Papp Sándor Zsigmond: Sütésről sütésre

Publikálás dátuma
2019.08.12. 14:33

Fotó: Illusztráció
A grillezésről a tapasztalatlanabbaknak többnyire az amerikai filmek idilli jelenete jut az eszébe, ahol szinte magától sül a hús, a rutinosabbnak pedig a szemet maró füst, amely hűségesen követi az embert, bárhova is áll. A hétvégén mi is fejest ugrottunk a dologba. Kiderült, hogy a feleségem famíliája bár vidéken él kertes családi házban, eddig legfeljebb a szalonnasütögetésig jutottak, de messzebb soha. Nekem viszont a gyermekkor ízeit hozza vissza a kissé odaégett, füstös, muzsdéjjal (kikevert fokhagymakrém) megbolondított hússzelet, és persze a hozzá kapcsolódó rituálék. Persze könnyű volt nekünk: odaát a románok nem virslivel, hanem parázson sült miccsel (mititei) ünnepelték május elsejét. De ezen kívül, ha volt egy kis zöld terület (időnként akár a tömbházak között is) és egy kis kedv, akkor máris nekiálltak sütögetni. (Ki kellett mozdulniuk a komfortos konyhából, ugyanis olajon, gáztűzhelyen a mics sosem lesz olyan jó.) Természetes hát, hogy ez valahogy ránk, magyarokra is átragadt. Nem volt olyan kirándulás, amelyen ne raktunk volna tüzet, hogy megsüssük a magunkkal hozott, előző este jól bepácolt húst. Az első vita már rögtön ehhez kapcsolódott, és meg is osztotta a baráti társaságot, kábé annyira, mint annak eldöntése, hogy ki a jobb nő az ABBA-ban, a szőke vagy a barna. Volt, aki a zsírosabb, tehát omlósabb tarjára esküdött, mások viszont nem engedtek a csontos karajból, amelyet a legvégén jól le lehetett rágni. A nők leginkább padlizsánszeleteket és gombát grilleztek a férfiak értetlenkedésétől kísérve. A másik és még élesebb vita a sütögetés elkezdése körül feszült. Mert mi az ideális állapot? Az a pillanat, amikor még kisebb lángok nyaldossák a rácsot, hiszen így lesz jó színe a húsnak, vagy akkor, amikor már csak a parázs izzik alatta. Persze mindig a türelmetlenebbek (vagy éhesebbek) nyertek, viszont mindig akadt valaki, aki miután elfogyott az utolsó falat is, és a többiek a hasukat fogva pihegtek a strandszékeken elmerülve az emésztés lomha csodáiban, rámutatott a gyönyörűen parázsló tűzre, és megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy: Na, most kellene elkezdeni! (Egyszer a vita odáig mérgesedett, hogy – mintegy megelőlegezve a mai hisztérikus állapotokat – majdnem két tüzet raktunk.) Mi sem tudtuk elcsípni soha az ideálisnak hitt pillanatot. Így végül egy ember nyakába varrtuk a felelősséget: apám lett a sütőmester, aki dacolva a gyermekek sürgetésével és ellenállva a mindenféle okoskodásoknak, maga jelölte ki a rítus kezdési