Séta a hegyen

Publikálás dátuma
2019.08.04. 09:10

Az, hogy a hegyen, pontatlan megfogalmazás. Az én hegyem legfeljebb dombocska. Kopár sziklafal, Kelenföld felett. A történet viszont, amit elmesélek, pontos, ezért kezeskedem. Most is csak azért töröm magam, hogy ne csak pontos, hanem – ha lehet – szép is legyen. Olyan, mint Évike, a tizenéves kamaszlány, akivel fent sétálunk a hegyen. Alattunk fortyognak az ötvenes évek. Az átkos, ahogy most utólag nevezi a nép. Akkor, a békevilág, ami a nyakunkba szakadt. És benne két tábor: a vesztesek és a győztesek. Mi ketten pedig enyhén szólva nem ugyanabba a táborba tartoztunk. A hozzám tartozókat meghurcolták, kitelepítették, a nép ellenségének nevezte ki az új, a győztes hatalom. Évike családjának viszont emeletes ház épület a mi gazlepte teniszpályánk felett. Az ávósház, a környéken csak így emlegetjük. Lakói katonák. Félelmetes, egyenruhás emberek. Halálos ellenségeink, szemben velünk, a pálya másik oldalán. Hogy honnan vettük a bátorságot, nem tudom. De mi, a levitézlett uralkodó osztályok csemetéi fellázadtunk: házibulikat rendeztünk a pálya árnyékában, az ávósház alatt. Évike az emeltről bámulhatta a Karády Katalin sanzonjára lépegető deklasszált elemeket. A bulit, ahova őt, az ávóslánykát nem hívta meg senki sem. Nem is engedték volna. A felnőttek az ablakban könyökölve figyelték a halálraítélt társadalmi osztály utolsó vonaglásait. A mi apáinkat pedig elemésztették a fogolytáborok.   * Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani…egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat. Némán bandukoltunk a domb bejáratáig, és csak fent tettem Évike vállára a kezem. A leánykökörcsinek között lágy, sima volt a gyep, ott ültünk le, mindig ugyanott, ezen a talpalatnyi helyen. Tavasszal virágba borultak a mandulafák. Később orgonaillat gomolygott a hegyen. Az ezüspihés leánykökörcsinnek nem volt ilyen hivalkodó illata. Csendben vártunk, mire óvatosan kinyitotta a húsos, lila szirmokat. Nem beszéltünk sokat. Éva egyetlen egyszer sem mondta ki, hogy jó így velem. Néztük a zúgó várost a lábunk alatt. Az apácazárdát, ahova a légitámadások alatt rohantak fel a régiek. Apácákról akkor hallott először Évike. Olyanok, kérdezte, mint a pingvinek? Este a Citadellát bíborpirosra festette a nap. Végig, a látóhatár peremén, a Duna sötét vize csillogott. Nem emlékszem, hogy mikor csókoltam meg először. Kuporogtunk, kéz a kézben, amíg csak koromfeketébe borultak a dombok Gödöllő felett. Alattunk ez az ismerős világ, amiben sehogyan sem találtam a helyem. A Sion lépcső és a buszmegálló. A csend. A félelem. * Elmúlt egy fél évszázad is, mire most mindez eszembe jutott. Bejártam a világot, dolgoztam, tanítottam három kontinensen. Volt két feleségem, felneveltem négy gyereket. Most pedig újra itt, a teniszpálya körül tologatom a kerekes kocsimat. Nem ismer senki, a régi családok Amerikába tették át a székhelyüket. A helyükbe újgazdagok települtek, akik emeletes épületeket emelnek az üvegverandás hétvégi házak helyén. Testvéröcsém kísér ezeken a kötelező sétautakon. A villanypóznákon kárognak a varjak. Nincsenek már vesztesek és győztesek. Luxusjárgányaikból integetnek az újgazdagok. Egy idő óta vén vizslát sétáltat egy asszony a régi teniszpálya körül. - Ez ki? – kérdezem öcsémet. - Ez? – csodálkozik. – Azt hittem, tudod. Mert hogy ez a fiatal nő az Évike lánya. Dél-Amerikában éltem, amikor itt, fölöttünk, talán éppen az én nagyfiammal egyidőben megszületett. - Az édesanyja – meséli öcsém – Rákospalotára költözött. Ő pedig itt él, az ávósházban, a pálya felett. Évike könyvtáros, hacsak nem nyugdíjas azóta ő is. Öcsémnek mindenről tudomása van. A vén vizsla is régi ismerőse. - Szerbusz, Sanyi bácsi! – köszön ránk az Évike lánya. - Tudod, hogy ez ki? – öcsém rám mutat. Nézzük egymást. Barna mosolygós lány. Olyan, mint amilyen valaha Évike volt. - Ő hogy van? – kérdezem. - Tud magáról! – feleli a lány. Már elmesélte, hogy mi itt az utcában a buszmegálló és a zárda között nap, mint nap találkozunk. Hívja a kutyát, a vén vizsla nyugtalan. - A lányom lehetne! – mondom öcsémnek. Hát, igen. Az én fiaim Amerikában élnek. Elmúlik egy év is, mire valamelyikük meglátogat. Marad egy régi pálya, egy emeletes épület. Az ávósház. Vesztesek meg győztesek. Egy kis domb Budán, Kelenföld felett.  
Témák
emlékek

