Hogyan kell mindent másképp csinálni? - Interjú Vörös István költő-íróval

„Bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott” – mondja Vörös István József Attila-díjas költő, író, műfordító, akit A szabadság első éjszakája című legújabb novelláskötete apropóján a mágikus realizmusról, a sci-firől és a Hraballal való kapcsolatáról is kérdeztünk.

Tizenkét év terméséből válogat az Ünnepi Könyvhétre megjelent, A szabadság első éjszakája című kötet. A négy fejezetben – Milyenek a szegények?; Milyenek az ételek?; Milyen a történelem?; Milyenek a migránsok? – közölt 42 írás között novellák, (tárca)novellasorozatok, kisregény is megfér – és mindez akár regényként is olvasható. Mennyire kellett „utógondoznia” a kötet összeállításakor az írásokat, hogy ha asszociatív módon is, de felkínálja a regényszerűséget?

Nem igazán, mivel ahogy a fejezetek is mutatják, az egyes novellák eleve ciklusszerűen jöttek létre vagy éppen nagyepikai alkotásnak indultak, így egy lazább szerkezetű regényként is olvashatók. A legegyértelműbb e tekintetben a 2016-ban az Élet és Irodalomban közölt úgynevezett „migránssimogató”-sorozat – akkor még nem számított akkora merészségnek azt mondani a menekültekről, hogy inkább segítségre szoruló emberek, nem pedig bűnözők. A Milyenek az ételek? ciklus is külön könyvnek, regények indult annak idején. A gyerekkori, családi emlékeimet kapcsoltam egy kitalált településhez, Bakonymérőhöz, amihez a móri élményeim szolgáltak alapul. De nem akartam Bakonymérőből magyar Macondót csinálni – ha valamit kerülni szeretnék, az a mágikus realizmus. Nem mintha nem lennének a szövegeimben szürrealista elemek, de azt veszem észre, hogy mind a magyar, mind a külföldi kollégák előszeretettel használják a mágikus realista elemeket akkor, ha valamit éppen nem tudnak megoldani a szövegeikben. Ahogy hatalmas erővel berobbant annak idején Márquezzel, Rushdie-val, s bizonyos értelemben már előfutárként A bádogdobbal Grassnál a nagyepikai mágikus realizmus, úgy ma a legnagyobb üresjárat, amitől távol szeretnék maradni, eltolom magamtól. Ahogy a könyv első fejezetében egyes írásokban bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott. Ezek mellett persze olyan írások is helyet kaptak itt, melyek drámák kimaradt jeleneteiből íródtak novellákká, vagy éppen egy eredetileg monodrámának írt mű váltott formát…

Ugye a Hruscsov pincére voltam című elbeszélésről van szó, amit monodráma formájában az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház mutatott be, és ami egy Hrabal-hommage, egyben -kritika és -paródia is? Csehistaként, íróként hogyan változott a viszonya az évek alatt Hrabalhoz?

Abból a szempontból nem változott, hogy a 20. század egyik legjelentősebb írójának tartom, folyamatosan. Bár Ludvík Vaculík és Milan Kundera műveiről írtam a disszertációmat, és az előbbihez személyesen is közelebb állok, mégis Hrabal az, aki íróként megkerülhetetlen – tőle próbálom megtanulni, hogyan kell mindent másképp csinálni. Stilisztikailag, kompozíció, dramaturgia és gondolatiság szempontjából is.

Az átírások terén is egyedi jelenség volt – erre a cenzúra miatt szüksége is volt. A túlságosan zajos magányt először Apollinaire-szerű szabadversben írta, majd újragondolta prózában, beszélt nyelvi formában, a végső változatban aztán egy sokkal irodalmibb nyelven beszél a figura – és ezt az árnyalatot magyarul nem is lehet igazán érzékeltetni, mert nálunk nem válik ilyen élesen szét a beszélt és az irodalmi nyelv…

És a két – a cseh és a magyar – irodalom mennyire jár külön utakon? Nemrég jelent meg Ivan Wernisch Út Asgábádba című, ön által fordított verseskötete, 3 évvel Petr Hruška Mondom neked című könyvét követve – nem mondhatni, hogy nem közvetít a két költészet között. Mennyire hatnak egymásra?

A magyar irodalom a 19. században volt hatással a csehre: elsősorban Petőfi és Jókai. Most fordítva van: a prózában Hašek, Čapek, Kundera, Hrabal, a költészetben Vladimír Holan, Vítězslav Nezval, Jaroslav Seifert van hatással a magyar irodalomra – a fordításaimmal pedig a „lyukakat” igyekszem betömni. Jó lenne a Madáchot cseh nyelvre átültető Jaroslav Vrchlickýtől is egy kötetet lefordítani, hihetetlenül nagy formátumú, Kosztolányi-formaérzékű, sokat író újító volt a 19. század második felében.

De a cseheken kívül is alapvető lenne, hogy a mostani nagyságokat lefordítsuk és kötetben megjelentessük, mert nélkülük egyre inkább elszeparálódunk a világtól. Kérdezhetik erre, persze, ki olvas manapság költészetet?, de ha a legműveltebbek is elmaradnak, akkor az egész ország is elmarad.

Az elmaradásról jut eszembe: drámaszerzőként hogy érinti a színházi taopénzek elosztásának újraszervezése?

Íróként nem érint, mert eddig is mondhatni grátisz írtam a darabjaimat. Nézőként és a színészekkel szolidáris emberként persze érint a kultúrpolitikának az a törekvése, hogy felszámolják az alternatívnak nevezett színházakat. Érint, mert az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház rendezője, aki eddig három darabomat – Presszó-szonáta, Találkozások önmagammal, Hruscsov pincére voltam – is színre vitte, hiába hozott létre színházat a városban, ahol addig nem volt, ha most állást kell keresnie, ha nem tud fiatal színészeket alkalmazni. A város meg eddig sem nyújtott támogatást, örül, hogy a pénze nélkül is vannak premierek, vendégjátékok.

Tiszta kulturális disztópia, mintha csak a kötetében lévő írások egyike lenne. Ám emellett – nagy örömömre – direktebb zsánerként a sci-fi is jelen van az írásai között (lásd A magára maradt gép melankóliája című novellát). Pár éve a Galaktika 300. és 303. számában is szerepelt egy (folytatásban közölt) novellával (Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre). Ezek szerint nem olyan elutasító a peremműfajokkal szemben, mint ahogy azt a kortárs szépírókról feltételezik?

Az említett sci-fi novellák egy készülő, ám félbemaradt sci-fi regény részei. A sci-fiből is azokat szeretem, amelyek nem a megszokott írói megoldásokat kínálják, a közhelyeket, toposzokat unom. Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című, irodalmilag is kiváló regényében 200 évet ugrik az időben, és egész más szereplőkkel folytatja a cselekményt, ez a hagyományos prózában elképzelhetetlen. A sokkal irodalmibbnak tartott Bradbury Marsbéli krónikáit viszont nem bírtam elolvasni. Ellenben Philip K. Dick elbeszélései nagyon izgalmasak. Odavagyok az orosz urban fantasyért is, Lukjanyenko könyveit mind olvastam… Olyannyira bejött, hogy fölvetettem a Galaktikának, mi lenne, ha írnék egy budapesti folytatást az Őrség-sorozathoz. Lukjanyenkónak tetszett az ötlet, de az ügynökségeken megbukott a terv.

Máshol viszont sikerrel valósulnak meg az elgondolásai, sőt mintha duplázna. A kötetbeli A sárga képeslap, avagy felmentés a sorstalanságból című novella – melynek részletét a Nyitott mondat június 14-i számában közöltük – mintha a 2B Galéria Waldsee 1944 kiállítására írt 30 szavas auschwitzi levelezőlap „párja” lenne. Kevés volt a 30 szó?

Amikor a kiállítás kurátora, Böröcz László fölkért a projektre, csak úgy tudtam megírni azt a bizonyos levelezőlapot, ha előtte köré teremtek egy novellát, aminek világában aztán megszületik a levelezőlap. Beleépítettem Kertész Imre Sorstalanságát is, szó szerinti bekezdéseket vettem át a regényből, a szerkesztéskor aztán figyelnem kellett, nehogy valaki belejavítson egy Kertész-mondatba.

A „szociálisan érzékeny” kötet két utolsó szatirikus írása egy kulturált, békés és egy harcos, bunkóságot piedesztálra emelő (világ)társadalom túlkapásait szortírozza. A két világ egymásból fejlődött, egymást váltja. A mi mostani életünket efféle határhelyzetben látom, csak azt nem értem, ha eddig az európai, liberális ízlés „ülte torát” a kultúrában, hogyan termelte ki magából ezt a ma már uralkodó, eszményített böszmeséget? Mekkora ebben a nemzedéke felelőssége?

Mindannyian súlyos felelősséggel tartozunk a kialakult helyzetért. Azok is, akik „csak” hagyták, hogy idáig jussunk. Szerintem a rendszerváltáskor nagyon sok minden félrement; volt, amit előre is lehetett látni, volt, amit nem. Az értelmiség bocsánatkérő pózba vágta magát, mondván, sajnos nem mi vagyunk az értéktermelők, a mai kor hőse a vállalkozó – és egymás után adta fel a pozícióit. Először a tv-ből, aztán a rádióból, mindenhonnan visszavonult. Ezt nem lett volna szabad, és nem azért, mert ez egy hatalmi harc, hanem mert a kultúra, amit létrehoz, így tud eljutni azokhoz az emberekhez, akik amúgy nem férnek hozzá. Elengedtük a kezét a szélesebb közönségünknek, akinek pedig lelki igénye lenne a kultúrára. És láthatóan fuldokolnak ettől a hiánytól, még ha már nem is tudják, hogy erre van szükségük.

+1 kérdés

Számos tervezett, még el nem készült művet említett, de az eddigi életműve sem azt sugallja, hogy nincsenek ötletei. Mi várható legközelebb?

Idén már két verseskötetet megírtam. Pakolás közben megtaláltam az első kötetem előtt írt verseim kéziratát – gyakorlatilag átírtam az összes verset, ez az egyik. A másik szintén – de máshogy – átiratgyűjtemény: József Attila összes nagy versét átírtam, a tervezett könyv együtt közölné az eredetiket az enyémekkel. Született egy evangéliumátiratom is; de van egy szonettekből álló könyvem is, ami már egy éve fekszik egy kiadónál, válaszra és remélhetően kiadásra várva. Korábban felkérésre írtam egy vidám kísértettörténetet, ennek könyvvé formálásán dolgozom most. És ha már a gyerekeknél tartunk, kiadásra vár egy gyerekverskötetem is. Ami konkrét megjelenés előtt áll, az az eddigi versműfordításaim gyűjteménye – úgy 600-700 oldalas könyv –, ami alapján egészen szépen kirajzolódik egy 19-20. századi költészetkép.