Tolmácshistóriák

Ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu?

VI. Pál személyében első ízben járt pápa az ENSZ-ben. A katolikus egyházfő 1965. október 4-én szólalt fel a Közgyűlés ülésszakán. A világszervezet egyik hivatalos nyelvén, franciául elhangzott beszédét a rádiók, televíziók világszerte élőben közvetítették. A nem francia nyelvű országokban értelemszerűen a szinkrontolmács hangját hallotta a közönség. Így volt ez Argentínában is. Néhány nap múlva azután a dél-amerikai országból áradni kezdtek a levelek a „főhadiszállásra” (ahogyan az ENSZ központi apparátusát nevezik számos nyelven), amelyeknek szerzői köszönetet mondtak a beszéd nagyszerű, tökéletes spanyol tolmácsolásért. Néhányan még azt is külön kiemelték, milyen kellemes volt a tolmácsnő jellegzetes Buenos-Aires-i kiejtését hallgatni.

A szóban forgó ENSZ-tolmácsnő édesanyja magyar, édesapja orosz volt. Ő maga részben Németországban járt iskolába és Franciaországban egyetemre. Az említett időben már hosszabb ideje az Egyesült Államokban élt, ott ment férjhez egy Teleki grófhoz. A családban magyarul beszéltek. Spanyoltudását az argentín fővárosban szerezte, ahol középiskolai tanulmányait végezte. Ez azonban valóban anyanyelvi szint volt, és nem olyan, mint „az unokahúgomé, aki perfekt angol, tudjátok, tökéletesen, anyanyelvi szinten beszéli: tavaly nyáron három hétig Londonban volt nyelvtanfolyamon”.

Egy szinkronban, vagyis az elhangzással egyidejűleg fordító tolmács ugyanis – ritka eseteket, egészen különleges nyelvtehetséggel megáldott embereket leszámítva – valóban csak az anyanyelvére fordíthat megfelelő szinten, miközben kiválóan kell ismernie azt a nyelvet is, amelyről fordít. (Vannak persze két, sőt ritka esetekben három anyanyelvű emberek is: vegyes nemzetiségű családokban, környezetben. Kárpátalján magam is ismertem egy gyereket, aki minden idegen akcentus nélkül, folyékonyan beszélt ukránul, oroszul, ruszinul és magyarul.)

Jómagam sokszor szinkrontolmácsoltam orosz beszédet magyarra (fordítva sohasem vállaltam), méghozzá úgy, hogy százezrek hallgatták. A Magyar Televízió vezetőinek (vagy talán még magasabb pozícióban lévő elvtársaknak) ugyanis a ’60-as évek elején rögeszméjük volt, hogy Nyikita Hruscsov szovjet első titkár és miniszterelnök oly gyakori beszédeit ne csak a szovjet, hanem a magyar közönség is egyidejűleg, élőben hallgathassa. Ilyenkor tolmácstársammal együtt egy-egy fülhallgatóval beültünk a bemondó stúdióba a Szabadság téren, és egymást kb. tízpercenként váltva nyomtuk a szöveget a mikrofonba magyarul. Ez tulajdonképpen nem is lett volna különösebben nehéz, mivel Hruscsov mindig papírról olvasta a beszédeit és nem is túl gyorsan. Így egy-két szóval, de legfeljebb fél mondattal lemaradva tudtuk követni a szónokot. Csakhogy volt a szovjet vezetőnek egy – legalábbis számunkra – elborzasztó szokása: néha letette a papírt és elkezdett a maga primitív stílusában össze-vissza hadoválni. Ilyenkor többnyire bajban volt a nyelvtannal, az oroszban oly lényeges hangsúlyokkal, de különösen az idegen nevekkel, szavakkal. Hogy az általa „gao”-nak nevezett portugál gyarmat valójában Goa, arra még viszonylag könnyű volt rájönnünk. Gamal Abdel Nasszer nevét azonban irgalmatlanul összekeverte Abdel Karim Kasszemével, és ilyenkor csak találgathattuk, hogy éppen az egyiptomi vagy az iraki elnökre gondol-e.

Egyszer aztán majdnem beütött a ménkű. Nyikita Szergejevics a papírt letéve és nagyban gesztikulálva, azzal fenyegette meg az imperialistákat, hogy megmutatja nekik a „Kuzkinu maty”-ot. Vagyis Kuzka anyját. Ezt a jó népies orosz kiszólást addig nem ismertem. (Megjegyzem, a russzisták világszerte azóta is vitatkoznak azon, hogyan kell a Kuzka, azaz Kuzma anyját, a nem minden további célzás nélküli „maty”-ot felemlegető kifejezést helyesen angolra, franciára vagy éppen, finnre fordítani.) Bennem megállt az ütő. Az éppen a mikrofonnál ülő tolmácstársam, a nálam oroszul ugyan gyengébben tudó, de anyanyelvünk ismeretében annál inkább jeleskedő K. Cs. szinte gondolkodás nélkül fordította – szerintem helyesen – úgy, hogy „megmutatjuk nekik, hol lakik az úristen!”

