A jó magyar

A gyakran – főleg az ellenzékiekkel – szigorú házelnök ezúttal túlságosan is megengedőnek látszik. A jó magyar fogalmát igyekezett meghatározni, de elég szűken mérte az ismérveket. Szerinte azok tartoznak ebbe a csoportba, akiknek 3-4 gyerekük van, hozzá 9-16 unokájuk, valamennyien magyarul beszélnek és elkötelezettek a nemzet ügye iránt. Ez persze mind fontos feltétel, ám a felsorolásból sok lényeges jellemző kimaradt. Pedig a nemzeti együttműködés rendszerében aligha lehetnek éppen ebben a kulcskérdésben kiskapuk. Most tehát önzetlenül segítünk Kövér Lászlónak. A jó magyar mindenekelőtt hisz. Biztosnak kell lennie abban, hogy minden úgy van jól, ahogy a vezér mondja és meghatározza. Nem fedez fel tehát ellentmondásokat, semmiképpen sem kételkedik, történjen akármi is. A jó magyar fél. Bevándorlóktól, muszlimoktól, romáktól, zsidóktól, mindenkitől, akire azt mondják neki, hogy félnie kell. Tisztában van vele, hogy ellenségekkel van körülvéve, meg azzal is, hogy az életben maradáshoz szüntelen harcolnia kell. Különben elvész. Ő is, meg a haza is. A jó magyar ezért gyűlöl is. Az állandó félelmet ugyanis ellensúlyozni kell. Ehhez az is szükséges, hogy elhiggye, őt gyűlölik, s akkor már csak egy apró lépés, hogy bebizonyítsa, ő még jobban képes gyűlölni. A jó magyar – természetesen – kormánypárti. Már csak azért is, mert tudja, az ország – csakúgy mint a parlament – ellenzék nélkül is működik. Márpedig ő nem óhajt kimaradni a haza felvirágoztatásából, ami viszont kizárólag a jelenlegi hatalomnak köszönhető. A jó magyar nem különben büszke. Arra, hogy részese egy kiváltságos kasztnak, amely sokáig várt, hogy uralkodhasson, de mindent túlélt és most megmutatja. Örök időkre a csúcson tervez és nem tart attól, hogy lenne erő, amely megállíthatja. Tény, ezen ismérvek leszűkítik a hozzá csatlakozni képesek körét. Így éppen csak meglehet a kétharmad, de a jó magyarok csoportjának kialakításakor nem lehetnek engedékenyek. Nem ismerhetnek kíméletet sem. Vagy-vagy – ez a túlélés receptje.    

A privatizált közértelem

Mark Zuckerberg, a Facebook és az internet mindenhatója 2017 májusában a Harvard végzősei előtt azt tudta mondani, hogy „feladatunk megteremteni azt az érzést, hogy van cél.” Ezt az érzéstől a célig húzódó virtuális világot minősítette aztán Slavoj Zizek szlovén filozófus: „ez a mondat egy olyan férfi szájából hangzott el, aki a Facebookkal megalkotta az idő elfecsérlésének legsokoldalúbb eszközét”. Megőrült ez a Zizek, hogy nem látja, a Facebook a tömegtársadalom természetes nyilvánossági fóruma, amely máris csaknem derékba törte a nyilvánosság hagyományos eszközeit, a rádiót, a televíziót, elsőként pedig a nyomtatott sajtót? Persze, nem csak a Facebookról van szó, amelyről komoly emberek is úgy vélik, a legjobb eszköz és mód, hogy néhány sorban véleményt mondjanak a világ ügyeiről, amivel megspórolhatják a hagyományos  cikk logikai és stiláris kikalapálását, minek következtében gondolataik és -ennek következtében – mondataik sokszor zavarosak. Viszont kétségtelenül közvetlen visszhangot keltenek saját közegükben. Nem érik el az ismeretleneket, önként megadják magukat a paradoxonnak: minél gyorsabb és nagyobb lett az információk és vélemények áradata, annál lassúbb a befogadás és az elsajátítás, ami nem egyenlő a hirtelen bólogatással. Ezek után, mit kezdjünk azzal, hogy az amerikai elnök, egy világhatalom vezetője divatot  csinált abból, hogy twitteren közli, újabb kereskedelmi háborúba kezd Kína ellen. Ne csodálkozzunk. A törvényszerűen populista politika – mert a tömegtársadalmakban, ahol a népfelség elve érvényesül, minden párt és politikus populista, másként a kutya nem szavazna rá – gyorsan kapcsolt, és nem csak a bulvárt, hanem az internetet is előszeretettel használja. A magyar kormányfő például Facebook-fiókjában teszi közzé gondosan szerkesztett mindennapjait, és festi meg „a nép egyszerű fia”-képet önmagáról, aki a milliárdokból felújított Karmelita kolostor menzáján debrecenit reggelizik, a parlamentben pedig tökfőzeléket ebédel, Stefánia vagdalttal (Pumpkin pottage, meat loaf).  