Etűdök gyűlöletre

Publikálás dátuma
2019.08.03. 19:45

Orbán azt szeretné hinni és elhitetni, hogy nem érdemi, hanem csupán érzelmi okok magyarázzák a politikájával szembeni ellenállást.
Arról, annak az értelmezéséről, hogy mi történik ma Magyarországon, azt megkockáztathatjuk, kellő szerénységgel, hogy létrejött egy illiberális állam és egy valódi államelméleti, politikaelméleti modell, egy sajátos, kereszténydemokrata állam. Ezek után már csak egyetlen kérdésre kell válaszolnom, hogy az ellenfeleink, a liberális demokrácia hívei miért gyűlölnek bennünket? Az, hogy ellenzik, amit képviselünk, az rendjén van, hiszen ők más meggyőződést vallanak magukénak. Ezért, hogy vitában vagyunk, esetleg elkeseredett, éles vitában vagyunk, ez a nemzetközi vagy tán még a belpolitikai vitáknak is természetes tulajdonsága. De a gyűlölet nem az! És mindannyian érezzük, hogy amikor bennünket támadnak és kritizálnak, akkor nem vitatkoznak velünk, hanem gyűlölnek bennünket. Persze a régi kommunista taktikai tanács az, hogy vádold meg az ellenfelet azzal, amit te csinálsz – ezért ők azt állítják, hogy mi, nemzeti érzelműek gyűlöljük őket, de az igazság pont fordítva van. Mert mi különbséget tudunk tenni – keresztény megközelítésből fakadóan – az ember meg a cselekedete között. Tudjuk nem szeretni, sőt utálni a cselekedeteit, de az embert nem utáljuk, és nem gyűlöljük. Ezzel szemben ők nemcsak azt nem támogatják, amit teszünk, hanem személyesen is gyűlölnek bennünket. Fontos kérdés, hogy megértsük, hogy ez miért van.” (Tusnádfürdő, 2019. július 29.) „Úgy látom, az a helyzet, tisztelt Verhofstadt úr, hogy ön jobban gyűlöl minket, konzervatív keresztényeket, mint amennyire szereti Európát. S a saját hazájuk ellen szavazó magyarokra is csak azt tudom mondani, hogy jobban gyűlölnek engem, mint amennyire szeretik a hazájukat.” (Strasbourg, 2018. szeptember 11.) „...ha olyan nyilvánvaló, hogy jóakarat vezérel bennünket, akkor miért gyűlölnek bennünket ennyire. És ha az ember ezt nem dühében gondolja végig, …, akkor szerény választ is tud adni erre a kérdésre. És világossá válik, hogy valójában nem bennünket gyűlölnek (...), nem tőlünk félnek. Azt gyűlölik, attól félnek, amit mi, keresztények hiszünk. Azt gyűlölik és attól félnek, amit mi magyarnak és nemzetinek hiszünk. Függetlenül attól, hogy egyébként az, amit mi kereszténynek hiszünk és magyarnak gondolunk, semmilyen gyűlöletre nem ad okot" (Budapest, 2006. december 20.) 1. Orbán Viktort nem most kezdte érdekelni, hogy politikai ellenfelei személy szerint gyűlölik-e őt - illetve azt, amit képvisel. (Feltűnően gyakran hozza szóba a szerénységet is, de erről talán máskor...) Érdekes dolog ez a politikusoknál, közülük is leginkább az egyeduralomra törőknél, hogy nem érik be a hatalommal, mellé még azt is akarják, hogy szeressék őket. Pedig példát vehetnének Caliguláról, aki állítólag kedvtelve idézgetett egy korabeli drámát: "Hadd gyűlöljenek, az a fő, hogy féljenek tőlem!" A kikacagott dilettáns költő, Néró viszont a keresztényekre fogta, hogy gyűlölik, és ezért felgyújtották Rómát - pedig hát ő volt az. Machiavelli a képzeletbeli fejedelemnek írt tanácsaiban arra figyelmeztet, hogy a nép gyűlöletét nem csak rossz, de jó cselekedetekkel is ki lehet érdemelni, mindenesetre a köztársaság még veszélyesebb, mert ott szabadon csapong az utálat. A gyűlölet felkorbácsolása ősi eszköz, a róla való ismételt elmélkedés ellenben önleleplező. Orbán azt szeretné hinni és elhitetni, hogy nem érdemi, hanem csupán érzelmi okok magyarázzák a politikájával szembeni ellenállást. Ugyanerre vezethető vissza, hogy a fiatalon még erős debattőrnek számító politikus mind messzebbre kerüli a nyilvános