Törvény előtt egyenlőtlen

A dunai hajókatasztrófa kapcsán a hajóskapitány óvadék ellenében történő szabadlábra helyezésében született jogerős bírósági döntés jogszerűségét vitatta a Legfőbb Ügyész. Ezért rendkívüli jogorvoslattal meg is támadta. Amivel Polt Péter már nem először élt, de a jogorvoslat intézményével nagyon komoly alkotmányossági problémák vannak.

Ugyanis ezzel a jogintézménnyel a hatalom gyakorlatilag visszahozta a jogrendszerbe azon törvényességi óvás jogintézményét, amelyet az Alkotmánybíróság a 9/1992.(I.30.) AB határozattal megsemmisített. Amelynek szinte valamennyi eleme visszaköszön a mostani szabályozásban.

Ezen jogorvoslat keretében a Legfőbb Ügyész gyakorlatilag diszkrecionális jogkörben jár el. Saját maga dönti el szubjektív szempontok alapján, hogy mely ügyben, mikor és miért kíván élni ezzel a jogával. Vagyis szelektálhat minden jogi szabályozás hiányában az ügyek között a saját egyéni belátása alapján. Ezen diszkrecionális jog alkalmazása körében semmi sem kötelezi a Legfőbb Ügyészt arra, hogy minden (esetleges) törvénysértő döntést megtámadjon. Ugyanis ez csak joga, és nem kötelessége. Ha saját hatáskörben úgy dönt, akkor akár megteheti azt is, hogy nem él vele. Lásd pl., hogy az olaszliszkai elkövető szabadon engedése kapcsán elfogadták a bíróság jogerős döntését, és ezt nem kívánják megtámadni. Vajon miért nem?

Azt, hogy mikor, milyen szempontok alapján élhet ezzel a jogával, egyedül és kizárólagosan Polt Péter dönti el, ebben a saját egyéni álláspontján kívül semmi sem korlátozza, semmi sem szabályozza. Amennyiben pedig alkalmazni kívánja ezt a jogát, akkor még csak kötelezettsége sincs arra, hogy megindokolja, miért és melyik ügyet választotta ki ezen jogának gyakorlása terepéül.

Mindezeken felül abból a szempontból is súlyosan aggályos a Legfőbb Ügyész ezen különleges joga, hogy még csak határideje sincs annak, meddig élhet ezzel a jogával. Ami által az érintett feleket folyamatos jogbizonytalanságban tarthatja, hiszen rajta kívül senki sem tudja és nem is tudhatja, hogy ha alkalmazni kívánja ezt a törvényi pontot, akkor ezt mikor kívánja megtenni. Ráadásul – adott esetben – jogerősen lezárt, a felek számára végérvényesen befejezett ügyeket bármikor, akár évekkel később is megbolygathat.

Különösen aggályos alkotmányjogi szempontból az a körülmény, hogy míg az érintett felek egyikét sem illetik meg további jogorvoslati lehetőségek, addig az eljárásban nem érintett és nem résztvevő Legfőbb Ügyész ezt megteheti. Úgy, hogy nem köteles indokolni azt sem, hogy miért és mi alapján választotta ki azt az ügyet, amely esetében élni kíván ezzel a jogával, ill. a másik ügyet miért mellőzi, amellyel szemben – adott esetben – ugyanúgy felléphetne ezen jogosítványát érvényesítve.

Mindezek túlmenően a Legfőbb Ügyészt megillető speciális jogorvoslatban vegyül a jogegységi és a jogorvoslati funkció, miközben egyiknek sincsenek meg az alkotmányos feltételei. A jogorvoslati funkció keretében míg a Legfőbb Ügyész szabad belátása szerint él ezzel a jogával - holott az eljárásnak nem résztvevője egyik oldalról sem -, addig az érintett felek egyikét sem illeti meg ez a jog.

Amennyiben viszont jogegységi döntésre irányul a Legfőbb Ügyész ezen jogosultsága, akkor ilyen esetben nem tudja megtörni az adott konkrét ügyre vonatkozóan a jogerőt, és nem változtatja meg annak eredményét.

A törvényesség érvényre juttatása keretében is nagyon komoly alkotmányossági aggályok merülnek fel a Legfőbb Ügyész ezen jogosítványa kapcsán. Ugyanis ez a jogosultság önmagának mond ellent akkor, amikor ennek érvényesíthetősége kizárólagosan a Legfőbb Ügyész szubjektív döntésétől, fellépésétől függ.

Általánosságban és konkrét egyedi ügyeket tekintve is rendkívül súlyos eljárás a büntetőeljárás, hiszen emberi sorsok, életek dőlnek el. Éppen ezért a büntetőeljárásban fontos személyi és anyagi érdekek foroghatnak kockán. Erre tekintettel alkotmányjogi szempontból rendkívül aggályos egy konkrét személyre bízni és alapítani ezt a speciális jogorvoslatot. Még akkor is, ha ez a személy maga a Legfőbb Ügyész. Akinek ez a jogosultsága nélkülözi a jogorvoslati jog legelemibb alkotmányos garanciáit is.

Akár bűnös a kapitány, akár ártatlan, azért az mégiscsak abszurd, hogy olyan többletjogosítványokkal rendelkezik az ügyészség, amely maguknak az érintetteknek nem áll a rendelkezésére. Tehát ez egy olyan egyoldalú lépés, amelyből a másik fél ki van zárva.

Pedig a büntetőeljárásban is érvényesülnie kell a felek egyenjogúsága elvének, amelyben a vád és a védelem azonos jogokkal rendelkezik. Viszont ez esetben ez az egyenjogúság borul a vád javára. Mindez pedig nagyon durván sérti a jogállamiság követelményét, a tisztességes eljárás elvét, a bírósághoz fordulás alapelvét, a bírák függetlenségének alapelvét, a felek jogorvoslathoz való jogát, az önrendelkezés jogát és az emberi méltóságot. Tökéletes keresztmetszete az Alkotmány és az alaptörvény közti különbségnek.