Sebes György: Élet a rivaldafény után

Publikálás dátuma
2019.08.03. 13:36

Fotó: Nemcsik Zsolt facebook oldala
„Nem érdekel a születésnapom, köszönöm a megkeresést, de visszavonultam!"
Események a közelmúltból, amelyeknek – látszólag – semmi közük egymáshoz. Vagy talán mégis? Az idei nyáron újra magyar sportsikereknek örülhettünk. Előbb a budapesti vívó világbajnokságon szereztek – szépen csillogó - érmeket a magyar indulók, majd a kvangdzsui úszó világbajnokságról térhettek haza öt első helyezés birtokában. Az egyik napilap nemrég megkereste a korábbi idők egyik neves közszereplőjét 74. születésnapja alkalmából. „Nem érdekel a születésnapom, köszönöm a megkeresést, de visszavonultam! További szép napot!" - mondta az újságírónak Kudlik Júlia, majd letette a telefont. És itt találkoznak a távoli történetek. Az a kérdés ugyanis, mi van utána? Akkor, amikor az élsportoló kiöregszik, már nem tud versenyezni, de esetleg máshoz nem nagyon ért, mint amit élete első néhány évtizedében csinált. És vajon miképpen viselkedjen egy kedvelt tévés személyiség, aki már nem jelenhet meg naponta a képernyőn, de azért az emberek még mindig emlékeznek rá. Ezúttal pozitív példákat sorolunk majd. Horváth Mariann párbajtőrvívó világbajnok volt. Kétszer egyéniben, négyszer a csapattal szerzett aranyérmet (az ő idejében ez a szakág még nem szerepelt az olimpián). 1996-ban, mindössze 28 évesen visszavonult, s szinte azonnal tévés lett. Az Eurovízió magyar adásaiban nemcsak saját sportágát kommentálta, hanem például teniszt is. De nagy tömegek akkor figyeltek fel rá, amikor a londoni, majd a riói olimpián a vívást közvetítette. „Vele” nyerte meg mindkétszer aranyérmét a kardozó Szilágyi Áron, de sokak szerint miatta bukta el a riói párbajtőr egyéni döntőt Imre Géza, mert azt találta mondani, hogy 14-10-es vezetésről már nem lehet elveszíteni az asszót. El lehetett. Az viszont biztos, hogy Horváth Mariann nyert. Olyan plasztikusan, szakértelemmel, de egyúttal emberien beszélt, hogy valószínűleg sok hívet szerzett kedvenc sportágának. A laikus néző ugyanis szavai nyomán érthette, ami a páston történik. Kétségkívül hiányzott a mikrofon mellől Horváth Mariann a mostani budapesti vb-n is. Még akkor is, ha a riporter, Mohai Bence felnőtt a feladathoz. Hallhatóan megtanulta a tőr-, a párbajtőr- és a kardvívás szabályait és a nézőt is magával tudta ragadni. De teljesítményéhez kellett a mellette ülő szakkommentátor, Nemcsik Zsolt is. Az ő neve ugyancsak ismerős. Többek között csapatban kétszeres világbajnok, egyéniben olimpiai ezüstérmes kardozó. Aki – mint kiderült – remekül tud beszélni, egy-két szóval képes eligazítani. Mohaival alkotott párosuk valódi élménnyé tette az asszókat. Az pedig különösen dicséretes, hogy bár a magyarok meccsein – természeten - mindig a hazai versenyzőnek drukkoltak, de azért tárgyilagosan ítélték meg a helyzetet és így azt is azonnal tudhattuk, amikor – kétes helyzetben – a magyar vívó kapta a találatot. Két nagyszerű közvetítő-páros jelentkezett a dél-koreai vizes világbajnokságról is. Hajdu B. István régóta a legjobb riporterek közé tartozik. És ezúttal jó, hogy ott volt mellette Szabó Zoltán. Az egykor szebb napokat látott Újpest pólócsapatával BEK-győztes valamikori vízilabdázó – jelenleg edző - már régóta szakkommentátora sportága mérkőzéseinek. Kvangdzsuban pedig legjobb formáját futotta, gyakran még a most szokatlanul sokat hibázó Hajdu B.