Azt hittem, a budapesti parkolási társaságokról mindenütt, minden rosszat elmondtak már, de tévedtem. A józsefvárosi gárda borítani volt képes az aljassági papírformát. A NER-nek azt a csodálatos kapuját nyitották nagyra, ami a jogszerű és a tisztességes között tátong. Vagyis valószínűleg jogszerűen jártak el, de biztosan tisztességtelenül. Sőt, nem túlzás ha azt mondom, ez már súrolja az aljasság határát – felülről. Az eset ismertetése előtt azonban kitérnék az általános tanulságra, mert az a lényeg, nem a mikuláscsomag.
Az általános tanulság az, hogy a budapesti parkolási társaságok hivatottak a pártkasszák dagasztására. Nem minden pártnak a kasszáját tömik, és főleg nem egyformán. Hagyjuk a pártok és a szervezők nevét, úgyis mindenki tud mindent. Hogy milyen nagyságrendről szól a nóta, azt ékesen bizonyítja, hogy maga a főpolgármester sem merte beleütni fennhordott orrát a parkolási ügybe, amikor összeült a nagy döntés előtt az ország generalisszimuszával. A nagy G (generalisszimusz) teljesítette a kis főpolgi 15 kívánságát, csak a 16.-at nem. Naná, hogy az volt a parkolási bevételek elosztásának kérdése.
Ez idáig csak barátságtalan, korrupt és bűzlik az illiberalizmustól meg a jogállamiatlanságtól. Az aljasság akkor kezdődött, amikor rájöttek, hogy kevés az, amit a parkolási fillérekből el lehet lopni, viszont korlátlanok a lehetőségek, ha büntetni lehet azt, aki száz forintnyival túlparkolt, legalább a harmincszorosára! Persze, csak, ha 15 napon belül fizet. Ha nem, akkor a szorzó nő, akár a csillagos égig. Volt idő, amikor a pesti jogászok fele a parkolási büntetések behajtásából élt, a bíróságok nagy része pedig nekik dolgozott. Az állítólagos tartozások – a társaságok vezetői szerint – tízmilliárdokra rúgtak. Ez még a NER előtt volt, akkor a megbüntetni kijelölt autósok még pampoghattak. 2010 óta nincs jogállam, a kiszabott büntetések, akár az Istenéi, megfellebbezhetetlenek.
Akkor jöjjön a történet. Illyés Gyula szavaival élve: a magánszorgalmú kutyákról szól. A korruptságon és a becstelenségen túl, arcátlan is. (Vagy ahogy ők mondják: „pofátlan”. Nem kicsit, nagyon.) Régi autónkat egy másik régire cseréltük. A régebbinek visszaadtuk a lakossági parkolási engedélyét és kértünk az új régire. Ment minden, mint a karikacsapás. 10 óra 20 perckor végeztünk. Csodálkoztam is. Aztán a Német utcából hazasétáltam az Illés utcába. 10 óra 40 perc volt. Nem hittem a szememnek. A régi régi kocsim szélvédőjén ott volt a mikuláscsomag a kiszabott büntetéssel, amiért jegy nélkül parkoltam. 10 óra 35 perckor szabták ki. Szerencsém volt. Ha 5 perccel gyorsabban sétálok, vagy engem üt meg a guta, vagy én a közeget, de nagyon. Mindenképpen én húzom a rövidebbet. Jó ez a nemzeti együttműködés.
A szerző orvos