Emlékezetpolitika az Egyesült Államokban

Magyarországon viszonylag kevesek figyeltek föl arra a híre, hogy az Egyesült Államokban Tennessee állam kormányzója, Bill Lee az állam hivatalos emléknapjának sorába emelte az egyik konföderációs tábornok, Nathan B. Forrest születésnapját (július 13.). A Magyarországon nem annyira érdekes hír nagy visszhangot váltott ki. Sok polgárjogi aktivista és politikus – republikánus és demokrata egyaránt – kritizálta a döntést. Természetesen Donald Trumpra húzzák rá a vizes lepedőt, mondván, az elnök alakította ki a hangulatot, amelynek jegyében egy rasszizmusáról ismert történelmi személyiség születésnapja emléknappá válhat. Nem meglepő ez a vélemény. Magyarországon a média hajlamos minden dolgot, ami az Egyesült Államokban történik, az éppen aktuálisan közelgő elnökválasztás felől, vagy az aktuális belpolitikai csatározások függvényében tálalni. Ám ha kissé a történet mögé tekintünk, lehántva az aktuálpolitikát, akkor a helyzet árnyaltabb. A legérdekesebb tényt a magyar sajtókommentárok nem hangsúlyozzák: egy republikánus kormányzó hozta a döntést, egy olyan tábornokról, aki amúgy a történelmi Demokrata Párt oldalán harcolt. Aki ismeri az amerikai polgárháború és az utána következő ún. rekonstrukció történetét (a Dél visszaillesztése az Unióba, társadalmi rendszerének alapvető megváltoztatásával), amely 1877-ig elhúzódott, az pontosan tudja, hogy a Republikánus Párt állt a rabszolga-felszabadítás és a fekete lakosok jogegyenlőségének oldalán, míg a Demokrata Párt az északiakban többé-kevésbé hódítókat látó fehér lakosság többségének szavazatát gyűjtötte be. A mostani emlékezetpolitikai vihar jól mutatja, hogy a történelem nemcsak visszatér, hanem a történelem folyamatai olykor homlokegyenest ellentétükbe csapnak át. Ha valakinek 1865-ben vagy 1871-ben azt mondják, hogy egyszer a Demokrata Párt lesz a feketék jogegyenlőségének bajnoka, és Lincoln meg Grant pártja uralja a Dél régióját, beleértve Nathan B. Forrest szülőföldjét, Tennessee-t: hát, az illetőt alighanem bolondnak nézték volna. Ráadásul 1923-tól 1967-ig az állam végig demokrata párti kormányzás alatt állt. Azóta viszont a republikánusok fölzárkóztak a Demokrata Párt mellé, és szinte fölváltva kormányoznak. Ellentétben a Konföderáció több népszerű, hősként tisztelt tábornokával, Forrest nem a Johnny Rebel (Lázadó Jancsi) és Yankee Will (Jenki Vili) becenéven emlegetett egykori déli és északi veteránok megbékélését hirdette, hanem az ellenállást a megszállónak tekintett – és sokszor akként is viselkedő – északi katonai hatóságokkal szemben. Az általa vezetett Ku-Klux-Klan számos erőszakos cselekedetet, gyilkosságot, kínzást követett el az Északról érkezett, a déliek által megvetően csak „tarisznyásnak” vagy „kalandornak” csúfolt tisztviselők, az északiakkal együttműködő déli fehérek és a felszabadított rabszolgák ellen. Forrest később maga is megundorodott az erőszaktól, és amikor kezdett kicsúszni a gyeplő a kezéből, feloszlatta a mozgalmat, sőt később már hangoztatta a feketék egyenlő jogait. Nem mentve Forrestet leszögezhetjük, hogy a Ku-Klux-Klan története minimum három szakaszra osztható, és az 1865-1871 között létező mozgalom nem teljesen egyenlő az 1915-ben újjáalapítottal, sem az 1960-as évek mozgalmával. Míg az 1865-ös alapítású mozgalom a feketék és katolikusok mellett az északi katonai és polgári hatóságokban, valamint velük együttműködő déli fehérekben jelölte ki az ellenséget, addig az 1915-ben megalapított mozgalom a zsidókat, az alkoholtilalom