Ahová nem visz fel a startupos rakéta (Pajor Tamás: Haladó magyar című verseskötetéről)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 18:50

„Ahová én célzok, az a Szenes Iván és a Radnóti Miklós közötti spektrum” – nyilatkozta egy a kötete kapcsán vele készített interjúban Pajor Tamás, elég tágra, ugyanakkor mégis nagyon konkrétra szabva annak a tölcsérnek a száját, melyen keresztül az olvasó belehömpölyög a dalversek könyvformájú butéliájába. A palackhasonlat szándékos, sőt az irány is: a Pajor-versekből nem mi kortyolunk szomjunk mértékétől függően, hanem bekerülve a Szenes Iván–Radnóti Miklós átmérőjű tölcsérbe, előbb lassan, ívesen rójuk a köröket a peremén, majd kényszerűen megadva magunkat a centripetális gyorsulásnak, beszippantódunk a gondolatörvény fenekére. Ott először kissé kellemetlenül érzi magát az ember, mert nem teljesen egyértelmű, mivel, melyik test- vagy lélekrészünkkel tanácsos levenni, akár egy kirúgott labdát, a „Gellért nézi a hegyről, hogy Erzsébet lemegy hídba” meg a „Persze nem vagyok Rambo, se Marlon Brando, csak olykor egy kis budapesti gyarló mandró” típusú rímbrillírokat és a „…szóját, a szóját, a szójátékokat”. Kezdetben egy kicsit érdesek, egy kevéssé szúrnak, döfnek, nyomnak, aztán ahogy a helyükre kerülnek – vagy mi kerülünk a helyünkre a Pajor-univerzumban –, megtanulunk lubickolni bennük. Mire a 40. oldalra érünk, ahol a Sorsgimnasztika Mari territóriuma, Teri moratóriuma és sok aerobikos családanya kuratóriuma, már az sem fáj, hogy Pajor apokaliptikus világvíziója egyszerre velőt rázó és demagógiát idéző. Haladunk vele, akár akarjuk, akár nem (inkább igen) egyre tovább, egyre beljebb, haladó magyarként, az útkeresők spirituális útján, a gegek, nyelvi humorok és a lehető legtermészetesebben és könnyedebben vázolt napi abszurdok bukkanóin át, ha tetszik, valamiféle beteljesedés felé. Oda, ahol a Logosz perzsel, s ahová nem visz fel start­upos rakéta. Mindazt, amiről Pajor ír, vagyis inkább dalol, ismerjük, felismerjük, de attól, hogy dalversekbe szedve, sokszor refrénekkel megtűzdelve tárja elénk saját szubjektív valóságát (ami kísértetiesen sok pontban egyezik saját szubjektív valóságunkkal), önként és dallam nélkül is szó szerint dalolva azonosulunk vele. Azt képzelve, hogy például a „terítőt árul egy megtört néni, / egy századot látott megtörténni. / A téren lüktető neon látszik, valakit ütnek a neonácik. / Egy pionírt, kit a pia nyírt ki, / Amcsiból nem tud a fia írni. / Élete csörte, arcán a sörte, / a csapos kérdi, bort-e vagy sört-e. / A béke is véres, a közlegény Ryan, / a szomszéd drámája a panelon átjön” strófa a lényegből ragad meg valamit. Hogy aztán az „Emke, az Emke, az M2-esen” továbbszáguldva haladjunk a profán felől a szent, a földtől az ég felé, mert hát Pajornál az elmúlt 30 évben semmi nem elvonatkoztatható a hittől. Mindezt úgy, hogy egyetlen félmondat erejéig sem tolakodó, és ha lehet, még kevésbé didaktikus. Tud és mer formabontó lenni akkor is, amikor nem az emodzsikról és lájkokról versel („Hüvelykujj, szmájli, / az életemből szállj ki”), hanem a Messiásról regél („Egy utas a történelem vonatán. Végpont a portálok hírfolyamán” vagy „Mikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, / felültek a gépre és ment velük a villamos”). Miközben a látszatvalóság(ok) felől a rímeken át visz a számára egyetlen létező igazi valóság felé, vagy másképp mondva, a pszeudovilág racionalizmusba oltott hite felől a Bibliába vetett transzcendens hit felé, felsejlenek saját személyes identitásai: az egykor volt rockzenész, a zsidó, a filozófus, a dalnok, a showman és a hívő. A Haladó magyar pedig mindennek rengeteg nyelvi leleménnyel és szóviccel megspékelt, pátosz nélküli esszenciája. Ahogyan Pajor Tamás maga mondja róla: „Nem egy komor, baltázós, önostorozó vallásos szöveg, hanem egy derűre hangolt, poénos, de a szív fájdalmát sem elhallgató dalverses kötet.” (Európa, 2019. 238 o.)
Szerző

