Zoltán Gábor: Áldozat (esszénovella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:24

Modern házakból is lehet zegzugos kis utcát építeni, lehet olyan teret formálni, ami kívülről, a külső utakról nem látható és nem is sejthető. Ha az egész háztömb csupa egy időben és hasonló stílusban épült házból áll, feltételezhető, hogy gondos és hozzáértő tervezőmunka eredménye. Valaki elképzelte, felvázolta ezt az épületegyüttest, mások pedig meglátták benne jövendő otthonukat. Akik itt építtettek maguknak házat, és akik az elkészült lakásokat kibérelték, megengedhették maguknak a korszerű épületek kényelmét és megbízhatóságát, de a villák és tágas kertek luxusát már nem, vagy ha megengedhették is, jobbnak látták szerényen meghúzódni a budai domboldalon, abban a keskeny sávban a kertes házak és a bérpaloták, bérkaszárnyák között. Ezekben a házakban minden lakás ablakai a fákkal beültetett, csendes utcára vagy a belső udvarra néztek. De a belső udvar a legkevésbé se hasonlított a hagyományos házak sárga köves, fénytelen udvaraira – ez a többi hasonló ház által határolt, gondozott kert volt virágokkal, facsemetékkel, kerti bútorokkal. A fák még nem nőhettek a házak fölé, mire kitört a háború, és elkezdődött a város ­ostroma. Az egyik ház tulajdonosa egy bankár volt és két testvére. Keresztények. Az 1944-es lakásösszeírás szerint a ház összesen 11 lakása közül egynek sem „sárga csillag viselésére kötelezett személy” a főbérlője. Eszerint szerencsések voltak, nem kellett tartaniuk a kellemetlenségektől, melyek amazokat, a kötelezetteket érték. Ugyanakkor ők is ki lehettek téve annak, hogy besorozzák és frontra vigyék őket, illetve, hogy a bombázások vagy tüzérségi támadások áldozataivá váljanak. A helyzetet bonyolíthatta, ha a főbérlő valamelyik családtagja mégiscsak zsidó származású volt. Mint ahogy ennek a bizonyos bankárnak a felesége az volt valóban. A rendelkezések szerint a házban ilyen személy nem tartózkodhatott. El kellett volna búcsúzniuk, szépen vagy kevésbé szépen, és a nőnek el kellett volna mennie egy zsidók tartózkodási helyeként sárga csillaggal megjelölt házba, illetve annak kiürítése után a gettóba. Értelemszerűen, ha időközben a hatóságok vagy más intézkedésre jogosult szervek úgy rendelkeznek, más további helyekre. Minthogy az akkor ötvennyolc éves férfi úgy határozott, hogy ellenszegül az érvényes rendelkezéseknek, és maga mellett tartja nála három évvel fiatalabb feleségét, feltételezem, hogy erős kötelék fűzte őket egymáshoz, és hogy bízott a házban lakó testvéreiben, azok családjában és az összes többi ott lakóban, a házmestert is beleértve. Mindenképpen bízott rejtekükben, az otthonos házban és a barátságos környékben. Szintén feltételezem, hogy időben gondoskodott tartalékokról, ételről-italról, hogy ne kelljen nélkülözniük.
