Képtelenség nem rajongani - a Foo Fighters a Szigeten

Publikálás dátuma
2019.08.14. 20:51

Fotó: Mudra László / Rockstar Photographers
Elképesztően nehéz feladat higgadtan írni a Foo Fighters Sziget nagyszínpad-záró produkciójáról. Bár manapság divat a nagyotmondás, ezért bizonytalanul írom most ezt: a fesztivál történetének legjobb koncertje volt.
A korábbi években csak ritkán fordult elő, hogy stadionokat könnyedén megtöltő gigasztárok lépjenek fel a Sziget Fesztiválon  – kedves kivétel mondjuk a Prince bulija 2011-ben – arra viszont még sosem volt példa, hogy egy stadionba való, igazi koncertet illesszenek a rendezvény programjába. Most, a Foo Fightrers megtette, amit korában senki: két és fél órát zenéltek, végig a közönséget izzítva, gitár- és dobszólóval, delikát ritkaságot is előadva. Egyszóval, már ők önmagában okot adtak arra, hogy az ember fesztiválozzon, talán ezért is láttam ezen a napon a legtöbb napijegyes vendéget, magyar és külföldit, akik csak Dave Grholék miatt jöttek a Szigetre. Koncertet berobbantani tudni kell a rock műfajban és ebben a Foo Fighters lehengerlő, három gigaslágerrel indítottak: All My Life, Learn To Fly és a Pretender, utóbbit természetesen elképesztő energiákkal megtoldva. Mint a formáció rajongója – és voltak rajtam kívül vagy ötvenezren – úgy ért, mint egy adrenalin sokk. Ami bravúr, ezt az állapotot a zenekar végig fenntartotta, sőt, emelkedett az amplitúdó, amikor a végső blokkban felhangzott a Best of You. Ami pazar volt buliban, hogy a „tisztességes játékidő” lehetővé tette az egyedi pillanatokat. Például, hogy a Foo második, vagy inkább párhuzamos frontembere, Taylor Hawkins dobos is kibontakozhatott: nem csak egy önálló dobszólóval dobta be a lüktetést a Szigetre, hanem a My Hero című nóta közben is volt önálló csillogása. Azt, hogy Dave Grohl és Taylor Hawkins mennyire szeret zenélni és bulizni tökéletesen megmutatta, amikor helyet cseréltek. Grohl beült a dobok mögé (ez nyilván nem jelent neki gondot, hiszen a Nirvánában ő volt a dobos), Hawkins meg úgy énekelte el az Under Pressure című Queen nótát, hogy Rami Maleknek azonnal át kéne neki adnia az Oscar-díját. Ez persze, nem ritka eset, az viszont igen, hogy eljátszották a Hey, Johnny Park!-ot, melyet idén még nem történt meg egyetlen másik bulijukon sem. Mindemellett azok a percek is egészen varázslatosak voltak, amikor például, Grohl bemutatta a háttérben, molyrágta Nirvana pólóban háttéréneklő lányát a Dirty Water nóta előtt, vagy megváltoztatta két rajongó életét. Egy szappanbuborékokat fújó lányét és egy kerekes székes férfiét – utóbbira úgy figyelt fel, hogy közönség a fejek fölé emelte. Nos, a két szerencsés feljutott a színpadra, a lány fújhatta a buborékokat az Everlong című zárónóta alatt, a férfi meg a végén odavághatta Grohl gitárját. Na, azt az örömöt, amit ekkor érzett, nem is lehetséges szavakba önteni.   Marad hát a feltétlen rajongás.

Örömteli elmozdulás

Számos pontján megújult a Sziget programstruktúrája a korábbi évek szokásaihoz képes: a nyitónapon gigapopsztár lépett fel (Ed Sheeran), aki olyan embereket vonzott a fesztiválra, akik amúgy soha nem mentek volna – talán túl sokan is, mint ahogy csaknem tömeghisztériába torkollt a buli. Az is markáns újítás volt, hogy a záróestén a „megszokott” DJ helyett szuperformáció lépett fel (Foo Fighters). A line up egyébként sokkal több kurrens popsztárt vonultatott fel, ami szintén örömteli elmozdulást jelentett az elektronikus műfajoktól, még akkor, ha egy-két fellépő nem igazán értette meg a Sziget esszenciális lényegét (The 1975 vagy a Post Malone). Nagy kérdés, hogy a szervezők (és az amerikai befektetők) milyen konzekvenciákat vonnak le az idei szakmai és látogatói visszhangokból. Ha már itt tartunk: jövőre szeretnénk látni a Pearl Jam-et!