ellenzőit, a szakszervezeteket és a szocialistákat is ellenségei közé sorolta. Az 1915-ös mozgalom már nemcsak a Dél agrárállamaiban örvendett népszerűségnek, hanem, döbbenetes módon, az urbánusabb és ipari jellegű északi államokban is. Forrest és társai magukat egy olyan gerillamozgalomnak tekintették, amely újra fölemeli a porból az megtépázott András-keresztes zászlót. Közben nem akarták észrevenni a realitást, amire különben más konföderációs tisztek, akik visszatértek az eke szarva mellé, vagy a katedrára, figyelmeztettek: hogy az északi rekonstrukció nemcsak korrupciót hozott, hanem magával hozta például a fejlődést az oktatásügy terén. Hogy nemcsak a feketék, hanem a déli szegény fehérek (a régi, rabszolgatartó földbirtokos elit által megvetően „white trash”, „vörösnyakú”, „piszokevő” és ennél is durvább jelzőkkel illetett réteg) művelődési, oktatási és gazdasági helyzete is – ha kis mértékben is – javult. Sok egykori konföderációs veterán szorgalmazta a szegény emberek összefogását, bőrszínre való tekintet nélkül, elvetvén a szélsőségeket. A polgárháború emléke annyira forró téma volt, hogy még a farmer- és munkásmozgalmaknak is fejtörést okozott, miként nyúljanak ehhez a témához. Utóbbiak is hajlamosak voltak Délen a feketék szeparációjára: a szociális igazságosságot a fehér szegény igazságával azonosították. A helyzetet bonyolította, hogy a déli fehér lakosság jelentős része a szociális vesztesek pártjával azonosította a Demokrata Pártot. A Demokrata Párt lehetett bármilyen korrupt, lehetett bármilyen maradi, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára. Azok az erők, például az agrárpopulista mozgalom, amelyek a fehér és fekete szegény emberek összefogását hirdették, nem tudtak, vagy csak nagyon sporadikusan voltak képesek harmadik erőként szerepelni a Republikánus és Demokrata Párt mellett. 1892-ben a Néppárt (Populista Párt) déli vereségéhez nagymértékben hozzájárult, hogy a párt hirdette a feketékkel, mi több a „jenkikkel” való összefogást. Hiába állított a párt alelnökjelöltként egy volt konföderációs tábornokot, ezzel sem tudta megnyerni a déli lakosság többségét. A déli fehérek jelentős része számára – a kiváló Jan Assman történész szavával – a polgárháború és a rekonstrukció a „forró emlékezet” része volt. A populisták nem számoltak azzal, hogy él még a polgárháborús nemzedék, továbbá felnőtt egy generáció nőtt fel a bizalmatlanság és „jenkiellenesség” légkörében. A Demokrata Párt lehetett bármilyen elavult, a republikánusokhoz hasonlóan korrupt, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára. A Néppárt túlságosan egalitárius, túlságosan színvak, és Észak felé túlságosan békülékeny volt ahhoz, hogy elfogadják. Ezzel szemben a Demokrata Párt kínálta fel az érzelmi azonosulás lehetőségét. Az 1960-as, 1970-es évekbe kezdődött meg a Dél lassú átfordulása: miközben a Demokrata Párt elmozdult a fekete polgárjogi törekvések elfogadása felé, a fehér rétegek nagy része a Republikánus Párthoz csatlakozott, amely zászlajára tűzte a tagállami jogok védelmét. Így válhatott valósággá, hogy Tennessee, Forrest szűkebb pátriája az 1960-as évek óta a Republikánus Párt hátországának számít. A polgárháború és rekonstrukció emlékezete még generációkkal később, az 1950-60-as években is befolyásolták a politikai vitákat. És ahogyan láthatjuk a mostani Nathan B. Forrest-ügy kapcsán, az emlékezetpolitikai viták tüze nem hűlt ki. Mindenesetre a kormányzó döntése aligha tekinthető bölcsnek, hiszen egy emléknap akkor jó, ha azzal mindenki tud azonosulni. Forrest tevékenységében az a hat év, amíg a Klan élén állt, sötét folt. Aligha alkalmas személy egy államban az összetartozás-tudat kialakítására. Ettől persze a Demokrata Párt nem spórolhatja meg, hogy szembenézzen azzal: emlékezetpolitikai viták és a Dél rasszizmussal való vádolása helyett valódi, kézzelfogható szociális reformokat kell javasolnia. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