vitát: nem számít arra, hogy érvei meggyőznék opponenseit. Hát hogyan is győzhetnék meg azokat, akik gyűlölik őt? 2. Semmi bajom azzal az Orbán Viktorral, aki, mint ahogyan ifjúi ambíciója szólt, valószínűleg remek edzője lett volna a Székesfehérvári MÁV Előre utánpótláscsapatának. Az ötgyermekes családapával se, leszámítva azt, hogy bizonyos pénzek és ingatlanok meghökkentő gyakorisággal pottyannak az egyik veje ölébe. Bár kevés alkalmam volt élőben megfigyelni, de olyankor energikus, lényegre törő és szabatos volt, személyesen pedig a legkevésbé sem ellenséges. Vezetőnek termett, s attól kezdve, hogy lemondott a hivatásos labdarúgó karrierről, semmi más nem is érdekelte, mint hogy vezessen. Mázlija volt, hogy a rendszerváltás egyetemi hallgatóként érte. Ha csak két évvel idősebb, úgy jár, mint Gyurcsány Ferenc, beszippantja a politikai hatalom. Lehetett volna belőle is "függetlenített", vagyis hivatásos, fizetett egyetemi KISZ-titkár, akkor pedig nehéz lett volna beszédet mondania Nagy Imre újratemetésén, és most egészen mások gyűlöletére panaszkodhatna. Végső soron azonban, bármennyire is szeretné, személyes okokkal nem magyarázható, miért van ennyi embernek a bögyében. Ez minden, a hatalmat tartósan, netán túlságosan is tartósan gyakorló politikus sorsa: felhalmozódik a sok érdeksérelem, meg aztán meg is unják. Ő is tudta, hogy majd "meggyűlölik", azaz szembe fognak vele szállni, ezért első dolga volt körbebástyázni magát médiatörvénnyel, alkotmánybírósággal, alkotmánnyal, választási törvénnyel, meg még egy csomó mindennel, főleg sok-sok pénzzel. Nagy pech neki, hogy az ország az Európai Unió tagja, különben már a dinasztialapításon gondolkodhatna. És nyugodtan alkalmazhatná Caligula logikáját. 3. 2010-ben azok se viseltettek különösebben heves ellenérzésekkel Orbán iránt, akiket az éppen legyőzöttek közé lehetett sorolni. Olyanok is akadtak, akik baloldali-liberális létükre a kétharmados parlamenti többségtől se féltek. Végül is mi történhet? A pálya adott, a focit labdával, két kapura játsszák. Arra kevesen gondoltak, hogy csak egy csapat fut ki, és még a bírót is ők hozzák magukkal. A 2 millió fölötti végkielégítésekre kivetett 98 százalékos adó, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, a rokkant-nyugdíj és a korkedvezmény megszüntetése már a múlt ködébe vész, de sokan akkor váltottak érzelmi politizálásra. A tábor azóta egyre bővül - hogy mást ne mondjunk, az egzisztenciális és igen, politikai okokból külföldre költözött fiatalok szüleivel. Ez sem magyarázza azonban az orbáni "találmánnyal", az illiberális állammal kapcsolatos nemzetközi ellenérzéseket. A találmánnyal a legnagyobb baj, hogy nem új, továbbá ragályos és történelmileg bizonyítottan életveszélyes. A parlamenti demokrácia több száz éves szerves fejlődéssel jutott el oda, hogy a váltógazdaság révén a lehető legkisebb megrázkódtatásokkal tud reagálni az új kihívásokra. Ennek feltétele a játékszabályok közös elfogadása, illetve az, hogy az éppen felül lévő ne törekedjen kizárólagosságra. Orbán ezeket a feltételeket felrúgta, kirekesztett a döntéshozatalból mindenkit, aki nem a támogatója. Kizárólag magának és híveinek hasznos, mindenki másra nézve káros döntéseket hoz. Olyanokat, amelyek semmibe veszik az ország - mindannyiunk - hosszú távú érdekeit, mellesleg korábbi, vele közös döntéseinket is. Például a gyerekeink tanítására vagy szüleink egészségügyi ellátására vonatkozóakat. A mostani közhangulatot nem annyira a gyűlölet, mint inkább a szomorúság jellemzi. A változásról mindenki értesülni fog. 4. Orbán nem szereti azokat, akik nem szavaznak rá. Igaz, nem is gyűlöli őket. Fél tőlük, mert tudja, mit tett az országgal.