időpontját. Mint a jó sámánok, előbb hosszan nézte a tüzet, kifürkészte mindig változó természetét, felnézett az egekre, széljárást ellenőrzött, istenekkel társalgott, majd ha minden rendben talált, óvatos mozdulattal feltette a rácsra a rögtön felszisszenő szeletet. A dicsőség azonban ezzel ki is merült, a sütéssel ugyanis az is járt, hogy kormosan, füstösen, verejtékező homlokkal és vöröslő szemmel ő evett utoljára. Ahogy az lenni szokott, ezt a szerepet én vettem át később. De aki egyszer sütőmester volt, az haláláig sütőmester marad. Épp az ajándékba kapott grillsütő felett vesztünk össze utoljára, és persze a megfelelő időponton. Ő már öreg volt és bölcs, sok szénné égett húst látott már, én meg éhes, miközben csípte a szemem az átkozott füst. Ilyenkor épp annyira nincs esély a konszenzusra, mint a parlamentben. De ő annyira megsértődött, hogy egész este némán ette az amúgy jól átsült csontos karajt. Az új tűznek a leendő sütőmester, Dusi örült a legjobban. Semmi se repíti vissza jobban az embert a múltba, mint a tűzrakás, az istenektől ellopott tudás hétvégi gyakorlása. Így aztán ő is megbűvölten piszkálta, csiklandozta, hergelte a tüzet, a sütéssel még különösebben nem foglalkozott. Önszántából a sült almát, majd némi könyörgésre a megpirult csirkét kóstolta meg, de akkor a kocka már el volt vetve. Látszott, hogy felébredt benne az ösztön, az egekre néző, szeleket ízlelő, minden okoskodásra – az enyémre is – fittyet hányó mesteré, aki a legjobb éttermekben is tudni fogja, hogy az igaz hús parázson sül, és semmilyen fortély nem pótolhatja a tűz körüli sürgölődést. A parázsló zsarátnok hipnotikus látványa persze most is kihozta belőlünk a legjobb történeteket (rég mondom: tiszta szerencse, hogy a mai olvasók nem ülnek minden este tábortűz körül, mert akkor nem lenne szükség regényekre, novellákra). Kicsit elfeledtük az okostelefonos, laptopos, közösségi-oldalas világot és bámultunk a lángokba, ahogy egy jósnő vizslatja a nyitott tenyér kusza vonalait. Nem lájkoltuk az élményt, csak megéltük: nyersen, füstöt nyelve, jóllakottan. Nem is sejtem, hogy a mai, klímaváltozástól szorongatott időkben milyen tudást kellene hagyni a gyermekeinkre, de a tűzgyújtást biztosan. Nedves fával, taplóval, kovakővel – bármivel. Persze írhat helyette sms-t is, átülhet egy másik gépjárműbe, de ez biztos nem hagyja majd cserben. Abban már nem vagyok biztos, hogy mit fog rakni a rácsra (ha egyáltalán kerül majd valami a zöldségen és gyümölcsökön kívül – vagyis megint a nőknek lesz igazuk), fázni viszont nem fog. Sütőmesterek egész sora áll majd csöndben a háta mögött.
Témák
grill

