati programját követték. Ez az igazság nem kizárólagos és nem kizáró, hanem í másokkal megosztott igaz képviselete. Ugyankkor ennek az igazságnak a praktizálása elengedhetetlen, mivel nem maradhat meg a kimondott, az állítás körén belül, hanem túl kell lépjen oda, ahová a tapasztalatot alapul vevő gyakorlati-gondolati mozgás eddig még nem merészkedett. Az igazság ugyanis nem tulajdona egyetlen embernek sem, hanem annak lehetősége, hogy az igaz másokkal osztott legyen, hogy ami igaz akár magunk, vagy mások igazával ütközzön, egy jobb élet reményében. Az igaz kényszerítően korrektív, senkinek sem birtoka – ezért is vált a kései műben Heller számára olyannyira fontossá az újra olvasás, hogy többet és másként értse, és egyben másként tegye. Akár elmenve odáig, hogy a látszólag leginkább magától értetődő gondolatot is újra fogalmazza, mert semmi sem szól hozzánk az időben ugyanúgy. Kimeríthetetlen élet-aktivitása éppen abban állt, hogy képes volt másként kezdeni az embernek szegeződő kérdések megválaszolását. Aligha lehet hallgatni arról, hogy a személyes élettörténet és a történelmi mozgások egymást keresztező tragikus/menekítő játszmáiban Heller mindvégig egyetlen szempontot tartott szem előtt, hogy képes legyen szembe nézni azzal, ami volt-van-leend. A démoni történelem elvette apját és kedves barátját, megjelölte és megjelölhette az elpusztíthatóság jelével, ám Hellernek nem volt illúziója, hogy ez a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia. A történelmi és egyéni tapasztalat közti viszony tisztázása a kései műre várt, ahol értelmezni kívánta azt, hogy mivé tették és fokozták le, s amit felvállalva lépett túl, hogy az értelem mindenek ellenére szót kérhessen a változások közepette. Utolsó publikált beszélgetéskötetében óvón tekintett Európa jövője felé, kiemelve ennek a régiónak Janus-arcúságát, paradox jellegét, amiben humánum és animalitás, felemelkedés és alászállás elválaszthatatlanul összekapcsolódott .
Heller Ágnes élete tragikus véletlenszerűséggel bevégződött, ám életműve nem zárult le, az új könyv - mint tudható - lényegében készen áll, s olyan kedves témája felé fordult, mint a tragédia és filozófia. Werner Jaeger Euripidész egy töredékét idézve írta: istenek kegyeltje az a gondolkodó, aki az igazságot kutatva annak részesévé válhat, aki nem követ el embertársai ellen semmi jogtalanságot, s ha ezt elmondhatja valaki, akkor úgy mondhatjuk róla, jó életet élt az igazat keresve. Önmagunkról ezt azonban önelégültség és önhittség nélkül soha sem állíthatjuk. Heller Ágnes műve nem az igazság kinyilvánításában zárult, hanem annak az igazságnak a keresésében, amely minden ember közös ügye, amiből senki, semmikor nem zárható ki. Amiért Heller a szerződés felmondása óta mindig szót emelt, ami nem pusztán politikai aktivizmus, vagy akaratnyilvánítás, hanem a jó élet közös lehetőségeinek a keresése, aminél semmi sem lehet előbbre való egy társadalom életében, vagy inkább az együtt-élésben.
Szerző

Szegőfi Ákos: Az előadás után

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:02

Fotó: Népszava
A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni.
2022-ben az ellenzéki összefogás legyőzi a választásokon a zsinórban negyedik ciklusáért induló rezsimet, és – névlegesen – átveszi a hatalmat. Az új kormányzat az első naptól az életéért harcol; az államigazgatás el van aknásítva, a gazdasági tartalékok az oligarcháknál, mint ahogy a valóságkurátorkodás joga is a központosított médiával, az ország pedig az oroszok műveleti háttérbázisaként szolgál. Talán megmosolyogtató lehet e győzelmi elképzelés, amikor a NER éppen végzett a kutatóintézetekkel és az alternatív iskolákkal, és kiéheztetett egy egyetemet az országból. A rabszolgahajó evezőpadja mögül felpillantva felvetődik a kérdés: miért most, 2019-ben kellene gondolkodnunk rajta, hogy mi legyen a NER leváltása után, mikor ez oly valószínűtlennek tűnik most, mint anno az elképzelés, hogy Orbán Viktor szélsőjobboldali mitikus elemekkel tűzdelt, versengő féldiktatúrát építsen a XXI. századi Magyarországon?

