Drágán élünk

Már az infláció sem a régi. A gazdasági világválságot megelőzően - iskolai végzettségtől függetlenül - mindenki a vásárlóerő csökkenését értette infláción, vagyis, hogy ugyanabból a jövedelemből mind kevesebbet tudunk fogyasztani. Nem akadt olyan, aki örült volna a növekedésének. Vitán felül negatív kicsengése volt. Illett elborzadni attól, hogy júliusban - egy esztendőre visszatekintve - 3,3 százalékkal nőtt a fogyasztói árszínvonal, hogy az olyan alapvető élelmiszerekről ne is beszéljünk, mint a krumpli, a disznóhús vagy a liszt, ahol kétszámjegyű drágulást jegyezhettek fel a KSH ármegfigyelői. Arra viszont aligha lehet panasz, hogy az árváltozások ne a józan életűeket támogatnák, hiszen a tej olcsóbb lett, dohányozni és alkoholizálni ezzel szemben sokkal drágábban lehetett. Autózni viszont mifelénk élvezet, hiszen nem csak az üzemanyagárak csökkentek, de még a járműveké is.

Ennél elszomorítóbb, hogy már a statisztikusok is kénytelenek voltak rögzíteni: brutálisan növekedtek a lakbérek. Arról megszokott módon hallgat a fáma, hogy a lakásárak milyen ütemben váltottak hegymenetre, hiszen megszokhattuk: az ingatlanvásárlás - legalábbis a statisztikusok szerint-, nem fogyasztásunk része, aki veszi a fáradtságot valahol az irodaházak és a kereskedelmi létesítmények beruházásainak árnyékában erre is rábukkanhat. Lényegében eldugják, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a családok számára legnagyobb terhet jelentő, otthonteremtő kiadások elszabadulására az inflációs adatok rá sem hederítenek.

A NER erőltetett ütemű növekedésre koncentráló gazdaságpolitikájának egyik kulcseleme, hogy támogatja - a versenyszféra tulajdonosainak a zsebében turkálva - az egyébként indokolt béremeléseket, miközben a közszféra alkalmazottai jövedelmének bővítésével már kevésbé gálánsan jár el, hogy a nyugdíjakról ne is beszéljünk. A korábbi éveknél nagyobb ütemű bérkiáramlás nyomán megnőtt a fogyasztás. (Bár érthető módon már a lassulás jelei mutatkoznak.) A kereslet-kínálat törvényeinek engedelmeskedve a termelők és szolgáltatók is megpróbálkoznak az árak emelésével. A magasabb bérek egy részét "visszaszívják." Nem kétséges, hogy ebben a küzdelemben csak a fogyasztók lehetnek a vesztesek.

Mivel a KSH évek óta felhagyott a létminimum-számításokkal, így legfeljebb néhány lelkes szociológus méréseire támaszkodhatunk. Azt azonban a statisztikusok sem hallgathatták el, hogy a nyugdíjasok inflációja meghaladta az általánost.

A jegybank egyik alapfeladata az infláció feletti őrködés. Évekkel ezelőtt kijelentették, hogy ha 3 százalékot meghaladja az áremelkedés mértéke, akkor beavatkoznak, például kamatot emelnek. Matolcsyék erről hallani sem akarnak, inkább kitolták a sávot 4 százalékra. Bevezették a maginfláció fogalmát, amely a gyorsan változó árak figyelembevételétől eltekint. Ígérték ezt veszik csak tekintetbe. Júliusban a maginfláció évesített értéke 3,7 százalék volt. MNB: a 4 százalék még messze van. Az Európai Unióban csak Romániában élnek rosszabbul.