Hegyi Iván: Pretty Man

Publikálás dátuma
2019.08.12. 12:09

Fotó: André Crudo/Photo12 / AFP
Miként a kritikusok írták: a dalok „hűek maradtak az 1950-es évek stílusához, a korong mégis ugyanolyan friss, mint a tinik bármelyik bálványának produkciója a a nyolcvanas esztendők végének popszámai közül”.
Tíz év is eltelt már, hogy Roy Orbison új számokat tartalmazó albummal jelentkezett, amikor – 30 esztendővel ezelőtt – megjelent a Mistery Girl, és többszörösen meglágyította a szíveket. Mindenekelőtt azért, mert a szerző-előadó már nem élt, és persze azért is, mert a nagylemez tökéletesen illett a sorba, olyan volt, akár a régiek. A nagy O nem hiába jövendölte: „Azt hiszem, mindenkinek tetszik majd ez az album: szív és lélek van benne.” Minden benne volt. Miként a kritikusok írták: a dalok „hűek maradtak az 1950-es évek stílusához, a korong mégis ugyanolyan friss, mint a tinik bármelyik bálványának produkciója a a nyolcvanas esztendők végének popszámai közül”. Pedig Orbison 1979-es szívkoszorúér-műtétje és azt követő hosszas hallgatása után úgy lehetett gondolni, a huszonegy ezúttal nem lesz nyerő szám, a rock&roll operaénekese a 21. nagylemezével elbúcsúzik a zajos sikerektől és a hálás közönségtől. Mi tagadás, lett volna mire visszavonulnia: csak 1960-64 között kilenc dala szerepelt a Billboard slágerlistáján a Top Tenben. Barátai nem kis segítségével törte meg a nyolcvanas évek már-már végtelennek tetsző csendjét. Habár '85-ben kis időre dübörgött a csend, mert újra egybehívták a legendás memphisi Sun stúdióból induló millió dolláros kvartettet, amelyhez a nyolc esztendeje halott Elvis már nem csatlakozhatott, így Orbisont kérték fel: ugorjon be Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Carl Perkins mellé. Abból a szempontból is jó választás volt, hogy Presley egyszer „a világ legjobb énekesének” nevezte a koncerttermeken kívül hallgatag Royt, akiről a „gyilkosnak” becézett, féktelen Jerry Lee azt mondta: „A kulisszák mögött a leggátlásosabb ember volt, akit valaha ismertem. Mindez addig tartott, amíg a színpadon be nem jelentették, hogy hölgyeim és uraim, Roy Orbison következik.” E konferálás '87-ben a Los Angeles-i Ambassador Hotel báltermében is felhangzott. Ott vették fel a Black and White Night címmel fekete-fehérben közvetített, utóbb videón is kiadott koncertet, amelyen Orbison mellett Bruce Springsteen gitározott. A fogadtatás frenetikus volt, és ugyancsak felkeltette az érdeklődést, hogy egy évvel később – Traveling Wilburys néven – összeállt egy supergroup. A névsor – Bob Dylan, George Harrison, Jeff Lynne, Orbison, Tom Petty – önmagáért, az első album hét nyelven beszélt... Az egészet állítólag azért találta ki Lynne a szintén nem jelentéktelen Electric Light Orchestrából, hogy kedélyileg felhozza kicsit az életének súlyos tragédiáit mind nehezebben cipelő, egyre komorabb Orbisont. Lynne a Mistery Girl két legnagyobb dobásában is benne volt: az Orbison, Lynne, Petty hármas írta az A oldal első és utolsó számát, a You Got It-ot, valamint a California Blue-t. Az előbbi – a hagyományoknak megfelelően – felnyomult az első tízbe a tengerentúli listán, de előbb még Orbison és társai az ohiói Highland Heightsben lemezbemutató koncertet tartottak 1988. december 4-én. Két nappal később Orbison meghalt. Mindjárt közzétettek egy gyűjteményes albumot, és 1989-ben az a különlegesség fordult elő Nagy-Britanniában, hogy a nagylemezek lajstromában a második és a harmadik helyet is Orbison LP foglalta el. A Mistery Girl még 2014-ben is „játszott”: megjelenésének 25. évfordulóján újra kiadták. Ennél is nagyobb csoda volt, hogy 1991-ben a legjobb férfi énekesnek járó Grammy-díjat egy halottnak ítélték oda, miután a Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével 1990-ben bemutatott amerikai filmvígjáték, a Pretty Woman címadó dalát Orbison énekelte (még az 1964-es, listaelső felvételről). Nem sokkal azelőtt, hogy az örök zenészmezőkre távozott volna, egy amerikai magazin riportere azt kérdezte az ismét felkapott Orbisontól: „Hol szeretne lenni egy év múlva?” A válasz jellemzően kitérő volt: „Ha ötvennégyben arra kérnek, jósoljuk meg a rock and roll jövőjét, nem tudtuk volna megmondani még azt sem, mi lesz ötvenötben.”
Szerző

