Hogyan kell mindent másképp csinálni? - Interjú Vörös István költő-íróval

Publikálás dátuma
2019.08.10. 12:56

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott” – mondja Vörös István József Attila-díjas költő, író, műfordító, akit A szabadság első éjszakája című legújabb novelláskötete apropóján a mágikus realizmusról, a sci-firől és a Hraballal való kapcsolatáról is kérdeztünk.
Tizenkét év terméséből válogat az Ünnepi Könyvhétre megjelent, A szabadság első éjszakája című kötet. A négy fejezetben – Milyenek a szegények?; Milyenek az ételek?; Milyen a történelem?; Milyenek a migránsok? – közölt 42 írás között novellák, (tárca)novellasorozatok, kisregény is megfér – és mindez akár regényként is olvasható. Mennyire kellett „utógondoznia” a kötet összeállításakor az írásokat, hogy ha asszociatív módon is, de felkínálja a regényszerűséget?  Nem igazán, mivel ahogy a fejezetek is mutatják, az egyes novellák eleve ciklusszerűen jöttek létre vagy éppen nagyepikai alkotásnak indultak, így egy lazább szerkezetű regényként is olvashatók. A legegyértelműbb e tekintetben a 2016-ban az Élet és Irodalomban közölt úgynevezett „migránssimogató”-sorozat – akkor még nem számított akkora merészségnek azt mondani a menekültekről, hogy inkább segítségre szoruló emberek, nem pedig bűnözők. A Milyenek az ételek? ciklus is külön könyvnek, regények indult annak idején. A gyerekkori, családi emlékeimet kapcsoltam egy kitalált településhez, Bakonymérőhöz, amihez a móri élményeim szolgáltak alapul. De nem akartam Bakonymérőből magyar Macondót csinálni – ha valamit kerülni szeretnék, az a mágikus realizmus. Nem mintha nem lennének a szövegeimben szürrealista elemek, de azt veszem észre, hogy mind a magyar, mind a külföldi kollégák előszeretettel használják a mágikus realista elemeket akkor, ha valamit éppen nem tudnak megoldani a szövegeikben. Ahogy hatalmas erővel berobbant annak idején Márquezzel, Rushdie-val, s bizonyos értelemben már előfutárként A bádogdobbal Grassnál a nagyepikai mágikus realizmus, úgy ma a legnagyobb üresjárat, amitől távol szeretnék maradni, eltolom magamtól. Ahogy a könyv első fejezetében egyes írásokban bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott. Ezek mellett persze olyan írások is helyet kaptak itt, melyek drámák kimaradt jeleneteiből íródtak novellákká, vagy éppen egy eredetileg monodrámának írt mű váltott formát… Ugye a Hruscsov pincére voltam című elbeszélésről van szó, amit monodráma formájában az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház mutatott be, és ami egy Hrabal-hommage, egyben -kritika és -paródia is? Csehistaként, íróként hogyan változott a viszonya az évek alatt Hrabalhoz?  Abból a szempontból nem változott, hogy a 20. század egyik legjelentősebb írójának tartom, folyamatosan. Bár Ludvík Vaculík és Milan Kundera műveiről írtam a disszertációmat, és az előbbihez személyesen is közelebb állok, mégis Hrabal az, aki íróként megkerülhetetlen – tőle próbálom megtanulni, hogyan kell mindent másképp csinálni. Stilisztikailag, kompozíció, dramaturgia és gondolatiság szempontjából is. Az átírások terén is egyedi jelenség volt – erre a cenzúra miatt szüksége is volt. A túlságosan zajos magányt először Apollinaire-szerű szabadversben írta, majd újragondolta prózában, beszélt nyelvi formában, a végső változatban aztán egy sokkal irodalmibb nyelven beszél a figura – és ezt az árnyalatot magyarul nem is lehet igazán érzékeltetni, mert nálunk nem válik ilyen élesen szét a beszélt és az irodalmi nyelv… És a két – a cseh és a magyar – irodalom mennyire jár külön utakon? Nemrég jelent meg Ivan Wernisch Út Asgábádba című, ön által fordított verseskötete, 3 évvel Petr Hruška Mondom neked című könyvét követve – nem mondhatni, hogy nem közvetít a két költészet között. Mennyire hatnak egymásra?  A magyar irodalom a 19. században volt hatással a csehre: elsősorban Petőfi és Jókai. Most fordítva van: a prózában Hašek, Čapek, Kundera, Hrabal, a költészetben Vladimír Holan, Vítězslav Nezval, Jaroslav Seifert van hatással a magyar irodalomra – a fordításaimmal pedig a „lyukakat” igyekszem betömni. Jó lenne a Madáchot cseh nyelvre átültető Jaroslav Vrchlickýtől is egy kötetet lefordítani, hihetetlenül nagy formátumú, Kosztolányi-formaérzékű, sokat író újító volt a 19. század második felében. De a cseheken kívül is alapvető lenne, hogy a mostani nagyságokat lefordítsuk és kötetben megjelentessük, mert nélkülük egyre inkább elszeparálódunk a világtól. Kérdezhetik erre, persze, ki olvas manapság költészetet?, de ha a legműveltebbek is elmaradnak, akkor az egész ország is elmarad. Az elmaradásról jut eszembe: drámaszerzőként hogy érinti a színházi taopénzek elosztásának újraszervezése?  Íróként nem érint, mert eddig is mondhatni grátisz írtam a darabjaimat. Nézőként és a színészekkel szolidáris emberként persze érint a kultúrpolitikának az a törekvése, hogy felszámolják az alternatívnak nevezett színházakat. Érint, mert az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház rendezője, aki eddig három darabomat – Presszó-szonáta, Találkozások önmagammal, Hruscsov pincére voltam – is színre vitte, hiába hozott létre színházat a városban, ahol addig nem volt, ha most állást kell keresnie, ha nem tud fiatal színészeket alkalmazni. A város meg eddig sem nyújtott támogatást, örül, hogy a pénze nélkül is vannak premierek, vendégjátékok.