Gerőcs Péter: Werkfilm (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 14:58

Fotó: Adományozó: Berényi Márta / Fortepan
A helyi lakosság a fonott kerítéseken át szemléli az eseményeket. Andrea, a csenevész kis másodasszisztens, rövidgatyában és dugig tömött övtáskával a derekán, óriási bakancsban trappol föl-alá a díszletben, melléhez szorított dossziéval, kezében almával, amin reggel óta egyetlen harapásnyom barnul, és közben vékony hangján kiabál. – Felvesszük még egyszer. Pár perc múlva már fel is hangzik: – Ééés… tessék! – Ezt a telket megvettük. Nem szeretnék erről vitát nyitni. – Szóval azt mondja, hogy a maguké? – Azt. – Na és az a telek – mutat a háta mögé a paraszt –, az ugyan kié? Ferenc megvonja a vállát. – Nem tudom. Az nem a miénk. A paraszt elképed. Szemöldöke fel­szalad. – Neem? Na, tudja, mit, komám! Igaza van. És azért nem lehet a maguké, mert az enyém. – Akkor ezzel rendben is volnánk. – Ferenc lendíti a kapáját. – Nem hiszem azt! Tegnap este a kölykei lopták az almámat. Na, erre mondjon valami okosat, maga pesti… ember. – A mi gyerekeink nem lopnak! – lép előre Gabi. Fején kendő van, ahogy egy városi a falubeli viseletet elképzeli. – Hogy meri egyáltalán a szájára venni…! A falusiak jókedvre derülnek az asszonyi kifakadáson. Az idősebb tesz is egy önkéntelen mozdulatot az arca előtt, mintha egy legyet hajtana el. Ferenc megálljt parancsol Gabinak kinyújtott karjával. – Bizonyítsa be! – Óó! Ez lesz itt a főkolompos – néznek egymásra a parasztok, és Ferencre mutatnak. Aztán a kalapos, középkorú falusi komolyra vált. – Na, figyeljen ide, öcskös. Én mondom magának, nem kell itt a baj. De ha még egyszer bejönnek a kertembe a koszos kölykei, felgyújtom a házaikat, és ledöntöm a kerítéseiket. Ezt már Ferenc sem tűrte. Megindult a kertkapu felé, kezében villanó kapával, de a falusiakon egyáltalán nem látszott meg az ijedtség. – Tibor, barátom! – kiált valaki hátulról. Még mindig Ferenc arcát látjuk, ahogy kérdőn hátranéz. A kerítés mellett László tűnik föl, baljában derekához szorított fonott kosár, jobbjában egy kacarászó gyerek kezét fogja. – Tibor! Hoztunk magának friss gyümölcsöket. László erősen barázdált, keskeny arca mosolyba feszül, mintha a felajánlás őt érintené. Mögötte feltűnik több lurkó is; a fiúk jókedvűen püfölik egymást, a lányok mellettük táncikálnak. Miután László megkerülte a kerítést, a kalapos parasztember előtt megáll. Elengedi a gyerek kezét. Tibor előbb lenéz a gyerekre, aztán vissza a férfira. László határozottan megfogja Tibor felkarját, másikjával felé nyújtja a kosarat. – Együtt szedtük a gyerekekkel. Csönd. Aztán megint László szólal meg. – Nézze, teljesen megértem, hogy ez most még nehéz maguknak, és néha vannak súrlódások. Tiborék már nagyon régóta élnek itt, mi pedig csak most jöttünk. De emiatt nem kell gyanakodnunk egymásra. A dolgok változnak. És ez önmagában jó. Fogadja el ezt a kosarat. Szeretettel adom. Miközben László beszél, Tibor Ferenccel néz farkasszemet. Aztán megenyhül, de legalábbis egy kissé durva mozdulattal elveszi a kosarat, elmegy. A többi falubeli, a kisfiú, akivel László jött kézen fogva, mind utána. – Már megint mi a faszt csináltál, Laci! – Ferenc remeg a dühtől. László megfordul, egyenesen Ferenc szemébe néz. – Gyümölcsöt adtam Tibornak. – Megaláztad. És ha erre rájön, még jobban fog utálni minket. – Nézz ide, Ferenc! Nekünk keresni kell a kapcsolatot a helyiekkel, nem elzárkózni előlük. Egy baráti gesztus önmagában biztosan nem kártékony. Ők itt élnek generációk óta. Biztosan furcsa nekik, hogy számukra megmagyarázhatatlan okokból egy sereg városi ember kiköltözik hozzájuk, miközben a falu lassan elnéptelenedik a városba költözők miatt. Gőgösnek tartanak minket, dölyfösnek. Érdemes ezeket a vélt vagy valós előítéleteket leépíteni. Ferenc alig tudja kivárni László kissé túl nyugodtra hangszerelt okfejtését, válaszával szinte rákiált Lászlóra. – Ne legyél már ilyen kurva naiv! Soha nem leszünk jóban. A világtörténelemben ilyen még nem volt. Nem neked fog sikerülni. A kérdés az, hogy alámegyünk a fenyítéseknek vagy sem. Irányítasz vagy sem. Itt nincs köztesség. Ha nem akarod, hogy felfaljanak egy héten belül, belevágod a kapát a lábába; akkor talán tisztelni fog. László közelebb lép a ziháló Ferenchez. – Tévedsz. Ez csak a te félelmed. László visszaindul az erdőbe. – Bassza meg! – Ferenc tiszta erőből belevágja a kapát a földbe. – …’nnnyi! Köszönjük!
Témák
filmforgatás

