Csabai László: Sötét utcák (novella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:21

Fotó: Adományozó: Schermann Ákos / Fortepan
Az óra ketyeg. Ezt nappal nem hallani. De a pislákoló petróleumlámpánál pisszenés nélkül virraszt Balogh Imre és Baloghné. A kemencéből égett tej kozmás szaga árad. Undorító. Szellőztetni nem lehet. A kemence szája előtt dikó. A házaspár felhúzott lábbal azon gubbaszt. Egymás kezét fogva. Utoljára az esküvőjükön tették. Húsz éve. A ketyegésbe egyszerre kapunyikorgás keveredik. Léptek. Kopogás. Balogh és Baloghné megragadják a szőlőkarókat. Feketébe öltözött apró asszonyság nyit be. Kendője alatt csak egy pont az arca, de a hangjáról meg lehet ismerni: Mocsáriné. – Jaj, lelkeim, elnézést a késői zavarásért, de szomjan halok! – kezdi Mocsáriné, és közben kitágulnak orrlyukai, mint egy vadászkutyának. – Az unokaöcsikém keresztelőjén voltam… – Elfintorodik a „keresztelő” szóra, bár a nyakában is fityeg egy vaskereszt. – Ettem a sok tésztát, de nem ittam. Adnátok egy pohár vizet? – Önt magának a kannafedőbe, s közben szimatol tovább. Felfedezi a szag forrását. A háziak pedig megbénulnak. Nem lehet már bírni. Bandika folyton beteg. Erzsikét meg zaklatja a gazda. Szökne el, de akkor ugrana az évre kialkudott pesztrabér, és itthon pusztítaná a kenyeret. Ami nincs. A szárnyas jószágot elvitte a baromfivész. Disznócska nincs, mert Balogh Imre nem kap harmados tengeriföldet. Büntetésből. Amiért vörös katona volt. Az úgy történt, hogy ’19 márciusában jött egy kerek pápaszemes alak a laktanyába és kijelentette: ők mostantól vörös katonák. És már nemcsak Magyarország, hanem a világ minden dolgozójának üdvéért kell harcolniuk a román és a cseh megszállók ellen. A szemüveges fickó maradt okoskodó komisszárnak, de más nem változott. Maradt az egyenruha, a zászlóalj felépítése, maradtak a tisztek. Immár vörös tisztként. A zászlóalj végigharcolta az északi hadjáratot. Aztán harc nélkül ki kellett üríteni a Felvidéket. A vörös tisztekből rögtön antibolsevista tisztek lettek, így lemosták magukról a szennyet. De a bakákon rajta maradt a bélyeg. Internálótábor. Korbácsolás. Aztán, hazatérve, folyamatos csendőri megfigyelés, kihallgatás. És ők nem kaptak a Nagyatádi osztotta házhelyekből. És munkát sem a káptalan vagy a gróf birtokán. De ha a sors (vagy az Isten? a Sors-Isten?) nagyon ver valakit, annak azért ad valami kárpótlást is. Baloghéknak Baba tehenet. Pedig kéz alól vették, marhapasszus nélkül. Girhes kis jószág volt. Igának nem való. De a jó fűtől összeszedte magát és ontani kezdte a tejet. Napi tizenöt litert. Ez világszám! Újszálláson mindenképp szenzáció. És micsoda tejet! Jó tejszín helyett a kávéba. Gyógyítja a száraz torkot, nyugodt álmot hoz. Baloghné piacra hordta, aztán már házhoz jöttek érte. És lett ködmöne Bandikának, pártája és gyöngyös inge Erzsikének, rámás csizmája az apának. Balogh Imre két süldőt vett. Lesz mit leszúrni karácsonykor. De a sors, ha pártfogolja is egy darabig a szegény embert, csak azért teszi, hogy utána még rosszabb legyen neki. Babának elapadt a teje. Egyik napról a másikra. Az étvágya viszont megnőtt. A semmiért eszi a