Vannak, akik csodálkoznak, hogy Neymar esetleg a Real Madridba megy.
Magam azon csodálkoznék, ha a Barcelonába menne.
Egyrészt a katalán klub odaadta őt a PSG-nek, még ha világrekord-összegért is. Másrészt Josep Bartomeu, a Barcelona elnöke kijelentette: Dembele jobb Neymarnál. Ez amekkora szamárság, akkora sértés a brazil klasszis számára. Úgyhogy a helyében semmiképp sem igazolnék vissza a vörös-kékekhez, de hát nem is értem verseng a világelit.
Azon persze nem ámulok, hogy mindkét spanyol óriás a magáénak tudná Neymart. Ő manapság ritka kincs, a három az egyben mindinkább gyérülő példája. Azaz különleges a gólérzéke, ragyogóan cselez, és pompásan készít elő, a legnagyobb tömegben is a legjobb ütemben képes megjátszani társait. Mégis megosztó személyiség, ami leginkább abból fakad, hogy sokan nem bírják elviselni, ha dobálja magát. Megítélése tanulságos, mert – miként megfigyeltem – Juan Zuniga merénylete nem váltott ki olyan indulatokat, amilyeneket Neymar műesései keltenek megannyi emberben. Márpedig Zuniga a 2014-es világbajnokság Brazília–Kolumbia meccsén úgy „szállt bele” Neymar hátába, hogy a trükkös csatárról hosszú órákig nem lehetett tudni, felépül-e vagy nyomorék marad. Orvost kérdeztem, amikor Neymar lekötözve, mozdulatlanul feküdt még jóval az ütközés után is, hogy min múlik, meg tud-e mozdulni.
„Mikronokon” – hangzott a válasz.
De Zunigát, aki minden „kamu” földre kerülésnél visszataszítóbb jelenetet produkált, nem kezdték ki annyian, mint a négy évvel későbbi világbajnokságon eső-kelő Neymart, sőt a FIFA Kolumbia csapatának adta a 2014-es vb fair play-díját. A döntés amúgy nem lepett meg, hisz épp olyan véleményem van a nemzetközi és az európai szövetség erényességéről, amilyen moralitásról ez a kitüntetés árulkodik.
Neymarral kapcsolatban újabban azt is fel szokták hozni azok, akik nem szimpatizálnak vele, hogy ahhoz képest, amilyen „nagy arc”, valójában a vesztesek közé tartozik Brazíliában, hiszen még nem nyert világbajnoki aranyérmet. Azt sosem tudjuk meg, mi lett volna a 2014-es német–brazil elődöntő kimenetele, ha a brutálisan kiiktatott Neymar – valamint Thiago Silva – játszik. (Ezzel nem a németek dicsőségét akarom kisebbíteni, elvégre a Belo Horizonte-i 7-1 szerintem a futball történetének első számú eredménye, a bennünket közelebbről érintő 1954-es berni csoda csak második lehet a német és az egyetemes labdarúgás históriájában.) Ami pedig a brazilok 2018-as negyeddöntős kiesését illeti: messze túl azon, hogy Neymar a vb előtt hosszú ideig sérült volt, meg azon is, miként működött a belga–brazilon Mazsics szerb játékvezető, fel kell tenni a kérdést: Pelé vajon hány világbajnoki címet nyert volna Fernandinhóval meg Philippe Coutinhóval a háta mögött, és Williannal, Firminóval az oldalán? Még a futball valaha volt legnagyobb királyáról – de mindenképpen legsikeresebb játékosáról, a vb-diadalok egyetlen triplázójáról – is elképzelhető, hogy sehányat.
Megfordítom: ha Neymar játszhat Garrinchával, Didivel, Vavával, az első két brazil vb-győzelem letéteményeseivel, vagy akár Jairzinho, akár Tostao helyett a harmadik elsőség kivívói közül, Brazília vele is világbajnok. Megkockáztatom: akkor is, ha Pelé helyett futballozik Jairzinhóval, Tostaóval, valamint a Clodoaldo, Gerson, Rivellino középpályás trióval. Merthogy Neymar azon kevesek egyike, akiknek a kvalitásai egyáltalán összevethetők a futballtörténet legkiválóbbjainak a képességeivel.
Hogy – miként a neki esők mondják – „fetreng”? Ahogyan én emlékszem, Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás is könnyen nyúlt el a pázsiton. Sőt még csípőre is tette a kezét. Akik nem kedvelték, „primadonnának” nevezték. Majd elájultak a gyönyörűségtől, ha olyasmiket művelt, mint 1959-ben az NSZK, 1960-ban és '62-ben az angolok, 1966-ban a brazilok ellen (lehetne még sorolni hosszasan). Engem nem érdekelt, hányszor rogyott a gyepre. Ellenben elvarázsolt, hogy cselsorozatai nyomán mennyi ember hevert a pályán. Ők lefeküdtek, én kifeküdtem.
Neymart sem egyszerűbb leszerelni.
S úgy hiszem, ez itt a lényeg.