-t is megfelelően kiigazította. A póló szabályait mára sikerült szinte teljesen érthetetlenné és a kívülálló számára követhetetlenné tenni. Ilyenkor aztán igazán szükség van egy olyan szakemberre, mint Szabó, aki minden helyzetet átlát és megfelelően képes a nézők számára is világossá tenni. Az úszódöntők közvetítésének színvonala sem maradt el a vízilabdáétól. Már ebben a rovatban is említettük, hogy Knézy Jenő futball-kommentárjai általában fárasztóak és gyakran nem helyénvalók. Kosárlabdában és úszásban viszont a riporter a topon van. Mellette pedig már nem először szerepelt - mint szakkommentátor - Petrov Iván, akivel pont olyan remek párost alkotnak, mint amilyen Hajdu B. és Szabó, vagy Mohai és Nemcsik. Pontosan látják, mi a jó, mi a baj és ezt a nézőknek is egyszerűen át tudják adni. Lelkesednek, ha kell, de bírálnak, ha arra van a szükség. Ami persze azért is érthető, mivel Petrov kiváló edző. Az külön is érdeme, hogy bármelyik magyar versenyzőről beszéltek, nem mulasztotta el megemlíteni, kinek a tanítványa és melyik „iskolához” tartozik. Ami azt tükrözi, hogy elismeri kollégái érdemeit is. Mindez jelzi, hogy az egykor eredményes sportolók közül is sokan megtalálják helyüket visszavonulásuk után. De említhetünk hasonló példát az ismert és népszerű tévések közül is. Endrei Juditról van szó, aki nemrég visszatért a képernyőre. A Story 4 műsorában mond néha bevezetőt a következő adásokhoz. Vagyis olyasmit csinál, mint egykor, a királyi tévében, ahol sokáig volt bemondó, de persze szerepelt sok más műsorban is. A 90-es évek második felében aztán belátta, hogy ott már nincs rá szükség és új utakat keresett, de talált is. Írt könyveket, vállalt különféle – számára elfogadható – szerepléseket. Meg is lepte, amikor felkérték, hogy térjen vissza ahhoz, amit régen csinált, de persze a 21. századi követelményeknek megfelelően. És jó, hogy élt a lehetőséggel, hiszen értő szavakkal, de sosem túlbeszélve igazíthatja el most a Story 4 nézőit. Így is lehet. Persze mindig az embertől (is) függ, mi történik, ha valakinek egészen újat kell kezdenie, mert lezárul életének egy fontos és sikeres szakasza. De kétségkívül jó látni és hallani a pozitív példákat. Ezek azt mutatják, hogy van élet a rivaldafény után is.  
Frissítve: 2019.08.03. 13:51

Tolmácshistóriák

Publikálás dátuma
2019.07.28. 18:08

Fotó: AFP
Ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu?
VI. Pál személyében első ízben járt pápa az ENSZ-ben. A katolikus egyházfő 1965. október 4-én szólalt fel a Közgyűlés ülésszakán. A világszervezet egyik hivatalos nyelvén, franciául elhangzott beszédét a rádiók, televíziók világszerte élőben közvetítették. A nem francia nyelvű országokban értelemszerűen a szinkrontolmács hangját hallotta a közönség. Így volt ez Argentínában is. Néhány nap múlva azután a dél-amerikai országból áradni kezdtek a levelek a „főhadiszállásra” (ahogyan az ENSZ központi apparátusát nevezik számos nyelven), amelyeknek szerzői köszönetet mondtak a beszéd nagyszerű, tökéletes spanyol tolmácsolásért. Néhányan még azt is külön kiemelték, milyen kellemes volt a tolmácsnő jellegzetes Buenos-Aires-i kiejtését hallgatni. A szóban forgó ENSZ-tolmácsnő édesanyja magyar, édesapja orosz volt. Ő maga részben Németországban járt iskolába és Franciaországban egyetemre. Az említett időben már hosszabb ideje az Egyesült Államokban élt, ott ment férjhez egy Teleki grófhoz. A családban magyarul beszéltek. Spanyoltudását az argentín fővárosban szerezte, ahol középiskolai tanulmányait végezte. Ez azonban valóban anyanyelvi szint volt, és nem olyan, mint „az unokahúgomé, aki perfekt angol, tudjátok, tökéletesen, anyanyelvi szinten beszéli: tavaly nyáron három hétig Londonban volt nyelvtanfolyamon”. Egy szinkronban, vagyis az elhangzással egyidejűleg fordító tolmács ugyanis – ritka eseteket, egészen különleges nyelvtehetséggel megáldott embereket leszámítva – valóban csak az anyanyelvére fordíthat megfelelő szinten, miközben kiválóan kell ismernie azt a nyelvet is, amelyről fordít. (Vannak persze két, sőt ritka esetekben három