Témák
sziget koncert

Let It Be

Publikálás dátuma
2019.08.14. 13:30

Fotó: JIJI PRESS / AFP
Beatles-dalok ihlette különböző műfajú versek magyar közéleti kontextusba helyezve - ironikus, önironikus és néha nosztalgikus alkotások Bolgár György kötetében.
Egykor és most: a költészetben gyakori időszembesítésre épülnek a kötet versei. Mindegyikük egy-egy klasszikus Beatles-dal címére épül, olykor a Lennon/McCartney szerzeményekből szövegrészek, jellegzetes motívumok emelődnek át a költeményekbe. Az örökzöld slágerek evidensen a kora ifjúság atmoszféráját idézik fel, a Bolgár-művek viszont rendre az időskor nyűgeit sorjázzák, az „eliramlik az élet” élményét hangsúlyozzák, s ettől az egész kollekció költői attitűdjét szükségképp az irónia/önirónia uralja. Átszínezve némi enyhe nosztalgiával. A versek végén – afféle kislexikonként – a szerző megadja a címadó Beatles-számok filológiai adatait, utánuk pedig kiemel ugyanabból a periódusból valamilyen karakteres hazai eseményről szóló hírt. Ez az apparátus tovább fokozza az alapszövegek erős iróniáját. Tudatosítja bennünk például azt, hogy az akkori mindennapjaink milyen kisszerűek, szürkék és provinciálisak voltak, és ehhez a sivársághoz képest milyen színesnek és csillogónak tűnt a dalokban fölsejlő világ. A játékosságot erősíti e költemények műfaji és ritmikai sokszínűsége. Találhatunk közöttük hagyományos dalt és szonettet, szabad verset és majakovszkiji, lépcsőzetesre tördelt alkotást. Van hangsúlyos és időmértékes verselésű – sőt, akad hexameterekben írt mű is, melyben a daktilusok és spondeusok lüktetése kifejezetten viccesnek tűnik. Bolgár György tehát halmozza az ötleteket, a poénokat, bőségük olykor már szinte zavarja a lényegi üzenetek befogadását. Mert persze, mégiscsak alapvetően fájdalmas, elégikus itt az uralkodó szólam. Amennyiben a romlandóságról, a hajdani remények és hitek veszendőségéről, a takaréklángra vett vágyakról, a régi fölívelést követő lejtmenet melankóliájáról vall többnyire a lírai én. S a Beatles halhatatlan dalaiban lüktető fergeteges életöröm, a „miénk a világ” oly sodró dinamikája ezekben a versekben jobbára múltidőbe tevődik. S noha nem szűnik meg, de átalakul a gombafejűek számaiban méltán meghatározó szerelem varázslatos, titkokkal teli élménye, szerepe is. Az élet legnagyobb „kalandjából” végső menedékké válik: alighanem az egyedüli vigasszá a semmi végzetes fenyegetésére. Csupa Beatles: a kötet alapötletének, szerkezeti elvének természetesen van a játékos-önironikus költői szerep megteremtésén túlmutató funkciója is. Ez pedig leginkább abban összegezhető, hogy akik az 1960-as években voltak tizenévesek, azoknak életét masszívan végig kísérik Lennon, McCartney és Harrison zseniális alkotásai. A She Loves You jottányit sem fakul, a Let It Be sosem válhat unalmassá. Az én nemzedékemnek még megadatott a csúcsminőségű populáris kultúra – szoktam volt mondogatni a fiaimnak. Infó: Bolgár György: Amikor 64 leszek. Csupa Beatles Kossuth Kiadó, 2019 
Frissítve: 2019.08.14. 14:34
Fotó: Mudra László / Rockstar Photographers

"Addig zenélünk, amíg le nem zavarnak" - zárónap a Szigeten

A címben lévő kijelentést Dave Grohl tette, a fesztivál utolsó napját záró Foo Fighters zenekar frontembere. Az érkező hidegfront sem tudta elrontani a hangulatot, a többség elégedetten térhetett haza, különösen az a fiú, akit kerekesszékével felkapott a tömeg, majd a két és fél órás koncert zárásaként a színpadon odaverhette Grohl gitárját.

Szerző

Megosztás