Bűnlajstrom

Főhet a feje Kásler Miklós emberminiszternek. Több, mint egy esztendős - áldásosnak korántsem mondható - működése során ahhoz már hozzászokhatott, hogy túlméretezett feladatkörű tárcája, s benne őmaga a mindennapos bírálatok kereszttüzében él. Az azonban még számára is szokatlan lehet, hogy hitelesen számot kell adnia, miképpen történhetett meg, hogy egy intézmény költségvetési pénzekkel és az állam vagyonával szabálytalanul gazdálkodott. Korántsem enyhítő körülmény az orvos professzor számára, hogy mindez még a minisztérium éléről rapidgyorsasággal távozó elődje, Balog Zoltán idején történt. Korántsem lehet véletlen a  nagytiszteletű lelkész úrnak az Esterházy Miklóstól eredő jelmondata: "Ha mindent nem tehetünk is, semmit nem tennünk őrültség lenne." Az EMMI által felügyelt Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságról elmondható, hogy magukévá tették az egykori  nádor intelmeit, nem követtek el őrültséget, de az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrzésének tanúsága szerint az intézmény "pénzügyi és vagyongazdálkodása nem volt szabályszerű, ezáltal a 2015-2017 közötti időszakban nem volt biztosított a felelős gazdálkodás, az átlátható és közpénzfelhasználás és a vagyon értékének megőrzése." Ezek már nem aprócska botlások, hiszen nagyságrendjük akkora volt, hogy már a költségvetés egyensúlyának fenntartására is kihathatott sőt, az ÁSZ úgy véli, hogy mind az állami vagyongazdálkodást, mind az állampolgárok életminőségét, jogaik és kötelezettségeik gyakorlását is befolyásolta. Súlyos megállapítások ezek! A szociális és a gyermekvédelem több mint 1600 állami tulajdonban lévő ingatlanát kezelik, közalapítványokkal, gazdasági társaságokkal állnak kapcsolatban. Bevételeik közel 100, kiadásaik 20 milliárd forintot tettek ki egyetlen év alatt.  Kásler miniszter előzetesen észrevételezhette az ÁSZ kifogásait, ám nem tette. Most azt javasolják a számára, hogy a szabálytalanul gazdálkodő főgazgatóság  vezetőjénél teljesítménykövetelményeket határozzon meg. Lenne néhány ötletünk!
Szerző
Bonta Miklós