Az Intervízió jóvoltából egyébként nemcsak Hruscsov filippikáit tolmácsoltuk élőben, hanem például Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, államfő temetését is. A bukaresti esemény hangjait, mármint a gyászbeszédeket a nemzetközi televíziós szervezet nyelvén, orosz fordításban kaptuk külön vonalon, ezt kellett szinkronban magyarítanunk. Ment is a dolog, mint a karikacsapás mindaddig, amíg a legszentebb pillanatban, a főtitkár-utód, Nicolae Ceausescu beszéde kellős közepén a hangvonal váratlanul megszakadt, és mi attól fogva csak láttuk, de nem hallottuk a szónokot, sem oroszul, sem románul. Na, most mit csináljunk? Társam – ezúttal S. A. – azonban szemrebbenés nélkül, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszéd tolmácsolását. Számomra világos volt, hogy blöfföl. A végén megkérdeztem tőle: mégis hogy jutott eszébe, hogy a saját kútfejéből „tolmácsoljon”? Mire S. A. (nem minden cinizmus nélkül, de valljuk be, neki volt igaza) visszakérdezett: ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu?

Bizonyos esetekben azonban a jó tolmácsnak éppenséggel mellé kell fordítania, bár ilyenkor a fejével játszik. Igaz, aranyat is nyerhet. 1948-ban magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába, hogy aláírja a két ország barátsági szerződését. Az aktus megtörténte után a szovjet fél fogadást adott a Kremlben. Itt történt, hogy a legendás szovjet hadvezér, Szemjon Bugyonnij marsall, aki véletlenül odasodródott a parasztpolitikusból és íróból lett botcsinálta magyar honvédelmi miniszterhez, Veres Péterhez, jobb híján azt találta mondani neki, hogy sokat hallott már a magyar katonák vitézségéről. A korábban a tartalékos tizedesi rendfokozatig elvergődött magyar miniszter erre azt felelte, hogy „Az már régen volt, kérem. A magyar katona ma már gyűlöli a háborúskodást és hallani sem akar holmi vitézségről.” Ebbe a beszélgetés véletlen magyar fültanúi – Dinnyés Lajos miniszterelnök és Münnich Ferenc, a későbbi miniszterelnök, akkor a küldöttség tagja – egyaránt belesápadtak. Amikor azonban a tolmács befejezte a szerencsétlen válasz fordítását, Dinnyés meglepetten látta, hogy az oroszul tudó Münnich elégedetten elmosolyodik. „A fordító úgy tolmácsolta Veres szavait, hogy a magyar katona gyűlöli az értelmetlen háborút, de a szocializmus védelmében, a Szovjetunió oldalán mindig kész harcba szállni az imperialisták ellen” – fordította le oroszból magyarra Münnich. Mire Dinnyés gondolkodás nélkül elővette az arany cigarettatárcáját és a tolmács kezébe nyomta.

A fenti jelenet hitelességéért, mivel nem készült róla kép- és hangfelvétel, nem vállalok felelősséget. Mindenesetre annak idején így mesélték. Amire viszont esküszöm, az a következő. Az előbbiekben már említett, főként a szocialista országokat tömörítő Intervízió elnöki szintű varsói tanácskozásának plenáris ülésén a magyar televízió otromba humoráról ismert vezetője azt találta kijelenteni, hogy „az észak- koreai elvtársakból nehezebb kiszorítani a tagdíjat, mint halott emberből a fingot”. Amit a tolmács úgy módosított, hogy „mint halottból az utolsó leheletet”. Erre azóta is büszke vagyok. A várható botrányt elhárító tolmács ugyanis én voltam. (Nem kisebb zavarba próbálta hozni az akkori magyar tv-főnök vendéglátóit, de Budapestről magával vitt arab tolmácsát is, amikor Egyiptomban a házigazdák ama kérdésére, hogy mit óhajt vacsorára, azt felelte, hogy sóletet.)

Ugyancsak kínos – ami pedig szintén megesik – ha a konszekutív, vagyis az utólagosan, néhány mondatonként fordító tolmács memóriája egy pillanatra kihagy és nem szándékosan bakizik. Ez történt például 2005-ben, amikor budapesti sajtóértekezletén Vlagyimir Putyin bejelentette (mármint a tolmács szerint), hogy a győzelem napi ünnepségre meghívta Moszkvába Orbán Viktor miniszterelnököt. Ezt hallva az utóbbi csodálkozott a legjobban, mert ő nem tudott erről a meghívásról. Nem is tudhatott. Az orosz államfő ugyanis Áder János köztársasági elnököt hívta meg.

Erről az apró diplomáciai tévedésről – mint a magyar szóvivő később közölte – a tolmács tehetett. Ám ennél is jóval nagyobb félreértés támadhat, ha nem a tolmács, hanem egy politikus maga bakizik. 1922-ben az olaszországi Genovában ültek össze az egész kontinens sorsát befolyásoló konferenciára az európai hatalmak vezetői. Mivel a brit miniszterelnök hívta meg őket oda, természetesen elmentek, de nem győztek csodálkozni azon, hogy miért éppen az olasz kikötővárosba invitálta őket Lloyd George. A nemzetközi diplomácia nyelve akkoriban a francia volt. Csakhogy ritka az az angol, aki tisztességesen beszél egy idegen nyelvet. És ez alól Lloyd George sem volt kivétel: sajnálatos módon összekeverte a megszokott diplomáciai színhelyet, Genéve–et (Genfet) Genȇs-vel (Genovával).