Számítása helytállónak bizonyult. Átvészelték áprilist, mikortól sárga csillagot kellett magukra tűzniük a zsidóknak, átvészelték az összeköltöztetést, a gettósítást, több ezer fővárosi zsidó elhurcolását és kivégzését, azután átvészelték a bombázásokat és a tüzérségi támadásokat is. Már csak két hét volt hátra az ostromból, mikor egy razzia során leleplezték a nőt. „Csak két hét”, milyen könnyen szaladnak ki a szavak, könnyen és értelmetlenül. Ha tizennégy napról van szó, és minden napnak huszonnégy órájáról, melynek akármelyikében jöhetnek a nyilasok, az végtelenül hosszú idő. És igaz, hogy a német és magyar katonák meg a nyilasok akkor már csak néhány négyzetkilométernyi területet tartottak ellenőrzésük alatt, de ott, azon a szűk földdarabon ők voltak élet és halál urai. Dörömbölhettek kapun és lakásajtón. Ordíthattak, káromkodhattak. Feldönthették a bútorokat. Ráncigálhatták, lökdöshették az embereket. Parancsolhattak. Megparancsolhatták a nőnek, hogy menjen velük. Amikor a férfi azt mondta, hogy azt nem hagyja, röhöghettek. Mégis mivel tudja megakadályozni, hogy elvigyék, kérdezhették tőle kajánul. Amikor a férfi azt mondta, hogy akkor ő is megy, rávághatták, hogy azt nem tanácsolják neki. És újfent röhöghettek.  Öt percnél nem hosszabb az út. Egy villába kísérték őket. Akkor ott rendezkedtek be a helyi nyilasok. Ha a férfi azt remélte, ez idő alatt törnek át az oroszok, vagy a németek épp akkorra belátják, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és bejelentik a fegyverletételt, vagy hogy a villában talál egy értelmes vezetőt, aki meggyőzhető ha nem is az emberségesség, hanem a kölcsönös előnyök jegyében, tévedett. Én csak azt remélem, korábbi éveikben ki tudták élvezni közös életüket, jártak Balatonfüreden és Velencében, más szép helyeken, és boldoggá tették egymást, amennyire lehetséges volt, mert mikor a kihallgatásnak nevezett procedúra közben kiderült, hogy a nő élve nem távozhat a villából, a férfi megrúgta a nyilas parancsnokot. A nemi szervét célozta meg a cipőorrával. Ezután a helyiségben tartózkodók rájuk vetették magukat, és a férfit és a nőt is agyonverték. Azt is remélem, hogy nem voltak gyerekeik. Hogy nem kellett azzal a tudattal tovább élniük, hogy anyjukat és apjukat a lakásuk közvetlen közelében szintén helyi lakosok, úgyszólván szomszédaik, agyonverték. Tetemüket a villa kertjében ásott gödörbe dobták. Körülbelül hatvan évvel később egy emlékművet állítottak az ostrom során elhunyt áldozatok, a hős védők tiszteletére. Annak a villának közvetlen közelében, amiben a férfit és a nőt agyonverték. Akadtak, akik helytelenítették ezt az emlékállítást, amivel csak azt érték el, hogy az emlékállítók még elszántabban dicsérték a németek és magyar szövetségeseik hősiességét, és még megvetőbben szóltak azokról az idegenszívűekről, akik ezt a helytállást semmibe veszik. Az emlékmű leghangsúlyosabb eleme egy iromba kard, amin egy rikoltó madár ül. Alatta pedig betűkkel lyuggatott bronzcsíkok húzódnak. Sok-sok név, értelemszerűen „az áldozatok”. Hogy melyikük mikor és mi módon áldozta fel magát, arra vonatkozó adatok nem láttak napvilágot, és az illetékesek – a kerületi önkormányzat hivatalnokai – egyértelműen jelezték, hogy nem is áll szándékukban ilyen adatokat közzétenni. A nevek egyike a bankáré, aki elkísérte feleségét a nyilasházba. Mellette kettővel az egyik legvéresebb kezű helyi nyilasé olvasható. A bankár feleségének, annak a zsidó származású nőnek a nevét, bár keresem, sehogy se találom a bronzcsíkokon.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:26

Csabai László: Sötét utcák (novella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:21

Fotó: Adományozó: Schermann Ákos / Fortepan
