Az óra ketyeg. Ezt nappal nem hallani. De a pislákoló petróleumlámpánál pisszenés nélkül virraszt Balogh Imre és Baloghné. A kemencéből égett tej kozmás szaga árad. Undorító. Szellőztetni nem lehet. A kemence szája előtt dikó. A házaspár felhúzott lábbal azon gubbaszt. Egymás kezét fogva. Utoljára az esküvőjükön tették. Húsz éve.
A ketyegésbe egyszerre kapunyikorgás keveredik. Léptek. Kopogás. Balogh és Baloghné megragadják a szőlőkarókat. Feketébe öltözött apró asszonyság nyit be. Kendője alatt csak egy pont az arca, de a hangjáról meg lehet ismerni: Mocsáriné.
– Jaj, lelkeim, elnézést a késői zavarásért, de szomjan halok! – kezdi Mocsáriné, és közben kitágulnak orrlyukai, mint egy vadászkutyának. – Az unokaöcsikém keresztelőjén voltam… – Elfintorodik a „keresztelő” szóra, bár a nyakában is fityeg egy vaskereszt. – Ettem a sok tésztát, de nem ittam. Adnátok egy pohár vizet? – Önt magának a kannafedőbe, s közben szimatol tovább. Felfedezi a szag forrását. A háziak pedig megbénulnak.
Nem lehet már bírni. Bandika folyton beteg. Erzsikét meg zaklatja a gazda. Szökne el, de akkor ugrana az évre kialkudott pesztrabér, és itthon pusztítaná a kenyeret. Ami nincs. A szárnyas jószágot elvitte a baromfivész. Disznócska nincs, mert Balogh Imre nem kap harmados tengeriföldet. Büntetésből. Amiért vörös katona volt. Az úgy történt, hogy ’19 márciusában jött egy kerek pápaszemes alak a laktanyába és kijelentette: ők mostantól vörös katonák. És már nemcsak Magyarország, hanem a világ minden dolgozójának üdvéért kell harcolniuk a román és a cseh megszállók ellen. A szemüveges fickó maradt okoskodó komisszárnak, de más nem változott. Maradt az egyenruha, a zászlóalj felépítése, maradtak a tisztek. Immár vörös tisztként. A zászlóalj végigharcolta az északi hadjáratot. Aztán harc nélkül ki kellett üríteni a Felvidéket. A vörös tisztekből rögtön antibolsevista tisztek lettek, így lemosták magukról a szennyet. De a bakákon rajta maradt a bélyeg. Internálótábor. Korbácsolás. Aztán, hazatérve, folyamatos csendőri megfigyelés, kihallgatás. És ők nem kaptak a Nagyatádi osztotta házhelyekből. És munkát sem a káptalan vagy a gróf birtokán.
De ha a sors (vagy az Isten? a Sors-Isten?) nagyon ver valakit, annak azért ad valami kárpótlást is. Baloghéknak Baba tehenet. Pedig kéz alól vették, marhapasszus nélkül. Girhes kis jószág volt. Igának nem való. De a jó fűtől összeszedte magát és ontani kezdte a tejet. Napi tizenöt litert. Ez világszám! Újszálláson mindenképp szenzáció. És micsoda tejet! Jó tejszín helyett a kávéba. Gyógyítja a száraz torkot, nyugodt álmot hoz. Baloghné piacra hordta, aztán már házhoz jöttek érte. És lett ködmöne Bandikának, pártája és gyöngyös inge Erzsikének, rámás csizmája az apának. Balogh Imre két süldőt vett. Lesz mit leszúrni karácsonykor.
De a sors, ha pártfogolja is egy darabig a szegény embert, csak azért teszi, hogy utána még rosszabb legyen neki. Babának elapadt a teje. Egyik napról a másikra. Az étvágya viszont megnőtt. A semmiért eszi a szénát és a tengerit. Amíg még van.
Barzó szomszéd ajánlotta az állatorvost, de ahhoz nincs bizalma a népnek. Mert úr. Így nyilván az urakkal cimborál. Addig vizsgálja az állatot, hogy kényszervágás legyen. A kényszervágásra küldötteket pedig Ligety gróf intézője veszi meg potom áron. Hogy aztán Krakowsky Emmánuel, a mészároskirány, aki minden pesti és bécsi bécsi szelethez szállítja a hozzávalót, már szép summát fizessen érte. Ligety nagy kuruckodós úr (itt az antiszemitákat, zsidókerülőket nevezik így), de furcsa – vagy nagyon is érthető – módon Krakowskyval kivételt tesz.
Baloghné végül Fekete Jolánt, a javasasszonyt hívta. Az azonnal látta a baj okát:
– Baba meg van rontva.
– Tán csak nem! Ki volt ilyen galád? – csapta össze a kezét Baloghné.
– Egy boszorkány. Ki lehet deríteni. Tejet kell önteni a kemence aljára és megvárni, amíg odaég. Akit behoz a szaga, az a boszorkány. Karóval addig veritek a hátát, míg le nem veszi a bűbájt. De éjjel kell csinálni, nem nappal, mert akkor bárki benyithat.
Mocsáriné távozta után lassan térnek magukhoz Baloghék. A szipirtyó a falu uzsorása. Baloghék ötven pengőt kértek tőle tavaly, s az ötvenből még ötven van hátra. Mert Mocsáriné először a kamatokat követeli.
– Utánamegyek! – kiáltja hirtelen a férfi, és bátorságot kap saját hangjától.
– Ne bántsd, apjuk, meglátnak!
– Azokon az alvégesi sötét utcákon nem jár ilyenkor senki.
– De ha elvered, nem lesz több kölcsön.
