Drágán élünk

Már az infláció sem a régi. A gazdasági világválságot megelőzően  - iskolai végzettségtől függetlenül - mindenki a vásárlóerő csökkenését értette infláción, vagyis, hogy ugyanabból a jövedelemből mind kevesebbet tudunk fogyasztani. Nem akadt olyan, aki örült volna a növekedésének. Vitán felül negatív kicsengése volt. Illett elborzadni attól, hogy júliusban - egy esztendőre visszatekintve - 3,3 százalékkal nőtt a fogyasztói árszínvonal, hogy az olyan alapvető élelmiszerekről ne is beszéljünk, mint a krumpli, a disznóhús vagy a liszt, ahol kétszámjegyű drágulást jegyezhettek fel a KSH ármegfigyelői. Arra viszont aligha lehet panasz, hogy az árváltozások ne a józan életűeket támogatnák, hiszen a tej olcsóbb lett, dohányozni és alkoholizálni ezzel szemben sokkal drágábban lehetett. Autózni viszont mifelénk élvezet, hiszen nem csak az üzemanyagárak csökkentek, de még a járműveké is.  Ennél elszomorítóbb, hogy már a statisztikusok is kénytelenek voltak rögzíteni: brutálisan növekedtek a lakbérek. Arról megszokott módon hallgat a fáma, hogy a lakásárak milyen ütemben váltottak hegymenetre, hiszen megszokhattuk: az ingatlanvásárlás - legalábbis a statisztikusok szerint-, nem fogyasztásunk része, aki veszi a fáradtságot valahol az irodaházak és a kereskedelmi létesítmények beruházásainak árnyékában erre is rábukkanhat. Lényegében eldugják, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a családok számára legnagyobb terhet jelentő, otthonteremtő kiadások elszabadulására az inflációs adatok rá sem hederítenek.  A NER erőltetett ütemű növekedésre koncentráló gazdaságpolitikájának egyik kulcseleme, hogy támogatja - a versenyszféra tulajdonosainak a zsebében turkálva - az egyébként indokolt béremeléseket, miközben a közszféra alkalmazottai jövedelmének bővítésével már kevésbé gálánsan jár el, hogy a nyugdíjakról ne is beszéljünk. A korábbi éveknél nagyobb ütemű  bérkiáramlás nyomán megnőtt a fogyasztás. (Bár érthető módon már a lassulás jelei mutatkoznak.) A kereslet-kínálat törvényeinek engedelmeskedve a termelők és szolgáltatók is megpróbálkoznak az árak emelésével. A magasabb bérek egy részét "visszaszívják." Nem kétséges, hogy ebben a küzdelemben csak a fogyasztók lehetnek a vesztesek. Mivel a KSH évek óta felhagyott a létminimum-számításokkal, így legfeljebb néhány lelkes szociológus méréseire támaszkodhatunk. Azt azonban a statisztikusok sem hallgathatták el, hogy a nyugdíjasok inflációja meghaladta az általánost. A jegybank egyik alapfeladata az infláció feletti őrködés. Évekkel ezelőtt kijelentették, hogy ha 3 százalékot meghaladja az áremelkedés mértéke, akkor beavatkoznak, például kamatot emelnek. Matolcsyék erről hallani sem akarnak, inkább kitolták a sávot 4 százalékra. Bevezették a maginfláció fogalmát, amely a gyorsan változó árak figyelembevételétől eltekint. Ígérték ezt veszik csak tekintetbe. Júliusban a maginfláció évesített értéke 3,7 százalék volt. MNB: a 4 százalék még messze van. Az Európai Unióban csak Romániában élnek rosszabbul. 
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.08.09. 09:07

Burka

Egyet kell értenünk Rotterdam marokkói származású polgármesterével. Ahmed Aboutaleb azt mondta: sok a törvény, de kevés a rendőr, és a városnak vannak égetőbb problémái annál, minthogy 150 eurós büntetéssel tartassák be a burkaviselet tilalmát. A menekültellenes orbáni hisztéria a jelek szerint nem múlt el nyomtalanul az Európai Unióban. Azt még csak megértenénk, hogy a terrorizmustól való félelemből törvényben tiltják a bukósisak, a símaszk utcai viseletét. De most Franciaország, Belgium, Bulgária, Ausztria és Dánia után Hollandiában is betiltották a nők egész arcát eltakaró öltözéket. A példán felbuzdulva Németországban is újra kezdődött a vita ugyanerről. A fő érv itt sem a terrortól való félelem, hanem "kulturális": a burka a nők elnyomásának jelképe vagy csupán a vallási szabadság gyakorlása. Amihez német részről a kereszténydemokrata mezőgazdasági miniszter, Julia Klöckner hozzátette: az ügy nem a ruhadarabról szól, hanem arról a képről, amit az egész női nemről kifejez. - A burka nem tartozik Németországhoz - értett egyet Thorsten Frei, a CDU frakcióvezető-helyettese. Ami jelzi: az európai politika számára túl nehéznek bizonyul már annak megfogalmazása is, hogy mivel van dolgunk. Ha pedig valamivel nem tudunk mit kezdeni agyban, akkor egyszerűbb betiltani, s nem szembetalálkozni vele az utcán.  A kérdés valójában azért eldönthetetlen, mert nincs értelme. Ha ugyanis a burka a nők elnyomásának jelképe, akkor európai polgárként nem tudunk egyetérteni vele, de talán az elnyomott nőkre bíznánk, hogy tiltakoznak-e ellene. Ha pedig vallási jelkép, akkor békén kéne hagyni. Hosszú sora van annak, hogyan lett egyéni viselet egy-egy vallás jeléből, ki, miért óhajtja nyakában hordott kereszttel vagy Dávid-csilaggal, esetleg burkával is közölni a külvilággal, melyik közösséghez tartozik. Ami akkor is a benső magánügy, ha külsővé tették. A vallásszabadság pedig a szabadság része. Amúgy: mit szól vajon Frei úr, amikor egy iszlám ország a keresztény kisebbsége nyakából száműzi a keresztre feszített Jézust?
Szerző
Friss Róbert