A kormányfő körül sertepertélő stáb tökélyre vitte a köznép etetését, miközben a hagyományos médiát gondosan kerüli. De maradjunk még Zizeknél egy pillanatra, aki az „általános értelem” (egy társadalom kollektív intelligenciája) privatizációjára figyelmeztet. Nem csak az amerikai tech-óriások által pénzügyileg uralt virtuális világára, hanem arra a kisajátításra is, amit a politika (is) művel a tech-eszkzökön keresztül íz „általános értelemmel”. Nem csak a Gutenberg-galaxis utáni sajátos elbutulásról, felületességről beszélünk. Beszélünk a kommentelés szabadságáról is, ami csak a demokratikus üvöltés, a nyilvánosság látszatszabadsága, aminek valóságos hatása nincs. Közben pedig lessük a politikai vezérek posztjait, hátha megtudjuk, mi is történik velünk.  Mindenesetre – ha túlélnénk – érdekes tapasztalata lenne a lebutított privatizált értelemnek a twitterről megtudnia, kitört az atomháború. Amihez képest apróságnak tűnik majd, hogy a kormányfő a tökfőzelékről áttért a spenótra (spinach).
Szerző
Friss Róbert

Megnyugodhatunk?

(Donáth Annának és Donáth Lászlónak) Valamikor, a rendszerváltás váratlan lehetőségének tavaszi viharában, amikor az első szabadon választható országgyűlési képviselők kampánya zajlott, én is kiszemeltje voltam ennek a körnek. Sokakat meghökkentett az, amikor némelyek összefirkálták az ellenkező oldalon lévők plakátjait, rendszerint horogkereszttel vagy valamilyen zsidózó felirattal látva el azokat. Az én plakátjaim is kint voltak a kerületben, ezért a harminc évvel ezelőtti korú, felháborodott, édes gyermekeimmel kimentem egyszer a hadszíntérre. Fekete filctollakat vittünk, és arra bátorítottam őket, hogy az én, és csakis az én plakátjaimat kicsit firkálgassák össze. Bajuszt és szakállat fölösleges lett volna alkotniuk, ezért többnyire mókás szemüvegeket vagy sapkákat kapott a plakát. De írtam is valamit az akkori már-már legális Beszélőben az egész furcsa jelenségről, felidézve Mark Twain egyik kis groteszk írását, mely arról szólt, hogy egyszer ő is részt vett jelöltként egy kampányban. Megdöbbentette, hogy mennyi furcsa gyanúsítással szemben kellett hüledezve mosakodnia, de a végső csapást az utolsó nyilvános fellépése jelentette. Ekkor a színpadot – ellenfelei szervezésében – megrohamozta tíz különböző korú, nemű és színű gyerek, és „Papa, papa!” kiáltással átölelték a lábát. Ez jár a fejemben most, amikor a magyar nemzeti sajtó rafináltan felvásárolt többségében az a hír terjed, hogy Donáth László, volt szocialista képviselő, evangélikus lelkész, és nem mellesleg a momentumos Donáth Anna édesapja, szexuális zaklatásos botrányba keveredett volna. Ami tudható, az az, hogy Donáth László és Donáth Anna létező személyek. Az is vitathatatlan, hogy a Gaudiopolis nevű szeretetotthon áll és működik, ahol különböző személyek, így például takarítónők is dolgoznak. Az is biztos, hogy Donáth László találkozott már azzal a takarítónővel, aki a feljelentést tette. Ezen kívül igaz, hogy Donáth László evangélikus lelkészre párton kívüliként (e nüansz felett gyalázói általában nagyvonalúan