Tiszta kulturális disztópia, mintha csak a kötetében lévő írások egyike lenne. Ám emellett – nagy örömömre – direktebb zsánerként a sci-fi is jelen van az írásai között (lásd A magára maradt gép melankóliája című novellát). Pár éve a Galaktika 300. és 303. számában is szerepelt egy (folytatásban közölt) novellával (Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre). Ezek szerint nem olyan elutasító a peremműfajokkal szemben, mint ahogy azt a kortárs szépírókról feltételezik? Az említett sci-fi novellák egy készülő, ám félbemaradt sci-fi regény részei. A sci-fiből is azokat szeretem, amelyek nem a megszokott írói megoldásokat kínálják, a közhelyeket, toposzokat unom. Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című, irodalmilag is kiváló regényében 200 évet ugrik az időben, és egész más szereplőkkel folytatja a cselekményt, ez a hagyományos prózában elképzelhetetlen. A sokkal irodalmibbnak tartott Bradbury Marsbéli krónikáit viszont nem bírtam elolvasni. Ellenben Philip K. Dick elbeszélései nagyon izgalmasak. Odavagyok az orosz urban fantasyért is, Lukjanyenko könyveit mind olvastam… Olyannyira bejött, hogy fölvetettem a Galaktikának, mi lenne, ha írnék egy budapesti folytatást az Őrség-sorozathoz. Lukjanyenkónak tetszett az ötlet, de az ügynökségeken megbukott a terv. Máshol viszont sikerrel valósulnak meg az elgondolásai, sőt mintha duplázna. A kötetbeli A sárga képeslap, avagy felmentés a sorstalanságból című novella – melynek részletét a Nyitott mondat június 14-i számában közöltük – mintha a 2B Galéria Waldsee 1944 kiállítására írt 30 szavas auschwitzi levelezőlap „párja” lenne. Kevés volt a 30 szó? Amikor a kiállítás kurátora, Böröcz László fölkért a projektre, csak úgy tudtam megírni azt a bizonyos levelezőlapot, ha előtte köré teremtek egy novellát, aminek világában aztán megszületik a levelezőlap. Beleépítettem Kertész Imre Sorstalanságát is, szó szerinti bekezdéseket vettem át a regényből, a szerkesztéskor aztán figyelnem kellett, nehogy valaki belejavítson egy Kertész-mondatba. A „szociálisan érzékeny” kötet két utolsó szatirikus írása egy kulturált, békés és egy harcos, bunkóságot piedesztálra emelő (világ)társadalom túlkapásait szortírozza. A két világ egymásból fejlődött, egymást váltja. A mi mostani életünket efféle határhelyzetben látom, csak azt nem értem, ha eddig az európai, liberális ízlés „ülte torát” a kultúrában, hogyan termelte ki magából ezt a ma már uralkodó, eszményített böszmeséget? Mekkora ebben a nemzedéke felelőssége? Mindannyian súlyos felelősséggel tartozunk a kialakult helyzetért. Azok is, akik „csak” hagyták, hogy idáig jussunk. Szerintem a rendszerváltáskor nagyon sok minden félrement; volt, amit előre is lehetett látni, volt, amit nem. Az értelmiség bocsánatkérő pózba vágta magát, mondván, sajnos nem mi vagyunk az értéktermelők, a mai kor hőse a vállalkozó – és egymás után adta fel a pozícióit. Először a tv-ből, aztán a rádióból, mindenhonnan visszavonult. Ezt nem lett volna szabad, és nem azért, mert ez egy hatalmi harc, hanem mert a kultúra, amit létrehoz, így tud eljutni azokhoz az emberekhez, akik amúgy nem férnek hozzá. Elengedtük a kezét a szélesebb közönségünknek, akinek pedig lelki igénye lenne a kultúrára. És láthatóan fuldokolnak ettől a hiánytól, még ha már nem is tudják, hogy erre van szükségük. +1 kérdés Számos tervezett, még el nem készült művet említett, de az eddigi életműve sem azt sugallja, hogy nincsenek ötletei. Mi várható legkö­zelebb? Idén már két verseskötetet megírtam. Pakolás közben megtaláltam az első kötetem előtt írt verseim kéziratát – gyakorlatilag átírtam az összes verset, ez az egyik. A másik szintén – de máshogy – átiratgyűjtemény: József Attila összes nagy versét átírtam, a tervezett könyv együtt közölné az eredetiket az enyémekkel. Született egy evangéliumátiratom is; de van egy szonettekből álló könyvem is, ami már egy éve fekszik egy kiadónál, válaszra és remélhetően kiadásra várva. Korábban felkérésre írtam egy vidám kísértettörténetet, ennek könyvvé formálásán dolgozom most. És ha már a gyerekeknél tartunk, kiadásra vár egy gyerekverskötetem is. Ami konkrét megjelenés előtt áll, az az eddigi versműfordításaim gyűjteménye – úgy 600-700 oldalas könyv –, ami alapján egészen szépen kirajzolódik egy 19-20. századi költészetkép.