anyanyelvű emberek is: vegyes nemzetiségű családokban, környezetben. Kárpátalján magam is ismertem egy gyereket, aki minden idegen akcentus nélkül, folyékonyan beszélt ukránul, oroszul, ruszinul és magyarul.) Jómagam sokszor szinkrontolmácsoltam orosz beszédet magyarra (fordítva sohasem vállaltam), méghozzá úgy, hogy százezrek hallgatták. A Magyar Televízió vezetőinek (vagy talán még magasabb pozícióban lévő elvtársaknak) ugyanis a ’60-as évek elején rögeszméjük volt, hogy Nyikita Hruscsov szovjet első titkár és miniszterelnök oly gyakori beszédeit ne csak a szovjet, hanem a magyar közönség is egyidejűleg, élőben hallgathassa. Ilyenkor tolmácstársammal együtt egy-egy fülhallgatóval beültünk a bemondó stúdióba a Szabadság téren, és egymást kb. tízpercenként váltva nyomtuk a szöveget a mikrofonba magyarul. Ez tulajdonképpen nem is lett volna különösebben nehéz, mivel Hruscsov mindig papírról olvasta a beszédeit és nem is túl gyorsan. Így egy-két szóval, de legfeljebb fél mondattal lemaradva tudtuk követni a szónokot. Csakhogy volt a szovjet vezetőnek egy – legalábbis számunkra – elborzasztó szokása: néha letette a papírt és elkezdett a maga primitív stílusában össze-vissza hadoválni. Ilyenkor többnyire bajban volt a nyelvtannal, az oroszban oly lényeges hangsúlyokkal, de különösen az idegen nevekkel, szavakkal. Hogy az általa „gao”-nak nevezett portugál gyarmat valójában Goa, arra még viszonylag könnyű volt rájönnünk. Gamal Abdel Nasszer nevét azonban irgalmatlanul összekeverte Abdel Karim Kasszemével, és ilyenkor csak találgathattuk, hogy éppen az egyiptomi vagy az iraki elnökre gondol-e. Egyszer aztán majdnem beütött a ménkű. Nyikita Szergejevics a papírt letéve és nagyban gesztikulálva, azzal fenyegette meg az imperialistákat, hogy megmutatja nekik a „Kuzkinu maty”-ot. Vagyis Kuzka anyját. Ezt a jó népies orosz kiszólást addig nem ismertem. (Megjegyzem, a russzisták világszerte azóta is vitatkoznak azon, hogyan kell a Kuzka, azaz Kuzma anyját, a nem minden további célzás nélküli „maty”-ot felemlegető kifejezést helyesen angolra, franciára vagy éppen, finnre fordítani.) Bennem megállt az ütő. Az éppen a mikrofonnál ülő tolmácstársam, a nálam oroszul ugyan gyengébben tudó, de anyanyelvünk ismeretében annál inkább jeleskedő K. Cs. szinte gondolkodás nélkül fordította – szerintem helyesen – úgy, hogy „megmutatjuk nekik, hol lakik az úristen!” Az Intervízió jóvoltából egyébként nemcsak Hruscsov filippikáit tolmácsoltuk élőben, hanem például Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, államfő temetését is. A bukaresti esemény hangjait, mármint a gyászbeszédeket a nemzetközi televíziós szervezet nyelvén, orosz fordításban kaptuk külön vonalon, ezt kellett szinkronban magyarítanunk. Ment is a dolog, mint a karikacsapás mindaddig, amíg a legszentebb pillanatban, a főtitkár-utód, Nicolae Ceausescu beszéde kellős közepén a hangvonal váratlanul megszakadt, és mi attól fogva csak láttuk, de nem hallottuk a szónokot, sem oroszul, sem románul. Na, most mit csináljunk? Társam – ezúttal S. A. – azonban szemrebbenés nélkül, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszéd tolmácsolását. Számomra világos volt, hogy blöfföl. A végén megkérdeztem tőle: mégis hogy jutott eszébe, hogy a saját kútfejéből „tolmácsoljon”? Mire S. A. (nem minden cinizmus nélkül, de valljuk be, neki volt igaza) visszakérdezett: ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu? Bizonyos esetekben azonban a jó tolmácsnak éppenséggel mellé kell fordítania, bár ilyenkor a fejével játszik. Igaz, aranyat is nyerhet. 