Témák
gyűlölet
Frissítve: 2019.08.03. 20:20

Sebes György: Élet a rivaldafény után

Publikálás dátuma
2019.08.03. 13:36

Fotó: Nemcsik Zsolt facebook oldala
„Nem érdekel a születésnapom, köszönöm a megkeresést, de visszavonultam!"
Események a közelmúltból, amelyeknek – látszólag – semmi közük egymáshoz. Vagy talán mégis? Az idei nyáron újra magyar sportsikereknek örülhettünk. Előbb a budapesti vívó világbajnokságon szereztek – szépen csillogó - érmeket a magyar indulók, majd a kvangdzsui úszó világbajnokságról térhettek haza öt első helyezés birtokában. Az egyik napilap nemrég megkereste a korábbi idők egyik neves közszereplőjét 74. születésnapja alkalmából. „Nem érdekel a születésnapom, köszönöm a megkeresést, de visszavonultam! További szép napot!" - mondta az újságírónak Kudlik Júlia, majd letette a telefont. És itt találkoznak a távoli történetek. Az a kérdés ugyanis, mi van utána? Akkor, amikor az élsportoló kiöregszik, már nem tud versenyezni, de esetleg máshoz nem nagyon ért, mint amit élete első néhány évtizedében csinált. És vajon miképpen viselkedjen egy kedvelt tévés személyiség, aki már nem jelenhet meg naponta a képernyőn, de azért az emberek még mindig emlékeznek rá. Ezúttal pozitív példákat sorolunk majd. Horváth Mariann párbajtőrvívó világbajnok volt. Kétszer egyéniben, négyszer a csapattal szerzett aranyérmet (az ő idejében ez a szakág még nem szerepelt az olimpián). 1996-ban, mindössze 28 évesen visszavonult, s szinte azonnal tévés lett. Az Eurovízió magyar adásaiban nemcsak saját sportágát kommentálta, hanem például teniszt is. De nagy tömegek akkor figyeltek fel rá, amikor a londoni, majd a riói olimpián a vívást közvetítette. „Vele” nyerte meg mindkétszer aranyérmét a kardozó Szilágyi Áron, de sokak szerint miatta bukta el a riói párbajtőr egyéni döntőt Imre Géza, mert azt találta mondani, hogy 14-10-es vezetésről már nem lehet elveszíteni az asszót. El lehetett. Az viszont biztos, hogy Horváth Mariann nyert. Olyan plasztikusan, szakértelemmel, de egyúttal emberien beszélt, hogy valószínűleg sok hívet szerzett kedvenc sportágának. A laikus néző ugyanis szavai nyomán érthette, ami a páston történik. Kétségkívül hiányzott a mikrofon mellől Horváth Mariann a mostani budapesti vb-n is. Még akkor is, ha a riporter, Mohai Bence felnőtt a feladathoz. Hallhatóan megtanulta a tőr-, a párbajtőr- és a kardvívás szabályait és a nézőt is magával tudta ragadni. De teljesítményéhez kellett a mellette ülő szakkommentátor, Nemcsik Zsolt is. Az ő neve ugyancsak ismerős. Többek között csapatban kétszeres világbajnok, egyéniben olimpiai ezüstérmes kardozó. Aki – mint kiderült – remekül tud beszélni, egy-két szóval képes eligazítani. Mohaival alkotott párosuk valódi élménnyé tette az asszókat. Az pedig különösen dicséretes, hogy bár a magyarok meccsein – természeten - mindig a hazai versenyzőnek drukkoltak, de azért tárgyilagosan ítélték meg a helyzetet és így azt is azonnal tudhattuk, amikor – kétes helyzetben – a magyar vívó kapta a találatot. Két nagyszerű közvetítő-páros jelentkezett a dél-koreai vizes világbajnokságról is. Hajdu B. István régóta a legjobb riporterek közé tartozik. És ezúttal jó, hogy ott volt mellette Szabó Zoltán. Az egykor szebb napokat látott Újpest pólócsapatával BEK-győztes valamikori vízilabdázó – jelenleg edző - már régóta szakkommentátora sportága mérkőzéseinek. Kvangdzsuban pedig legjobb formáját futotta, gyakran még a most szokatlanul sokat hibázó Hajdu B.