A jelzések hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről szóló tájékoztatóján), hogy a kórházak vezetőinek is van felelősségük abban, hogy a műtők jelentős részében nincs légkondicionálás. Mint mondta, jelezni kell, segítséget kell kérni az egészségügyi ellátótól, a tárcától, végső soron a kormánytól.
Ezzel szemben a tény az, hogy a kormány nem finanszírozza rendesen a kórházakat, hagyja, hogy évente 50-60 milliárd forintos adósságokat halmozzanak föl, majd utána ezeket nagy nehezen és nagy kegyesen kifizeti. Ezek után megnézem én magamnak azt a kórházigazgatót, aki külön jelzi a kormánynak, hogy ő még légkondit is szeretne. Hogyne, válaszol a kormány, a jövő héten küldjük a szerelőt. Mint a mesében. 
Azt állította ifj. Lomnici Zoltán, a kormánypénzen fenntartott Századvég jogi szakértője (az M1 kormánytévében): jelzésértékű, hogy az Európai Bizottság megválasztott vezetője, Ursula von der Leyen az elsők között tárgyalt Orbán Viktorral.
Ezzel szemben a tény az, hogy más volt a jelzés. A bizottsági elnök ugyanis az első körben Berlinbe, Párizsba és Varsóba utazott, a másodikban pedig Zágrábba és Madridba, majd ezek után fogadta Orbánt Brüsszelben. Hogy ez Orbán felértékelését jelzi-e, vagy inkább azt, hogy sok baj van vele, az kérdés, de az már válasz, hogy von der Leyen nem jött ide, hanem Orbán ment oda.  
Azt állította Orbán Viktor (tusványosi beszédében az EU új vezetőiről szólva), hogy „az első támadást sikeresen elhárítottuk (…) Soros György jelöltjeit mindenhol elgáncsoltuk.”
Ezzel szemben a tény az, hogy 1. nem volt támadás, 2. Sorosnak nem voltak jelöltjei, és 3. Webert és Timmermansot ugyan elgáncsolták, de az Európai Tanács belga liberális elnökét, az Európai Parlament olasz baloldali elnökét, az EU spanyol baloldali külügyi főmegbízottját és az IMF-től, vagyis a nagy ellenségtől érkezett új európai bankelnököt nem sikerült. Szegény Soros! Vereség vereség hátán… 
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy a leköszönő Európai Bizottság „még a napokban is indított támadást, hiszen az Európai Bíróság elé vitt néhány magyar törvényt.”
Ezzel szemben a tény az, hogy írva vagyon: „a Bizottság érvényt szerez az uniós jogszabályoknak. Az Európai Unió Bíróságával közösen gondoskodik arról, hogy az EU jogszabályait mindegyik uniós ország megfelelően alkalmazza.” Támadás! Szólni kéne a NATO-nak. 
Azt állította Orbán János Dénes (a Magyar Nemzet címet viselő kormánypárti lapban), hogy „a trágyaideológiák – bolsevizmus, kommunizmus, újabban pedig a szélsőliberalizmus – már több mint egy évszázada keserítik az emberiség életét.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a szélsőliberalizmusnak keresztelt „trágyaideológia” egész biztosan nem keseríti az emberiség életét több mint egy évszázada, ha egyáltalán keseríti. De ez még hagyján, hadd keseregjen Orbán (János Dénes). Ám ha már trágya és ideológia, tessék mondani, hogy lehet, hogy kimaradt közülük a fasizmus és a nácizmus? Csak nem feledékenységből? A szerző életkorát ismerve sajnos nem.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.08.03. 09:53

Baráti tűz

Amikor tavaly Donald Trump amerikai elnök Kim Dzsong Unnal találkozott, lelki szemei előtt már alighanem megjelent, amint átadják neki a Nobel-békedíjat. Valóban történelmi megbeszélések voltak ezek, bár gyakorlati hasznukkal kapcsolatban már akkor is komoly kételyeink támadhattak. Trumpnak ugyanis pontosan tudnia kellett, hogy az észak-koreai rezsim fennmaradásának egyik legfontosabb eleme Phenjan nukleáris elrettentő ereje. Így bármit állít is Kim Dzsong Un arról, mennyire szívén viseli a leszerelést, ez csak „fake news”. Kétségtelen azonban, hogy az észak-koreai vezető számára nagy PR siker volt az akkori találkozó.