Japán társasjáték

Publikálás dátuma
2019.08.04. 08:39

Fotó: Fortepan
Japán vendégei csak egyszer voltak panziónknak, a pencsinek. Fiatal házaspár érkezett, de nem a távoli szigetországból, hanem Berlinből, ahol a zeneszerző férj, Kisadata Otaka több éven át tanult. Miután azonban megszerezte diplomáját, még nem tért haza azonnal, előtte - ugyancsak tanulmányi célból -  néhány hónapot eltöltött Budapesten. Ugyanabban az időben voltak vendégeink az Anschluss után Ausztriába emigrált Emil Roth, valamint felesége és még tipegő fiuk, Xanul. Roth, akinek édesapja tölténygyáros volt - bécsi körökben „Kapselrothnak” azaz Gyutacsrothnak nevezték - felesége származása miatt települt Budapestre és egészen 1948 őszéig itt is éltek. A várban béreltek lakást, az viszont az ostrom alatt találatot kapott, tehát 1945/46-ban ismét nálunk laktak. Velük együtt a pencsi lakója volt még a San Franciscóban élő Mrs. Wheeler is.
Így azután 1938 nyarán létrejött egy kis csapat - olykor egy-két további pencsilakóval kiegészülve -, amely nagyon gyakran játszott egy Otakatól tanult játékot. Ehhez az ideális létszám kb. 5-8 fő. A lényege az, hogy egy játékos rámutat egy másikra, de ugyanakkor nem annak a nevét mondja, hanem egy harmadik jelenlévőét. Akire rámutat, annak hallgatnia kell, mert ha megszólal, zálogot ad. Reflektálni az elhangzott névre viszont annak kell, akinek a nevét mondták. Nem bonyolult játék, de könnyű téveszteni. Ha a társaság belejön, akkor gyorsan, flottul megy. Olykor persze megesik, hogy valaki a saját nevét mondja be, ami szintén tilos, ez esetben is zálogot kell adni. A legjobb az, ha rövid, mondjuk kéttagú nevek hangzanak el: Pista, Mari, Jóska, családnevek. Az egyszerűség kedvéért a zálogot 50 fillérben határoztuk meg (ne felejtsük el, 1938-at írtunk), de még így is hamar összejött egy kis üveg tokaji aszú ára. Amit aztán akár közösen is el lehetett fogyasztani. A tévesztés persze nem csak ennek a játéknak a sajátossága. Ugyanabban az évben rendezték Magyarországon az önálló nők nemzetközi szervezetének kongresszusát. Tagjai zömmel angolszász, diplomás és már nem fiatal hölgyek voltak. Legfőbb ismertetőjelük pedig az, hogy egyedülállók. Az egyik delegátus, egy csehszlovák szenátor, Plaminková is nálunk lakott, ahogy két kanadai tanárnő is. Nekik köszönhetően édesanyám is ott volt a kongresszus első napján. A megnyitót pedig Horthy Miklós  kormányzó feleségének közeli rokona, Melczer Lilla országgyűlési képviselő, a MANSz (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) elnöke tartotta. Ő maga is családanya volt. Beszédében - az akkori magyar frazeológiában szokásosan - elsősorban a megjelent anyákat emelte ki. Ez kissé szokatlanul hatott, hiszen az egyesület jelenlévő tagjainak nagy többsége hajadon volt. Főleg az angolszász és a többi nyugat-európai országból "férjezetlen hölgyek", vagy ahogyan ma mondanánk, szinglik vettek részt a tanácskozáson. A vendégszervezet elnöke, egy idős angol, vagy amerikai dáma, válaszát ezek után azzal kezdte, hogy legtöbbüknek a sors nem tette lehetővé az anyaság örömét, de édesanyja mindegyiküknek volt vagy van, ezért az ő nevükben mond köszönetet. 
Frissítve: 2019.08.04. 08:42