szénát és a tengerit. Amíg még van. Barzó szomszéd ajánlotta az állatorvost, de ahhoz nincs bizalma a népnek. Mert úr. Így nyilván az urakkal cimborál. Addig vizsgálja az állatot, hogy kényszervágás legyen. A kényszervágásra küldötteket pedig Ligety gróf intézője veszi meg potom áron. Hogy aztán Krakowsky Emmánuel, a mészároskirány, aki minden pesti és bécsi bécsi szelethez szállítja a hozzávalót, már szép summát fizessen érte. Ligety nagy kuruckodós úr (itt az antiszemitákat, zsidókerülőket nevezik így), de furcsa – vagy nagyon is érthető – módon Krakowskyval kivételt tesz. Baloghné végül Fekete Jolánt, a javasasszonyt hívta. Az azonnal látta a baj okát: – Baba meg van rontva. – Tán csak nem! Ki volt ilyen galád? – csapta össze a kezét Baloghné. – Egy boszorkány. Ki lehet deríteni. Tejet kell önteni a kemence aljára és megvárni, amíg odaég. Akit behoz a szaga, az a boszorkány. Karóval addig veritek a hátát, míg le nem veszi a bűbájt. De éjjel kell csinálni, nem nappal, mert akkor bárki benyithat. Mocsáriné távozta után lassan térnek magukhoz Baloghék. A szipirtyó a falu uzsorása. Baloghék ötven pengőt kértek tőle tavaly, s az ötvenből még ötven van hátra. Mert Mocsáriné először a kamatokat követeli. – Utánamegyek! – kiáltja hirtelen a férfi, és bátorságot kap saját hangjától. – Ne bántsd, apjuk, meglátnak! – Azokon az alvégesi sötét utcákon nem jár ilyenkor senki. – De ha elvered, nem lesz több kölcsön. – Hát ez az! Nem lesz. És az sem lesz, ami most van. Balogh Imre eldobja a karót, és a faaprító baltát kapja föl. Mocsárinét a kanális hídját elhagyva, a Csutorás utca elején éri be. A nő meghallja a lépteit, és hátrafordul. Gúnyos arcába Balogh Imre beleállítja a baltát. Bár kétfelé válik a fej, a gúnyos mosoly marad. Míg el nem önti a vér. A leszámolás, a kölcsöntől való megszabadulás mámora még hazaérkeztéig sem tart. Összerogyik az ajtóban, eldadogja, hol és mit tett, és azt nyöszörgi, hogy fölakasztja magát. Felesége nem tudja vigasztalni, ő is rémült, ő sem tudja, mi legyen. Az óra befejezi a tiktakolást. Helyette patkányok kezdenek el mocorogni a kamrában. Nem lehet őket kiirtani. A vasdobozban tárolt lisztbe is belekerül az ürülékük. És ha ki is szedik belőle, a kenyéren érezni a szagot. És magukon is. Pórusaik patkányszagot árasztanak. Mintha maguk is nagy patkányokká váltak volna. Mit sem számít, hogy ez csak képzelődés. Baloghné reggel kendőt kap magára és elmegy a csendőrőrsre. Elmondja, hogy az éjjel a hídnál baltával megölte Mocsárinét. Mert nem tudták megadni neki a tartozásukat. A boszorkányságot nem említi. Purgel törzsőrmester, a parancsnok, mérgesen kérdez: – A maga ura az a bolsevista? – Nem! Istenem, dehogy! – Az a vörös lázító. Aki sztrájkra buzdította a népet. – Az még legénykorában volt. Csak azt akarta, hogy az intéző rendes szalonnát adjon az aratóknak, amilyet ígért, ne büdös kanszalonnát. – Ezt mondom én is: lázította az embereket. Mintha nem lenne elég… „Mintha nem lenne elég bajuk” – mondaná a csendőr, de rájön, hogy ezzel elismeri a nép keservét, vagyis a tiltakozás jogosságát. – Mintha már nem lenne így is elég nagy a pofájuk. Az ura adja alájuk a