Érdekes fordulatot hoz a Tarantino életműben a Volt egyszer egy... Hollywood. Míg korábban arról azonosíthattuk be az életmű egyes darabjait, hogy a szerző hogyan alkotta meg és folyamatosan finomította a saját filmnyelvét gyerekkora kedvenc alkotásainak felhasználásával, milyen lenyűgöző dialógusokat írt és extrémen sokoldalú karaktereket teremtett. Sőt, az életművet elemzők szerint a Tarantino-mozik egyetlen és megbonthatatlan univerzumot alkotnak.
A kilencedik, most mozikba kerülő darab szakít a korábbiakkal, ha úgy tetszik lezár, vagy új fejezetet nyit. Sosem volt ennyire fegyelmezett a nagy Quentin, akinek most egyáltalán nem célja gengszterek vagy egyéb törvényen kívüliek igazságosztó történetét elmesélni. Sőt, egyáltalán bármilyen szenzációs sztorit előadni az angolszász filmkészítés szabályai szerint. A fickó életében először készített olyan mozgóképet, amely lírai képsorokban egymásra pakoló élethelyzetekből áll. A célja egyértelműen egy már-már elfeledett korkép és életforma piedesztálra emelése. Egy békebeli és sok tekintetben idillikus időszak utolsó pillanatait megmutatva – íme, nézzétek, ez az ártatlanság, amit elveszítettünk. Amióta nem ilyen a világ, negatív energiák járnak át mindent, ezek pedig ekkortájt kerültek felszínre.
A Volt egyszer egy... Hollywood Tarantino gyerekkori álomvilágának lenyomata. Egy olyan városrészé, ahol még művészet készült. Még azon a B-kategóriás szinten is, melyben Rick Dalton színész (Leonardo DiCaprio) mozog, elválaszthatatlan barátjával, Cliff Booth-szal (Brad Pitt). Igazából elmesélhető cselekmény nincs is, hiszen stációk vannak a filmben, élhelyzetet, melyek adottak. Például, amikor Rick egy westernt forgat: több mint harminc percen keresztül időzünk azon, hogy mi történik a forgatások közötti szünetben és a jelentőségét vesztett Dalton hogyan próbál mégis nagyot játszani. Csak azért is. Miközben Dalton dolgozik, és Cliffnek nem kell nyaktörő mutatványokat kaszkadőrként megoldania, rendesen helyre rakja Bruce Lee-t (Mike Moh). Ha még a stúdióból is elzavarják, nagyon sokat autózik, eközben szól a rádión (a soundttrack elképsztő jó, önálló fogyasztását is ajánlom). Egy lány invitálására betéved Charles Mansonhoz és szektájához – ő az első, aki érzi, hogy valami nagyon rossz készül. Miközben az ártatlan oldal, Sharon Tate (Margot Robbie) lelkesen megy moziba a saját filmjére, hogy a nézői reakciókat elkaphassa. Mert a mozi a szentély Tarantino számára.
Biztosan lesznek olyan nézők, akiknek nem lesznek elég türelmesek, vagy fogékonyak az olykor időzgetősnek és talán túlságosan ráérősnek tűnő tarantinói nosztalgiára, mely - ellenben a megszokottal - inkább hajlik a varázslat, mintsem a hatásvadászat felé. De ha nyitottak vagyunk, akkor kis időre eljutunk 1969-be, Hollywoodba (és egy icipicit Európába). A csodálatosan megkomponál képek, mindennapos szituációk, a lüktető zene a pillanatok varázsát igyekszik megfogalmazni. Ebben el lehet merül, csodálni, ha az ember rajong a korszákért, vagy a rendező függőségéért.
Miközben Tarantino kiélte magát a kamarák mögött, ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen érzékkel bánik ő a színészeivel. Visszahozta már John Travoltát az ismeretlenségből, Uma Thurman pályafutása nagyjeleneteit neki köszönheti, Samuel L. Jackson félisteni szintet ért el, Christoph Waltz Bécsbe kapott házhoz két Oscar-díjat, Leonardo DiCaprio pedig még jobban villog, mint Scorsese-nél szokott. A Volt egyszer egy... Hollywood győztese viszont az a Brad Pitt, akit igazából sosem kellett válságból kihúzni, mert az életében soha nem járt annak közelében sem, igaz, életében még sosem volt ilyen jó, mint most. Úgy tud zseniális lenni, hogy csupán a jelenléttel játszik.
Szóval, ha valaki szereti a filmet, a művészetet, a mozit, az nézze meg a kilencedik Tarantinót. Mert ugyan van sok minden, amit lehet nézni, rendezőből viszont már csak nagyon kevés van.
Infó:
Volt egyszer egy... Hollywood
Forgalmazza az InterCom