-t is megfelelően kiigazította. A póló szabályait mára sikerült szinte teljesen érthetetlenné és a kívülálló számára követhetetlenné tenni. Ilyenkor aztán igazán szükség van egy olyan szakemberre, mint Szabó, aki minden helyzetet átlát és megfelelően képes a nézők számára is világossá tenni. Az úszódöntők közvetítésének színvonala sem maradt el a vízilabdáétól. Már ebben a rovatban is említettük, hogy Knézy Jenő futball-kommentárjai általában fárasztóak és gyakran nem helyénvalók. Kosárlabdában és úszásban viszont a riporter a topon van. Mellette pedig már nem először szerepelt - mint szakkommentátor - Petrov Iván, akivel pont olyan remek párost alkotnak, mint amilyen Hajdu B. és Szabó, vagy Mohai és Nemcsik. Pontosan látják, mi a jó, mi a baj és ezt a nézőknek is egyszerűen át tudják adni. Lelkesednek, ha kell, de bírálnak, ha arra van a szükség. Ami persze azért is érthető, mivel Petrov kiváló edző. Az külön is érdeme, hogy bármelyik magyar versenyzőről beszéltek, nem mulasztotta el megemlíteni, kinek a tanítványa és melyik „iskolához” tartozik. Ami azt tükrözi, hogy elismeri kollégái érdemeit is. Mindez jelzi, hogy az egykor eredményes sportolók közül is sokan megtalálják helyüket visszavonulásuk után. De említhetünk hasonló példát az ismert és népszerű tévések közül is. Endrei Juditról van szó, aki nemrég visszatért a képernyőre. A Story 4 műsorában mond néha bevezetőt a következő adásokhoz. Vagyis olyasmit csinál, mint egykor, a királyi tévében, ahol sokáig volt bemondó, de persze szerepelt sok más műsorban is. A 90-es évek második felében aztán belátta, hogy ott már nincs rá szükség és új utakat keresett, de talált is. Írt könyveket, vállalt különféle – számára elfogadható – szerepléseket. Meg is lepte, amikor felkérték, hogy térjen vissza ahhoz, amit régen csinált, de persze a 21. századi követelményeknek megfelelően. És jó, hogy élt a lehetőséggel, hiszen értő szavakkal, de sosem túlbeszélve igazíthatja el most a Story 4 nézőit. Így is lehet. Persze mindig az embertől (is) függ, mi történik, ha valakinek egészen újat kell kezdenie, mert lezárul életének egy fontos és sikeres szakasza. De kétségkívül jó látni és hallani a pozitív példákat. Ezek azt mutatják, hogy van élet a rivaldafény után is.  
Frissítve: 2019.08.03. 13:51

Tolmácshistóriák

Publikálás dátuma
2019.07.28. 18:08

Fotó: AFP
Ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu?
VI. Pál személyében első ízben járt pápa az ENSZ-ben. A katolikus egyházfő 1965. október 4-én szólalt fel a Közgyűlés ülésszakán. A világszervezet egyik hivatalos nyelvén, franciául elhangzott beszédét a rádiók, televíziók világszerte élőben közvetítették. A nem francia nyelvű országokban értelemszerűen a szinkrontolmács hangját hallotta a közönség. Így volt ez Argentínában is. Néhány nap múlva azután a dél-amerikai országból áradni kezdtek a levelek a „főhadiszállásra” (ahogyan az ENSZ központi apparátusát nevezik számos nyelven), amelyeknek szerzői köszönetet mondtak a beszéd nagyszerű, tökéletes spanyol tolmácsolásért. Néhányan még azt is külön kiemelték, milyen kellemes volt a tolmácsnő jellegzetes Buenos-Aires-i kiejtését hallgatni. A szóban forgó ENSZ-tolmácsnő édesanyja magyar, édesapja orosz volt. Ő maga részben Németországban járt iskolába és Franciaországban egyetemre. Az említett időben már hosszabb ideje az Egyesült Államokban élt, ott ment férjhez egy Teleki grófhoz. A családban magyarul beszéltek. Spanyoltudását az argentín fővárosban szerezte, ahol középiskolai tanulmányait végezte. Ez azonban valóban anyanyelvi szint volt, és nem olyan, mint „az unokahúgomé, aki perfekt angol, tudjátok, tökéletesen, anyanyelvi szinten beszéli: tavaly nyáron három hétig Londonban volt nyelvtanfolyamon”. Egy szinkronban, vagyis az elhangzással egyidejűleg fordító tolmács ugyanis – ritka eseteket, egészen különleges nyelvtehetséggel megáldott embereket leszámítva – valóban csak az anyanyelvére fordíthat