Az óra ketyeg. Ezt nappal nem hallani. De a pislákoló petróleumlámpánál pisszenés nélkül virraszt Balogh Imre és Baloghné. A kemencéből égett tej kozmás szaga árad. Undorító. Szellőztetni nem lehet. A kemence szája előtt dikó. A házaspár felhúzott lábbal azon gubbaszt. Egymás kezét fogva. Utoljára az esküvőjükön tették. Húsz éve. A ketyegésbe egyszerre kapunyikorgás keveredik. Léptek. Kopogás. Balogh és Baloghné megragadják a szőlőkarókat. Feketébe öltözött apró asszonyság nyit be. Kendője alatt csak egy pont az arca, de a hangjáról meg lehet ismerni: Mocsáriné. – Jaj, lelkeim, elnézést a késői zavarásért, de szomjan halok! – kezdi Mocsáriné, és közben kitágulnak orrlyukai, mint egy vadászkutyának. – Az unokaöcsikém keresztelőjén voltam… – Elfintorodik a „keresztelő” szóra, bár a nyakában is fityeg egy vaskereszt. – Ettem a sok tésztát, de nem ittam. Adnátok egy pohár vizet? – Önt magának a kannafedőbe, s közben szimatol tovább. Felfedezi a szag forrását. A háziak pedig megbénulnak. Nem lehet már bírni. Bandika folyton beteg. Erzsikét meg zaklatja a gazda. Szökne el, de akkor ugrana az évre kialkudott pesztrabér, és itthon pusztítaná a kenyeret. Ami nincs. A szárnyas jószágot elvitte a baromfivész. Disznócska nincs, mert Balogh Imre nem kap harmados tengeriföldet. Büntetésből. Amiért vörös katona volt. Az úgy történt, hogy ’19 márciusában jött egy kerek pápaszemes alak a laktanyába és kijelentette: ők mostantól vörös katonák. És már nemcsak Magyarország, hanem a világ minden dolgozójának üdvéért kell harcolniuk a román és a cseh megszállók ellen. A szemüveges fickó maradt okoskodó komisszárnak, de más nem változott. Maradt az egyenruha, a zászlóalj felépítése, maradtak a tisztek. Immár vörös tisztként. A zászlóalj végigharcolta az északi hadjáratot. Aztán harc nélkül ki kellett üríteni a Felvidéket. A vörös tisztekből rögtön antibolsevista tisztek lettek, így lemosták magukról a szennyet. De a bakákon rajta maradt a bélyeg. Internálótábor. Korbácsolás. Aztán, hazatérve, folyamatos csendőri megfigyelés, kihallgatás. És ők nem kaptak a Nagyatádi osztotta házhelyekből. És munkát sem a káptalan vagy a gróf birtokán. De ha a sors (vagy az Isten? a Sors-Isten?) nagyon ver valakit, annak azért ad valami kárpótlást is. Baloghéknak Baba tehenet. Pedig kéz alól vették, marhapasszus nélkül. Girhes kis jószág volt. Igának nem való. De a jó fűtől összeszedte magát és ontani kezdte a tejet. Napi tizenöt litert. Ez világszám! Újszálláson mindenképp szenzáció. És micsoda tejet! Jó tejszín helyett a kávéba. Gyógyítja a száraz torkot, nyugodt álmot hoz. Baloghné piacra hordta, aztán már házhoz jöttek érte. És lett ködmöne Bandikának, pártája és gyöngyös inge Erzsikének, rámás csizmája az apának. Balogh Imre két süldőt vett. Lesz mit leszúrni karácsonykor. De a sors, ha pártfogolja is egy darabig a szegény embert, csak azért teszi, hogy utána még rosszabb legyen neki. Babának elapadt a teje. Egyik napról a másikra. Az étvágya viszont megnőtt. A semmiért eszi a szénát és a tengerit. Amíg még van. Barzó szomszéd ajánlotta az állatorvost, de ahhoz nincs bizalma a népnek. Mert úr. Így nyilván az urakkal cimborál. Addig vizsgálja az állatot, hogy kényszervágás legyen. A kényszervágásra küldötteket pedig Ligety gróf intézője veszi meg potom áron. Hogy aztán Krakowsky Emmánuel, a mészároskirány, aki minden pesti és bécsi bécsi szelethez szállítja a hozzávalót, már szép summát fizessen érte. Ligety nagy kuruckodós úr (itt az antiszemitákat, zsidókerülőket nevezik így), de furcsa – vagy nagyon is érthető – módon Krakowskyval kivételt tesz. Baloghné végül Fekete Jolánt, a javasasszonyt hívta. Az azonnal látta a baj okát: – Baba meg van rontva. – Tán csak nem! Ki volt ilyen galád? – csapta össze a kezét Baloghné. – Egy boszorkány. Ki lehet deríteni. Tejet kell önteni a kemence aljára és megvárni, amíg odaég. Akit behoz a szaga, az a boszorkány. Karóval addig veritek a