Hogyan kell mindent másképp csinálni? - Interjú Vörös István költő-íróval

Publikálás dátuma
2019.08.10. 12:56

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott” – mondja Vörös István József Attila-díjas költő, író, műfordító, akit A szabadság első éjszakája című legújabb novelláskötete apropóján a mágikus realizmusról, a sci-firől és a Hraballal való kapcsolatáról is kérdeztünk.
Tizenkét év terméséből válogat az Ünnepi Könyvhétre megjelent, A szabadság első éjszakája című kötet. A négy fejezetben – Milyenek a szegények?; Milyenek az ételek?; Milyen a történelem?; Milyenek a migránsok? – közölt 42 írás között novellák, (tárca)novellasorozatok, kisregény is megfér – és mindez akár regényként is olvasható. Mennyire kellett „utógondoznia” a kötet összeállításakor az írásokat, hogy ha asszociatív módon is, de felkínálja a regényszerűséget?  Nem igazán, mivel ahogy a fejezetek is mutatják, az egyes novellák eleve ciklusszerűen jöttek létre vagy éppen nagyepikai alkotásnak indultak, így egy lazább szerkezetű regényként is olvashatók. A legegyértelműbb e tekintetben a 2016-ban az Élet és Irodalomban közölt úgynevezett „migránssimogató”-sorozat – akkor még nem számított akkora merészségnek azt mondani a menekültekről, hogy inkább segítségre szoruló emberek, nem pedig bűnözők. A Milyenek az ételek? ciklus is külön könyvnek, regények indult annak idején. A gyerekkori, családi emlékeimet kapcsoltam egy kitalált településhez, Bakonymérőhöz, amihez a móri élményeim szolgáltak alapul. De nem akartam Bakonymérőből magyar Macondót csinálni – ha valamit kerülni szeretnék, az a mágikus realizmus. Nem mintha nem lennének a szövegeimben szürrealista elemek, de azt veszem észre, hogy mind a magyar, mind a külföldi kollégák előszeretettel használják a mágikus realista elemeket akkor, ha valamit éppen nem tudnak megoldani a szövegeikben. Ahogy hatalmas erővel berobbant annak idején Márquezzel, Rushdie-val, s bizonyos értelemben már előfutárként A bádogdobbal Grassnál a nagyepikai mágikus realizmus, úgy ma a legnagyobb üresjárat, amitől távol szeretnék maradni, eltolom magamtól. Ahogy a könyv első fejezetében egyes írásokban bizonyos értelemben búcsút veszek a groteszktől, a politikától, a szabadságtól is. Engem mindig a másképpírás izgatott. Ezek mellett persze olyan írások is helyet kaptak itt, melyek drámák kimaradt jeleneteiből íródtak novellákká, vagy éppen egy eredetileg monodrámának írt mű váltott formát… Ugye a Hruscsov pincére voltam című elbeszélésről van szó, amit monodráma formájában az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház mutatott be, és ami egy Hrabal-hommage, egyben -kritika és -paródia is? Csehistaként, íróként hogyan változott a viszonya az évek alatt Hrabalhoz?  Abból a szempontból nem változott, hogy a 20. század egyik legjelentősebb írójának tartom, folyamatosan. Bár Ludvík Vaculík és Milan Kundera műveiről írtam a disszertációmat, és az előbbihez személyesen is közelebb állok, mégis Hrabal az, aki íróként megkerülhetetlen – tőle próbálom megtanulni, hogyan kell mindent másképp csinálni. Stilisztikailag, kompozíció, dramaturgia és gondolatiság szempontjából is. Az átírások terén is egyedi jelenség volt – erre a cenzúra miatt szüksége is volt. A túlságosan zajos magányt először Apollinaire-szerű szabadversben írta, majd újragondolta