lovat. Aztán meg a kubikosoknál bukott le. – Lebukott? – Le hát. Röplapot terjesztett. Ment a nyárligeti börtönbe. – Csak elküldték. Mert a Föld és Szabadságot olvasta. Pedig azt szabad. A nyárligeti vasútállomáson is árulják. Az uram nem került érte börtönbe. – Mert ilyen jóindulatúak vagyunk. A kommün alatti dolgait is elnézzük neki. A kölykei miatt. Meg maga miatt. De ennek vége. A vörös uszítóknak befellegzett. Jönnek majd a németek, azok adnak a pofájára! A nő remeg. A félelemtől és a dühtől. Mert szegénynek sosem lehet igaza az urak világában. Ha igaza van, akkor sincs. Az úr vagy kineveti és otthagyja, vagy leordibálja. Mint most. – De hát mér’ az uramról beszélünk? Nem ő ölt, hanem én! – Dehogy ölt maga! Az ura bosszantani akar minket, ezért elküldte ide és… Már ott várnak ránk a bandájába tartozók a Csutorás utcán. Hogy röhögjenek rajtunk. De abból nem esznek. – Öltem! Istenem, öltem! – mondja a nő zokogva. A csendőrben most kétely támad. Halkabban folytatja, magyarázva, mintha ez magának is szólna. Mintha magát is meg akarná győzni: – Nézze Baloghné, nyolc óra van. Fél hatkor már elindultak az emberek a határba. Aztán az asszonyok a boltba vagy a piacra. A pulyák meg az iskolába. És még eddig senki nem jelentett be bűnesetet. Nem vették volna észre a vértócsát meg a halottat? Hogy lehet ez? – Nem tudom. Végül kimennek a tetthelyre. Nincs holttest. Vizsgálják a földet. Semmi nyoma vérnek. Pedig nem esett eső. Elmennek Mocsáriné portájához. Purgel megzörgeti a kaput. Kutya nincs, egy óriási, koromfekete macska érkezik. Sziszeg és karmoláshoz emeli a mancsát. Mikor feláll két lábra, akkora, mint egy kisebb ember. Kalapját levéve jön a szomszéd: – Ne várjon Mocsárinéra a nagyságos úr, nincs az otthon. Még pirkadat előtt megpakolta a kosarát túróval meg tejföllel, és ment a nyárligeti piacra. Ott többet kap, mintha itt áll ki vele. Újabban nagyon ontja a tejet a tehene. – Tehát azt mondja, hogy tegnap ment el? – tesz fel a csendőr egy szokásos keresztkérdést. – Igen. Vagyis nem. Ma ment el. Abrakot adtam a lónak. Ő meg cihelődött. Még köszöntünk is egymásnak. Tán történt vele valami? A férfiak megállnak az utcán. A gazdasszonyok kinéznek a kerítések fölött. – Nem történt semmi. Maguk meg, emberek, oszoljanak! Újból a hídhoz érve Purgel azt dörmögi Ba­loghné fülébe: – Ezért még megkapják a magukét! Baloghné hazamegy. Nem bír a gondolataival. Nem veszi észre, hogy hiába szel és pirít kenyeret az urának, az nem veszi el, mivel nem is ül az asztalnál. A pitvarban sincs. Baloghné elmegy megfejni a tehenet. Még meg is paskolja Babát. Szokás szerint. De Baba tőgyéből egyetlen csepp tej sem jön.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:28

Közben osztja a gyomrosokat - Interjú Légrádi Gergellyel

Publikálás dátuma
2019.08.03. 16:34

Fotó: Draskovics Ádám
Mit gondolt Mária a kereszt alatt; miért hagyta a Jóisten, hogy Jézus végigjárja a keresztutat? – Légrádi Gergelyt íróként ezek a kérdések is foglalkoztatják, ha éppen a Bibliát forgatja. De a kérdések eleve fontosak a számára, ahogy az a Napfénytető című új novelláskötete apropóján a vele készült interjúból is kiderül.
