Viccpártok a spájzban

A 2019-es európai parlamenti választás egyik szenzációja, hogy a világ alighanem leghosszabb nevű pártja, a németországi Párt a Munkáért, a Törvényességért, az Állatok Védelméért, az Elitek Előmozdítására és Demokratikus Kezdeményezés nevű párt – röviden: a PARTEI – két mandátumot nyert az Európai Parlamentben. Vagyis a pártnak sikerült 2014-es eredményét megkettőznie.
Martin Sonneborn, a PARTEI vezetője, a Titanic című szatirikus lap volt szerkesztője az előző ciklusban is ott ült az Európai Parlamentben. Sonneborn és pártja olyan követelésekkel kampányolt, mint a berlini fal újjáépítése, a szövetségi rendszer eltörlése, sőt háború a kicsiny Liechtenstein ellen. Mint a kiragadott példák alapján érzékelhető, egy percig sem szabad komolyan venni a PARTEI programját, még akkor sem, ha egyébként akadnak szabványos szociális követelések is a párt programjában (mint a Gerhard Schröder által bevezetett Harz-IV munkaerőpiaci reform eltörlése). Megjegyzendő, hogy a Liechtenstein elleni háború követelése nem egyedülálló a viccpártok történetében: korábban az 1963-ban alapított kanadai Rinocérosz Párt kívánt hadat üzenni Belgiumnak, mert a belga képregényhős, Tintin lelőtt egy orrszarvút az egyik rajzos füzetben.
A viccpártok néhány előzményt leszámítva az 1960-as években léptek színre. Ám a fölforgatott világ és politika kapcsolata mélyen gyökerezik az európai eszmetörténetben. A viccpártok a „fölfordult világ” ideájában gyökereznek. Egyrészt ott volt az ősi római ünnep, a Saturnus (görög mitológiában Kronosz) istenre emlékező Saturnalia, amely a régi aranykort idézte meg: amikor egyenlőség uralkodott a világban, és az önzés, kapzsiság, kegyetlenség ismeretlen volt az emberek körében. Ezen a napon az urak, a patríciusok szolgálták ki a szolgákat, később a rabszolgákat, és a szolgák viselkedtek urakként. 
De ilyen volt a középkori karnevál is, amely a Saturnáliához hasonlóan szintén a feje tetejére állította a világot. A karneválon minden olyan tevékenység szabad volt, ami máskor nem. Az uralkodókat, papokat, nemeseket, lovagokat lefokozták, és az alsó néprétegek kerültek olyan helyzetbe, amely elképzelhetetlen volt a hétköznapokban. A laikusok prédikáltak, a papokat gyakran szamárra ültették. A nők sokszor férfiak módjára kardot kötöttek, a férfiak házimunkát végeztek. A bolondból pápát csináltak (bolondpápa-választás, ahogyan Victo Hugo megörökítette A párizsi Notre-Dame című regényében), a főpapokat gúnyolták. Egyszóval a világ rendje fölborult. A karneváli világ jelképezte a fölfordult világot, a rendetlenséget. A történeti antropológia kimutatta a karnevál szelep-funkcióját. Azzal, hogy a hatalmasok egyetlen ünnep idejére szabadon engedték a nép féktelen örömét, és megengedték a nyers elitkritikát, levezették a társadalomban fölgyülemlett feszültségeket. 
A köznép kigúnyolta a cifrálkodást és a magas adókat. Egyszerű kézművesek fölvették a fegyveres testületek öltözékét, és azt írták rá: „eladó”. A hatalom nem ok nélkül tartott karnevál idején a népi érzelmek kitörésétől. Hiszen kiszámíthatatlan volt, vajon a hatóságok képesek-e mederben tartani a féktelen életörömöt és jókedvet. A világrend fölfordítása mindig lehetőséget nyújtott a nem oly ártalmatlan cselekvésekre is, különösen válságok idején. Néhány felkelés karnevál alkalmával tört ki, mint az 1513-as berni lázadás. 