átlépnek), a szocialista párt jelöltjeként négy cikluson át egyéni megválasztott képviselő volt, méghozzá igen jó képviselő. Valóban van egy Anna nevű csodálatos lánya, aki igen tehetséges politikusként a Momentum színeiben lett az Európai Parlament képviselője. Körülbelül ez az, amit biztosan tudhatunk. De azt is, hogy Donáth Lászlót még nem gyanúsította senki hivatalosan, őt a rendőrség ki sem hallgatta, ismeretlen személy ellen folytat (nagyon helyesen) vizsgálatot. A többi a mocskos fantázia, a hitvány politikai csetepaté, a gyűlöletkeltő, lejárató, hazug kampány visszatérő eleme. Olyan emberként mondom ezt, aki maga is volt országgyűlési képviselő, s mint aki nyert már pert (például Csurka István lapja vagy Kocsis Máté, volt VIII. kerületi polgármester) és más hitvány rágalmazók ellen. Utóbbi például egy Bayer Zsolttal folytatott televíziós fecsegés közben azzal talált meggyanúsítani, hogy nekem és hozzátartozóimnak milliárdos ingatlanvagyonunk van, s arra célzott, hogy ehhez a forrást a hajléktalan-ellátás anyagi megrövidítésével biztosítottam. Amikor menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy még egy kutyaólat sem birtokolok, akkor kitalálta (és rágalmait ekként módosította), hogy nem magamnak, hanem egyházam számára harácsoltam össze ezeket az épületeket. Fel is sorolta őket. Kezdetben meghökkentett és kicsit bosszantott, hogy a bíró látszólag komolyan vette az ügyet, és felszólított, hogy nyilatkozzam, mikor mennyiért vásároltuk az említett templomokat. Az egyiknél be kellett vallanom, hogy nem emlékszem, pengőért vagy koronáért vettük száz évvel ezelőtt azt a telket, amin azután (ugyancsak lassan száz éve) a templom felépült. Kocsis Máténak (aki sötét és ragacsos koncepciója omladozása láttán sem engedett pökhendi arroganciájából) egy alkalommal azt mondtam a bíróságon, hogy „szégyellje magát!”. Rögtön replikázott, hogy nem szégyelli magát. A pert első fokon egymillió forint kártérítéssel megnyertem. Másodfokon a bíróság az összeget 300 ezer forintra mérsékelte. Rájöttem, hogy olyanokkal állok, állunk szemben, akik nem tudnak szégyenkezni, akik a Fidesz alattomos stratégiáját kidolgozzák, és semmitől sem riadnak vissza. Az erkölcsi lejáratás, a gyűlöletkeltés régóta – sajnos – jól működő hadászat. Most, az őket Brüsszelben sikerrel bíráló Donáth Annát igyekeznek ellehetetleníteni (hasonlóan párttársához, Cseh Katalinhoz, akit ugyancsak aljas és hazug rágalmakkal bombáznak). Mindez arról árulkodik, hogy igaz és használható érvek nincsenek, de program se, csak zsarolás, helyezkedés, szemfényvesztés és brutális aljasság. Hogy hogyan jut túl mindezen Donáth László barátom és nagyszerű lánya, Anna, azt nem tudom. De ha (amennyiben az ügy egyáltalán eljutna a bíróságig) az igazság és jog széke előtt minden tisztázódna is, a levegőbe eresztett gondolati bűz vélhetőleg tovább terjed majd. A kormány által nemigen kedvelt evangélikusok és Donáth László evangélikus lelkész barátom egészen bizonyosan ismerik Ordass Lajos meghurcolásának és félreállításának történetét. 