prózában, beszélt nyelvi formában, a végső változatban aztán egy sokkal irodalmibb nyelven beszél a figura – és ezt az árnyalatot magyarul nem is lehet igazán érzékeltetni, mert nálunk nem válik ilyen élesen szét a beszélt és az irodalmi nyelv… És a két – a cseh és a magyar – irodalom mennyire jár külön utakon? Nemrég jelent meg Ivan Wernisch Út Asgábádba című, ön által fordított verseskötete, 3 évvel Petr Hruška Mondom neked című könyvét követve – nem mondhatni, hogy nem közvetít a két költészet között. Mennyire hatnak egymásra?  A magyar irodalom a 19. században volt hatással a csehre: elsősorban Petőfi és Jókai. Most fordítva van: a prózában Hašek, Čapek, Kundera, Hrabal, a költészetben Vladimír Holan, Vítězslav Nezval, Jaroslav Seifert van hatással a magyar irodalomra – a fordításaimmal pedig a „lyukakat” igyekszem betömni. Jó lenne a Madáchot cseh nyelvre átültető Jaroslav Vrchlickýtől is egy kötetet lefordítani, hihetetlenül nagy formátumú, Kosztolányi-formaérzékű, sokat író újító volt a 19. század második felében. De a cseheken kívül is alapvető lenne, hogy a mostani nagyságokat lefordítsuk és kötetben megjelentessük, mert nélkülük egyre inkább elszeparálódunk a világtól. Kérdezhetik erre, persze, ki olvas manapság költészetet?, de ha a legműveltebbek is elmaradnak, akkor az egész ország is elmarad. Az elmaradásról jut eszembe: drámaszerzőként hogy érinti a színházi taopénzek elosztásának újraszervezése?  Íróként nem érint, mert eddig is mondhatni grátisz írtam a darabjaimat. Nézőként és a színészekkel szolidáris emberként persze érint a kultúrpolitikának az a törekvése, hogy felszámolják az alternatívnak nevezett színházakat. Érint, mert az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház rendezője, aki eddig három darabomat – Presszó-szonáta, Találkozások önmagammal, Hruscsov pincére voltam – is színre vitte, hiába hozott létre színházat a városban, ahol addig nem volt, ha most állást kell keresnie, ha nem tud fiatal színészeket alkalmazni. A város meg eddig sem nyújtott támogatást, örül, hogy a pénze nélkül is vannak premierek, vendégjátékok.
Tiszta kulturális disztópia, mintha csak a kötetében lévő írások egyike lenne. Ám emellett – nagy örömömre – direktebb zsánerként a sci-fi is jelen van az írásai között (lásd A magára maradt gép melankóliája című novellát). Pár éve a Galaktika 300. és 303. számában is szerepelt egy (folytatásban közölt) novellával (Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre). Ezek szerint nem olyan elutasító a peremműfajokkal szemben, mint ahogy azt a kortárs szépírókról feltételezik? Az említett sci-fi novellák egy készülő, ám félbemaradt sci-fi regény részei. A sci-fiből is azokat szeretem, amelyek nem a megszokott írói megoldásokat kínálják, a közhelyeket, toposzokat unom. Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című, irodalmilag is kiváló regényében 200 évet ugrik az időben, és egész más szereplőkkel folytatja a cselekményt, ez a hagyományos prózában elképzelhetetlen. A sokkal irodalmibbnak tartott Bradbury Marsbéli krónikáit viszont nem bírtam elolvasni. Ellenben Philip K. Dick elbeszélései nagyon izgalmasak. Odavagyok az orosz urban fantasyért is, Lukjanyenko könyveit mind olvastam… Olyannyira bejött, hogy fölvetettem a Galaktikának, mi lenne, ha írnék egy budapesti folytatást