Az 1960-as évektől köszöntött be a viccpártok divatja a nagyvilágban. A Rinocérosz Pártot hamarosan követték a legelképesztőbb nevű pártok: a Németország Anarchista Pogo Pártja, az iráni Szamarak Pártja, az Új-Zélandi Birodalmi Párt, az angol Tomboló Szörnyek Pártja és hasonlók. Magyarországon a Kétfarkú Kutya Pártot tekintik az első viccpártnak, bár sok szakértő szerint az elsőségért folyó nemes versenyben az 1992-ben alakult Földlakók Élet-, Igazság-, Béke-, Szabadságpártja vezet. A Kétfarkú Kutya Pártnak egyébként ellenfele a Kilencfarkú Macska Párt. A viccpártok között vannak olyan pártok, amelyek a hagyományos ideológiai pártokat gúnyolják (pl. a PARTEI neve egyértelműen utal a német történelem tragikus emlékű hosszú nevű pártjaira, leginkább a Nemzetiszocialista Német Munkáspártra), vagy kifejezetten baloldali színezetűek, mint a Német Anarchista Pogo Párt, esetleg ideológiátlanok, mint a Tomboló Szörnyek Pártja.
A viccpártokról érdemes még tudni, hogy alapítóik és „politikusaik” jellegzetesen a művésztársadalomból rekrutálódnak. Jacques Ferron, a Rinocérosz Párt alapítója és Jón Gnarr, az izlandi Legjobb Párt alapítója színész és komikus volt, Wolfgang Wendtland, a Német Anarchista Pogo Párt vezetője zenész, színész és filmproducer, a PARTEI-t pedig egy szatirikus folyóirat szerkesztősége alapította. A művész életforma részben magyarázza ezen pártok városias és középosztálybeli jellegét. Legalábbis Európában jellemző, hogy a viccpártok mindig a városokban rendelkeznek erős pozíciókkal. 
Mindeddig a viccpártok egyetlen országban sem jutottak be a parlamentbe, ami talán nem is csoda. A zöldekhez hasonlóan a viccpártok elsősorban az önkormányzati választást és az Európai Unióban az európai parlamenti választást használták dobbantóként a nagypolitikába. Önkormányzati választáson már több alkalommal született jó eredmény, de 2014-ben Martin Sonneborn, a PARTEI vezetője - ahogy már említettük - beülhetett az Európai Parlamentbe. A párt mára 0,6 százalékról 2,4 százalékra tornászta föl az eredményét.
Az, hogy a viccpárt növelte a leadott voksok és a mandátumai számát, arra utal, hogy a német állampolgárok jelentős része vonzódik a protest pártok mint alternatívák felé. Márpedig a viccpártok mindig protest pártok. Bizonyos mértékig a mostani uniós választáson igen jól teljesítő zöld pártok is a protest hangulat kedvezményezettjei. Ez legalább annyira fontos a zöldek sikerének megértésében, mint a klímaváltozás valóban sürgető kérdése. 
Nem véletlen, hogy éppen Németországban sikerült egy viccpártnak áttörnie az üvegplafont. Észak-Németország híres a kocsmakultúráról, továbbá a bohém művészvilágról. Hamburg, Lübeck és Bréma, vagyis a Hanza-városok övezete mindig a világra nyitottabb volt földrajzi fekvésénél fogva, mint Németország többi területe. A XIX. században az egykori Hanza-városok polgársága többnyire szemben állt a rendőrállami hagyományokban gazdag, bajonettet nyelt sztereotip poroszsággal, amely túlzottan keleties jellegű volt a hamburgiak, lübeckiek számára. Még a náci időkben is maradt nyomokban némi ellenzéki, liberális, szociáldemokrata, szocialista hagyomány ebben a balti-tengeri régióban. Hamburgban érte el legjobb választási eredményét az NSZK első viccpártja, a Német Anarchista Pogo Párt, amely 1997-ben 5,3 százalékot szerzett a város St. Pauli negyedében, ahol a negyedik legnagyobb párttá vált. 
Lübeckben a PARTEI 2013-ban egy mandátumot nyert a városi tanácsban. Láthatóan a németek ki vannak éhezve az alternatív megoldásokra, és elegük van a pártrendszer hagyományos szereplőiből. A CDU visszaesése és az SPD harmadik helyre csúszása az európai parlamenti választásokon ezt igazolja.