Bepácolva

Az általam megkérdezett politikusok nagyjából mind hasonlóan reagáltak erre a kérdésre. Először bukjon csak meg a NER, először váltsuk le őket, és majd utána megoldjuk az örökségét is. Az ellenzéki pártok el vannak foglalva az összefogás kérdésével, és azzal a dilemmával, hogy ki mekkora részt hajlandó feláldozni jobb- vagy baloldali identitásából ezen összefogás oltárán. A fókusz a NER megdöntésére, azon belül is Orbán megbuktatására korlátozódik, nem pedig a jogállam visszaállítására. A győzelem utáni idősík a tündérmesék világába tartozik, azaz este félálomban el lehet fantáziálgatni róla, hogy ki milyen tisztséget tölthetne be egy az újonnan felálló kormányban. Politikatudománnyal foglalkozó kutatók már többet gondolkodtak egy esetleges rendszerváltás problematikáján – nem hiába lehetetleníti el kutatócsoportjaikat a rendszer – de javarészt ők is megmaradtak közjogi kérdéseknél. Vajon illegitimnek lehet-e nyilvánítani az Alkotmányt? Hogyan lehetne lebontani a NER jogi kereteit? Ehhez hasonló, egyébként rendkívül fontos kérdések foglalkoztatják őket. Az eddig megjelent tanulmányokkal ellentétben ez az írás a rendszerváltás egy másik súlyos problémájával foglalkozik, méghozzá a NER által legyártott pszichotikus valósággal és azzal, milyen következményekkel jár esetleges összeroskadása.  Képzeljük el, hogy a vidéki lapok és a közszolgálati televízió a választások utáni napokban propaganda helyett tömegtájékoztatásba kezdenek. Nincs több állami hirdetés migránsoknak titulált menedékkérőkről, meg az arctalan brüsszeli elitről, amely minduntalan a szuverenitásunkra tör és amelynek ősei talán még  Trianonért is felelősek voltak. Nincs keresztényinek hazudott háborús retorika. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az antiszemita beütésű Soros-plakátok és a véleményükért hazaárulónak bélyegzett civilek listái. A kormánypropagandát harsogó lapok állami támogatását elvágják, és a médiamunkások már nem politikai célpontok. Képzeljük el, hogy a szennyvízfolyamot, ami addigra majd’ egy évtizeden át ömlött a közönség nyakába, elállítjuk. Mint kiderül, nem állunk állandó ostrom alatt. Szociálpszichológus legyen a talpán, aki képes előre megjósolni a magyar társadalom propagandába fullasztott részének reakcióját a változásra. A NER valóságra gyakorolt hatását nem lehet úgy leállítani, mint azoknak az irodáknak a működését, ahol futószalagon gyártják a győztes pályázatokat a strómanoknak. A Finkelstein-i segítséggel megalkotott valóságot nem lehet csak törvényekkel kezelni. A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni. Az ellenzéki oldal mottója erre a problémára: megszüntetjük a kormányközeli média állami támogatását, újra piacosítjuk a rendszert és a dolgok „rendben” lesznek. Megjegyzendő: a dolgok egyáltalán nem lesznek rendben.

Pszichózisban

Az emberek ellenállnak a közösen megalkotott valóság összeomlásának és annak a nem kevéssé rémisztő gondolatnak, hogy nagyjából minden, amit addig elhitettek velük, egy orbitális bankrablás fedősztorija volt. Ebből a szempontból sajnos majdnem mindegy, mennyire jól dokumentáltuk a földek ellopását vagy az uniós pénzek baráti zsebekbe történő átgyömöszölését, és az is mindegy, mennyire jól fogjuk tudni dokumentálni az MTA vagyonának szétosztogatását és a következő uniós ciklusban érkező kutatási pénzek kipréselését a rendszerből. Az ellenzéki gondolkodók által megálmodott tündérmesében a legvarázslatosabb elem egyértelműen az a pillanat, mikor az oknyomozások eredményeit végre valahára el tudják juttatni a Fidesz-szavazó vidéki közönségnek, és azt ott minden további fenntartás nélkül elhiszik nekik. A valóság összeomlása utáni állapotot a szaknyelv pszichózisnak nevezi. Ez egy igen súlyos kórkép, ami irracionális viselkedéssel, üldözési mániával és esetenként agresszióval jár. Pszichózis alatt a valóság és képzelet összecsúszik, így a kliens igyekszik magának találni egy horgonyzási pontot, ahonnan ismét meg tudja állapítani, mi igaz és mi nem. A horgony lehet éppen az a világkép (vagy hogy a legborzasztóbb variációt mondjam, az a személy), amitől (akitől) szabadulni akarunk. A választások után a NER valóságában ha nem is hívő, de legalább azt elfogadó tömb ellenállására lehet és kell is számítani. Mivel a pszichózisban szenvedő betegeket szinte mindig gyógyszeres kezelésben szokás részesíteni, az összehasonlítási lehetőségeink az egyéni és társadalmi szintű pszichózissal itt véget érnek. Azok, akiket a Fidesz-propaganda elrémített, akiket elrettentett a világtól és elhitette velük, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan az ország állandóan védelemre szorul valamilyen gonosz konspirációval szemben, nem fognak egy tapodtat sem mozdulni a NER-világképétől, sőt elképzelhető, hogy a propaganda megszűnésével méginkább ragaszkodni fognak hozzá, már csak azért is, mert az alternatíva (tehát annak a beismerése, hogy mindez hazugság volt) pszichológiai szempontból összeomlással fenyeget. Az előadás után, akár egy posztmodern drámában, a néző játsza tovább a darabot. Fenyegető, konspiratív valósága mellett a NER kialakított magának egy speciális mentalitással rendelkező szavazói kört is, és akár egy rossz életvezetési tanácsadó, éveken keresztül biztatta őket, hogy merjenek a lehető legrosszabb önmaguk lenni. Ha valaki nem ért velük egyet, azt nevezzék hazaárulónak, ha valaki más mint ők, azt titulálják „elnyomó kisebbségnek”, és mindennek tetejébe az előítéleteikre még legyenek büszkék is. Ha valaha is demokratikus restaurációra lesz, ennek az attitűdegyüttesnek a menedzselése is megkerülhetetlen.