megfelelő szinten, miközben kiválóan kell ismernie azt a nyelvet is, amelyről fordít. (Vannak persze két, sőt ritka esetekben három anyanyelvű emberek is: vegyes nemzetiségű családokban, környezetben. Kárpátalján magam is ismertem egy gyereket, aki minden idegen akcentus nélkül, folyékonyan beszélt ukránul, oroszul, ruszinul és magyarul.) Jómagam sokszor szinkrontolmácsoltam orosz beszédet magyarra (fordítva sohasem vállaltam), méghozzá úgy, hogy százezrek hallgatták. A Magyar Televízió vezetőinek (vagy talán még magasabb pozícióban lévő elvtársaknak) ugyanis a ’60-as évek elején rögeszméjük volt, hogy Nyikita Hruscsov szovjet első titkár és miniszterelnök oly gyakori beszédeit ne csak a szovjet, hanem a magyar közönség is egyidejűleg, élőben hallgathassa. Ilyenkor tolmácstársammal együtt egy-egy fülhallgatóval beültünk a bemondó stúdióba a Szabadság téren, és egymást kb. tízpercenként váltva nyomtuk a szöveget a mikrofonba magyarul. Ez tulajdonképpen nem is lett volna különösebben nehéz, mivel Hruscsov mindig papírról olvasta a beszédeit és nem is túl gyorsan. Így egy-két szóval, de legfeljebb fél mondattal lemaradva tudtuk követni a szónokot. Csakhogy volt a szovjet vezetőnek egy – legalábbis számunkra – elborzasztó szokása: néha letette a papírt és elkezdett a maga primitív stílusában össze-vissza hadoválni. Ilyenkor többnyire bajban volt a nyelvtannal, az oroszban oly lényeges hangsúlyokkal, de különösen az idegen nevekkel, szavakkal. Hogy az általa „gao”-nak nevezett portugál gyarmat valójában Goa, arra még viszonylag könnyű volt rájönnünk. Gamal Abdel Nasszer nevét azonban irgalmatlanul összekeverte Abdel Karim Kasszemével, és ilyenkor csak találgathattuk, hogy éppen az egyiptomi vagy az iraki elnökre gondol-e. Egyszer aztán majdnem beütött a ménkű. Nyikita Szergejevics a papírt letéve és nagyban gesztikulálva, azzal fenyegette meg az imperialistákat, hogy megmutatja nekik a „Kuzkinu maty”-ot. Vagyis Kuzka anyját. Ezt a jó népies orosz kiszólást addig nem ismertem. (Megjegyzem, a russzisták világszerte azóta is vitatkoznak azon, hogyan kell a Kuzka, azaz Kuzma anyját, a nem minden további célzás nélküli „maty”-ot felemlegető kifejezést helyesen angolra, franciára vagy éppen, finnre fordítani.) Bennem megállt az ütő. Az éppen a mikrofonnál ülő tolmácstársam, a nálam oroszul ugyan gyengébben tudó, de anyanyelvünk ismeretében annál inkább jeleskedő K. Cs. szinte gondolkodás nélkül fordította – szerintem helyesen – úgy, hogy „megmutatjuk nekik, hol lakik az úristen!” Az Intervízió jóvoltából egyébként nemcsak Hruscsov filippikáit tolmácsoltuk élőben, hanem például Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, államfő temetését is. A bukaresti esemény hangjait, mármint a gyászbeszédeket a nemzetközi televíziós szervezet nyelvén, orosz fordításban kaptuk külön vonalon, ezt kellett szinkronban magyarítanunk. Ment is a dolog, mint a karikacsapás mindaddig, amíg a legszentebb pillanatban, a főtitkár-utód, Nicolae Ceausescu beszéde kellős közepén a hangvonal váratlanul megszakadt, és mi attól fogva csak láttuk, de nem hallottuk a szónokot, sem oroszul, sem románul. Na, most mit csináljunk? Társam – ezúttal S. A. – azonban szemrebbenés nélkül, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszéd tolmácsolását. Számomra világos volt, hogy blöfföl. A végén megkérdeztem tőle: mégis hogy jutott eszébe, hogy a saját kútfejéből „tolmácsoljon”? Mire S. A. (nem minden cinizmus nélkül, de valljuk be, neki volt igaza) visszakérdezett: ugyan már, olyan nehéz volt kitalálni, hogy mit mondhat Ceausescu? Bizonyos esetekben azonban a jó tolmácsnak éppenséggel mellé kell fordítania, bár ilyenkor a fejével játszik. Igaz, aranyat is nyerhet. 