Emlékezetpolitika az Egyesült Államokban

Magyarországon viszonylag kevesek figyeltek föl arra a híre, hogy az Egyesült Államokban Tennessee állam kormányzója, Bill Lee az állam hivatalos emléknapjának sorába emelte az egyik konföderációs tábornok, Nathan B. Forrest születésnapját (július 13.). A Magyarországon nem annyira érdekes hír nagy visszhangot váltott ki. Sok polgárjogi aktivista és politikus – republikánus és demokrata egyaránt – kritizálta a döntést. Természetesen Donald Trumpra húzzák rá a vizes lepedőt, mondván, az elnök alakította ki a hangulatot, amelynek jegyében egy rasszizmusáról ismert történelmi személyiség születésnapja emléknappá válhat. Nem meglepő ez a vélemény. Magyarországon a média hajlamos minden dolgot, ami az Egyesült Államokban történik, az éppen aktuálisan közelgő elnökválasztás felől, vagy az aktuális belpolitikai csatározások függvényében tálalni. Ám ha kissé a történet mögé tekintünk, lehántva az aktuálpolitikát, akkor a helyzet árnyaltabb. A legérdekesebb tényt a magyar sajtókommentárok nem hangsúlyozzák: egy republikánus kormányzó hozta a döntést, egy olyan tábornokról, aki amúgy a történelmi Demokrata Párt oldalán harcolt. Aki ismeri az amerikai polgárháború és az utána következő ún. rekonstrukció történetét (a Dél visszaillesztése az Unióba, társadalmi rendszerének alapvető megváltoztatásával), amely 1877-ig elhúzódott, az pontosan tudja, hogy a Republikánus Párt állt a rabszolga-felszabadítás és a fekete lakosok jogegyenlőségének oldalán, míg a Demokrata Párt az északiakban többé-kevésbé hódítókat látó fehér lakosság többségének szavazatát gyűjtötte be. A mostani emlékezetpolitikai vihar jól mutatja, hogy a történelem nemcsak visszatér, hanem a történelem folyamatai olykor homlokegyenest ellentétükbe csapnak át. Ha valakinek 1865-ben vagy 1871-ben azt mondják, hogy egyszer a Demokrata Párt lesz a feketék jogegyenlőségének bajnoka, és Lincoln meg Grant pártja uralja a Dél régióját, beleértve Nathan B. Forrest szülőföldjét, Tennessee-t: hát, az illetőt alighanem bolondnak nézték volna. Ráadásul 1923-tól 1967-ig az állam végig demokrata párti kormányzás alatt állt. Azóta viszont a republikánusok fölzárkóztak a Demokrata Párt mellé, és szinte fölváltva kormányoznak. Ellentétben a Konföderáció több népszerű, hősként tisztelt tábornokával, Forrest nem a Johnny Rebel (Lázadó Jancsi) és Yankee Will (Jenki Vili) becenéven emlegetett egykori déli és északi veteránok megbékélését hirdette, hanem az ellenállást a megszállónak tekintett – és sokszor akként is viselkedő – északi katonai hatóságokkal szemben. Az általa vezetett Ku-Klux-Klan számos erőszakos cselekedetet, gyilkosságot, kínzást követett el az Északról érkezett, a déliek által megvetően csak „tarisznyásnak” vagy „kalandornak” csúfolt tisztviselők, az északiakkal együttműködő déli fehérek és a felszabadított rabszolgák ellen. Forrest később maga is megundorodott az erőszaktól, és amikor kezdett kicsúszni a gyeplő a kezéből, feloszlatta a mozgalmat, sőt később már hangoztatta a feketék egyenlő jogait. Nem mentve Forrestet leszögezhetjük, hogy a Ku-Klux-Klan története minimum három szakaszra osztható, és az 1865-1871 között létező mozgalom nem teljesen egyenlő az 1915-ben újjáalapítottal, sem az 1960-as évek mozgalmával. Míg az 1865-ös alapítású mozgalom a feketék és katolikusok mellett az északi katonai és polgári hatóságokban, valamint velük együttműködő déli fehérekben jelölte ki az ellenséget, addig az 1915-ben megalapított mozgalom a zsidókat, az alkoholtilalom ellenzőit, a szakszervezeteket és a szocialistákat is ellenségei közé sorolta. Az 1915-ös mozgalom már nemcsak a Dél agrárállamaiban örvendett népszerűségnek, hanem, döbbenetes módon, az urbánusabb és ipari jellegű