Miniszterelnök úr, segítsen!

Nem vagyok vallásfilozófus, így nem is akarok mélyebb vizekre merészkedni a keresztény szabadság orbáni meghatározásával kapcsolatban. Nem vagyok vallástörténész sem, hogy feltárhassam az új terminus technicus történelmi hátterét. És nem vagyok nyelvész sem, hogy szemantikai szempontok alapján értékeljem a miniszterelnök új ideológiai alapvetését. Éppen csak, amúgy hétköznapi emberként, szeretném megérteni, mit is mond, mit is ért a keresztény szabadság alatt, hogy felkészülhessek rá, miben is fogunk élni az elkövetkezendő tizenöt évben. 
A szakemberek többsége egy laza mozdulattal félredobja a problémát, mondván, ostobaság, értelmetlen, kínban született kreáció, de ezek az emberek nem szeretik Orbánt, nem szeretik a rendszerét, eleve elutasítanak mindent, amit ő mond. A másik oldal, azaz a miniszterelnök hívei viszont kritikátlanul teszik sajátjukévá mindazt, ami elhangzik tőle, bár a konkrét ügyben azért látok némi zavartságot. Sem Hollik István, sem Szijjártó Péter, sem pedig Rogán Antal nem állt még elő a keresztény szabadság rendszerének hangsúlyozásával, pedig ők elsőként szokták átemelni saját nyelvi eszköztárukba az orbáni mondatokat (vö: „keményen dolgozó kisemberek”).
Szóval itt állok teljes tanácstalanságban, keresem az összefüggést az illiberalizmus és a keresztény szabadság között, hisz ez utóbbi – hallhattuk – tulajdonképpen az előbbi magyar fordítása. Persze nem tükörfordítás, de az írói – miniszterelnöki – szabadság ennyit mindenképpen megenged. És Tusnádfürdőn kaphattunk néhány szempontot arra nézvést, hogy miként kerekedik ki az illiberalizmusból a keresztény szabadság, de a szerző ez ügyben túl sok gondolatot tartott magában, nyilván ezért is okozott gondot feltétlen követőinek; mégis milyen kontextusban kellene használni az új meghatározást. 
Vajon ebbe a körbe tartozik-e Habony ibizai szabadsága, vagy egy ilyen esetben a szóösszetétel egyik fele számít csak dominánsnak? De ne menjünk időben ennyire vissza; vajon Kósa Lajos eszmefuttatása az anális szexről hogyan illeszkedik a keresztényi szellemhez? (És akkor nem szóltunk egy szót sem a csengeri örökösnőről; ott talán az önzetlen segítőkészséget említhetnénk mint meghatározó elemet.) Ne álljunk meg azonban Kósánál, ő külön világot képvisel a magyar politikában, nyissuk ki egy kicsit a kérdést: vajh miként illeszkedik akár a szabadság, akár a kereszténység gondolatához az, ha a határon a bebocsátásban reménykedő menekülteket éheztetik? Biztos vagyok benne, hogy van erre is szabad fordítás, ezt azonban még nem osztotta meg velünk a miniszterelnök. 
Ezért aztán szégyenkezünk miatta, pedig lehet, hogy feleslegesen. És feleslegesen szörnyülködünk azon, ha Bayer Zsolt ráeresztene egy bikát a norvég klímatudós édesanyjára - ez is csak egy ősi keresztényi megközelítés, a vallási rituálé része. Illetve nem is vallási, nyilván nem ez a helyes nézőpont; sokkal inkább kulturális értékrend.
Mindazonáltal nem akarok találgatni. Miniszterelnök úr, segítséget kérek.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.08.03. 09:53

Baráti tűz

Amikor tavaly Donald Trump amerikai elnök Kim Dzsong Unnal találkozott, lelki szemei előtt már alighanem megjelent, amint átadják neki a Nobel-békedíjat. Valóban történelmi megbeszélések voltak ezek, bár gyakorlati hasznukkal kapcsolatban már akkor is komoly kételyeink támadhattak. Trumpnak ugyanis pontosan tudnia kellett, hogy az észak-koreai rezsim fennmaradásának egyik legfontosabb eleme Phenjan nukleáris elrettentő ereje. Így bármit állít is Kim Dzsong Un arról, mennyire szívén viseli a leszerelést, ez csak „fake news”. Kétségtelen azonban, hogy az észak-koreai vezető számára nagy PR siker volt az akkori találkozó.
Kétségeink száma azóta sem csökkent. Észak-Korea újra vígan lövi ki rakétáit, a különbség a korábbi évekhez képest csak annyi, hogy Phenjan ezúttal nem Washingtont, hanem Szöult fenyegeti. Donald Trump amerikai elnök is visszafogja magát, már ami Kim Dzsong Un bírálatát illeti, láthatóan nem akarja megbántani sztálinista barátját. Érzékelhető, hogy kettejük között jó viszony alakult ki tavaly, de a világpolitikára nézve ennek egyelőre semmiféle kedvező következményét sem láthatjuk. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok ölbe tett kézzel figyeli, amint szövetségesét, Dél-Koreát Észak-Korea egyre nyíltabban fenyegeti háborúval. 
Trump Iránnal szemben pont az ellenkező stratégiát követte. A kemény kéz politikáját. Ebben jelentős szerepe volt Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek, aki ügyesen udvarolt az amerikai elnöknek, belopta magát a szívébe, így Trump hallgatott is rá, például az Iránnal megkötött nukleáris megállapodás kapcsán. Felmondta azt, de alternatívát nem mutatott fel. Mi lett ennek a következménye? A Hormuzi-szorosban feszültebb a helyzet, mint valaha, s Irán emelte az urándúsítás mértékét. 
Az amerikai elnök bizonyította, képtelen átgondolt külpolitikai döntések meghozatalára. Csak az számít neki, hogy kivel milyen személyes viszonyt alakít ki. Nem túl megnyugtató, hogy ő a világ leghatalmasabb országának elnöke.
Frissítve: 2019.08.02. 09:31

Akiknek elengedték a kezét

Szinte semmi párbeszéd nincs a hatalom, a döntéshozók, a szervilis kórházigazgató és a daganatos betegségtől félők, a kezelés alatt állók, valamint a tünetmenetes gondozottak vagy a visszaeső betegek között. 
A párbeszéd 2019-re még messzebb került, mint valaha. Mondjuk ki: a magyar egészségügy a morális, a szakmai értékek felmutatásából 2019 júliusában, az Országos Onkológiai Intézet folyosóján elbukott. Az olykor súlyos prognózisú betegséggel küszködők egyedül maradtak.  
Emberi méltóságukban megalázott, kuporgó emberek egy szűk folyosón. Pattanásig feszült indulatok. A várakozás a betegek szervezetére tör, folyadékhiány,  komfortnélküliség, stressz. A hierarchikus kórházi struktúra szakmai, erkölcsi vaksága nem látja a szenvedő embert. A helyzetre reagáló, a hierarchia csúcsán ülő igazgató leveléből süt az érinthetetlenség, az öndicséret, a pokolnál rémesebb állapot negligálása. A fehér köpeny mindenhatósága.
A nyilvánosságon kívül nincs, aki védje a betegeket. Sem a betegszervezetek, sem a kórházban dolgozó lelkész. Az ügyet az Ombudsmani Hivatal fogja kivizsgálni, amelynek az idősotthoni vizsgálatai után megsokszorozódva bújnak elő az emberi méltóságot újra megsértő esetek. Jelezve, hogy a vizsgált terület tojik az egészre.
A menedzsment a mindenkori állami támogatást arra használta, hogy a beteg embereket pajzsként felemelve az Onkológiai Intézetbe belapátoljon minden pénzt és fejlesztést. Közben az országos hálózat mindig olyan volt, mint a kivert kutya. Otthon-közeli ellátás nincs. Az egyetemen az onkológia tizedrangú. Ezért hát Pesten van gép, szuper műtő is, de „ambulálni” képes orvos és hozzá személyzet, az nincs. Nem is lesz. Mert rezidens ide nem jelentkezik. 
De egy másik, eddig az intézet keretében ellátott betegcsoport helyzete sem jobb. Akiket szinte már asszisztált öngyilkosságra készít fel a menedzsment. Azokról a tünetmentes daganatos betegekről beszélek, akiket egy új „belső rendelet” értelmében a továbbiakban egyszerűen nem ellenőriznek évente. Ez azokra vonatkozik, akik legalább 10 éve, vagy régebben tünet- vagy daganatmentesek.
Akkor hol történjen az ellenőrzés? Mondjuk kissámlira állva, a tükör előtt? És ha mammográfiára, az érintett régiók UH vizsgálatára van szükség? És ha a beteg gyanús lesz önmagának, hol jelentkezzék? Mert ez az utasítások között - az előző évek gyakorlatával szemben - nem szerepel. Az érintetteket kilökték a további ellenőrzésre fel nem készített rendszerbe. 
És ki értékeli legközelebb a kapott leleteket? A családorvos vagy az onkológus? Milyen onkológiai protokoll szerint zajlik az eredmények összehasonlítása? A beteg régebbi lelete, egészségügyi adata az intézetben marad. Ezen adatok sorsáról mit sem tudni. De arról sem, hogy ha a betegnek szüksége lenne a régi MR leletére, mit tegyen? Az alapellátási rendszerben szinte nincs onkológus szakvizsgával rendelkező családorvos. A családorvosnak nincs intézkedési joga sürgősséggel a daganatot felderítő ultrahang, a röntgen, a CT, az MR és más speciális vizsgálóhelyek felett. De nincs joga speciális vizsgálatokra való beutalásra sem. 
Ha a betegnek nincs pénze a magánra, akkor a kiújult betegség diagnózisának hiánya miatt meghal. A betegséggel eddig sikerrel megharcolt betegcsoport most úgy érzi, minden rozoga lépcsőfok, amire rálép, azonnal beszakad. 
Létezik a bioetikában egy fogalom: az igazságosság. Igazságos az, hogy az új betegeknek kell a hely. De látjuk, hogy bánnak velük! Igazságos az, hogy eldöntik, az intézet befogadóképességéből ki milyen mértékű ellátásban részesülhet a protokollok szerint. Valakinek képesnek kellene lenni ezt levezényelni: tájékoztatni, az elbocsájtó rendszer meg a fogadó rendszer működését megszervezni, a betegutat megtervezni, az esetleges visszafogadást biztosítani. A keletkezett adatok sorsát a törvénynek megfelelően elrendezni, és nem utolsó sorban az új betegek felvételi opcióját igazságosan meghatározni. 
A kemény sorolás a bioetikában azt mondja, hogy a forrásokat bizonyos szempontok szerint kell elosztani. Például a protokoll szerint. Ebben kell leírni, meddig kell a különféle rosszindulatú daganatos betegségben szenvedő, de tünetmentes beteget kísérni, gondozni. Mondjuk az intézet által. Vagy mondjuk a családorvos által. Az új, de a régi betegek sem csak a bibliával a kezükben szeretnének biztonságban lenni.
A döntéshozókat rá kell kényszeríteni, hogy nézzenek a betegek és a gyógyítók szemébe. Mondják meg, mit lehet kezdeni a kialakult helyzettel. Az egészségügy szereplőinek, a betegekkel foglalkozó személyzetnek ebből az átkozott paternalista világból ki kell lépnie! 
Az Országos Onkológiai Intézet honlapján van egy üzenet a látogatóknak. „Annak ellenére, hogy tudatában vagyunk létünk minden nyomorúságának, amely reánk tör, és torkunkat szorongatja, valamiféle elfojthatatlan ösztön rejlik bennünk, amely felemel minket.” (Pascal)  
Ítéletosztóként Kásler és szervilis csapata felemelkedett. Mi meg itt maradtunk, a földön. Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Frissítve: 2019.08.02. 09:33