A helyi lakosság a fonott kerítéseken át szemléli az eseményeket.
Andrea, a csenevész kis másodasszisztens, rövidgatyában és dugig tömött övtáskával a derekán, óriási bakancsban trappol föl-alá a díszletben, melléhez szorított dossziéval, kezében almával, amin reggel óta egyetlen harapásnyom barnul, és közben vékony hangján kiabál.
– Felvesszük még egyszer.
Pár perc múlva már fel is hangzik:
– Ééés… tessék!
– Ezt a telket megvettük. Nem szeretnék erről vitát nyitni.
– Szóval azt mondja, hogy a maguké?
– Azt.
– Na és az a telek – mutat a háta mögé a paraszt –, az ugyan kié?
Ferenc megvonja a vállát.
– Nem tudom. Az nem a miénk.
A paraszt elképed. Szemöldöke felszalad.
– Neem? Na, tudja, mit, komám! Igaza van. És azért nem lehet a maguké, mert az enyém.
– Akkor ezzel rendben is volnánk. – Ferenc lendíti a kapáját.
– Nem hiszem azt! Tegnap este a kölykei lopták az almámat. Na, erre mondjon valami okosat, maga pesti… ember.
– A mi gyerekeink nem lopnak! – lép előre Gabi. Fején kendő van, ahogy egy városi a falubeli viseletet elképzeli. – Hogy meri egyáltalán a szájára venni…!
A falusiak jókedvre derülnek az asszonyi kifakadáson. Az idősebb tesz is egy önkéntelen mozdulatot az arca előtt, mintha egy legyet hajtana el. Ferenc megálljt parancsol Gabinak kinyújtott karjával.
– Bizonyítsa be!
– Óó! Ez lesz itt a főkolompos – néznek egymásra a parasztok, és Ferencre mutatnak. Aztán a kalapos, középkorú falusi komolyra vált. – Na, figyeljen ide, öcskös. Én mondom magának, nem kell itt a baj. De ha még egyszer bejönnek a kertembe a koszos kölykei, felgyújtom a házaikat, és ledöntöm a kerítéseiket.
Ezt már Ferenc sem tűrte. Megindult a kertkapu felé, kezében villanó kapával, de a falusiakon egyáltalán nem látszott meg az ijedtség.
– Tibor, barátom! – kiált valaki hátulról. Még mindig Ferenc arcát látjuk, ahogy kérdőn hátranéz.
A kerítés mellett László tűnik föl, baljában derekához szorított fonott kosár, jobbjában egy kacarászó gyerek kezét fogja. – Tibor! Hoztunk magának friss gyümölcsöket.
László erősen barázdált, keskeny arca mosolyba feszül, mintha a felajánlás őt érintené. Mögötte feltűnik több lurkó is; a fiúk jókedvűen püfölik egymást, a lányok mellettük táncikálnak.
Miután László megkerülte a kerítést, a kalapos parasztember előtt megáll. Elengedi a gyerek kezét. Tibor előbb lenéz a gyerekre, aztán vissza a férfira. László határozottan megfogja Tibor felkarját, másikjával felé nyújtja a kosarat.
– Együtt szedtük a gyerekekkel.
Csönd. Aztán megint László szólal meg.
– Nézze, teljesen megértem, hogy ez most még nehéz maguknak, és néha vannak súrlódások. Tiborék már nagyon régóta élnek itt, mi pedig csak most jöttünk. De emiatt nem kell gyanakodnunk egymásra. A dolgok változnak. És ez önmagában jó. Fogadja el ezt a kosarat. Szeretettel adom.
Miközben László beszél, Tibor Ferenccel néz farkasszemet. Aztán megenyhül, de legalábbis egy kissé durva mozdulattal elveszi a kosarat, elmegy.
A többi falubeli, a kisfiú, akivel László jött kézen fogva, mind utána.
– Már megint mi a faszt csináltál, Laci! – Ferenc remeg a dühtől. László megfordul, egyenesen Ferenc szemébe néz.
– Gyümölcsöt adtam Tibornak.
– Megaláztad. És ha erre rájön, még jobban fog utálni minket.
– Nézz ide, Ferenc! Nekünk keresni kell a kapcsolatot a helyiekkel, nem elzárkózni előlük. Egy baráti gesztus önmagában biztosan nem kártékony. Ők itt élnek generációk óta. Biztosan furcsa nekik, hogy számukra megmagyarázhatatlan okokból egy sereg városi ember kiköltözik hozzájuk, miközben a falu lassan elnéptelenedik a városba költözők miatt. Gőgösnek tartanak minket, dölyfösnek. Érdemes ezeket a vélt vagy valós előítéleteket leépíteni.
Ferenc alig tudja kivárni László kissé túl nyugodtra hangszerelt okfejtését, válaszával szinte rákiált Lászlóra.
– Ne legyél már ilyen kurva naiv! Soha nem leszünk jóban. A világtörténelemben ilyen még nem volt. Nem neked fog sikerülni. A kérdés az, hogy alámegyünk a fenyítéseknek vagy sem. Irányítasz vagy sem. Itt nincs köztesség. Ha nem akarod, hogy felfaljanak egy héten belül, belevágod a kapát a lábába; akkor talán tisztelni fog.
László közelebb lép a ziháló Ferenchez.
– Tévedsz. Ez csak a te félelmed.
László visszaindul az erdőbe.
– Bassza meg! – Ferenc tiszta erőből belevágja a kapát a földbe.
– …’nnnyi! Köszönjük!