az Őrség-sorozathoz. Lukjanyenkónak tetszett az ötlet, de az ügynökségeken megbukott a terv. Máshol viszont sikerrel valósulnak meg az elgondolásai, sőt mintha duplázna. A kötetbeli A sárga képeslap, avagy felmentés a sorstalanságból című novella – melynek részletét a Nyitott mondat június 14-i számában közöltük – mintha a 2B Galéria Waldsee 1944 kiállítására írt 30 szavas auschwitzi levelezőlap „párja” lenne. Kevés volt a 30 szó? Amikor a kiállítás kurátora, Böröcz László fölkért a projektre, csak úgy tudtam megírni azt a bizonyos levelezőlapot, ha előtte köré teremtek egy novellát, aminek világában aztán megszületik a levelezőlap. Beleépítettem Kertész Imre Sorstalanságát is, szó szerinti bekezdéseket vettem át a regényből, a szerkesztéskor aztán figyelnem kellett, nehogy valaki belejavítson egy Kertész-mondatba. A „szociálisan érzékeny” kötet két utolsó szatirikus írása egy kulturált, békés és egy harcos, bunkóságot piedesztálra emelő (világ)társadalom túlkapásait szortírozza. A két világ egymásból fejlődött, egymást váltja. A mi mostani életünket efféle határhelyzetben látom, csak azt nem értem, ha eddig az európai, liberális ízlés „ülte torát” a kultúrában, hogyan termelte ki magából ezt a ma már uralkodó, eszményített böszmeséget? Mekkora ebben a nemzedéke felelőssége? Mindannyian súlyos felelősséggel tartozunk a kialakult helyzetért. Azok is, akik „csak” hagyták, hogy idáig jussunk. Szerintem a rendszerváltáskor nagyon sok minden félrement; volt, amit előre is lehetett látni, volt, amit nem. Az értelmiség bocsánatkérő pózba vágta magát, mondván, sajnos nem mi vagyunk az értéktermelők, a mai kor hőse a vállalkozó – és egymás után adta fel a pozícióit. Először a tv-ből, aztán a rádióból, mindenhonnan visszavonult. Ezt nem lett volna szabad, és nem azért, mert ez egy hatalmi harc, hanem mert a kultúra, amit létrehoz, így tud eljutni azokhoz az emberekhez, akik amúgy nem férnek hozzá. Elengedtük a kezét a szélesebb közönségünknek, akinek pedig lelki igénye lenne a kultúrára. És láthatóan fuldokolnak ettől a hiánytól, még ha már nem is tudják, hogy erre van szükségük. +1 kérdés Számos tervezett, még el nem készült művet említett, de az eddigi életműve sem azt sugallja, hogy nincsenek ötletei. Mi várható legkö­zelebb? Idén már két verseskötetet megírtam. Pakolás közben megtaláltam az első kötetem előtt írt verseim kéziratát – gyakorlatilag átírtam az összes verset, ez az egyik. A másik szintén – de máshogy – átiratgyűjtemény: József Attila összes nagy versét átírtam, a tervezett könyv együtt közölné az eredetiket az enyémekkel. Született egy evangéliumátiratom is; de van egy szonettekből álló könyvem is, ami már egy éve fekszik egy kiadónál, válaszra és remélhetően kiadásra várva. Korábban felkérésre írtam egy vidám kísértettörténetet, ennek könyvvé formálásán dolgozom most. És ha már a gyerekeknél tartunk, kiadásra vár egy gyerekverskötetem is. Ami konkrét megjelenés előtt áll, az az eddigi versműfordításaim gyűjteménye – úgy 600-700 oldalas könyv –, ami alapján egészen szépen kirajzolódik egy 19-20. századi költészetkép.

Hruscsov pincére voltam

Az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház legközelebb a Rengeteg Színház fesztiválon játssza Vörös István darabját, Szovátán, augusztus 14-én, 20.30-as kezdéssel a Sándor-villában.

Szerző