Kétségeink száma azóta sem csökkent. Észak-Korea újra vígan lövi ki rakétáit, a különbség a korábbi évekhez képest csak annyi, hogy Phenjan ezúttal nem Washingtont, hanem Szöult fenyegeti. Donald Trump amerikai elnök is visszafogja magát, már ami Kim Dzsong Un bírálatát illeti, láthatóan nem akarja megbántani sztálinista barátját. Érzékelhető, hogy kettejük között jó viszony alakult ki tavaly, de a világpolitikára nézve ennek egyelőre semmiféle kedvező következményét sem láthatjuk. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok ölbe tett kézzel figyeli, amint szövetségesét, Dél-Koreát Észak-Korea egyre nyíltabban fenyegeti háborúval. 
Trump Iránnal szemben pont az ellenkező stratégiát követte. A kemény kéz politikáját. Ebben jelentős szerepe volt Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek, aki ügyesen udvarolt az amerikai elnöknek, belopta magát a szívébe, így Trump hallgatott is rá, például az Iránnal megkötött nukleáris megállapodás kapcsán. Felmondta azt, de alternatívát nem mutatott fel. Mi lett ennek a következménye? A Hormuzi-szorosban feszültebb a helyzet, mint valaha, s Irán emelte az urándúsítás mértékét. 
Az amerikai elnök bizonyította, képtelen átgondolt külpolitikai döntések meghozatalára. Csak az számít neki, hogy kivel milyen személyes viszonyt alakít ki. Nem túl megnyugtató, hogy ő a világ leghatalmasabb országának elnöke.
Frissítve: 2019.08.02. 09:31

Akiknek elengedték a kezét

Szinte semmi párbeszéd nincs a hatalom, a döntéshozók, a szervilis kórházigazgató és a daganatos betegségtől félők, a kezelés alatt állók, valamint a tünetmenetes gondozottak vagy a visszaeső betegek között. 
A párbeszéd 2019-re még messzebb került, mint valaha. Mondjuk ki: a magyar egészségügy a morális, a szakmai értékek felmutatásából 2019 júliusában, az Országos Onkológiai Intézet folyosóján elbukott. Az olykor súlyos prognózisú betegséggel küszködők egyedül maradtak.  
Emberi méltóságukban megalázott, kuporgó emberek egy szűk folyosón. Pattanásig feszült indulatok. A várakozás a betegek szervezetére tör, folyadékhiány,  komfortnélküliség, stressz. A hierarchikus kórházi struktúra szakmai, erkölcsi vaksága nem látja a szenvedő embert. A helyzetre reagáló, a hierarchia csúcsán ülő igazgató leveléből süt az érinthetetlenség, az öndicséret, a pokolnál rémesebb állapot negligálása. A fehér köpeny mindenhatósága.
A nyilvánosságon kívül nincs, aki védje a betegeket. Sem a betegszervezetek, sem a kórházban dolgozó lelkész. Az ügyet az Ombudsmani Hivatal fogja kivizsgálni, amelynek az idősotthoni vizsgálatai után megsokszorozódva bújnak elő az emberi méltóságot újra megsértő esetek. Jelezve, hogy a vizsgált terület tojik az egészre.
A menedzsment a mindenkori állami támogatást arra használta, hogy a beteg embereket pajzsként felemelve az Onkológiai Intézetbe belapátoljon minden pénzt és fejlesztést. Közben az országos hálózat mindig olyan volt, mint a kivert kutya. Otthon-közeli ellátás nincs. Az egyetemen az onkológia tizedrangú. Ezért hát Pesten van gép, szuper műtő is, de „ambulálni” képes orvos és hozzá személyzet, az nincs. Nem is lesz. Mert rezidens ide nem jelentkezik. 
