Szelestey Lajos;
nemzetközi sajtó;Szabad szemmel;
2019-08-15 06:45:36
Szabad szemmel: Orbán egy autoriter demagóg, de egyáltalán nem lehet nyugodt
Nemzetközi sajtószemle, 2019. augusztus 15.
A kommentár úgy véli, hogy Nyugatról rosszul látszik és Kelet-Európában jobban áll a demokrácia, mint ahogyan azt sokan hiszik. Azaz a tekintélyelvű populistáknak egyáltalán nincs könnyű dolguk, ráadásul egy sor kedvező hír érkezik a térségből. De ettől még Magyarországon egy autoriter demagóg van hatalmon, aki rasszista jelszavakkal mozgósítja választóit a nem létező menekültek ellen és baj van Romániában, Lengyelországban, valamint Csehországban is. Ám nincs szó arról, ami nyugati politikai és gazdasági körökben, de a közvéleményben is járja a volt szocialista államokról, ti. hogy ott az emberek nem is akarnak mást, mert nem tudják, hogy mehetnének jobban is a dolgok. Valójában nagyon is tisztában vannak az alternatívákkal.
A változások az új szlovák államfő megválasztásával kezdődtek. Caputová nyíltan szembeszáll Orbán illiberális túlkapásaival. Aztán a csehek mutatták meg, hogy nem tűrik a törvénytelen támogatásokkal megvádolt Babist. Majd a románok követték a cseh példát és tízezrek vonultak az utcákra, a kormánypárti korrupció ellen tiltakozva. De mutatkoznak kedvező jelek Szerbiában, Albániában és Ukrajnában is. Oroszországban Putyin beleütközik az elnyomás korlátaiba, egyre népszerűtlenebb. Vagyis nincs szinte természetesnek tekinthető megosztottság a tekintélyelvű Kelet és a demokratikus Nyugat között. Utóbbi állítást amúgy is hiteltelenné teszi Salvini felemelkedése.
Természetesen semmiképpen nem biztos, hogy az ellenzéki mozgalmak sikerre jutnak, Moszkvától Tiranáig. Ezért igen sürgető, hogy sok nyugat-európai szabaduljon meg a felsőbbrendű tudatlanságtól, ami a Keleten folyó harcot illeti. Határozottan azok oldalára kell állni, akik a demokratikus jogok védelmében szót emelnek a hatalmi visszaélések ellen. A demokrácia nem állapot, hanem folyamat, amiért folyamatosan meg kell harcolni. Mind Keleten, mind Nyugaton.
A rugalmas kelet-európai gazdaságok bizonyítják az egyre gyengébb gazdasági eredményeket felmutató Nyugattal szemben, hogy hozhatnak eredményt az ösztönző programok. Ezzel együtt azért vannak kérdőjelek. Ám részben a nagy munkaerő kereslet és a kormányzati költekezés folytán az EU új tagjai átvészelték azt a globális vihart, amely visszaesésbe taszította Nagy-Britanniát és Németországot, még akkor is, ha a növekedés 3 év óta először lassult mind a hat országban. Sőt, Magyarország, Csehország és Románia felülmúlta a várakozásokat, ámbár mostantól valószínűleg csökken az ütem. De hát ezek a kormányok öntik a pénzt a gazdaságba. És Orbán máris megígért jövőre két kiigazítási csomagot, arról nem beszélve, hogy az MNB könnyíteni kíván a hitelfelvételeken, mind a háztartások, mind a vállalatok esetében.
A hangsúly az exportvezérelt növekedésről a fogyasztás serkentésére tevődött át. A munkaerőhiány miatt emelkednek a bérek, az emberek jelzálogkölcsönöket vesznek fel és új autót vásárolnak. A nagy kérdés az, hogy a hazai intézkedések képesek-e ellensúlyozni a világgazdaság egészének lassulását. A JPMorgan máris visszavett regionális előrejelzéséből.
A konzervatív lap arra figyelmeztet, hogy nem szabad feladni a védekezést a diktátorokkal szemben, és noha ismét divatba jött az erőskezű vezetés gondolata, érdemes felidézni, hogy sokféle út vezethet az önkényuralomhoz. Éppen ebben segít a hong kongi egyetem egyik professzorának most megjelent könyve, a „Hogyan legyünk diktátorok”, amely 8 olyan, 20. századi politikus életútját tekinti át, aki Hruscsov szavaival személyi kultuszt hívott életre.
A szerző, Frank Dikötter rámutat, hogy a jelenségtől még a demokratikus államok sem mentesek, mert ott is hatalomra kerülhetnek olyanok, akik narcisztikusak, illetve a személyiségük taszító, ám ez még nem jelenti azt, hogy az adott ország lejtőn csúszna a zsarnokság felé. Mert lehet, hogy Orbán Viktor leszalámizza a demokráciát, Trump megosztó egoista és Salvini uszít a migránsok ellen, ám az még messze van, hogy berekesszék a parlamentet, elnémítsák a sajtót és egy éjszaka a titkosrendőrség kopogtasson az ajtón. Megjegyzi azonban, hogy Kína azért már rátért erre az útra. És abban igencsak igaza van a kötetnek, hogy jobb félni, mint megijedni, azaz figyelni kell nagyon. Hiszen minden elkezdődött valahogyan. Az pedig különösen aggasztó, hogy minél távolabb kerülünk Mao és Mussolini évszázadától, sokak számára annál kevésbé tűnik aggasztónak, hogy miként is történt.