- Komplét? – engedi le a kést a vastagnyakú árus, amikor végre megérti a pult másik oldalán hevesen gesztikulálva magyarázó vásárlót. A szeplős, német asszony arra akarta rávezetni a füstölt mangalica- és vadfinomságokat kínáló kofát, hogy egy pár kolbászt adjon neki végre. Az üzlet megköttetik végül, a boldog vevő szemrebbenés nélkül fizeti ki a majd ötezer forintos árat a hetven dekányi csemegéért.
A déli part egyik turistákat – főleg borúsabb napokon - leginkább vonzó programja, a fonyódi vásár árait jellemzően a külföldiekre szabták, legalábbis az őstermelői szekcióban. Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy a magyar tenger partjára vakációzni érkező honfitársak közül sokan azonnal a pénztárca után kapnak a kilónként négyezerre taksált mangalica zsírszalonna vagy a hétezerről induló kolbászok láttán. Pedig ezek csak az alsó kategóriás termékek, igaz, a drágábbakhoz érdeklődésserkentő történetek is járnak. A 15 ezerért kínált penészes kolbászt például úgy hirdetik, mint első világháborús specialitást: mivel a lövészárkokban az ellenség miatt füstölni nem lehetett, így a katonák megpenészesítették a kolbászt, ami életmentő ételnek számított. A húszezres cabanossiban a bükki vadállományt és a különleges készítési eljárást kell megfizetni elvileg. Mindez kifejezetten csinos pultra pakolva, hogy az „ungárise speciálitét”-et kereső német vendég elcsábuljon.
Amire már a bejáratnál komoly az esély, hiszen miután végre parkolóhelyet talál a szerencsés érdeklődő a környéken – élelmes kerttulajdonosok óránként háromszáz forintért nyitnak kaput a keringést elunóknak – ecetes savanyúság és lacikonyha illata indítja be a gyomornedveket. Mellettük nyugdíjas asszonyok kínálják a lekvárokat, szörpöket, házi süteményeket, réteseket, pogácsát. Mindaddig kedves nagymamának tűnnek, amíg a vevők nem próbálnak faragni az árakból.
- Ez nem piac, ott tessék alkudozni! – hárítja el egyikük villámló szemmel a húszdekás lekvárra tett ötszáz forintos ajánlatot, s ragaszkodik a hétszázhoz. Ez viszont elgondolkodtatja a vevőjelöltet, aki egy darabig szemez a hatszáz forintos rétessel, s a háromszázért kínált kétfalatnyi sajtos pogácsával. Aztán nyálát és felháborodását nyelve veti bele magát a nagyjából akkora tömegbe, mintha Black Friday volna a plazmatévé-üzletben.
- Bitte, bitte! – szólít meg szinte minden árus, legalábbis a profik, akiknek jelentős része szezonális ruhában utazik. Jelentős részük német internetes divatlapokat olvashat, ugyanis árukészletük minden darabja kelendő a külhoni vásárlók között. Rövid vizsgálódás után a legkeresettebb terméknek a virágmintás, bőszárú nadrág tűnik, legalábbis a piknikus vagy még erősebb alkatú hölgyek között, akik kettesével-négyesével viszik a különböző színkombinációkat. De jól fogynak az 1000-1500 forintos fürdőruhák és bikinik is, igaz, olcsóságuk láttán egy tétova ötvenes asszony azért megkérdezi: ugye, nem egyszer használatosak?
A szintén pörgős műszaki részlegen a „blútucos” hangfal a sláger, működésük bizonyítékaként sátorról sátorra más-más zene bömböl. A felhozatal meglehetősen eklektikus, C. C. Catch-től a Tankcsapdán át a perui pánsípig, a bábeli zűrzavart hamarost a Bayern München klubindulója nyomja el. Jelezve, átérünk a sportvilágba, ahol a bajor sztárcsapat bögréi, törülközői, párnái, kulacsai kelletik magukat. Persze a rivális drukkerek sem panaszkodhatnak, Dortmund- és Schalke-mezeket is lenget a szél, a német egységet a válogatott dresszei jelenítik meg. Utóbbiak közül egy Özilt néz ki egy tízéves fiúcska, s míg anyja fizet, apja elkeseredetten öleli a kétméteres cserepes pálmát, amit elhamarkodottan vett meg már a bejáratnál, befelé jövet. A meditációs gyerekszínező viszont nem kelti fel érdeklődésüket, s bár megpróbáljuk megtudni, mire utal a jelző, a hosszas magyarázkodás sem győz meg róla, nem egyszerű kifestő a négyezerért tukmált füzet.
A használt cikkes sorok között felvonul az elmúlt száz év Magyarországa. - Van itt minden, még harcoló német alakulatot is találok, ha nagyon megfötröm a dobozokat – jelenti ki egy olyan bajusszal bíró férfi, akinek arcszőrzetét Ferenc József és Vilmos császár megirigyelné. S ha láthatóan nagyot is mondott, megannyi világháborús relikviája között tényleg akadnak különlegességek, még ha egyik-másik láttán fenn is akad a vizsgálódó németek szeme: - SA?! – döbben meg az egyik bámészkodó egy kitüntetést felfedezve, majd fejcsóválva odébbáll. Hogy szinte azonnal lehorgonyozzon egy szappanárus előtt.
- Ötven éve gyűjtöm – büszkélkedik az idős asszony, aki előtt hazai és külhoni kézmosó-ritkaságok sorakoznak. – Hetvenhétezer a nyugdíjam – indokolja, miért szabadul meg gyűjteménye javától. – Meg aztán nincs kinek őrizgetnem, a gyerekek és az unokák már mind külföldön vannak. Amúgy ismerik a reklámot? – kérdezi hirtelen egy hatvanas évekbeli szappanra mutatva. – Caola a bőre őre…
- …ne használja nyakra-főre – bólogatunk. Elmosolyodik, aztán óvatosan körülnéz, nehogy illetéktelen meghallja, s ezúttal egy pajkos rigmussal győz meg (Ne feküdjön öreg nőre, ráncos lesz a...), a fonyódi vásárt tényleg vétek kihagyni.
