Valószínűleg véletlen egybeesés lehet, hogy Natalja Goncsarova egyszerre jelenik meg a Temze két oldalán, északon a Covent Garden operaház most felújított Tűzmadárjának alkotói között, délen pedig a Tate Modern múzeum frissen megnyitott és kizárólag neki szentelt tárlatán. Az 1881-ben Dadizskinóban született és 81 évvel később Párizsban elhunyt avantgárd művész frissességének bizonyítéka, hogy az 1926-ban Szergej Gyagilev Ballets Russe társulata számára tervezett díszletek és jelmezek 2019-ben is tökéletesen működnek.
A Tate Modern, a szigetország legnépszerűbb, 2018-ban 5,9 millió látogató által felkeresett múzeuma általában nem kronológiai sorrendben állítja össze kiállításait. Nem kivétel a Goncsarova összeállítás sem, így talán nem baj, ha ez a beszámoló a tágas, szellős és színpompás tárlat utolsó termével, egyben fénypontjával kezdődik, amely több balettprodukció számára készített vázlatait, jelmez- és díszletterveit tartalmazza. Goncsarova és a Gyagilev által szerződtetett tehetséges orosz zeneszerzők, táncosok és más művészek a Keletről nyújtott egzotikus képpel lenyűgözték a Nyugat közönségét. Skiccek és eredeti kosztümök illusztrálják, hogyan biztosított az Aranykakas 1914-es párizsi előadása gyors nemzetközi hírnevet Goncsarovának. Egyik legnagyobb sikere volt Rimszkij-Korszakov Sadkója. A herceg jelmeze, ami nem messziről, csak a Viktória és Albert Múzeumból tette át székhelyét Southwark kerületbe, jól példázza, mennyire megértette a művész a tánccal kapcsolatos technikai kihívásokat és hogy volt képes ezeket az orosz folklórban gyökerező fantáziájával egyesíteni.
A visszatekintésből a Goncsarova által kipróbált műfajok közül egyik sem marad ki. Figuratív és absztrakt festményekkel, önarcképekkel, plakátokkal, könyvillusztrációkkal, litográfiákkal, rajzokkal, belső terek tervezőjeként és lélegzetelállító ruhaköltemények dizájnereként egyaránt bemutatkozik. Termése olyan sokrétű volt, hogy azt egy külön, a férje, Mihail Larionov és az író-képzőművész Ilja Zdanevics által kitalált szó, a mindenféleségére utaló angol „everythingism” fogalmazza meg. A Tate vállalkozása jelentős teret szentel Goncsarova 1913-as, azaz mindössze 32 éves korában megvalósult moszkvai kiállításának, melyen minden más (rajzok, vázlatok, stb.), összesen elképesztő 800 objektum mellett 350 festménnyel rukkolt ki. Természetesen több látható közülük most a Tate Modernben is.
Egyesek a francia impresszionisták hatását tükrözik, ami nem csoda, hiszen Goncsarova családja 11 évesen Moszkvába költözött, és a XX. század elején kevés hely volt a világon, ahol Ivan Morozov és Szergej Scsukin jelentős, Cézanne, Gauguin, Picasso, Derain és mások műveit tartalmazó gyűjteményének köszönhetően több modern európai festményt lehetett volna látni. Más művek, mint a hétrészes Teremtés sorozat az ikonok világából merít. Az 1911-es monumentális alkotást négy különböző nemzetközi kollekció segítségével sikerült rekonstruálni, az eltűnt két darab kivételével. Az ugyanebben az évben keletkezett Evangélisták oltárkép egy évvel később nagy sikert aratott Londonban, 1914-ben viszont Szentpéterváron botrányt okozott, amiért állítólagosan gúnyt űzött a vallásból. Még ugyanebből az úgy látszik lázas tevékenységgel zajló évből származik a két, almát szedő parasztot ábrázoló kubista festmény.
A show kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak a festő jellegzetes, az első világháború előtti futurizmusból továbbfejlesztett képei, melyeket Larionov a rayonizmus, vagy lucsizmus kategóriájába sorolt, arra utalva, hogy ezek követői, köztük Goncsarova, reális tárgyak helyett azok szellemét próbálták megragadni. A Kerékpáros és különösen a Repülőgép egy vonat felett a kor modern közlekedési eszközei előtt hódol lázas futurista ecsetvonásokkal.
A Tate Modern százhatvan, ritkán utazó Goncsarova-képet tudott egyesíteni az Eyal Ofer mecénás nevét viselő termekben. A bravúrhoz a Tretyakov Galéria járult hozzá legnagyvonalúbban, hiszen a moszkvai múzeum büszkélkedhet a sokoldalú művész legtöbb munkájával. Hasonlóan figyelemreméltó, hogy Londonba érkezett az 1928-as Tavasz című, az Arts Club of Chicago számára tervezett térelválasztó paraván, mely mindeddig soha nem hagyta el a szélfútta amerikai nagyvárost.