Etűdök gyűlöletre

Publikálás dátuma
2019.08.03. 19:45

Orbán azt szeretné hinni és elhitetni, hogy nem érdemi, hanem csupán érzelmi okok magyarázzák a politikájával szembeni ellenállást.
Arról, annak az értelmezéséről, hogy mi történik ma Magyarországon, azt megkockáztathatjuk, kellő szerénységgel, hogy létrejött egy illiberális állam és egy valódi államelméleti, politikaelméleti modell, egy sajátos, kereszténydemokrata állam. Ezek után már csak egyetlen kérdésre kell válaszolnom, hogy az ellenfeleink, a liberális demokrácia hívei miért gyűlölnek bennünket? Az, hogy ellenzik, amit képviselünk, az rendjén van, hiszen ők más meggyőződést vallanak magukénak. Ezért, hogy vitában vagyunk, esetleg elkeseredett, éles vitában vagyunk, ez a nemzetközi vagy tán még a belpolitikai vitáknak is természetes tulajdonsága. De a gyűlölet nem az! És mindannyian érezzük, hogy amikor bennünket támadnak és kritizálnak, akkor nem vitatkoznak velünk, hanem gyűlölnek bennünket. Persze a régi kommunista taktikai tanács az, hogy vádold meg az ellenfelet azzal, amit te csinálsz – ezért ők azt állítják, hogy mi, nemzeti érzelműek gyűlöljük őket, de az igazság pont fordítva van. Mert mi különbséget tudunk tenni – keresztény megközelítésből fakadóan – az ember meg a cselekedete között. Tudjuk nem szeretni, sőt utálni a cselekedeteit, de az embert nem utáljuk, és nem gyűlöljük. Ezzel szemben ők nemcsak azt nem támogatják, amit teszünk, hanem személyesen is gyűlölnek bennünket. Fontos kérdés, hogy megértsük, hogy ez miért van.” (Tusnádfürdő, 2019. július 29.) „Úgy látom, az a helyzet, tisztelt Verhofstadt úr, hogy ön jobban gyűlöl minket, konzervatív keresztényeket, mint amennyire szereti Európát. S a saját hazájuk ellen szavazó magyarokra is csak azt tudom mondani, hogy jobban gyűlölnek engem, mint amennyire szeretik a hazájukat.” (Strasbourg, 2018. szeptember 11.) „...ha olyan nyilvánvaló, hogy jóakarat vezérel bennünket, akkor miért gyűlölnek bennünket ennyire. És ha az ember ezt nem dühében gondolja végig, …, akkor szerény választ is tud adni erre a kérdésre. És világossá válik, hogy valójában nem bennünket gyűlölnek (...), nem tőlünk félnek. Azt gyűlölik, attól félnek, amit mi, keresztények hiszünk. Azt gyűlölik és attól félnek, amit mi magyarnak és nemzetinek hiszünk. Függetlenül attól, hogy egyébként az, amit mi kereszténynek hiszünk és magyarnak gondolunk, semmilyen gyűlöletre nem ad okot" (Budapest, 2006. december 20.) 1. Orbán Viktort nem most kezdte érdekelni, hogy politikai ellenfelei személy szerint gyűlölik-e őt - illetve azt, amit képvisel. (Feltűnően gyakran hozza szóba a szerénységet is, de erről talán máskor...) Érdekes dolog ez a politikusoknál, közülük is leginkább az egyeduralomra törőknél, hogy nem érik be a hatalommal, mellé még azt is akarják, hogy szeressék őket. Pedig példát vehetnének Caliguláról, aki állítólag kedvtelve idézgetett egy korabeli drámát: "Hadd gyűlöljenek, az a fő, hogy féljenek tőlem!" A kikacagott dilettáns költő, Néró viszont a keresztényekre fogta, hogy gyűlölik, és ezért felgyújtották Rómát - pedig hát ő volt az. Machiavelli a képzeletbeli fejedelemnek írt tanácsaiban arra figyelmeztet, hogy a nép gyűlöletét nem csak rossz, de jó cselekedetekkel is ki lehet érdemelni, mindenesetre a köztársaság még veszélyesebb, mert ott szabadon csapong az utálat. A gyűlölet felkorbácsolása ősi eszköz, a róla való ismételt elmélkedés ellenben önleleplező. Orbán azt szeretné hinni és elhitetni, hogy nem érdemi, hanem csupán érzelmi okok magyarázzák a politikájával szembeni ellenállást. Ugyanerre vezethető vissza, hogy a fiatalon még erős debattőrnek számító politikus mind messzebbre kerüli a nyilvános vitát: nem számít