Mi lehet a szerepe egy viccpártnak az uniós parlamentben? Nyilván a protest jelleg kevés a figyelem felkeltéséhez. Ám látva az uniós folyamatokat, megjósolható, hogy a szatirikus hang erősödik majd mind uniós, mind egyes tagállami szinteken. Kell-e nagyobb vicc annál, mint hogy az Európai Unió angol ellenségei Brexit néven pártot alapítottak az uniós választás alkalmából, és ezt az uniós elit eltűrte, sőt a párt nyert is, maga mögé utasítva a nagy pártokat!
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.08.05. 08:11

Óvok

Óvást nyújtok be az ellen, hogy az én pénzemből is fizessenek havonta akár tízmillió forintnál többet Magyarországon szereplő hazai vagy külföldi futballistáknak.
Óvást nyújtok be az ellen, hogy azért tankoljak drágábban, mert kell a pénz azoknak a labdarúgóknak a javadalmazására, akik a svájci másodosztályban szereplő liechtensteini félamatőr csapat ellen nemcsak a játékukkal, hanem a pályán mutatott viselkedésükkel is szégyent hoztak az országra.
Óvást nyújtok be az ellen, hogy egy klub vezetőinek fogalmuk sincs arról, milyen esetekben lehet óvni, és első felindulásukban az európai szövetséghez rohannak tiltakozni, nevetségessé téve magukat és a magyar labdarúgást is, ahelyett, hogy elolvasnák a szabálykönyvet, és megtanítanák a játékosaikat arra, hogyan rúgják el a labdát tizenegy méterről a kapuig.
Óvást nyújtok be a magyar futballt jellemző nagyon komoly humánerőforrás-hiány ellen, s mert a sportág szereplőinek (klubvezető, edző, játékos, „szakkommentátor”) 99 százaléka napi szinten követ el erőszakot a magyar nyelvvel szemben olyan szörnyűségeket mondva például, hogy „szervezett csapat, támadófutballt játszanak”. A sulinet.hu szerint az alany és állítmány egyeztetése az általános iskola negyedik osztályában tananyag.
Óvást nyújtok be az ellen, hogy milliókat kereső játékosmegfigyelők, menedzserek futballozni nem tudó, a havi millióikat szintén felmarkoló légiósokkal árasztják el a csapatokat, amit eltűrnek a klubigazgatók, ügyvezetők és minden egyéb irányítók.
Óvást nyújtok be az ellen, hogy a máshol piaci alapon működő sportág nálunk a miniszterelnök és párttársainak homokozója, ahol egy a cél: minél több közpénzt saját és baráti zsebekbe tenni. Nincsenek sem elvárások, sem számonkérés.
Óvást nyújtok be az ellen, hogy nincs esély a változásra, minden megy tovább, mint eddig.
Frissítve: 2019.08.03. 09:47

Az ajtónállóprojekt

Ez a Microsoft-botrány se nem mikró, se nem szoft. Inkább bitangul nagy és durva. Tudom persze – én is így vagyok vele -, hogy ha valami bonyolult céghálóban kell kiigazodni, az ember csak azt jegyzi meg, hogy itt valakik loptak. Amely feltételezés egyébiránt helytállónak szokott bizonyulni.
De hagyjuk a mindenféle kft-ket, gondoljunk csak az egykori királyi ajtónállókra, és egyből világossá válik az egész. Az amerikaiaknak több időbe telt megérteni, nem tehetnek róla szegények, egy vacak királyuk se volt. Így aztán ott az igazságügyi minisztériumnak FBI-ostul eltartott egy darabig, amíg kihámozták, mi történt. Kormányunknak, amely a nemzeti múlt mélyrétegeiben gyökerezik, ugyan az ajtónálló-projekt is a vérében van, de nem beszélhet róla, hiszen mint a kancelláriaminiszter a kormányszóvivőin leszögezte: „A kormány nem foglalkozik üzleti ügyekkel, én pedig különösen nem foglalkozom.” Aki, ha lehet, még nála is kevésbé foglalkozik, az a miniszterelnök. Maga mondta a parlamentben. Két dologgal nem foglalkozik: nőügyekkel és üzlettel.