1948-ban magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába, hogy aláírja a két ország barátsági szerződését. Az aktus megtörténte után a szovjet fél fogadást adott a Kremlben. Itt történt, hogy a legendás szovjet hadvezér, Szemjon Bugyonnij marsall, aki véletlenül odasodródott a parasztpolitikusból és íróból lett botcsinálta magyar honvédelmi miniszterhez, Veres Péterhez, jobb híján azt találta mondani neki, hogy sokat hallott már a magyar katonák vitézségéről. A korábban a tartalékos tizedesi rendfokozatig elvergődött magyar miniszter erre azt felelte, hogy „Az már régen volt, kérem. A magyar katona ma már gyűlöli a háborúskodást és hallani sem akar holmi vitézségről.” Ebbe a beszélgetés véletlen magyar fültanúi – Dinnyés Lajos miniszterelnök és Münnich Ferenc, a későbbi miniszterelnök, akkor a küldöttség tagja – egyaránt belesápadtak. Amikor azonban a tolmács befejezte a szerencsétlen válasz fordítását, Dinnyés meglepetten látta, hogy az oroszul tudó Münnich elégedetten elmosolyodik. „A fordító úgy tolmácsolta Veres szavait, hogy a magyar katona gyűlöli az értelmetlen háborút, de a szocializmus védelmében, a Szovjetunió oldalán mindig kész harcba szállni az imperialisták ellen” – fordította le oroszból magyarra Münnich. Mire Dinnyés gondolkodás nélkül elővette az arany cigarettatárcáját és a tolmács kezébe nyomta. A fenti jelenet hitelességéért, mivel nem készült róla kép- és hangfelvétel, nem vállalok felelősséget. Mindenesetre annak idején így mesélték. Amire viszont esküszöm, az a következő. Az előbbiekben már említett, főként a szocialista országokat tömörítő Intervízió elnöki szintű varsói tanácskozásának plenáris ülésén a magyar televízió otromba humoráról ismert vezetője azt találta kijelenteni, hogy „az észak- koreai elvtársakból nehezebb kiszorítani a tagdíjat, mint halott emberből a fingot”. Amit a tolmács úgy módosított, hogy „mint halottból az utolsó leheletet”. Erre azóta is büszke vagyok. A várható botrányt elhárító tolmács ugyanis én voltam. (Nem kisebb zavarba próbálta hozni az akkori magyar tv-főnök vendéglátóit, de Budapestről magával vitt arab tolmácsát is, amikor Egyiptomban a házigazdák ama kérdésére, hogy mit óhajt vacsorára, azt felelte, hogy sóletet.) Ugyancsak kínos – ami pedig szintén megesik – ha a konszekutív, vagyis az utólagosan, néhány mondatonként fordító tolmács memóriája egy pillanatra kihagy és nem szándékosan bakizik. Ez történt például 2005-ben, amikor budapesti sajtóértekezletén Vlagyimir Putyin bejelentette (mármint a tolmács szerint), hogy a győzelem napi ünnepségre meghívta Moszkvába Orbán Viktor miniszterelnököt. Ezt hallva az utóbbi csodálkozott a legjobban, mert ő nem tudott erről a meghívásról. Nem is tudhatott. Az orosz államfő ugyanis Áder János köztársasági elnököt hívta meg.
Lloyd George (középen) az olasz városba hívta vendégeit - tévedésből
Fotó: Roger-Viollet / AFP
Erről az apró diplomáciai tévedésről – mint a magyar szóvivő később közölte – a tolmács tehetett. Ám ennél is jóval nagyobb félreértés támadhat, ha nem a tolmács, hanem egy politikus maga bakizik. 1922-ben az olaszországi Genovában ültek össze az egész kontinens sorsát befolyásoló konferenciára az európai hatalmak vezetői. Mivel a brit miniszterelnök hívta meg őket oda, természetesen elmentek, de nem győztek csodálkozni azon, hogy miért éppen az olasz kikötővárosba invitálta őket Lloyd George. A nemzetközi diplomácia nyelve akkoriban a francia volt. Csakhogy ritka az az angol, aki tisztességesen beszél egy idegen nyelvet. És ez alól Lloyd George sem volt kivétel: sajnálatos módon összekeverte a megszokott diplomáciai színhelyet, Genéve–et (Genfet) Genȇs-vel (Genovával).
Témák
tolmácsok

Megkötés nélkül - Heller Ágnes emlékére

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:14

Fotó: Horst Galuschka / AFP
Hellernek nem volt illúziója, hogy a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia.