Egyenként

Hogy konkretizáljuk a problémát, álljon itt egy példa. A Political Capital tavalyi kutatási eredményei szerint a társadalom több mint fele hisz abban a hazugságban, hogy Soros György „migránsokkal” (azaz nem fehér bőrű, fiatal férfiakkal) akarja elárasztani Európát. Hogy ebből az irdatlan, helyeslő tömegből pontosan hányan hiszik el tényleg ezt, és hányan érezték, hogy ilyen vagy olyan indokból „igen”-t kell felelniük erre a kérdésre, azt nem tudjuk pontosan. Szakmaian ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem tudjuk, a magyar társadalom hányad részének tulajdoníthatunk nyilvános konformitást és hánynak személyes (valódi) konformitást. Az a hányad, amely kényszerből vallja magáénak nyilvánosan a rendszer propagandáját, még meggyőzhető. A megoldás lehet nem fog tetszeni: ha át akarjuk ütni a NER valóságát, a rendszer propagandájával konform egyéneket egyesével kellene meggyőzni. Még mielőtt képtelenséget mormogva hátradőlnénk, annyit mindenképp hozzá kell tenni ehhez a módszerhez, hogy ezt politikai párt (egyedül) nem képes megtenni. Hovatovább politikai pártok koalíciója sem, még ha sikerülne is összehegeszteniük egy működőképes összefogást. Ilyen mutatványra csak mozgalmak, civil kezdeményezések képesek – olyan csoportosulásokról beszélünk tehát, amiknek az ellehetetlenítésére egyébként a NER jóval több figyelmet fordít, mint az ellenzéki pártok kontrolljára. Egy társadalmi valóságot átformáló mozgalom csakis lokális jellegű lehet abban az értelemben, hogy aktivistáinak ismerniük kell a helyi körülményeket és véleményvezéreket. Az aktivisták stratégiákat ismertetnek egymással, amiket aztán mindenki a saját közegére formál. Miféle stratégiákról van szó? Egyszerűekről és mindenki által elérhetőekről. Egy szerkesztőségben különös dologra lettek figyelmesek előfizetői statisztikákat nézegetve. Néhány előfizető külföldről rendelte meg a nyomtatott példányt, amit aztán vidéki címre postáztak. Mint kiderült, a külföldön élő magyar diák olvasta a lap online kiadását, míg a nyomtatott újságot hazaküldték vidékre a nagyszülőknek/szülőknek azzal a céllal, hogy ők is hozzájussanak valódi hírekhez. Persze elképzelhető, hogy az újság lapjai egy befőttesüveg béléseként végezték, de a kulcs elem ebben a – tulajdonképpen megható – történetben annyi, hogy az információ olyasvalakitől érkezett, akit személyesen ismertek. Ehhez hasonló módszerekkel lehet mozgalmat kezdeményezni: szállítsuk házhoz az információt, hagyjuk ott a postaládákban és az ajtók előtt! Csodát önmagában ettől sem lehet várni, de a társadalmat eluraló konspirációelméletekkel fel kell venni a harcot – lehetőleg minél előbb. Az előző rendszerváltással kapcsolatban van egy élményünk: a világképet leváltottuk, de a pártfunkcionáriusokat nem. Ezúttal mintha kizárólag a káderekre céloznánk, ami megint félsiker. Ha a rendszer valóságát nem váltjuk le, akkor tulajdonképpen nem váltunk le semmit és senkit; ha a NER valósága túlél, akkor újra és újra hatalomba fogja emelni azokat a karaktereket is, akiktől szabadulni akarunk.
Szerző