hátát, míg le nem veszi a bűbájt. De éjjel kell csinálni, nem nappal, mert akkor bárki benyithat. Mocsáriné távozta után lassan térnek magukhoz Baloghék. A szipirtyó a falu uzsorása. Baloghék ötven pengőt kértek tőle tavaly, s az ötvenből még ötven van hátra. Mert Mocsáriné először a kamatokat követeli. – Utánamegyek! – kiáltja hirtelen a férfi, és bátorságot kap saját hangjától. – Ne bántsd, apjuk, meglátnak! – Azokon az alvégesi sötét utcákon nem jár ilyenkor senki. – De ha elvered, nem lesz több kölcsön. – Hát ez az! Nem lesz. És az sem lesz, ami most van. Balogh Imre eldobja a karót, és a faaprító baltát kapja föl. Mocsárinét a kanális hídját elhagyva, a Csutorás utca elején éri be. A nő meghallja a lépteit, és hátrafordul. Gúnyos arcába Balogh Imre beleállítja a baltát. Bár kétfelé válik a fej, a gúnyos mosoly marad. Míg el nem önti a vér. A leszámolás, a kölcsöntől való megszabadulás mámora még hazaérkeztéig sem tart. Összerogyik az ajtóban, eldadogja, hol és mit tett, és azt nyöszörgi, hogy fölakasztja magát. Felesége nem tudja vigasztalni, ő is rémült, ő sem tudja, mi legyen. Az óra befejezi a tiktakolást. Helyette patkányok kezdenek el mocorogni a kamrában. Nem lehet őket kiirtani. A vasdobozban tárolt lisztbe is belekerül az ürülékük. És ha ki is szedik belőle, a kenyéren érezni a szagot. És magukon is. Pórusaik patkányszagot árasztanak. Mintha maguk is nagy patkányokká váltak volna. Mit sem számít, hogy ez csak képzelődés. Baloghné reggel kendőt kap magára és elmegy a csendőrőrsre. Elmondja, hogy az éjjel a hídnál baltával megölte Mocsárinét. Mert nem tudták megadni neki a tartozásukat. A boszorkányságot nem említi. Purgel törzsőrmester, a parancsnok, mérgesen kérdez: – A maga ura az a bolsevista? – Nem! Istenem, dehogy! – Az a vörös lázító. Aki sztrájkra buzdította a népet. – Az még legénykorában volt. Csak azt akarta, hogy az intéző rendes szalonnát adjon az aratóknak, amilyet ígért, ne büdös kanszalonnát. – Ezt mondom én is: lázította az embereket. Mintha nem lenne elég… „Mintha nem lenne elég bajuk” – mondaná a csendőr, de rájön, hogy ezzel elismeri a nép keservét, vagyis a tiltakozás jogosságát. – Mintha már nem lenne így is elég nagy a pofájuk. Az ura adja alájuk a lovat. Aztán meg a kubikosoknál bukott le. – Lebukott? – Le hát. Röplapot terjesztett. Ment a nyárligeti börtönbe. – Csak elküldték. Mert a Föld és Szabadságot olvasta. Pedig azt szabad. A nyárligeti vasútállomáson is árulják. Az uram nem került érte börtönbe. – Mert ilyen jóindulatúak vagyunk. A kommün alatti dolgait is elnézzük neki. A kölykei miatt. Meg maga miatt. De ennek vége. A vörös uszítóknak befellegzett. Jönnek majd a németek, azok adnak a pofájára! A nő remeg. A félelemtől és a dühtől. Mert szegénynek sosem lehet igaza az urak világában. Ha igaza van, akkor sincs. Az úr vagy kineveti és otthagyja, vagy leordibálja. Mint most. – De hát mér’ az uramról beszélünk? Nem ő ölt, hanem én! – Dehogy ölt maga! Az ura bosszantani akar minket, ezért elküldte ide és… Már ott várnak ránk a bandájába tartozók a Csutorás utcán. Hogy röhögjenek rajtunk. De abból nem esznek. – Öltem! Istenem, öltem! – mondja a nő zokogva. A csendőrben most kétely támad. Halkabban folytatja, magyarázva, mintha ez magának is szólna. Mintha magát is meg akarná győzni: – Nézze Baloghné, nyolc óra van. Fél hatkor már elindultak az emberek a határba. Aztán az asszonyok a boltba vagy a piacra. A pulyák meg az iskolába. És még eddig senki nem jelentett be bűnesetet. Nem vették volna észre a vértócsát meg a halottat? Hogy lehet ez? – Nem tudom. Végül kimennek a tetthelyre. Nincs holttest. Vizsgálják a földet. Semmi nyoma vérnek. Pedig nem esett eső. Elmennek Mocsáriné portájához. Purgel megzörgeti a kaput. Kutya nincs, egy óriási, koromfekete macska érkezik. Sziszeg és karmoláshoz emeli