Heller Ágnesről írta Jürgen Habermas, rá emlékezve a Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői számában, hogy vele az eredendő európai gondolat egy jelentős képviselője távozott el. Vajon ennek az európai gondolatnak mi volt a legfőbb meghatározottsága, amely egyben Heller gondolkodását is kitüntette? Kétségtelenül úgy foglalható össze, hogy ez a gondolat szabadsága, legyen bármilyen is ennek a gondolatnak a környezete, forduljon bármivel és bárkivel szembe, sosem adható fel az az igény és követelés, hogy a gondolat gyakorlati erejét semmiféle külső, vagy belső korlát ne nyomhassa el. Heller Ágnes szabad gondolkodó volt, aki számára mindaz, ami korlátozó, elfogadhatatlan. Így viszonyult ahhoz és főként ahhoz, ami észrevétlenül minden ember gondolkodásának azakadályát képezi, azaz képes volt gondolati munkájában a revízióra. Persze annak kijelölését, hogy az elsajátított és uralt gondolat mikor és mi által válik szinte észrevétlenül önmagát bénító akadállyá, csak azok képesek megtenni, akik még soha nem gondoltak el semmit és életükben mindig igazodtak a fennállóhoz, ahhoz ami elvárt. Heller számára így vált gazdag és végtelenül sokrétű életművében végül alapvető kérdéssé az, hogy ne kösse magát semmiféle hamis váradalomhoz. Ennek jelenléte - úgy mondanám, mindazok után, ami megtörtént és megtörténhetett - elkerülhetetlenül megszabta filozófiájának kezdeti útirányát, de a gondolat ereje, ami számára elválaszthatatlan volt a gyakorlati döntések megélésétől és megtételétől, éppen ennek a korlátozónak és a gondolatot paralizáló elemnek a felmondásával végződött. Azaz a rendszerkritikai magatartás előbbre valóvá vált annál, hogy belesimuljon a fennálló keretek adta lehetőségekbe.
Fogalmazzuk úgy a „szerződésfelmondása” kiemelte a korlátozó közegből és szembesítette mindazon válaszlehetőségekkel, amelyeket eladdig nem észlelt. Ha gondolkodunk, leginkább önmagunk ellenében gondolkodunk, hiszen át kell segítsük magunkat abba a (gondolati-gyakorlati) térbe, ahol a legkevesebb (meg)kötést fogadjuk el előzetesen. Heller munkásságát azok a díjak is karakterizálják, amelyeket életében kapott, köztük a legjelentősebb hazai kitüntetést (Széchenyi nagydíj), a filozófiai munkásság egyik legnagyobb díján keresztül, hiszen a Sonning-díjat is elnyerte, vagy éppen a Lessing díjat és a Goethe medált. E díjak rámutatnak munkásságának egy-egy jól tetten érhető szegmensére a filozófia-etika klasszikusaival való számvetésre, vagy éppen a német klasszika olvasataira. Majd azokra a kedvtelve választott művekre kell gondolnunk, ahol a regény, a komikum, vagy éppen Shakespeare drámai műve vált elemzés tárgyává. A gondolat tehát ahhoz, hogy szabad legyen, mentessé kell váljon azoktól a (meg)kötésektől, amelyeket mint kényszerítő premisszákat maga elé vet. Ezért vált munkásságában mind fontosabbá az, hogy magát a szerzőt és annak művét, valamint az ekként megcélzott filozófiai kérdést az előzetes elvárások és megkötések eltávolítása után dolgozza ki. Kevés embert láttam, aki nálánál boldogabban időzött akár a regény, a dráma, vagy éppen a komikum mestereinél, akikre persze mindig a korábbi értelmezések súlya nehezedett. Az olvasat ereje nem abban áll, hogy illeszkedem a jól ismert és folytatható hagyományhoz, hanem abban, hogy meglelem azokat a pontjait, amelyeket éppen az előzetesen rögzített szempontok eddig elfedtek.