A hongkongi csata

A hongkongi csata csupán része a Tajvanért vívott háborúnak. Az igazán nagy küzdelmet azonban Kína önmagával vívja, abban az értelemben, hogy a legnépesebb ország hatalmi elitje fenn akarja tartani a kommunista politikai diktatúrát úgy, hogy közben a világ legerősebb kapitalista nemzetgazdaságát építi. Kína két énje talán a Hongkongtól mindössze kétórányi autóútra fekvő Sencsenben találkozik egymással a legbrutálisabb módon.  A Sencseni Öböl Sportközpont futballstadionjában százával parkolnak a páncélozott szállító járművek, arra az esetre készen, ha Pekingben úgy döntenének, erővel kell rendet tenni a közeli hőzöngő nagyvárosban. Ha már úgy látszik, hogy a hongkongi rendőr nem hajlandó tüzet nyitni, pedig a megmozdulások letöréséhez azt kellene tennie, akkor majd odavezényelnek a szárazföld belsejéből minden parancsot vakon végrehajtó élőerőt a testvéri segítségnyújtás céljával, miként azt a szovjetek számos alkalommal tették, 1968-ban például a fáma szerint száz Skoda-gyári munkás kérésére.  A sencseni stadiontól nem messze viszont a sencseni repülőtér található, amelynek menedzserei jól szabott, könnyű nyári öltönyben dörzsölik a markukat, látván, hogy a hongkongi légikikötőben kialakult zavaros helyzet miatt a sencseni Paoan repülőtérnek hihetelenül megnőtt a szerepe, utasforgalma a tavalyi 49 millióról 80 millióra bővülhet. A reptér részvényeinek árfolyama a minap néhány óra alatt 10 százalékkal emelkedett. Sencsennek történetesen jó üzlet a hongkongi felfordulás. Hongkong 1997-ben került vissza Kínához a brit uralom alól, de nem olvasztották be teljesen a birodalomba, hanem az „egy ország, két rendszer” elv alapján a városban a kínai fennhatóság alatt is megőrizték a szabadversenyes kapitalizmus és a polgári demokrácia szabályait. A hongkongiak most úgy látják, Peking igyekszik felszámolni ezeket a privilégiumokat, ezért ellenállnak.  Hogy mire jutnak végül, azt aggódva figyelik a Tajvani-szoros túloldalán, mert ők is a saját önállóságukat féltik. Tajvan számára az Egyesült Államok „egy Kína politikája” a szalmaszál, amibe ma még belekapaszkodhat. Ezt a politikát Richard Nixon elnök 1972-es kínai látogatása alatt, az úgynevezett sanghaji kommünikében öntötték formába. Állítólag Henry Kissinger, a körmönfont megfogalmazások örökös olimpiai bajnoka alkotta meg a csodaformulát, miszerint Kína néven csak egyetlen szuverén állam létezik, azon tény dacára, hogy két államnak – a Kínai Népköztársaságnak és a Kínai Köztársaságnak – a hivatalos nevében is szerepel a „kínai” szó. Az „egy Kína” elv nem löki ugyan Peking karjaiba Tajvant, de nem is zárja ki, hogy Kína idővel akár bekebelezze a szigetet.  Ahogy növekszik Kína gazdasági súlya és politikai ambíciója, úgy válik mind fontosabbá a tajvaniak számára is, hogy lássák, mennyire működőképes Hongkongban az „egy ország, két rendszer elve”. De Pekingben sem tudják még, képesek-e integrálni a demokrácia szigeteit, anélkül, hogy maguknak is  demokratává kellene válniuk.

Egyszerű

Természetesen így is lehet. Jön egy jó ember – vagy többen jönnek, mindegy is – és elintézi(k), amit a magasságos állam, a minisztérium, vagy a hivatal nem tud. Így aztán szinte maguktól megoldódnak a problémák, nem lesznek konfliktusok, vagy feszültségek. Mindenki boldog lehet. Most éppen klímát szereltek a Bethesda Gyermekkórház égési, sebészeti részlegén. Ehhez persze a csillagok megfelelő állására volt szükség. Az ugyanis csak egyik része a dolognak, hogy a hazai kórházak betegszobáinak 98 százalékában nincs légkondicionáló, s a hőségben ez nem csupán kellemetlen, hanem segíti a fertőzéseket is. Szerencsére azonban akad egy ember, aki korábban klímákat forgalmazott, vannak még kapcsolatai is, minden összeállt. Ugyanő tavaly télen azért indított gyűjtést, hogy a beteg gyerekeik mellett maradó szülők emberhez méltó körülmények között éjszakázhassanak: 300 ágyat tudott vásárolni és szétosztotta az ország 30 gyerekkórházának. A baj csak az, hogy Orosvári Zsolt – történetünk hőse – nem lehet ott minden kilométerkőnél. Vagyis egyedül nem képes megoldani minden problémát. Hogy csak a szűken vett illetékeseknél maradjunk, mindazt, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumához tartozna: az egészségügyben, az oktatásban, a kultúra – például a színházak támogatása – terén. Pedig mennyire egyszerű lenne. Igaz, esetleg feltűnhetne, hogy az állam – konkrétan pártunk és kormányunk – nem áll feladatai magaslatán. Bár ezt eddig is tudtuk, csak sokan úgy tesznek, mintha nem vennék észre. A vele készült interjúban Orosvári azt is szóvá tette, nem az NB II-es focipályák fűtésére kellene nagyobb összegeket áldozni, mert vannak fontosabb dolgok is. Ezt azért nem kellett volna. Még örülhet, ha nem érik retorziók miatta, ami viszont jól megy a hatalomnak. Talán ezért nem siet megoldani a komolyabb gondokat.