Lehet, hogy ez csak érzéki csalódás, de az előző novellásköteténél, a 2016-os Szembennél is szikárabban, tömörebben fogalmaz. Talán nem véletlen, hogy éppen Ottliktól választott mottót: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság.” Ez a sűrítés tudatos választás, vagy egyszerűen csak így alakult?  Az igazi értékek és igazság megfogalmazása piszok nehéz, ha egyáltalán szükség van a szavakba öntésre, hiszen bennünk, az ösztöneinkben, a zenénkben, a természetben él. Ezért komoly felelősség írni: hol a határ, ahol a megszólalással nem torzul a mondanivaló, az érték, az üzenet? Ahol még nem válik manipulatívvá, állásfoglalóvá. Ezért érzem azt, hogy szűknek kell maradni, és kérdezni, kétellyel dolgozni. Ez az egyetlen, és sajnos nem túl erős védvonal. A kérdés, a kérdezés pedig egyben az írás motorja is. Azok a helyzetek késztetnek ugyanis írásra, amikor nem vagyok kibékülve a válaszokkal. Amikor nem tudom, hogy valójában mi történt, és főleg, hogy miért történt? Egyébként például a Biblia is ilyen. A keresztény-zsidó kultúrkör egyik alapműve kinyilatkoztatások, érzelmek nélkül. Ez volt, ezt mondta, és kész. Engem viszont az érdekel, mit gondolt Mária a kereszt alatt, vagy a Jóisten miért hagyta, hogy Jézus végigjárja a keresztutat. Visszatérve a rövidítésre, „szikárításra”: ha tehetem, menekülök az értékítéletektől. Akkor is, ha nekem próbálják intravénásan adni, és akkor is, ha belefutok egybe-egybe. Menekülök a saját szentimentalizmusomtól is: nem nekem kell elérzékenyülnöm, hanem az olvasónak kell éreznie azt a bizonyos fájdalmat. A Napfénytető fülszövege szerint szabadidejében ír, olvas, kertészkedik és ügyvédkedik. Kis utánajárással azért bárki megtudhatja, hogy voltaképpen ügyvéd egy „menő” pesti irodában. Aztán az ember elkezdi olvasni a szövegeket, és felmerül a kérdés: a praxis elegendő muníciót ad-e egy írónak az íráshoz?  Egészen más feladatokat oldok meg ügyvédként, mint íróként. A praxisomból egyébként ritkán inspirálódom. Persze van, hogy belefutok egy-egy különös emberi sorsba vagy akár csak egy ténybe, egy mondatba, és az írásra késztet. Engem elsősorban az emberi kapcsolatok, az emberek közötti kommunikáció vagy éppen azok hiánya foglalkoztat. Ha meglátok valamit, hallok egy mondatot egy rádióbeszélgetésben, ami megérint, akkor írok, ha nem, akkor nem. Persze néha egy valós élmény adja a kezdőlökést. Az átúszás című novellafüzér első opusza például úgy született, hogy egy társasággal nyaraltunk egy tó partján, én meg anélkül, hogy szóltam volna nekik, átúsztam a tavat. Amikor átértem, rájöttem, hogy azért annyira nem vagyok jó úszó, hogy visszafelé is vízben tegyem meg a távot, úgyhogy jobb, ha visszafelé a parton gyalogolok. Négy-öt kilométer viszont több mint egy óra, és a többiek csak azt látták, hogy elúszom, és soha többet nem jövök vissza. Gondolatban már el is temettek. Az írás egyébként arról szól, hogy mi lenne, ha léteznének párhuzamos világok, és mindegyikben megtörténhetne ugyanaz, de aztán más irányt venne a folytatás. Mindig is foglalkoztatott a párhuzamos valóság, a különböző idősíkok, és hogy mennyi mindent nem tudunk ezekről.  Nem tartozik az aktivisták közé, nem ír publicisztikákat közéleti kérdésekről, és a novellái sem foglalkoznak napi ügyekkel (talán A jó migráns és Az új negyed kivételnek számít). Ez egyfajta gátlás vagy tudatos kivonulás ebből a világból?  Ha figyelmesen olvassák a Napfénytető című novelláskötetben A pálcikaembert, A jó migránst vagy Az új negyedet, azok sem a borzasztó menekültpolitikánkról vagy a jelenlegi hatalom arroganciájáról szólnak. Ami igazán érdekel, az a nincstelen és a hatalom, a mindenkori kormányzat és az egyes ember viszonya. Az aktuális események, a politika nem a szépirodalom területe. Arra ott van egy sor más műfaj: publicisztika, tárca és folytathatnám. Én nem azért nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, mert nem merek vagy nem akarok másokat megsérteni, hanem mert azt gondolom, hogy az írónak a kérdezés a dolga. Ha egy társadalmi jelenségről írok, akkor nem az érdekel, hogy arra az adott politika milyen választ adott, hanem az, hogy az egyénnek mi a dolga vele. Az Egy kedden című írása arról szól, hogy valaki fogja magát, és kilép a saját életéből. Foglalkoztatja ennek a lehetősége? Pontosabban: szokta magát olyan rosszul érezni ebben a világban, hogy jobb volna itthagyni az egészet?  