– Hát ez az! Nem lesz. És az sem lesz, ami most van.
Balogh Imre eldobja a karót, és a faaprító baltát kapja föl.
Mocsárinét a kanális hídját elhagyva, a Csutorás utca elején éri be. A nő meghallja a lépteit, és hátrafordul. Gúnyos arcába Balogh Imre beleállítja a baltát. Bár kétfelé válik a fej, a gúnyos mosoly marad. Míg el nem önti a vér.
A leszámolás, a kölcsöntől való megszabadulás mámora még hazaérkeztéig sem tart. Összerogyik az ajtóban, eldadogja, hol és mit tett, és azt nyöszörgi, hogy fölakasztja magát. Felesége nem tudja vigasztalni, ő is rémült, ő sem tudja, mi legyen. Az óra befejezi a tiktakolást. Helyette patkányok kezdenek el mocorogni a kamrában. Nem lehet őket kiirtani. A vasdobozban tárolt lisztbe is belekerül az ürülékük. És ha ki is szedik belőle, a kenyéren érezni a szagot. És magukon is. Pórusaik patkányszagot árasztanak. Mintha maguk is nagy patkányokká váltak volna. Mit sem számít, hogy ez csak képzelődés.
Baloghné reggel kendőt kap magára és elmegy a csendőrőrsre. Elmondja, hogy az éjjel a hídnál baltával megölte Mocsárinét. Mert nem tudták megadni neki a tartozásukat. A boszorkányságot nem említi.
Purgel törzsőrmester, a parancsnok, mérgesen kérdez:
– A maga ura az a bolsevista?
– Nem! Istenem, dehogy!
– Az a vörös lázító. Aki sztrájkra buzdította a népet.
– Az még legénykorában volt. Csak azt akarta, hogy az intéző rendes szalonnát adjon az aratóknak, amilyet ígért, ne büdös kanszalonnát.
– Ezt mondom én is: lázította az embereket. Mintha nem lenne elég… „Mintha nem lenne elég bajuk” – mondaná a csendőr, de rájön, hogy ezzel elismeri a nép keservét, vagyis a tiltakozás jogosságát. – Mintha már nem lenne így is elég nagy a pofájuk. Az ura adja alájuk a lovat. Aztán meg a kubikosoknál bukott le.
– Lebukott?
– Le hát. Röplapot terjesztett. Ment a nyárligeti börtönbe.
– Csak elküldték. Mert a Föld és Szabadságot olvasta. Pedig azt szabad. A nyárligeti vasútállomáson is árulják. Az uram nem került érte börtönbe.
– Mert ilyen jóindulatúak vagyunk. A kommün alatti dolgait is elnézzük neki. A kölykei miatt. Meg maga miatt. De ennek vége. A vörös uszítóknak befellegzett. Jönnek majd a németek, azok adnak a pofájára!
A nő remeg. A félelemtől és a dühtől. Mert szegénynek sosem lehet igaza az urak világában. Ha igaza van, akkor sincs. Az úr vagy kineveti és otthagyja, vagy leordibálja. Mint most.
– De hát mér’ az uramról beszélünk? Nem ő ölt, hanem én!
– Dehogy ölt maga! Az ura bosszantani akar minket, ezért elküldte ide és… Már ott várnak ránk a bandájába tartozók a Csutorás utcán. Hogy röhögjenek rajtunk. De abból nem esznek.
– Öltem! Istenem, öltem! – mondja a nő zokogva.
A csendőrben most kétely támad. Halkabban folytatja, magyarázva, mintha ez magának is szólna. Mintha magát is meg akarná győzni:
– Nézze Baloghné, nyolc óra van. Fél hatkor már elindultak az emberek a határba. Aztán az asszonyok a boltba vagy a piacra. A pulyák meg az iskolába. És még eddig senki nem jelentett be bűnesetet. Nem vették volna észre a vértócsát meg a halottat? Hogy lehet ez?
– Nem tudom.
Végül kimennek a tetthelyre. Nincs holttest. Vizsgálják a földet. Semmi nyoma vérnek. Pedig nem esett eső.
Elmennek Mocsáriné portájához. Purgel megzörgeti a kaput. Kutya nincs, egy óriási, koromfekete macska érkezik. Sziszeg és karmoláshoz emeli a mancsát. Mikor feláll két lábra, akkora, mint egy kisebb ember.
Kalapját levéve jön a szomszéd:
– Ne várjon Mocsárinéra a nagyságos úr, nincs az otthon. Még pirkadat előtt megpakolta a kosarát túróval meg tejföllel, és ment a nyárligeti piacra. Ott többet kap, mintha itt áll ki vele. Újabban nagyon ontja a tejet a tehene.
– Tehát azt mondja, hogy tegnap ment el? – tesz fel a csendőr egy szokásos keresztkérdést.
– Igen. Vagyis nem. Ma ment el. Abrakot adtam a lónak. Ő meg cihelődött. Még köszöntünk is egymásnak. Tán történt vele valami?
A férfiak megállnak az utcán. A gazdasszonyok kinéznek a kerítések fölött.
– Nem történt semmi. Maguk meg, emberek, oszoljanak!
Újból a hídhoz érve Purgel azt dörmögi Baloghné fülébe:
– Ezért még megkapják a magukét!
Baloghné hazamegy. Nem bír a gondolataival. Nem veszi észre, hogy hiába szel és pirít kenyeret az urának, az nem veszi el, mivel nem is ül az asztalnál. A pitvarban sincs.
Baloghné elmegy megfejni a tehenet. Még meg is paskolja Babát. Szokás szerint. De Baba tőgyéből egyetlen csepp tej sem jön.