De ha ők nem, akkor valakinek csak foglalkoznia kell! Éppen erre jók az ajtónállók. Ha a királyoknak jó volt, jó az a mai uralkodóknak is. Annak idején se volt könnyű bejutni az udvarba, ahol a fontos döntések születnek, és ahol rangot, vagyont, birtokot osztanak. A királyi ajtónálló szűrte meg, ki kerülhet a trón (és vele a javak) közelébe. Nem ártott vele jóban lenni, némi ajándékkal olajozva meg az ajtók nehezen nyíló zárjait. Az ajtónálló nem is valami közember volt: Werbőczy Hármaskönyve a zászlósurak közé sorolja. Nekem legjobban Nagy Lajos ajtónállóinak a neve tetszik: ők (isten bizony) a „Csór” nemzetségből valók voltak. A mostani ajtónállók, akik megválogatják, kik férhetnek a jelentős udvari (pardon, állami) megbízásokhoz, nem írhatják ezt a névjegyükre, de a hagyomány őket is kötelezi. Az ajtónállókat gyakran dinasztikus alapon alkalmazták: ugyanannak a családnak a tagjait bízták meg. Zsigmond királynak egy apa, majd egymás után négy fia lett az ajtónállója. Az a rezsim is családbarát volt. Az igazi persze az lett volna, ha a király saját rokonai töltik be ezt a bizalmi állást – kiben bízhatna jobban az uralkodó, mint bennük -, de nemzeti történelmünk hajnalán még nem ment minden olyan flottul, mint ma. 
A Microsoft magyar vállalata hamar felismerte az ajtónállók kulcsszerepét. Kapott is némi leckét: 2012-ben még nem akarták meghosszabbítani a keretszerződéseit. Ebből rájöhetett, hogy ajtónállók kegye nélkül nem jut be sehová. Ezért 2013 és '15 között – ezen szőröznek az amerikaiak -, már úgy adott el sok milliárdért szoftver-licenceket az állami intézményeknek, hogy nem is ő üzletelt velük, hanem egy-egy jól kiválasztott viszonteladó. Többnyire olyan, amelyik köztudottan jó kapcsolatot ápolt a kormánnyal és kormányfővel. Le is fölözte a hasznot rendesen, olykor az állam által fizetett vételár 40-50 százalékát is zsebre tette. Kifizetődik két fél között ott állni az ajtóban. A magyar Microsoft az államra hivatkozva ugyanis jó nagy árkedvezményre kért engedélyt az amerikai anyacégtől, ám az így olcsón beszerzett árut a közvetítő az engedmény nélküli eredeti magas áron adta tovább az állami megrendelőnek. 
Lehet, némi „alkotmányos költséget” is leperkált, hiszen több esetben még a közbeszerzés kiírása előtt értesült a részletekről, sőt volt, hogy már előre beszerezte a Microsofttól a terméket. Hogy még biztosabbak legyenek a sikerben, egy viszonteladó pl. lelkesen tömte a pénzt az egyik Tiborcz-közeli vállalkozásba. Az ajtónálló legyen jóban az udvar még magasabb rangú uraival. A tudatlan amerikaiak azt hiszik, az a pláne, hogy a viszonteladók az irdatlan nyereségből kenőpénzt adtak rangos megrendelőiknek: az Adó- és Vámhivatal, az Országos Rendőr-főkapitányság és más intézmények korifeusainak. (Az adóhivatal elnöke ekkor Vida Ildikó – na ja, az amerikaiak mindig is pikkeltek rá -, az informatikai fejlesztésért felelős vezető Tiborcz István testvére.) De mi, a történelem viharaiban edződött magyarok jól tudjuk: az „ajtónállók” egész vagyonáról van szó. Hiszen nem maguk rendelkeznek fölötte. Láttuk a kormányzati médiaholding születésénél, hogyan kell egyetlen, magas helyről érkező szóra átadni többszázmilliós értékeket. Ami az ajtónállóé, az a királyé is. 
Ehhez képest egy szürke köztársaságban udvartartás, ajtónállók, királyi vámszedők, várőrség, fejedelmi cécók nélkül milyen egyhangú lehet az élet! Fogadni mernék, még tányérnyalók és udvari bolondok sincsenek, a „keresztény szabadságnak” hírét sem hallották. Csak a sivár unalom. Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.08.03. 09:50