Heller az alkotó, a felvilágosult gondolatot részesítette előnyben, ami nem tűrte a megkötést, az előítéletet. Teljességgel előítélet nélkül persze csak azok élnek, akik soha nem gondoltak még el semmit. Aki eleve az igazság birtokában levőnek véli magát, az nem csak mást, hanem önmagát vezeti tévútra. Aki azonban gondolkodik, miként Heller tette, az arra kényszerül, hogy az igazságot úgy mondja ki, hogy ennek folytán, akár önmaga és vélt igazságai ellenében is eljárjon, és ennek eredményeképpen engedjen az értelmezendő mindenkori erejének, hiszen, ami értésre vár, mindig több, mint amit egyáltalán el tudunk gondolni. Hellernél nem a gondolat belső dialógusa volt ez, hanem az igazat-mondás kísérlete, s olykor ennek tévútra futása is a gondolat szabadságát képezte. Ha az ember vizsgálja ennek a sokrétű életműnek az ugrópontjait és elmozdulásait, akkor azt látja, fokról-fokra jutott el oda, hogy minden megkötés nélkül törekedett az igazra. Bátornak lenni az igaz kimondására nem csak morális kérdés – bár Hellernél ez evidens volt –, hanem a gondolat önvizsgáló ereje, ahogy Habermas írta a nekrológban: bátornak lenni a gondolat kimondására, ez a felvilágosodás öröksége, ami a régi európai elmékhez kötötte Hellert. Kétségtelenül kapcsolódik ez ahhoz a gyakorlati igazsághoz (Arisztotelész Nikomakhoszi etika 1139a 29), ami nem magában áll és ekként adott, hanem ki- és megjelöli annak igaz módját, ahogy az ember magához, másokhoz valamint a kérdéses tárgyhoz fordul. Itt érintkezik több ponton Heller műve Hannah Arendtével, hiszen egyként a vita activa gondolati programját követték. Ez az igazság nem kizárólagos és nem kizáró, hanem í másokkal megosztott igaz képviselete. Ugyankkor ennek az igazságnak a praktizálása elengedhetetlen, mivel nem maradhat meg a kimondott, az állítás körén belül, hanem túl kell lépjen oda, ahová a tapasztalatot alapul vevő gyakorlati-gondolati mozgás eddig még nem merészkedett. Az igazság ugyanis nem tulajdona egyetlen embernek sem, hanem annak lehetősége, hogy az igaz másokkal osztott legyen, hogy ami igaz akár magunk, vagy mások igazával ütközzön, egy jobb élet reményében. Az igaz kényszerítően korrektív, senkinek sem birtoka – ezért is vált a kései műben Heller számára olyannyira fontossá az újra olvasás, hogy többet és másként értse, és egyben másként tegye. Akár elmenve odáig, hogy a látszólag leginkább magától értetődő gondolatot is újra fogalmazza, mert semmi sem szól hozzánk az időben ugyanúgy. Kimeríthetetlen élet-aktivitása éppen abban állt, hogy képes volt másként kezdeni az embernek szegeződő kérdések megválaszolását. Aligha lehet hallgatni arról, hogy a személyes élettörténet és a történelmi mozgások egymást keresztező tragikus/menekítő játszmáiban Heller mindvégig egyetlen szempontot tartott szem előtt, hogy képes legyen szembe nézni azzal, ami volt-van-leend. A démoni történelem elvette apját és kedves barátját, megjelölte és megjelölhette az elpusztíthatóság jelével, ám Hellernek nem volt illúziója, hogy ez a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia. A történelmi és egyéni tapasztalat közti viszony tisztázása a kései műre várt, ahol értelmezni kívánta azt, hogy mivé tették és fokozták le, s amit felvállalva lépett túl, hogy az értelem mindenek ellenére szót kérhessen a változások közepette. Utolsó publikált beszélgetéskötetében óvón tekintett Európa jövője felé, kiemelve ennek a régiónak Janus-arcúságát, paradox jellegét, amiben humánum és animalitás, felemelkedés és alászállás elválaszthatatlanul összekapcsolódott .
Heller Ágnes élete tragikus véletlenszerűséggel bevégződött, ám életműve nem zárult le, az új könyv - mint tudható - lényegében készen áll, s olyan kedves témája felé fordult, mint a tragédia és filozófia. Werner Jaeger Euripidész egy töredékét idézve írta: istenek kegyeltje az a gondolkodó, aki az igazságot kutatva annak részesévé válhat, aki nem követ el embertársai ellen semmi jogtalanságot, s ha ezt elmondhatja valaki, akkor úgy mondhatjuk róla, jó életet élt az igazat keresve. Önmagunkról ezt azonban önelégültség és önhittség nélkül soha sem állíthatjuk. Heller Ágnes műve nem az igazság kinyilvánításában zárult, hanem annak az igazságnak a keresésében, amely minden ember közös ügye, amiből senki, semmikor nem zárható ki. Amiért Heller a szerződés felmondása óta mindig szót emelt, ami nem pusztán politikai aktivizmus, vagy akaratnyilvánítás, hanem a jó élet közös lehetőségeinek a keresése, aminél semmi sem lehet előbbre való egy társadalom életében, vagy inkább az együtt-élésben.
Szerző