a mancsát. Mikor feláll két lábra, akkora, mint egy kisebb ember. Kalapját levéve jön a szomszéd: – Ne várjon Mocsárinéra a nagyságos úr, nincs az otthon. Még pirkadat előtt megpakolta a kosarát túróval meg tejföllel, és ment a nyárligeti piacra. Ott többet kap, mintha itt áll ki vele. Újabban nagyon ontja a tejet a tehene. – Tehát azt mondja, hogy tegnap ment el? – tesz fel a csendőr egy szokásos keresztkérdést. – Igen. Vagyis nem. Ma ment el. Abrakot adtam a lónak. Ő meg cihelődött. Még köszöntünk is egymásnak. Tán történt vele valami? A férfiak megállnak az utcán. A gazdasszonyok kinéznek a kerítések fölött. – Nem történt semmi. Maguk meg, emberek, oszoljanak! Újból a hídhoz érve Purgel azt dörmögi Ba­loghné fülébe: – Ezért még megkapják a magukét! Baloghné hazamegy. Nem bír a gondolataival. Nem veszi észre, hogy hiába szel és pirít kenyeret az urának, az nem veszi el, mivel nem is ül az asztalnál. A pitvarban sincs. Baloghné elmegy megfejni a tehenet. Még meg is paskolja Babát. Szokás szerint. De Baba tőgyéből egyetlen csepp tej sem jön.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:28

Közben osztja a gyomrosokat - Interjú Légrádi Gergellyel

Publikálás dátuma
2019.08.03. 16:34

Fotó: Draskovics Ádám
Mit gondolt Mária a kereszt alatt; miért hagyta a Jóisten, hogy Jézus végigjárja a keresztutat? – Légrádi Gergelyt íróként ezek a kérdések is foglalkoztatják, ha éppen a Bibliát forgatja. De a kérdések eleve fontosak a számára, ahogy az a Napfénytető című új novelláskötete apropóján a vele készült interjúból is kiderül.
Lehet, hogy ez csak érzéki csalódás, de az előző novellásköteténél, a 2016-os Szembennél is szikárabban, tömörebben fogalmaz. Talán nem véletlen, hogy éppen Ottliktól választott mottót: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság.” Ez a sűrítés tudatos választás, vagy egyszerűen csak így alakult?  Az igazi értékek és igazság megfogalmazása piszok nehéz, ha egyáltalán szükség van a szavakba öntésre, hiszen bennünk, az ösztöneinkben, a zenénkben, a természetben él. Ezért komoly felelősség írni: hol a határ, ahol a megszólalással nem torzul a mondanivaló, az érték, az üzenet? Ahol még nem válik manipulatívvá, állásfoglalóvá. Ezért érzem azt, hogy szűknek kell maradni, és kérdezni, kétellyel dolgozni. Ez az egyetlen, és sajnos nem túl erős védvonal. A kérdés, a kérdezés pedig egyben az írás motorja is. Azok a helyzetek késztetnek ugyanis írásra, amikor nem vagyok kibékülve a válaszokkal. Amikor nem tudom, hogy valójában mi történt, és főleg, hogy miért történt? Egyébként például a Biblia is ilyen. A keresztény-zsidó kultúrkör egyik alapműve kinyilatkoztatások, érzelmek nélkül. Ez volt, ezt mondta, és kész. Engem viszont az érdekel, mit gondolt Mária a kereszt alatt, vagy a Jóisten miért hagyta, hogy Jézus végigjárja a keresztutat. Visszatérve a rövidítésre, „szikárításra”: ha tehetem, menekülök az értékítéletektől. Akkor is, ha nekem próbálják intravénásan adni, és akkor is, ha belefutok egybe-egybe. Menekülök a saját szentimentalizmusomtól is: nem nekem kell elérzékenyülnöm, hanem az olvasónak kell éreznie azt a bizonyos fájdalmat. A Napfénytető fülszövege szerint szabadidejében ír, olvas, kertészkedik és ügyvédkedik. Kis utánajárással azért bárki megtudhatja, hogy voltaképpen ügyvéd egy „menő” pesti irodában. Aztán az ember elkezdi olvasni a szövegeket, és felmerül a kérdés: a praxis elegendő muníciót ad-e egy írónak az íráshoz?  