arra, hogy érvei meggyőznék opponenseit. Hát hogyan is győzhetnék meg azokat, akik gyűlölik őt? 2. Semmi bajom azzal az Orbán Viktorral, aki, mint ahogyan ifjúi ambíciója szólt, valószínűleg remek edzője lett volna a Székesfehérvári MÁV Előre utánpótláscsapatának. Az ötgyermekes családapával se, leszámítva azt, hogy bizonyos pénzek és ingatlanok meghökkentő gyakorisággal pottyannak az egyik veje ölébe. Bár kevés alkalmam volt élőben megfigyelni, de olyankor energikus, lényegre törő és szabatos volt, személyesen pedig a legkevésbé sem ellenséges. Vezetőnek termett, s attól kezdve, hogy lemondott a hivatásos labdarúgó karrierről, semmi más nem is érdekelte, mint hogy vezessen. Mázlija volt, hogy a rendszerváltás egyetemi hallgatóként érte. Ha csak két évvel idősebb, úgy jár, mint Gyurcsány Ferenc, beszippantja a politikai hatalom. Lehetett volna belőle is "függetlenített", vagyis hivatásos, fizetett egyetemi KISZ-titkár, akkor pedig nehéz lett volna beszédet mondania Nagy Imre újratemetésén, és most egészen mások gyűlöletére panaszkodhatna. Végső soron azonban, bármennyire is szeretné, személyes okokkal nem magyarázható, miért van ennyi embernek a bögyében. Ez minden, a hatalmat tartósan, netán túlságosan is tartósan gyakorló politikus sorsa: felhalmozódik a sok érdeksérelem, meg aztán meg is unják. Ő is tudta, hogy majd "meggyűlölik", azaz szembe fognak vele szállni, ezért első dolga volt körbebástyázni magát médiatörvénnyel, alkotmánybírósággal, alkotmánnyal, választási törvénnyel, meg még egy csomó mindennel, főleg sok-sok pénzzel. Nagy pech neki, hogy az ország az Európai Unió tagja, különben már a dinasztialapításon gondolkodhatna. És nyugodtan alkalmazhatná Caligula logikáját. 3. 2010-ben azok se viseltettek különösebben heves ellenérzésekkel Orbán iránt, akiket az éppen legyőzöttek közé lehetett sorolni. Olyanok is akadtak, akik baloldali-liberális létükre a kétharmados parlamenti többségtől se féltek. Végül is mi történhet? A pálya adott, a focit labdával, két kapura játsszák. Arra kevesen gondoltak, hogy csak egy csapat fut ki, és még a bírót is ők hozzák magukkal. A 2 millió fölötti végkielégítésekre kivetett 98 százalékos adó, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, a rokkant-nyugdíj és a korkedvezmény megszüntetése már a múlt ködébe vész, de sokan akkor váltottak érzelmi politizálásra. A tábor azóta egyre bővül - hogy mást ne mondjunk, az egzisztenciális és igen, politikai okokból külföldre költözött fiatalok szüleivel. Ez sem magyarázza azonban az orbáni "találmánnyal", az illiberális állammal kapcsolatos nemzetközi ellenérzéseket. A találmánnyal a legnagyobb baj, hogy nem új, továbbá ragályos és történelmileg bizonyítottan életveszélyes. A parlamenti demokrácia több száz éves szerves fejlődéssel jutott el oda, hogy a váltógazdaság révén a lehető legkisebb megrázkódtatásokkal tud reagálni az új kihívásokra. Ennek feltétele a játékszabályok közös elfogadása, illetve az, hogy az éppen felül lévő ne törekedjen kizárólagosságra. Orbán ezeket a feltételeket felrúgta, kirekesztett a döntéshozatalból mindenkit, aki nem a támogatója. Kizárólag magának és híveinek hasznos, mindenki másra nézve káros döntéseket hoz. Olyanokat, amelyek semmibe veszik az ország - mindannyiunk - hosszú távú érdekeit, mellesleg korábbi, vele közös döntéseinket is. Például a gyerekeink tanítására vagy szüleink egészségügyi ellátására vonatkozóakat. A mostani közhangulatot nem annyira a gyűlölet, mint inkább a szomorúság jellemzi. A változásról mindenki értesülni fog. 4. Orbán nem szereti azokat, akik nem szavaznak rá. Igaz, nem is gyűlöli őket. Fél tőlük, mert tudja, mit tett az országgal.
Témák
gyűlölet
Frissítve: 2019.08.03. 20:20