Hruscsov pincére voltam

Az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház legközelebb a Rengeteg Színház fesztiválon játssza Vörös István darabját, Szovátán, augusztus 14-én, 20.30-as kezdéssel a Sándor-villában.

Szerző

Lehet-e a jóért rosszat tenni? - Interjú On Sai sci-fi, fantasy és kalandregény íróval

Publikálás dátuma
2019.08.10. 11:00

Fotó: Könyvmolyképző
Két könnyed és szórakoztató űropera, négy galaktikus, 30 ezer bolygó között dúló űrháborúban játszódó kalandregény, egy ifjúsági fantasy, valamint egy sci-fi és fantasy novelláskötet után ősszel ismét egy, a fiatalabb korosztálynak szánt önálló regénnyel, majd kalandregény-sorozatának ötödik kötetével jelentkezik a titokzatos On Sai névre hallgató írónő. Rajongói szerint ő maga a magyar George R. R. Martin, ami a dedikálóasztalai előtt kígyózó sorok hosszúságának fényében akár igaz is lehet.
Július végén meghívott vendége volt a Csillagpont nevű debreceni református ifjúsági találkozónak – hogy kerül egy sci-fi író egy keresztény tematikájú rendezvényre?  Éppen emiatt hívtak meg, merthogy vallási science fiction íróként elég szorosan kapcsolódom ehhez a témához. A vallásit ne didaktikus értelemben értse, inkább annyit jelent, hogy a regényeim alapvetően lélektani, filozófiai és vallási problémákat taglalnak. Az űrben játszódó Szivárgó sötétség című kalandregény-sorozatban például van egy Star Wars-os vonal, a kalóz-császár háború mentén, de van benne keresztény­üldözés is. A mélyben arról szól, hogy Isten és a Gonosz valamiképpen újra belépne az emberek életébe, csak hát az emberiség már nem ismeri őket. A vallási science fiction a nemzetközi irodalomban jól ismert műfaj, gondoljunk csak például C. S. Lewis Narnia krónikáira vagy Ray Bradbury Az ember című novellájára, melyben Jézus bolygóról bolygóra jár és tanít. Mennyire van jelen ez a téma a kortárs magyar sci-fi irodalomban?  Rajtam kívül ketten még biztosan vannak, akik vallásos témákkal foglalkoznak, velük beszélgettünk a Csillagpont fesztiválon: Görgey Etelka református lelkész, a Csodaidők, illetve az Időcsodák című regénytetralógiák szerzője, illetve Cs. Szabó Sándor református teológus, aki többek között a Prón című keresztény regényt jegyzi. Neki egyébként ugyanabban az antológiában (Ellenérdek) jelent meg az egyik regénye, mint az én első, időutazásos novellám, A fajellenőr – avagy mentsd meg Krisztust! Miről beszélgettek? Hogy összeegyeztethető-e a fantasy műfaja a vallással vagy a hittel?  Az írással minden összehozható. Minden, ami az embert mélyen foglalkoztatja. Persze nem szájbarágósan. Arra törekszem, hogy miközben egyetemes problémák kerülnek egy-egy regényem fókuszába, ennek kapcsán ne válaszokat adjak, hanem kérdéseket tegyek fel. A Szivárgó sötétség első kötetében (Scar) például a szabad akarat léte vagy nemléte volt a szereplők legnagyobb problémája. Erre vonatkozóan rengeteg kérdésfeltevésem, nekik, a főhősöknek pedig számtalan válaszuk született. A második kötetben a „lehet-e a jóért rosszat tenni?” kérdéskört jártam körül. Az olvasók eldöntik, hogy azonosulnak-e valamelyik szereplővel – próbálom úgy megírni a történeteket, hogy a négy főhős közül ne legyen mindenki egyformán rokonszenves. A szimpátia a döntéseik fényében folyamatosan változik. Nincsen csak jó vagy csak rossz karakterem, minden attól függ, hogy egy adott helyzetben milyen módon reagálnak, illetve milyen következményei vannak a reakcióiknak. A jó és a gonosz harcában való eligazodás vagy az ehhez való viszonyulás volna az élet egyik értelme?  