Emlékezetpolitika az Egyesült Államokban

Magyarországon viszonylag kevesek figyeltek föl arra a híre, hogy az Egyesült Államokban Tennessee állam kormányzója, Bill Lee az állam hivatalos emléknapjának sorába emelte az egyik konföderációs tábornok, Nathan B. Forrest születésnapját (július 13.). A Magyarországon nem annyira érdekes hír nagy visszhangot váltott ki. Sok polgárjogi aktivista és politikus – republikánus és demokrata egyaránt – kritizálta a döntést.

Természetesen Donald Trumpra húzzák rá a vizes lepedőt, mondván, az elnök alakította ki a hangulatot, amelynek jegyében egy rasszizmusáról ismert történelmi személyiség születésnapja emléknappá válhat. Nem meglepő ez a vélemény. Magyarországon a média hajlamos minden dolgot, ami az Egyesült Államokban történik, az éppen aktuálisan közelgő elnökválasztás felől, vagy az aktuális belpolitikai csatározások függvényében tálalni. Ám ha kissé a történet mögé tekintünk, lehántva az aktuálpolitikát, akkor a helyzet árnyaltabb. A legérdekesebb tényt a magyar sajtókommentárok nem hangsúlyozzák: egy republikánus kormányzó hozta a döntést, egy olyan tábornokról, aki amúgy a történelmi Demokrata Párt oldalán harcolt. Aki ismeri az amerikai polgárháború és az utána következő ún. rekonstrukció történetét (a Dél visszaillesztése az Unióba, társadalmi rendszerének alapvető megváltoztatásával), amely 1877-ig elhúzódott, az pontosan tudja, hogy a Republikánus Párt állt a rabszolga-felszabadítás és a fekete lakosok jogegyenlőségének oldalán, míg a Demokrata Párt az északiakban többé-kevésbé hódítókat látó fehér lakosság többségének szavazatát gyűjtötte be.

A mostani emlékezetpolitikai vihar jól mutatja, hogy a történelem nemcsak visszatér, hanem a történelem folyamatai olykor homlokegyenest ellentétükbe csapnak át. Ha valakinek 1865-ben vagy 1871-ben azt mondják, hogy egyszer a Demokrata Párt lesz a feketék jogegyenlőségének bajnoka, és Lincoln meg Grant pártja uralja a Dél régióját, beleértve Nathan B. Forrest szülőföldjét, Tennessee-t: hát, az illetőt alighanem bolondnak nézték volna. Ráadásul 1923-tól 1967-ig az állam végig demokrata párti kormányzás alatt állt. Azóta viszont a republikánusok fölzárkóztak a Demokrata Párt mellé, és szinte fölváltva kormányoznak.

Ellentétben a Konföderáció több népszerű, hősként tisztelt tábornokával, Forrest nem a Johnny Rebel (Lázadó Jancsi) és Yankee Will (Jenki Vili) becenéven emlegetett egykori déli és északi veteránok megbékélését hirdette, hanem az ellenállást a megszállónak tekintett – és sokszor akként is viselkedő – északi katonai hatóságokkal szemben. Az általa vezetett Ku-Klux-Klan számos erőszakos cselekedetet, gyilkosságot, kínzást követett el az Északról érkezett, a déliek által megvetően csak „tarisznyásnak” vagy „kalandornak” csúfolt tisztviselők, az északiakkal együttműködő déli fehérek és a felszabadított rabszolgák ellen. Forrest később maga is megundorodott az erőszaktól, és amikor kezdett kicsúszni a gyeplő a kezéből, feloszlatta a mozgalmat, sőt később már hangoztatta a feketék egyenlő jogait.

Nem mentve Forrestet leszögezhetjük, hogy a Ku-Klux-Klan története minimum három szakaszra osztható, és az 1865-1871 között létező mozgalom nem teljesen egyenlő az 1915-ben újjáalapítottal, sem az 1960-as évek mozgalmával. Míg az 1865-ös alapítású mozgalom a feketék és katolikusok mellett az északi katonai és polgári hatóságokban, valamint velük együttműködő déli fehérekben jelölte ki az ellenséget, addig az 1915-ben megalapított mozgalom a zsidókat, az alkoholtilalom ellenzőit, a szakszervezeteket és a szocialistákat is ellenségei közé sorolta. Az 1915-ös mozgalom már nemcsak a Dél agrárállamaiban örvendett népszerűségnek, hanem, döbbenetes módon, az urbánusabb és ipari jellegű északi államokban is.