De egy másik, eddig az intézet keretében ellátott betegcsoport helyzete sem jobb. Akiket szinte már asszisztált öngyilkosságra készít fel a menedzsment. Azokról a tünetmentes daganatos betegekről beszélek, akiket egy új „belső rendelet” értelmében a továbbiakban egyszerűen nem ellenőriznek évente. Ez azokra vonatkozik, akik legalább 10 éve, vagy régebben tünet- vagy daganatmentesek.
Akkor hol történjen az ellenőrzés? Mondjuk kissámlira állva, a tükör előtt? És ha mammográfiára, az érintett régiók UH vizsgálatára van szükség? És ha a beteg gyanús lesz önmagának, hol jelentkezzék? Mert ez az utasítások között - az előző évek gyakorlatával szemben - nem szerepel. Az érintetteket kilökték a további ellenőrzésre fel nem készített rendszerbe. 
És ki értékeli legközelebb a kapott leleteket? A családorvos vagy az onkológus? Milyen onkológiai protokoll szerint zajlik az eredmények összehasonlítása? A beteg régebbi lelete, egészségügyi adata az intézetben marad. Ezen adatok sorsáról mit sem tudni. De arról sem, hogy ha a betegnek szüksége lenne a régi MR leletére, mit tegyen? Az alapellátási rendszerben szinte nincs onkológus szakvizsgával rendelkező családorvos. A családorvosnak nincs intézkedési joga sürgősséggel a daganatot felderítő ultrahang, a röntgen, a CT, az MR és más speciális vizsgálóhelyek felett. De nincs joga speciális vizsgálatokra való beutalásra sem. 
Ha a betegnek nincs pénze a magánra, akkor a kiújult betegség diagnózisának hiánya miatt meghal. A betegséggel eddig sikerrel megharcolt betegcsoport most úgy érzi, minden rozoga lépcsőfok, amire rálép, azonnal beszakad. 
Létezik a bioetikában egy fogalom: az igazságosság. Igazságos az, hogy az új betegeknek kell a hely. De látjuk, hogy bánnak velük! Igazságos az, hogy eldöntik, az intézet befogadóképességéből ki milyen mértékű ellátásban részesülhet a protokollok szerint. Valakinek képesnek kellene lenni ezt levezényelni: tájékoztatni, az elbocsájtó rendszer meg a fogadó rendszer működését megszervezni, a betegutat megtervezni, az esetleges visszafogadást biztosítani. A keletkezett adatok sorsát a törvénynek megfelelően elrendezni, és nem utolsó sorban az új betegek felvételi opcióját igazságosan meghatározni. 
A kemény sorolás a bioetikában azt mondja, hogy a forrásokat bizonyos szempontok szerint kell elosztani. Például a protokoll szerint. Ebben kell leírni, meddig kell a különféle rosszindulatú daganatos betegségben szenvedő, de tünetmentes beteget kísérni, gondozni. Mondjuk az intézet által. Vagy mondjuk a családorvos által. Az új, de a régi betegek sem csak a bibliával a kezükben szeretnének biztonságban lenni.
A döntéshozókat rá kell kényszeríteni, hogy nézzenek a betegek és a gyógyítók szemébe. Mondják meg, mit lehet kezdeni a kialakult helyzettel. Az egészségügy szereplőinek, a betegekkel foglalkozó személyzetnek ebből az átkozott paternalista világból ki kell lépnie! 
Az Országos Onkológiai Intézet honlapján van egy üzenet a látogatóknak. „Annak ellenére, hogy tudatában vagyunk létünk minden nyomorúságának, amely reánk tör, és torkunkat szorongatja, valamiféle elfojthatatlan ösztön rejlik bennünk, amely felemel minket.” (Pascal)  
Ítéletosztóként Kásler és szervilis csapata felemelkedett. Mi meg itt maradtunk, a földön. Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Frissítve: 2019.08.02. 09:33