Inkább az, hogy miként definiáljuk önmagunkat. Ha megfigyeljük, még az utolsó sorozatgyilkos is jónak definiálja önmagát. Már ha nem pszichopata. Mindenki igazolja a tettei helyességét, még akkor is, ha teszem azt, népeket mészárol. Így válik igazán érdekessé, hogy mi a jó és a rossz. Van-e általános jó, amihez mérhetjük magunkat? Vagy mindenki a saját szubjektív igazságát hangoztatja? Nemcsak a fantasykben kérdés ez, a mindennapi életünkben éppúgy szembe jön. Ha nagyon áttételesen nézzük, már az is a jó és a rossz kérdését feszegeti, hogy például egy ügyetlenebb, gyengébb kollégát kivet-e a közösség vagy segít neki. Azt hiszem, ezeket a dolgokat valahogy le kell tisztítani, helyre kell tenni. Egy blogbejegyzésben arról ír, hogy miután már megvolt az ősszel megjelenő Vágymágusok kiindulópontja, még hiányoztak a dramaturgiai miértek. Aztán egyszer csak, munka közben, ahogy az aláfestő zenét szolgáltató YouTube tovább­ugrott a szokott metálról, felcsendült egy Majka–Curtis-szám, ami gördített egy nagyot a Vágymágusokon is. Szivacsként figyeli a környezetét, onnan meríti a tisztítanivaló vagy épp tisztázó megoldásokat?  Egyáltalán nem figyelem. Számomra az írás zárt szellemi folyamat, pont emiatt nagyon meglepő, ha akad olyan külső erő, mint például ez a dalszöveg is volt, ami hirtelen hatni kezd rám. Ilyenkor mindig meghökkenek, mert nagyon kevés dolog hat így. Általában van egy belső gondolkodási folyamat, az kanyarítja a történetet. Illetve előfordul olyan is, leginkább akkor, amikor novellát írok, hogy tudatosan kísérletezem, új dolgokat próbálok ki. Ezeknek az írásoknak gyakran valós társadalmi esemény az alapjuk. Most például az ökoszorongásról írok – eljátszottam a gondolattal, milyen lenne a jövőbeli világ. Novellát írni nem afféle úri passzió? Kifizetődik valamiben?  Fellendülőben a kispróza mostanában. Igaz, hogy sokáig nem annyira volt érdeklődés a novellás kötetekre, de például az Esővágy vagy Böszörményi Gyula Mindörökké várni című elbeszélésgyűjteménye már olyannyira sikeresek lettek, hogy a kiadónk elindított egy antológiasorozatot, melynek most már a harmadik kötete jelenik meg idén karácsonyra. Vágyom rád! lesz a címe. Ahogy az oldalán lévő kommenteket olvasom, a rajongók az Artúrt, azaz a Szivárgó sötétség következő epizódját vágyják nagyon. Milyen kérdésfeltevésekkel készül benne?  Például, hogy meg lehet-e ölni pár ezer embert annak érdekében, hogy győzzön a jó. Háborús helyzetben ez alapvető kérdés. Hogy mit lehet megtenni? Meddig lehet elmenni? Az Artúr fő kérdése, hogy milyen áron hozzák meg a szereplők a döntéseiket. +1 kérdés Honnan az On Sai név? Jelent valamit?  A bonsaiból ered. Egyszerű szójáték. 

On Sai

civilben, Varga Beátaként a Könyvmolyképző vezető szerkesztője. A Könyvmolyképző íróiskolájának megalapítója, valamint az Aranymosás Irodalmi Magazin vezetője, az Aranymosás Irodalmi Válogató nevű regényíró-pályázat megvalósítója. Gyakran nyilvánul meg a világ létezését veszélyeztető társadalmi kérdések kapcsán – Mentsd meg a holnapot! címmel jelenleg is zajlik egy környezetvédelmi játék az írói oldalán, melyre szombat estig még be lehet csatlakozni egy-egy Mit tettél ma a földért? tematikájú fotóval. A pályázók On Sai-regényeket nyerhetnek!

Szerző

Zoltán Gábor: Áldozat (esszénovella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:24

Modern házakból is lehet zegzugos kis utcát építeni, lehet olyan teret formálni, ami kívülről, a külső utakról nem látható és nem is sejthető. Ha az egész háztömb csupa egy időben és hasonló stílusban épült házból áll, feltételezhető, hogy gondos és hozzáértő tervezőmunka eredménye. Valaki elképzelte, felvázolta ezt az épületegyüttest, mások pedig meglátták benne jövendő otthonukat. Akik itt építtettek maguknak házat, és akik az elkészült lakásokat kibérelték, megengedhették maguknak a korszerű épületek kényelmét és megbízhatóságát, de a villák és tágas kertek luxusát már nem, vagy ha megengedhették is, jobbnak látták szerényen meghúzódni a budai domboldalon, abban a keskeny sávban a kertes házak és a bérpaloták, bérkaszárnyák között. Ezekben a házakban minden lakás ablakai a fákkal beültetett, csendes utcára vagy a belső udvarra néztek. De a belső udvar a legkevésbé se hasonlított a hagyományos házak sárga köves, fénytelen udvaraira – ez a többi hasonló ház által határolt, gondozott kert volt virágokkal, facsemetékkel, kerti bútorokkal. A fák még nem nőhettek a házak fölé, mire kitört a háború, és elkezdődött a város ­ostroma. Az egyik ház tulajdonosa egy bankár volt és két testvére. Keresztények. Az 1944-es lakásösszeírás szerint a ház összesen 11 lakása közül egynek sem „sárga csillag viselésére kötelezett személy” a főbérlője. Eszerint szerencsések voltak, nem kellett tartaniuk a kellemetlenségektől, melyek amazokat, a kötelezetteket érték. Ugyanakkor ők is ki lehettek téve annak, hogy besorozzák és frontra vigyék őket, illetve, hogy a bombázások vagy tüzérségi támadások áldozataivá váljanak. A helyzetet bonyolíthatta, ha a főbérlő valamelyik családtagja mégiscsak zsidó származású volt. Mint ahogy ennek a bizonyos bankárnak a felesége az volt valóban. A rendelkezések szerint a házban ilyen személy nem tartózkodhatott. El kellett volna búcsúzniuk, szépen vagy kevésbé szépen, és a nőnek el kellett volna mennie egy zsidók tartózkodási helyeként sárga csillaggal megjelölt házba, illetve annak kiürítése után a gettóba. Értelemszerűen, ha időközben a hatóságok vagy más intézkedésre jogosult szervek úgy rendelkeznek, más további helyekre. Minthogy az akkor ötvennyolc éves férfi úgy határozott, hogy ellenszegül az érvényes rendelkezéseknek, és maga mellett tartja nála három évvel fiatalabb feleségét, feltételezem, hogy erős kötelék fűzte őket egymáshoz, és hogy bízott a házban lakó testvéreiben, azok családjában és az összes többi ott lakóban, a házmestert is beleértve. Mindenképpen bízott rejtekükben, az otthonos házban és a barátságos környékben. Szintén feltételezem, hogy időben gondoskodott tartalékokról, ételről-italról, hogy ne kelljen nélkülözniük.
Számítása helytállónak bizonyult. Átvészelték áprilist, mikortól sárga csillagot kellett magukra tűzniük a zsidóknak, átvészelték az összeköltöztetést, a gettósítást, több ezer fővárosi zsidó elhurcolását és kivégzését, azután átvészelték a bombázásokat és a tüzérségi támadásokat is. Már csak két hét volt hátra az ostromból, mikor egy razzia során leleplezték a nőt. „Csak két hét”, milyen könnyen szaladnak ki a szavak, könnyen és értelmetlenül. Ha tizennégy napról van szó, és minden napnak huszonnégy órájáról, melynek akármelyikében jöhetnek a nyilasok, az végtelenül hosszú idő. És igaz, hogy a német és magyar katonák meg a nyilasok akkor már csak néhány négyzetkilométernyi területet tartottak ellenőrzésük alatt, de ott, azon a szűk földdarabon ők voltak élet és halál urai. Dörömbölhettek kapun és lakásajtón. Ordíthattak, káromkodhattak. Feldönthették a bútorokat. Ráncigálhatták, lökdöshették az embereket. Parancsolhattak. Megparancsolhatták a nőnek, hogy menjen velük. Amikor a férfi azt mondta, hogy azt nem hagyja, röhöghettek. Mégis mivel tudja megakadályozni, hogy elvigyék, kérdezhették tőle kajánul. Amikor a férfi azt mondta, hogy akkor ő is megy, rávághatták, hogy azt nem tanácsolják neki. És újfent röhöghettek.  Öt percnél nem hosszabb az út. Egy villába kísérték őket. Akkor ott rendezkedtek be a helyi nyilasok. Ha a férfi azt remélte, ez idő alatt törnek át az oroszok, vagy a németek épp akkorra belátják, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és bejelentik a fegyverletételt, vagy hogy a villában talál egy értelmes vezetőt, aki meggyőzhető ha nem is az emberségesség, hanem a kölcsönös előnyök jegyében, tévedett. Én csak azt remélem, korábbi éveikben ki tudták élvezni közös életüket, jártak Balatonfüreden és Velencében, más szép helyeken, és boldoggá tették egymást, amennyire lehetséges volt, mert mikor a kihallgatásnak nevezett procedúra közben kiderült, hogy a nő élve nem távozhat a villából, a férfi megrúgta a nyilas parancsnokot. A nemi szervét célozta meg a cipőorrával. Ezután a helyiségben tartózkodók rájuk vetették magukat, és a férfit és a nőt is agyonverték. Azt is remélem, hogy nem voltak gyerekeik. Hogy nem kellett azzal a tudattal tovább élniük, hogy anyjukat és apjukat a lakásuk közvetlen közelében szintén helyi lakosok, úgyszólván szomszédaik, agyonverték. Tetemüket a villa kertjében ásott gödörbe dobták. Körülbelül hatvan évvel később egy emlékművet állítottak az ostrom során elhunyt áldozatok, a hős védők tiszteletére. Annak a villának közvetlen közelében, amiben a férfit és a nőt agyonverték. Akadtak, akik helytelenítették ezt az emlékállítást, amivel csak azt érték el, hogy az emlékállítók még elszántabban dicsérték a németek és magyar szövetségeseik hősiességét, és még megvetőbben szóltak azokról az idegenszívűekről, akik ezt a helytállást semmibe veszik. Az emlékmű leghangsúlyosabb eleme egy iromba kard, amin egy rikoltó madár ül. Alatta pedig betűkkel lyuggatott bronzcsíkok húzódnak. Sok-sok név, értelemszerűen „az áldozatok”. Hogy melyikük mikor és mi módon áldozta fel magát, arra vonatkozó adatok nem láttak napvilágot, és az illetékesek – a kerületi önkormányzat hivatalnokai – egyértelműen jelezték, hogy nem is áll szándékukban ilyen adatokat közzétenni. A nevek egyike a bankáré, aki elkísérte feleségét a nyilasházba. Mellette kettővel az egyik legvéresebb kezű helyi nyilasé olvasható. A bankár feleségének, annak a zsidó származású nőnek a nevét, bár keresem, sehogy se találom a bronzcsíkokon.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:26