Egészen más feladatokat oldok meg ügyvédként, mint íróként. A praxisomból egyébként ritkán inspirálódom. Persze van, hogy belefutok egy-egy különös emberi sorsba vagy akár csak egy ténybe, egy mondatba, és az írásra késztet. Engem elsősorban az emberi kapcsolatok, az emberek közötti kommunikáció vagy éppen azok hiánya foglalkoztat. Ha meglátok valamit, hallok egy mondatot egy rádióbeszélgetésben, ami megérint, akkor írok, ha nem, akkor nem. Persze néha egy valós élmény adja a kezdőlökést. Az átúszás című novellafüzér első opusza például úgy született, hogy egy társasággal nyaraltunk egy tó partján, én meg anélkül, hogy szóltam volna nekik, átúsztam a tavat. Amikor átértem, rájöttem, hogy azért annyira nem vagyok jó úszó, hogy visszafelé is vízben tegyem meg a távot, úgyhogy jobb, ha visszafelé a parton gyalogolok. Négy-öt kilométer viszont több mint egy óra, és a többiek csak azt látták, hogy elúszom, és soha többet nem jövök vissza. Gondolatban már el is temettek. Az írás egyébként arról szól, hogy mi lenne, ha léteznének párhuzamos világok, és mindegyikben megtörténhetne ugyanaz, de aztán más irányt venne a folytatás. Mindig is foglalkoztatott a párhuzamos valóság, a különböző idősíkok, és hogy mennyi mindent nem tudunk ezekről.  Nem tartozik az aktivisták közé, nem ír publicisztikákat közéleti kérdésekről, és a novellái sem foglalkoznak napi ügyekkel (talán A jó migráns és Az új negyed kivételnek számít). Ez egyfajta gátlás vagy tudatos kivonulás ebből a világból?  Ha figyelmesen olvassák a Napfénytető című novelláskötetben A pálcikaembert, A jó migránst vagy Az új negyedet, azok sem a borzasztó menekültpolitikánkról vagy a jelenlegi hatalom arroganciájáról szólnak. Ami igazán érdekel, az a nincstelen és a hatalom, a mindenkori kormányzat és az egyes ember viszonya. Az aktuális események, a politika nem a szépirodalom területe. Arra ott van egy sor más műfaj: publicisztika, tárca és folytathatnám. Én nem azért nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, mert nem merek vagy nem akarok másokat megsérteni, hanem mert azt gondolom, hogy az írónak a kérdezés a dolga. Ha egy társadalmi jelenségről írok, akkor nem az érdekel, hogy arra az adott politika milyen választ adott, hanem az, hogy az egyénnek mi a dolga vele. Az Egy kedden című írása arról szól, hogy valaki fogja magát, és kilép a saját életéből. Foglalkoztatja ennek a lehetősége? Pontosabban: szokta magát olyan rosszul érezni ebben a világban, hogy jobb volna itthagyni az egészet?  De még mennyire foglalkoztat! Egyfelől biztos egzisztenciát teremtettem magamnak és a családomnak, így szerencsésnek mondhatom magam. De amikor nem vagyok a szeretteimmel vagy nem írok, és betüremkedik az életembe az úgynevezett közélet, piszok rosszul érzem magam. Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon olyan életet teremtek-e a gyermekeimnek, amit lehet külföldön is folytatni, és azon morfondírozok, hogy jól van-e ez így? Van-e felelősségem abban, hogy ne így menjen tovább? Ki kell-e menni az utcára, vagy magasabb falat kell építeni? Néha csak rossz választások vannak, és ez nagyon frusztráló. Nemrég a Nyitott mondatban közöltük egy írását, az volt a címe, hogy Az élet értelme. Közvetlenül mellette volt olvasható Lázár Ervin Az élet titka című írása, és nem volt nehéz megtalálni a párhuzamosságokat és a kötődést. Hogy kerül az életébe Lázár Ervin?  Ritkán használok idegen szöveget, de amikor elolvastam Lázár Ervinnek ezt az írását, tudtam, hogy ezzel nekem dolgom van. Hiszen mindannyian ezt csináljuk, keressük az élet értelmét, és Lázár Ervin ebben a rövidprózájában olyasmit írt, ami közelebb visz a magyarázathoz. Ő egyébként hatalmas meglepetés volt számomra. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt találkoztam először a nem gyerekeknek írt prózájával, és elképedtem, milyen erőteljes és megkerülhetetlen novellaéletművet hagyott ránk, miközben méltatlanul keveset olvassuk és beszélünk róla. És ha már az elején a szikárságról ejtettünk néhány szót: Lázár a maga markáns és érzékeny világában nagyon szűk maradt. Sallangmentes. Egyszerre könnyed, közben meg osztja a gyomrosokat. Nagyon inspiráló olvasóként, íróként egyaránt.
Szerző