1948-ban magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába, hogy aláírja a két ország barátsági szerződését. Az aktus megtörténte után a szovjet fél fogadást adott a Kremlben. Itt történt, hogy a legendás szovjet hadvezér, Szemjon Bugyonnij marsall, aki véletlenül odasodródott a parasztpolitikusból és íróból lett botcsinálta magyar honvédelmi miniszterhez, Veres Péterhez, jobb híján azt találta mondani neki, hogy sokat hallott már a magyar katonák vitézségéről. A korábban a tartalékos tizedesi rendfokozatig elvergődött magyar miniszter erre azt felelte, hogy „Az már régen volt, kérem. A magyar katona ma már gyűlöli a háborúskodást és hallani sem akar holmi vitézségről.” Ebbe a beszélgetés véletlen magyar fültanúi – Dinnyés Lajos miniszterelnök és Münnich Ferenc, a későbbi miniszterelnök, akkor a küldöttség tagja – egyaránt belesápadtak. Amikor azonban a tolmács befejezte a szerencsétlen válasz fordítását, Dinnyés meglepetten látta, hogy az oroszul tudó Münnich elégedetten elmosolyodik. „A fordító úgy tolmácsolta Veres szavait, hogy a magyar katona gyűlöli az értelmetlen háborút, de a szocializmus védelmében, a Szovjetunió oldalán mindig kész harcba szállni az imperialisták ellen” – fordította le oroszból magyarra Münnich. Mire Dinnyés gondolkodás nélkül elővette az arany cigarettatárcáját és a tolmács kezébe nyomta. A fenti jelenet hitelességéért, mivel nem készült róla kép- és hangfelvétel, nem vállalok felelősséget. Mindenesetre annak idején így mesélték. Amire viszont esküszöm, az a következő. Az előbbiekben már említett, főként a szocialista országokat tömörítő Intervízió elnöki szintű varsói tanácskozásának plenáris ülésén a magyar televízió otromba humoráról ismert vezetője azt találta kijelenteni, hogy „az észak- koreai elvtársakból nehezebb kiszorítani a tagdíjat, mint halott emberből a fingot”. Amit a tolmács úgy módosított, hogy „mint halottból az utolsó leheletet”. Erre azóta is büszke vagyok. A várható botrányt elhárító tolmács ugyanis én voltam. (Nem kisebb zavarba próbálta hozni az akkori magyar tv-főnök vendéglátóit, de Budapestről magával vitt arab tolmácsát is, amikor Egyiptomban a házigazdák ama kérdésére, hogy mit óhajt vacsorára, azt felelte, hogy sóletet.) Ugyancsak kínos – ami pedig szintén megesik – ha a konszekutív, vagyis az utólagosan, néhány mondatonként fordító tolmács memóriája egy pillanatra kihagy és nem szándékosan bakizik. Ez történt például 2005-ben, amikor budapesti sajtóértekezletén Vlagyimir Putyin bejelentette (mármint a tolmács szerint), hogy a győzelem napi ünnepségre meghívta Moszkvába Orbán Viktor miniszterelnököt. Ezt hallva az utóbbi csodálkozott a legjobban, mert ő nem tudott erről a meghívásról. Nem is tudhatott. Az orosz államfő ugyanis Áder János köztársasági elnököt hívta meg.
Lloyd George (középen) az olasz városba hívta vendégeit - tévedésből
Fotó: Roger-Viollet / AFP
Erről az apró diplomáciai tévedésről – mint a magyar szóvivő később közölte – a tolmács tehetett. Ám ennél is jóval nagyobb félreértés támadhat, ha nem a tolmács, hanem egy politikus maga bakizik. 1922-ben az olaszországi Genovában ültek össze az egész kontinens sorsát befolyásoló konferenciára az európai hatalmak vezetői. Mivel a brit miniszterelnök hívta meg őket oda, természetesen elmentek, de nem győztek csodálkozni azon, hogy miért éppen az olasz kikötővárosba invitálta őket Lloyd George. A nemzetközi diplomácia nyelve akkoriban a francia volt. Csakhogy ritka az az angol, aki tisztességesen beszél egy idegen nyelvet. És ez alól Lloyd George sem volt kivétel: sajnálatos módon összekeverte a megszokott diplomáciai színhelyet, Genéve–et (Genfet) Genȇs-vel (Genovával).
Témák
tolmácsok