De még mennyire foglalkoztat! Egyfelől biztos egzisztenciát teremtettem magamnak és a családomnak, így szerencsésnek mondhatom magam. De amikor nem vagyok a szeretteimmel vagy nem írok, és betüremkedik az életembe az úgynevezett közélet, piszok rosszul érzem magam. Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon olyan életet teremtek-e a gyermekeimnek, amit lehet külföldön is folytatni, és azon morfondírozok, hogy jól van-e ez így? Van-e felelősségem abban, hogy ne így menjen tovább? Ki kell-e menni az utcára, vagy magasabb falat kell építeni? Néha csak rossz választások vannak, és ez nagyon frusztráló. Nemrég a Nyitott mondatban közöltük egy írását, az volt a címe, hogy Az élet értelme. Közvetlenül mellette volt olvasható Lázár Ervin Az élet titka című írása, és nem volt nehéz megtalálni a párhuzamosságokat és a kötődést. Hogy kerül az életébe Lázár Ervin?  Ritkán használok idegen szöveget, de amikor elolvastam Lázár Ervinnek ezt az írását, tudtam, hogy ezzel nekem dolgom van. Hiszen mindannyian ezt csináljuk, keressük az élet értelmét, és Lázár Ervin ebben a rövidprózájában olyasmit írt, ami közelebb visz a magyarázathoz. Ő egyébként hatalmas meglepetés volt számomra. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt találkoztam először a nem gyerekeknek írt prózájával, és elképedtem, milyen erőteljes és megkerülhetetlen novellaéletművet hagyott ránk, miközben méltatlanul keveset olvassuk és beszélünk róla. És ha már az elején a szikárságról ejtettünk néhány szót: Lázár a maga markáns és érzékeny világában nagyon szűk maradt. Sallangmentes. Egyszerre könnyed, közben meg osztja a gyomrosokat. Nagyon inspiráló olvasóként, íróként egyaránt.
Szerző

Öreg madárijesztő a semmi közepén (Kötter Tamás: Nem kijárat)

Publikálás dátuma
2019.08.03. 13:13

Fotó: Kállai Márton
2017 nyarán a Vasárnapi Híreknek adott interjújában már említett Kötter egy készülő második világháborús regényt, az idén február elején az Élet és Irodalomban közölt remek, Százados úr ha felül a lovára című írása kétségtelenül ennek a műnek lesz a része. Viszont ezért aztán elgaloppíroztam magam, azt hittem, ez a regény fog az idei könyvhétre megjelenni, s lélekben erre készültem (ráadásul a nyitó novella, A Horthy emberei még ezt erősítette). Csalatkoznom kellett, de e csalódást nyilván nem a könyvön verem le, nem a recenzió­ban vezetem le. Kötter ötödik, a Nem kijárat című, 17 novellát egybefogó, akár (de nem szükségszerűen) regényként is olvasható kötete folytatja (nagyon kritikusan-cinikusan-igazságtalanul: ismétli), vagyis inkább megelőlegezi (megalapozza?) a korábbi köteteinek világában tevékenykedő figurák léthelyzetét – leginkább a Rablóhalak, a Dögkeselyűk és az IKEA, vasárnap novelláskönyvekben szereplőkét; A harcból nincs elbocsátás reality show médiavilága itt nincs jelen. Afféle prequel, előzménysorozat, sarkítva: honnan és hogyan vezetett az út a budapesti belvárosi, középszintű, jórészt multicég-alkalmazott, középosztálybeli és középkorú férfiak kiüresedéséhez. Már most jelzem, ezt nem tudjuk meg, ugyanis az egyes novellák elbeszélője/elbeszélői vélhetően egy pszichoterápiai ülés során meséli(k) el a történetét/történeteit retrospektív, emlékezetre hagyatkozó – „Ha lett volna mobilom, nyilván üzenetekkel bombázom, a Facebook világában újabb és újabb közös fotókat… töltöttem volna fel… – de a ’90-es évek elején más módszerekhez kellett folyamodnom” –, így eleve kétségeket ébresztve az