Sebes György: Dalolva szép az élet

Publikálás dátuma
2019.08.12. 09:27

Fotó: Bársony Bence / TV2
Ez a történet akkor kezdődött, amikor még nem indultak el a kereskedelmi tévék. És amikor az egyetlen Magyar Televíziót – a két csatornájával – sokkal inkább lehetett közszolgálatinak nevezni, mint manapság. És amikor annak a tévének a Híradója is majdnem olyan volt, mint amilyennek egy híradónak lennie kell. Sok reményteljes ifjú próbálgatta ott szárnyait és sokan közülük élni is tudtak a lehetőségekkel. Egyikük még a kilencvenes évek elején került oda, mert a Híradó akkori főszerkesztője, Csák Elemér hallotta valahol és dolgozni hívta. S mivel megfelelt az elvárásoknak, meg főleg külpolitikai anyagokat készített, azután is ott maradt, hogy az 1994-es kormányváltás után jelentősen kicserélődött a munkatársi gárda. Magam is a Betlen János nevével fémjelzett – és főszerkesztett – Híradóban ismertem meg, de csak rövid ideig dolgoztunk együtt. Szimpatikus volt és értett ahhoz, amit csinált, így később is figyelemmel kísértem pályafutását. Tehát tudom, hogy 1997-ben az akkor induló TV2-höz került, és azóta is ott van. Mindig a hírműsorok környékén, gyakran mint a Tények műsorvezetője, mostanában pedig mint a reggeli adás, a Mokka egyik arca. Felnőtté válását már csak azért is könnyű volt figyelemmel kísérni, mert közben celeb (is) lett. A bulvárlapok gyakran beszámoltak házasságairól, válásairól, gyermekei születéséről, meg arról is, hogy debütált, mint író. Több könyve is megjelent, az utóbbi években részt vállalt a tévés munkára áhítozó fiatalok felkészítéséből. Továbbá szép sikereket ért el a zenei pályán. 2016-ben Péter Szabó Szilviával megnyerték a TV2 szórakoztató műsorát, a Nagy Duettet (amelyben egy amatőr egy profival együtt énekel). Talán ennek is köszönhető, hogy hősünk egyre többször tűnik fel egy retró-zenekar koncertjein is. Ami azért sem csoda, mert a Midlife Crisis nevű formáció vezetője és kitalálója egykori gimnáziumi padtársa, az újságíróként is jól ismert Radnai Péter. Ennyit az egykori reményteljes ifjúról, Pachmann Péterről, aki azóta már az 50 felé közelít. És láthatóan jól elvan a TV2-nél, amely 22 éves fennállása alatt jelentősen megváltozott. Az nem újdonság, hogy még mindig igyekszik konkurenciát jelenteni a másik országos kereskedelmi tévének, az RTL Klubnak. Így volt ez mindig, bár általában vesztett a versenyben, s már régóta a számára egyáltalán nem dicsőséges második helyen állomásozik. Ennél azonban lényegesebb, hogy már Andy Vajna alatt is, halála óta pedig még inkább legfőbb célkitűzése, hogy megfeleljen a hatalomnak. Politikai műsoraiban oly mértékben szolgálja ki pártunkat és kormányunkat, hogy néha már a – nevezzük továbbra is így – közmédián is túltesz. Amit pedig a múlt héten csináltak, az minden képzeletet alulmúlt és minden korábbinál etikátlanabb, egyúttal színvonaltalanabb volt. Az egykori tulajdonos özvegyével, Vajna – régebben Palácsik – Tímeával készült adásról van szó. Nevezhetnénk interjúnak is, minthogy annak próbálták eladni, de sokkal jellemzőbb rá a szégyen kifejezés. Aki látta, úgyis tisztában van vele, mi történt, aki meg nem, annak úgysem lehet kellőképpen leírni az esetet. Gönczi Gábor, aki napjainkban a Tények egyik arca és büszke rá, hogy fontos riportokat (is) készíthet, felkereste régi ismerősét és úgy tett, mintha érdekelné, mi van vele. Az egyetlen cél azonban az volt, hogy eseményt kreáljanak a szerencsétlen asszony megszólalásából. Ehhez eszköznek használták a villát, amelyben a házaspár eddig élt, de a nőt is, a könnyeivel, a fájdalmával, meg a magyarázkodásaival. A kérdező őszinteséget tettetett, közben egy kicsit vájkált is Tímea magánéletében. Az egészet úgy adták el, mint valami világszenzációt. Ebben pedig a maga eszközeivel Pachmann Péter is részt vállalt. Ő vezette ugyanis azt a Mokkát, amelyben kapcsolták Balatonfüredet, hogy megkérdezzék – a feltehetően ott nyaraló – Gönczi Gábort, milyen is volt beszélgetni Vajna Tímeával. El is mondta. Ez, meg a Tények Pluszban két részben leadott film a szakma, a műsorkészítés megcsúfolása volt.
Pachmann lényegében személyével hitelesíti az aktuális – politikai – műsorfolyamot, amely sokszor színvonaltalan, gyakran minősíthetetlen és összességében hiteltelen is. Van persze ilyen. Azt is tudjuk, valamiből meg kell élni. Azt is ismerjük, hogy van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja. Csak sajnáljuk, hogy egy – talán – jobb sorsra érdemes újságíró idáig jutott. Bizonyára az sem lehetett véletlen, amit egy korábbi interjú kapcsán Pachmann szemére vetettek. Hogy tudniillik egy kormányzati embertől – a Magyarországot ért brüsszeli kritikák kapcsán – azt találta kérdezni: „Nem tud a kétharmad ezzel szemben valamit erővel demonstrálni?”. Aki ilyet mond, az feltehetően mélységesen átérzi a kormányzat nehéz helyzetét, meg azt, hogy Brüsszel nem hallgat a jó – magyar – szóra. Vagy esetleg teljesen dilettáns. Ha ez lenne a megoldás, az viszont alapjaiban változtatná meg a róla – korábban, s azóta – alkotott képet. Akárhogyan is, a legjobb talán az lenne, ha ezentúl csak énekelne. Azzal olyan sokat azért nem árthat.