Föl(d)fordulás

Egy évvel ezelőtt a mi drága kormányunk újabb nagyszabású megvédést jelentett be: közölte, hogy nem csatlakozik az eldobós műanyagokat betiltó uniós kezdeményezéshez, mert ha csatlakozna, „akár 6-7 forinttal is nőhetne egy-egy zsömle ára”. Szép magyar siker: hogy nejlon híján mitől drágulna a zsemle, azt nem kötötték az orrunkra, de annak ismeretében, hogy egy esztendő alatt a említett 6-7 forintnál jóval nagyobb volt a péksütemények árának emelkedése, tulajdonképpen mindegy is. Máig nem derült ki, hogy mi volt az Orbán-kabinet valódi célja a vétóval, de ha a szemetelés jogának biztosítása, akkor ez egy olyan zsákutca, amiből gyors és látványos lesz majd a kifarolás. Most éppen arról jönnek a hírek, hogy az USA-ban hatalmas lobbimozgás indult meg az egyszer használatos műanyagok forgalomban tartásának érdekében – konkrétan olyan törvényeket írat szakmányban az ipar, amelyek lehetetlenné tennék az egyes települések számára a műanyagszemét-tilalmak bevezetését –, ám hiába álltak be a legnagyobb világcégek a gusztustalan ügy mögé, és hiába sikerült hasonló módon blokkolni korábban évtizedekig az elektromos autózást vagy épp az ólommentes benzint, most a környezetvédők fognak győzni. Lehetséges, hogy túl későn, és az is elképzelhető, hogy a háborút (a Földet) végül elveszítik, de ez a csata az övék lesz. A világban a kibányászott és feldolgozott kőolaj két legfontosabb felhasználási módja az elégetés és a műanyaggyártás. Ha igaz – márpedig igaznak tűnik –, hogy a fosszilis fűtőanyagok felhasználása a klímapánikot okozó fölmelegedés fő oka, akkor az elégetés napjai meg vannak számlálva. Egészen biztos azonban, hogy az első használat után a szemétbe kerülő műanyagok termelése még sokkal hamarabb meg fog szűnni. És nem önmagában a szemét miatt – bár abból is kezd világszerte elegük lenni az embereknek –, hanem azért, mert a műanyagok előállítása fokozottan energiaigényes folyamat, amelyhez felfoghatatlan mennyiségű olajat égetnek el. A műanyagipar úgy szemeteli tele a bolygót, hogy közben fűti is a klímát: ez olyan luxus, amit már nem engedhet meg magának az emberiség. Léteznek olyan gyógyászati, ipari stb. műanyagok, amelyeket egyelőre nagyon nehéz mással kiváltani, de a műanyagvilla és a szívószál biztosan nem tartozik ebbe a kategóriába. Márpedig – mi lennénk az utolsók, akik Orbán Viktor személyes nagyságával érvelnek, de mégis – a magyar miniszterelnökről biztosan tudható, hogy nem indul olyan futamon, ahol csak a vesztes helyek egyike lehet az övé. Ma még választhat, hogy - ahogyan A nagy likvidátorban mondják -, mi leszünk az utolsó sarkantyúgyártók a lovaglás utáni korban, vagy kitalálunk valami újat, de holnap már a népharag és a kényszer fogja berugdosni őt is a sorba. Nincs mit tenni, ez a világtrend: lehet harcolni ellene, vagy lehetne (most még) az élére állni. Ha működik még a legendásnak mondott politikai ösztöne, akkor a narancsot hamarosan zöldre cseréli – különben a Fidesz mint politikai termék ott végzi majd, ahová a lejárt szavatosságú, penészes gyümölcsöt, meg a többi hulladékot dobják.   

Legalább bemutatkozhatnál, te csicska

Egyik éjjel, amikor már elértem a Mester utca és a Haller utca kereszteződését, féllábbal tehát otthon voltam tehát, a másik fél lábbal viszont még a vadonban, ki is bukkant belőlem a millió éves hordalény genetikai hagyatéka, s azt sutyorászta a fülembe, hogy gyorsíts már, haza kell érnünk biztonságban. A bennem bújó hordalényt ismerem, általában retteg a külvilágtól, csak két esetben érzi jól magát: otthon, másrészt baráti társaságban. Most azonban egy kihalt utcán slisszoltunk hazafelé, a hordalény lihegett, s felszisszent, amikor az emberünket meglátta. Ő hamarabb észlelte a veszélyt, amit én csak pár tizedmásodperc múlva: az egyik kapualjból előttünk termett egy nem túl magas, de vállas, kigyúrt izomzatú, kopaszra borotvált fejű, roma férfi, akinek a pólója a hasán föl volt gyűrve egészen a mellkasáig. Nagyon megbámultam, mert érdekes tetoválásai voltak a vállán, ha jól emlékszem, versenyautó-kerekek sziluettjét láttam, s ez eredetinek tűnt, nahát, ez az ember Forma 1-es autót varratott magára? Ház ez szép. Ha értenék a Forma I-hez, talán azt is meg tudnám mondani, hogy miféle kocsi látható rajta. Mondom, a mellkasáig föl volt gyűrve a pólója, és a hatalmas, kerekded hasa úgy világított, mint a Hold. A bennem rettegő hordalény noszogatott, indulj már, s ne nézz a szemébe, mondta, de én nem tudtam levenni a szememet róla, annyira egyedi embernek tűnt. Persze, kiszúrta egyből, hogy nézem. Lassan felém fordult, a bal kezével lustán megvakarta a jobb karján dudorodó bicepszét, s azt dünnyögte: – Legalább bemutatkozhatnál, te csicska. Le voltam nyűgözve. Sok mindenre számíthattam volna tőle, trágár beszólásra, egyszerű kötekedésre, káromkodásra, fenyegetésre – de nem. Ez az ember alapvetően arra volt kíváncsi, hogy én, aki az elmúlt egy másodpercben oly feltűnően megbámultam, én vajon ki vagyok. A bennem megbúvó hordalény apróra összehúzta magát, s felsikoltott: meneküljünk, Zsolt, ebből baj lesz! Na persze, az ő tapasztalatai egészen mások. Százezer évekkel ezelőtt valóban nem lett volna tanácsos az éjszaka kellős közepén összefutni egy vadidegen hímmel, akinek a metakommunikációja agresszivitásra enged következtetni. Én azonban nem hallgattam a hordalényemre, hanem egyszerre csak megértettem, hogy mit akar a másik ember, s azon kezdtem tűnődni, hogy tényleg – ki vagyok én? Hát mit is mondhatnék neki pár szóban magamról, úgy értem, hogy az érvényes, helytálló, értelmes és érthető legyen. Gondoltam, tények szóba sem jöhetnek. Mivel eleve csicskának minősített, immár nem az érdekli őt egy ilyen szituációban, hogy mivel foglalkozom, hány éves vagyok, ó, nem. Azt kellett megértenem, hogy a kérdése mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen a bennem élő hordalény segítségével megfejtettem, hogy őt elsősorban nem az érdekli, hogy én, a csicska, ki vagyok, mert azt már tudja. Egy csicska. Őt az érdekli, hogy akarok-e tőle valamit. Magyarán jelenthetek-e fenyegetést. Amikor ez a több százezer éves túlélési program lefutott bennem, elmosolyodtam, s azt mondtam neki: minden oké. Vigyázz magadra, tesó.
Szerző
Kácsor Zsolt