igazságtartalmukkal kapcsolatban. Ugyanakkor a múltban időzés (1–8. novella) elbeszélői modalitása és tartalma olyan klisészerű és könyvízű, hogy képes felkelteni akár a szerzői dilettantizmus vádját is (Az 51-es körzet című írás annyira esetlenül, kurtán-furcsán ér véget, ahogy egy novella sosem vagy csak ritkán…), de csak akkor, ha nem tudatosítjuk, hogy éppen az elbeszélői-szereplői karakterről tudunk így meg nagyon sokat – a szavai által. Ahogy a később következő, Urs című novellában a Zoltán nevű szereplő a kitalált és a feleségét ámító bukaresti állásának fedősztoriját egy útikönyvből vett idézetekkel támasztja alá, a gyerekkorát és felnövekedésének időszakát, a vidéki Magyarország és a család „társadalom- és természetrajzát” is mintha egy irodalmi útikalauzból ollózták volna össze, annyira elcsépelt és sematikus. De ki is ez a Zoltán, dr. Kiss Zoltán jogász, aki rendre feltűnik a novellákban a családjával (a feleségével, Szilvivel és két lányával)? Tulajdonképpen a névazonosság és némi elnagyolt háttéregyezés (és a novellák alkalmankénti egymásra utalása, például Az 51-es körzet és az Írás a falon) adja azt az érzetet az olvasónak, hogy itt regényszerű novellaciklusról van szó, egy főszereplővel, pedig ez a Zoltán lehetne akárki. Pontosabban Akárki, aki a ’80-as évek vidéki Magyarországán cseperedett, a ’90-es években végezte a középiskolát és az egyetemet, majd helyezkedett el egy fővárosi cégnél. Teljesen átlagos, tanult, ámde felszínesen művelt és tájékozott, közhelyszerű életminták vették körbe, s maga is ezt követi: munka, család, vagyonszerzés. Ám közben csak és kizárólag a fiatal női testek izgatják. Vágyának egyedüli tárgyai, de mint csak játékszerek – maga sem gondolkodik, fel sem merül, hogy egy (pár)kapcsolat túlmutasson a nő férfi általi birtoklásán. Persze a középszerűség nem túl csábító a (generációval fiatalabb) hölgyeknek (sem), pláne, ahogy az idővel a külső vonzerő is csappan, ezért szükséges a vagyon és a hatalom megszerzése és megtartása, vagy legalábbis ezek illúziója. Hogy Akárkiből Valaki lehessen a figura. De ez eleve kilátástalan, a felsőosztályba születni kell, mindig van erősebb kutya – a mókuskerékből nincs kiszállás. Nincs kijárat. Stendhal karrierhősének, Julien Sorelnek Zoltán csak egy igen távoli, kifacsart visszfénye – Kötter figurái létállapot-ábrázolásának ez a determinisztikus kiüresedettsége, értéktelensége adja az érdekességét, amely általános szinten, társadalmi környezettől és akár kortól függetlenül is az emberi létezés sajátja lehet. A talajvesztés, a légüres térbe kerülés félelme állandó alapélmény (lásd a budapesti éjszakai bárok világából az ­agglomerációba való költözés metaforikus kifejeződését A 722-es járat című novellában, ahonnan a recenzió címét kölcsönöztem), amiből csak pillanatnyi szabadulást „jelent” a hedonizmus: a fiatalság kultusza és a fogyasztási (pop)kultúra kritikátlan magasztalása. A novellákat olvasva nem mellékes tapasztalat, hogy a szerző korábbi ellisi–houellebecq-i erős hatásai mára kevésbé nyilvánvalóak, önálló hang részévé váltak (még ha fricskaként elő is bukkannak, lásd az Egy sziget lehetetlensége címadásának utalását). Ahogy az is mindig üdítő, amikor az elbeszélői szemszög egyik-másik novellában változik, a perspektíva kimozdul (az Ébredésekben a sofőr; a címadóban részint a Tamás nevű barát; A mindenható erőben, az Istenek és emberekben, a Dirty Dancingben egy-egy női szereplő a narrátor; a nők mindig kizárólag áldozati szerepben), akár felül is írva Zoltán tragikomikus történetét. Nem haszontalan olvasmány tehát az új Kötter-novellaciklus, és túlmutat azon a sokat hangoztatott közönségrétegen, a felső-középosztálybeli multicégrobot alkalmazotti olvasókon, akik magukat szeretve-gyűlölve látják viszont a lapokon – ráadásul a világháborús regényre való várakozást is enyhíti. (Nincs kijárat. Apró hazugságok egy férfi életéből. Kalligram, 2019. 238 o.) 
Szerző