1947-ben, Ordass és néhány más, különböző vallású egyházi személy engedélyt kapott arra, hogy a tengeren túl megrendezett tanácskozásra kiutazzék. Amikor a repülőgép elrugaszkodott a Ferihegyi betonról, és az utasok elmondtak egy Miatyánkot (a gép állapotától függően esetleg kettőt), az evangélikus püspök talán felidézte magában Szabó Lőrinc: Ima a repülőgépen c. művét…leigázott démonok, robbanó /benzin dühe emel égbe a gép/ isteni szárnyán:/nehéz és szörnyű ösztönök/ keveréke vagyok, ember és az egész/ emberiség, gonosz erők/ hadszíntere, - de /valaki mást is ültetett belém,/ valami mindig kényszerít, hogy/ fájjon az élet/ törvénye… Gondolom idáig juthatott, mire az égi szekér elhagyta a tenyérnyi Magyarország légterét, s ekkor valaki megérintette a kezét. Tessényi-Jakob János metodista szuperintendens hajolt hozzá bizalmasan, közölve vele, hogy ő azzal a feltétellel kapott útlevelet, ha megfigyeli Ordasst, és jelentést tesz róla. Főtisztelendő egyházvezető társa azonban nyugodjon meg, nem fog soha többé visszatérni Magyarországra, és természetesen jelentést sem tesz. Ordass megnyugodott, s amikor hazaindult, és a gépen nem látta Tessényit, még inkább megnyugodott. Kinti útján komolyabb összeget kapott, amitől még nyugodtabb és derűsebb lett, hazaérve pedig mindezt hivatalos úton kezelte, és még inkább nyugalomra lelt az ő lelkében. Ekkor azonban váratlanul a rendőrségre idézték, és a teljesen szabályosan kezelt valutaügyet csempészésnek minősítették. A végén pedig a köztiszteletben álló Ordass Lajos evangélikus püspököt közönséges bűncselekménnyel gyanúsítva letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Mondhatnánk, hogy az érintett főpap némiképp megnyugodhatott nemcsak Isten akaratában, hanem arra gondolva is, hogy püspöktársai és az egyház vezetése, majd népe ki fog állni mellette és érte. Nem ez történt. Az érintett atyafiak siettek azonosulni a váddal, és Luther-kabáttal fedett irhájukat is mentendő, maguk is elítélték, és a lelkészi karból kizárták volt vezető püspöküket. Ezen a helyzeten csakis 1956 lázas, sietős intézkedései hoztak valami változást. Ordasst rehabilitálták, de ez is csak addig tartott, míg az ember végigmond egy Szabó Lőrinc verset. A forradalom után ez a helyreállítás sem javított Ordass megbecsülésén. Lett és maradt élete végéig kiközösített pária. Ó, nem az egyház jogaiért való bátor kiállása miatt hurcoltatott meg és mellőztetett, hanem köztörvényes bűne, valutacsempészés miatt. Valahogy így fest ma a NER személyi és egyébként egyházpolitikája is. Donáth Lászlónak sok hátránya mellett az sem könnyíti a helyzetét, hogy evangélikus lelkész, egy olyan egyház tagja, amelynek vezető püspöke a gyűlöletkeltő migránsozás közepette bátran és egyértelműen kiállt a menekültek emberi jogaiért. Donáth László hasonlóképpen cselekedett, nem működve együtt sem nemzetileg, sem másként azzal az embertelen rendszerrel, mely magát kereszténynek nevezi, de semmit nem tisztel abból, amit a Szentírás etikai üzenete valamennyiünk számára kötelezővé tesz. A Donáth Lászlóval szembeni eljárás üzenet mindenkinek, aki merészel szólni vagy cselekedni, és az is, hogy a magyar emberek többségét maga alatt tudó kormány fullajtárai és fogdmegjei górcső alatt vizsgálják, és nem fogják szégyellni magukat. Egy-egy ilyen ügy évekig eltart, s ha a végén felmentik a meghurcolt személyt, a rombolás gyakorlatilag helyrehozhatatlan. Senki ne felejtse azonban, hogy Isten akaratából és engedelmével egy napon mindenkivel szemben úgy járnak majd el, ahogy ezt ő is tette. Ez az egyik legfontosabb bibliai tanítás. Talán nem ártana (bár lehet, hogy már késő), ha valaki az immár egész Európa kereszténységéért aggódó és cselekvő és kedvenc egyházközségét mérhetetlen anyagi javakkal kipárnázó atyjafiának alapfokú katechetikai tanfolyamot tartana. Természetesen azt is gondoljuk meg, hogy legyen-e nekünk harminc évvel ezelőtt született gyönyörű, bátor és okos lányunk, aki a Momentum képviselője, aki a jogtiprással szemben, az eltaposottak érdekeiért egész Európa előtt egyértelműen ki tud állni.  
Szerző
Iványi Gábor
Frissítve: 2019.08.12. 12:05