Forrest és társai magukat egy olyan gerillamozgalomnak tekintették, amely újra fölemeli a porból az megtépázott András-keresztes zászlót. Közben nem akarták észrevenni a realitást, amire különben más konföderációs tisztek, akik visszatértek az eke szarva mellé, vagy a katedrára, figyelmeztettek: hogy az északi rekonstrukció nemcsak korrupciót hozott, hanem magával hozta például a fejlődést az oktatásügy terén. Hogy nemcsak a feketék, hanem a déli szegény fehérek (a régi, rabszolgatartó földbirtokos elit által megvetően „white trash”, „vörösnyakú”, „piszokevő” és ennél is durvább jelzőkkel illetett réteg) művelődési, oktatási és gazdasági helyzete is – ha kis mértékben is – javult.

Sok egykori konföderációs veterán szorgalmazta a szegény emberek összefogását, bőrszínre való tekintet nélkül, elvetvén a szélsőségeket. A polgárháború emléke annyira forró téma volt, hogy még a farmer- és munkásmozgalmaknak is fejtörést okozott, miként nyúljanak ehhez a témához. Utóbbiak is hajlamosak voltak Délen a feketék szeparációjára: a szociális igazságosságot a fehér szegény igazságával azonosították. A helyzetet bonyolította, hogy a déli fehér lakosság jelentős része a szociális vesztesek pártjával azonosította a Demokrata Pártot. A Demokrata Párt lehetett bármilyen korrupt, lehetett bármilyen maradi, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára.

Azok az erők, például az agrárpopulista mozgalom, amelyek a fehér és fekete szegény emberek összefogását hirdették, nem tudtak, vagy csak nagyon sporadikusan voltak képesek harmadik erőként szerepelni a Republikánus és Demokrata Párt mellett. 1892-ben a Néppárt (Populista Párt) déli vereségéhez nagymértékben hozzájárult, hogy a párt hirdette a feketékkel, mi több a „jenkikkel” való összefogást. Hiába állított a párt alelnökjelöltként egy volt konföderációs tábornokot, ezzel sem tudta megnyerni a déli lakosság többségét. A déli fehérek jelentős része számára – a kiváló Jan Assman történész szavával – a polgárháború és a rekonstrukció a „forró emlékezet” része volt.

A populisták nem számoltak azzal, hogy él még a polgárháborús nemzedék, továbbá felnőtt egy generáció nőtt fel a bizalmatlanság és „jenkiellenesség” légkörében. A Demokrata Párt lehetett bármilyen elavult, a republikánusokhoz hasonlóan korrupt, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára. A Néppárt túlságosan egalitárius, túlságosan színvak, és Észak felé túlságosan békülékeny volt ahhoz, hogy elfogadják. Ezzel szemben a Demokrata Párt kínálta fel az érzelmi azonosulás lehetőségét.

Az 1960-as, 1970-es évekbe kezdődött meg a Dél lassú átfordulása: miközben a Demokrata Párt elmozdult a fekete polgárjogi törekvések elfogadása felé, a fehér rétegek nagy része a Republikánus Párthoz csatlakozott, amely zászlajára tűzte a tagállami jogok védelmét. Így válhatott valósággá, hogy Tennessee, Forrest szűkebb pátriája az 1960-as évek óta a Republikánus Párt hátországának számít.

A polgárháború és rekonstrukció emlékezete még generációkkal később, az 1950-60-as években is befolyásolták a politikai vitákat. És ahogyan láthatjuk a mostani Nathan B. Forrest-ügy kapcsán, az emlékezetpolitikai viták tüze nem hűlt ki. Mindenesetre a kormányzó döntése aligha tekinthető bölcsnek, hiszen egy emléknap akkor jó, ha azzal mindenki tud azonosulni. Forrest tevékenységében az a hat év, amíg a Klan élén állt, sötét folt. Aligha alkalmas személy egy államban az összetartozás-tudat kialakítására. Ettől persze a Demokrata Párt nem spórolhatja meg, hogy szembenézzen azzal: emlékezetpolitikai viták és a Dél rasszizmussal való vádolása helyett valódi, kézzelfogható szociális reformokat kell javasolnia.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa