Zoltán Gábor: Áldozat (esszénovella)

Modern házakból is lehet zegzugos kis utcát építeni, lehet olyan teret formálni, ami kívülről, a külső utakról nem látható és nem is sejthető. Ha az egész háztömb csupa egy időben és hasonló stílusban épült házból áll, feltételezhető, hogy gondos és hozzáértő tervezőmunka eredménye. Valaki elképzelte, felvázolta ezt az épületegyüttest, mások pedig meglátták benne jövendő otthonukat.

Akik itt építtettek maguknak házat, és akik az elkészült lakásokat kibérelték, megengedhették maguknak a korszerű épületek kényelmét és megbízhatóságát, de a villák és tágas kertek luxusát már nem, vagy ha megengedhették is, jobbnak látták szerényen meghúzódni a budai domboldalon, abban a keskeny sávban a kertes házak és a bérpaloták, bérkaszárnyák között.

Ezekben a házakban minden lakás ablakai a fákkal beültetett, csendes utcára vagy a belső udvarra néztek. De a belső udvar a legkevésbé se hasonlított a hagyományos házak sárga köves, fénytelen udvaraira – ez a többi hasonló ház által határolt, gondozott kert volt virágokkal, facsemetékkel, kerti bútorokkal.

A fák még nem nőhettek a házak fölé, mire kitört a háború, és elkezdődött a város ostroma.

Az egyik ház tulajdonosa egy bankár volt és két testvére. Keresztények. Az 1944-es lakásösszeírás szerint a ház összesen 11 lakása közül egynek sem „sárga csillag viselésére kötelezett személy” a főbérlője. Eszerint szerencsések voltak, nem kellett tartaniuk a kellemetlenségektől, melyek amazokat, a kötelezetteket érték. Ugyanakkor ők is ki lehettek téve annak, hogy besorozzák és frontra vigyék őket, illetve, hogy a bombázások vagy tüzérségi támadások áldozataivá váljanak.

A helyzetet bonyolíthatta, ha a főbérlő valamelyik családtagja mégiscsak zsidó származású volt. Mint ahogy ennek a bizonyos bankárnak a felesége az volt valóban. A rendelkezések szerint a házban ilyen személy nem tartózkodhatott. El kellett volna búcsúzniuk, szépen vagy kevésbé szépen, és a nőnek el kellett volna mennie egy zsidók tartózkodási helyeként sárga csillaggal megjelölt házba, illetve annak kiürítése után a gettóba. Értelemszerűen, ha időközben a hatóságok vagy más intézkedésre jogosult szervek úgy rendelkeznek, más további helyekre.

Minthogy az akkor ötvennyolc éves férfi úgy határozott, hogy ellenszegül az érvényes rendelkezéseknek, és maga mellett tartja nála három évvel fiatalabb feleségét, feltételezem, hogy erős kötelék fűzte őket egymáshoz, és hogy bízott a házban lakó testvéreiben, azok családjában és az összes többi ott lakóban, a házmestert is beleértve. Mindenképpen bízott rejtekükben, az otthonos házban és a barátságos környékben. Szintén feltételezem, hogy időben gondoskodott tartalékokról, ételről-italról, hogy ne kelljen nélkülözniük.

Számítása helytállónak bizonyult. Átvészelték áprilist, mikortól sárga csillagot kellett magukra tűzniük a zsidóknak, átvészelték az összeköltöztetést, a gettósítást, több ezer fővárosi zsidó elhurcolását és kivégzését, azután átvészelték a bombázásokat és a tüzérségi támadásokat is. Már csak két hét volt hátra az ostromból, mikor egy razzia során leleplezték a nőt.

„Csak két hét”, milyen könnyen szaladnak ki a szavak, könnyen és értelmetlenül. Ha tizennégy napról van szó, és minden napnak huszonnégy órájáról, melynek akármelyikében jöhetnek a nyilasok, az végtelenül hosszú idő. És igaz, hogy a német és magyar katonák meg a nyilasok akkor már csak néhány négyzetkilométernyi területet tartottak ellenőrzésük alatt, de ott, azon a szűk földdarabon ők voltak élet és halál urai. Dörömbölhettek kapun és lakásajtón. Ordíthattak, káromkodhattak. Feldönthették a bútorokat. Ráncigálhatták, lökdöshették az embereket. Parancsolhattak.

Megparancsolhatták a nőnek, hogy menjen velük.

Amikor a férfi azt mondta, hogy azt nem hagyja, röhöghettek. Mégis mivel tudja megakadályozni, hogy elvigyék, kérdezhették tőle kajánul.

Amikor a férfi azt mondta, hogy akkor ő is megy, rávághatták, hogy azt nem tanácsolják neki. És újfent röhöghettek.

Öt percnél nem hosszabb az út. Egy villába kísérték őket. Akkor ott rendezkedtek be a helyi nyilasok. Ha a férfi azt remélte, ez idő alatt törnek át az oroszok, vagy a németek épp akkorra belátják, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és bejelentik a fegyverletételt, vagy hogy a villában talál egy értelmes vezetőt, aki meggyőzhető ha nem is az emberségesség, hanem a kölcsönös előnyök jegyében, tévedett.

Én csak azt remélem, korábbi éveikben ki tudták élvezni közös életüket, jártak Balatonfüreden és Velencében, más szép helyeken, és boldoggá tették egymást, amennyire lehetséges volt, mert mikor a kihallgatásnak nevezett procedúra közben kiderült, hogy a nő élve nem távozhat a villából, a férfi megrúgta a nyilas parancsnokot. A nemi szervét célozta meg a cipőorrával. Ezután a helyiségben tartózkodók rájuk vetették magukat, és a férfit és a nőt is agyonverték.

Azt is remélem, hogy nem voltak gyerekeik. Hogy nem kellett azzal a tudattal tovább élniük, hogy anyjukat és apjukat a lakásuk közvetlen közelében szintén helyi lakosok, úgyszólván szomszédaik, agyonverték.

Tetemüket a villa kertjében ásott gödörbe dobták.

Körülbelül hatvan évvel később egy emlékművet állítottak az ostrom során elhunyt áldozatok, a hős védők tiszteletére. Annak a villának közvetlen közelében, amiben a férfit és a nőt agyonverték. Akadtak, akik helytelenítették ezt az emlékállítást, amivel csak azt érték el, hogy az emlékállítók még elszántabban dicsérték a németek és magyar szövetségeseik hősiességét, és még megvetőbben szóltak azokról az idegenszívűekről, akik ezt a helytállást semmibe veszik.

Az emlékmű leghangsúlyosabb eleme egy iromba kard, amin egy rikoltó madár ül. Alatta pedig betűkkel lyuggatott bronzcsíkok húzódnak. Sok-sok név, értelemszerűen „az áldozatok”. Hogy melyikük mikor és mi módon áldozta fel magát, arra vonatkozó adatok nem láttak napvilágot, és az illetékesek – a kerületi önkormányzat hivatalnokai – egyértelműen jelezték, hogy nem is áll szándékukban ilyen adatokat közzétenni.

A nevek egyike a bankáré, aki elkísérte feleségét a nyilasházba. Mellette kettővel az egyik legvéresebb kezű helyi nyilasé olvasható. A bankár feleségének, annak a zsidó származású nőnek a nevét, bár keresem, sehogy se találom a bronzcsíkokon.