északi államokban is. Forrest és társai magukat egy olyan gerillamozgalomnak tekintették, amely újra fölemeli a porból az megtépázott András-keresztes zászlót. Közben nem akarták észrevenni a realitást, amire különben más konföderációs tisztek, akik visszatértek az eke szarva mellé, vagy a katedrára, figyelmeztettek: hogy az északi rekonstrukció nemcsak korrupciót hozott, hanem magával hozta például a fejlődést az oktatásügy terén. Hogy nemcsak a feketék, hanem a déli szegény fehérek (a régi, rabszolgatartó földbirtokos elit által megvetően „white trash”, „vörösnyakú”, „piszokevő” és ennél is durvább jelzőkkel illetett réteg) művelődési, oktatási és gazdasági helyzete is – ha kis mértékben is – javult. Sok egykori konföderációs veterán szorgalmazta a szegény emberek összefogását, bőrszínre való tekintet nélkül, elvetvén a szélsőségeket. A polgárháború emléke annyira forró téma volt, hogy még a farmer- és munkásmozgalmaknak is fejtörést okozott, miként nyúljanak ehhez a témához. Utóbbiak is hajlamosak voltak Délen a feketék szeparációjára: a szociális igazságosságot a fehér szegény igazságával azonosították. A helyzetet bonyolította, hogy a déli fehér lakosság jelentős része a szociális vesztesek pártjával azonosította a Demokrata Pártot. A Demokrata Párt lehetett bármilyen korrupt, lehetett bármilyen maradi, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára. Azok az erők, például az agrárpopulista mozgalom, amelyek a fehér és fekete szegény emberek összefogását hirdették, nem tudtak, vagy csak nagyon sporadikusan voltak képesek harmadik erőként szerepelni a Republikánus és Demokrata Párt mellett. 1892-ben a Néppárt (Populista Párt) déli vereségéhez nagymértékben hozzájárult, hogy a párt hirdette a feketékkel, mi több a „jenkikkel” való összefogást. Hiába állított a párt alelnökjelöltként egy volt konföderációs tábornokot, ezzel sem tudta megnyerni a déli lakosság többségét. A déli fehérek jelentős része számára – a kiváló Jan Assman történész szavával – a polgárháború és a rekonstrukció a „forró emlékezet” része volt. A populisták nem számoltak azzal, hogy él még a polgárháborús nemzedék, továbbá felnőtt egy generáció nőtt fel a bizalmatlanság és „jenkiellenesség” légkörében. A Demokrata Párt lehetett bármilyen elavult, a republikánusokhoz hasonlóan korrupt, mégiscsak az „apák pártja” volt a legtöbb déli fehér számára. A Néppárt túlságosan egalitárius, túlságosan színvak, és Észak felé túlságosan békülékeny volt ahhoz, hogy elfogadják. Ezzel szemben a Demokrata Párt kínálta fel az érzelmi azonosulás lehetőségét. Az 1960-as, 1970-es évekbe kezdődött meg a Dél lassú átfordulása: miközben a Demokrata Párt elmozdult a fekete polgárjogi törekvések elfogadása felé, a fehér rétegek nagy része a Republikánus Párthoz csatlakozott, amely zászlajára tűzte a tagállami jogok védelmét. Így válhatott valósággá, hogy Tennessee, Forrest szűkebb pátriája az 1960-as évek óta a Republikánus Párt hátországának számít. A polgárháború és rekonstrukció emlékezete még generációkkal később, az 1950-60-as években is befolyásolták a politikai vitákat. És ahogyan láthatjuk a mostani Nathan B. Forrest-ügy kapcsán, az emlékezetpolitikai viták tüze nem hűlt ki. Mindenesetre a kormányzó döntése aligha tekinthető bölcsnek, hiszen egy emléknap akkor jó, ha azzal mindenki tud azonosulni. Forrest tevékenységében az a hat év, amíg a Klan élén állt, sötét folt. Aligha alkalmas személy egy államban az összetartozás-tudat kialakítására. Ettől persze a Demokrata Párt nem spórolhatja meg, hogy szembenézzen azzal: emlékezetpolitikai viták és a Dél rasszizmussal való vádolása helyett valódi, kézzelfogható szociális reformokat kell javasolnia. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám