Sokan vagyunk és ez a fenyegető bajok eredendő okozója

Publikálás dátuma
2019.08.20. 07:44

Fotó: - / AFP
Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések.
Napjainkra szinte robbanásszerűen vált mindennapos, folytonosan idézett témává – világunkat fenyegető, közelgő rémként – a klímaváltozás. A nagy tekintélyű nemzetközi fórum (Éghajlat-változási Kormányközi Testület, IPCC) jelentése riasztó előrejelzésekkel fenyeget: ha nem állítjuk meg már századunk közepéig a globális hőmérséklet növekedését, valóságos világvége következhet be a század végére. Előrejelzésük szerint Földünk felszíni hőmérséklete 2100-ig akár több fokkal is nőhet, ha már most, sürgősen nem hozunk megfelelő intézkedéseket. Ráadásul, még ha ezek meg is történnek, a folyamat nem áll le, mivel az üvegházhatást előidéző szén-dioxid még hosszú ideig a légkörben marad. A fejleményeket pedig igencsak riasztónak írják le az IPCC szakemberei: gleccserek megolvadása, tengerszint emelkedése, pusztító árvizek, nagy viharok mind gyakoribbá válása, jelentősen terjedő szárazság, egyes vízhozamok elapadása, vagy ellenkezőleg, hatalmas áradások gyakorisága, amihez egyes invazív fajok elterjedése járulhat hozzá, megfékezettnek tartott betegségek mutáns változatainak megjelenése. Apokaliptikus jóslat, felér János Jelenéseinek félelmetes vízióival. * 
A klímaváltozással foglalkozó tudósok kimutatják, hogy az első ipari forradalom, vagyis Thomas Newcomen gőzgépének és Joseph Marie Jacquard szövőszékének elterjedése óta napjainkra, a negyedik ipari forradalom korszakára lényegében egy Celsius fokkal nőtt Földünk átlaghőmérséklete. És ha ez az érték századunk közepére még további fél fokkal növekszik, akkor elérjük a vörös vonalat, amelynek átlépésével katasztrofális változások várhatók bolygónk klímájában. Döbbenetes folyamat meglehetősen rövid idő alatt. Az első ipari forradalom a XVIII. század első felében indult, jelentős életmódbeli és társadalmi változásokat, mi több, forradalmakat előidézve (például Franciaországban a század végén). Mindeközben a Föld népessége is emelkedett, bár korántsem olyan nagy léptékkel, mint korunkban. A második ipari forradalom, a villamosságé és a közlekedésé is hozott nagy hatású társadalmi forradalmakat: az oroszt és a kínait. A harmadik ipari forradalom magában hordozta az előzők technikai eredményeit, tetézve a nukleáris technikával, meg a kémia és a biológia ipari léptékű alkalmazásaival. A jelenlegit, a negyediket pedig az elektronika, az infokommunikáció táplálja. Eközben az emberiség létszáma folyamatosan növekedett, a sűrűn dúló, nagy, kiterjedt háborúk, meg a korábbi nagy járványok ellenére. Jelenleg Földünk emberi lakosainak száma közelíti a 7,7 milliárdot, annak ellenére, hogy a második világháborúban elpusztított áldozatok közvetlenül és közvetve erősen visszavetették a létszám-növekedést. Közvetlenül a halálukkal és közvetve, hiszen az elpusztult emberek nem nemzettek gyerekeket. Ennek ellenére, míg e nagy háború előtt, mintegy nyolcvan évvel ezelőtt az emberiség létszáma 2 milliárd fő volt, most már ennek az értéknek csaknem négyszerese lakja bolygónkat. * 
A klímaváltozás tudományos vizsgálatai szerint a fenyegető folyamat legfőbb okozója egyes kibocsátott gázok – elsősorban a szén-dioxid, de nagy veszélyeztető a metán is – üvegházhatást előidéző feldúsulása a légkörben. Mármost az alapkérdés, miként kerül túl sok veszélyeztető gáz a légkörbe? A tudományos magyarázat szerint az emberi tevékenység okozza. Másfelől az is nagyon fontos tényező, hogy Földünk életében rendszeresen előfordultak jelentős természeti változások, sőt, kilengések. Voltak nagy jégkorszakok és erőteljes felmelegedések is. Felmerülhet a kérdés, a mostani változásokban és kilátásokban mekkora a természeti hatás? Amire kétségtelenül rászuperponálódnak az emberiség létéből és tevékenységéből származó jelenségek. Zsurnalisztikai riogatásnak számíthat, ha az egy-egy évben, mint idén is jelentkező tartósan magas hőmérsékleteket, esetleg aszályokat is feltétlenül az emberiség létéből és tevékenységéből származó hatásnak tulajdonítjuk. „Hazánkban az 1800-as évek elején kezdték összegyűjteni és közzétenni a különleges időjárási eseményekről szóló feljegyzéseket, amelyek segítségével képet kaphatunk a súlyos és kevésbé súlyos, de mindenképpen említésre érdemes aszályokról. A 18. században kiemelkedően száraz évek voltak 1718-ban, 1790-ben és 1794-ben, amikor az emberek a fák rügyeit, héját, gyökereket és füveket ettek, megnyúzták és megették az elhullott állatokat is” – olvasható egy fontos szakcikkben (Vermes László – Pálfai Imre: Aszályok az újkori történelemben. História. 2007./5-6. szám). Közelebb lépve az időben, a XIX. századba, az első ipari forradalom kiteljesedésének időszakára, amikor már rendelkezésre álltak rendszeres meteorológiai megfigyelések és ezekből mért adatok, ezt tudhatjuk meg: „az 1863-as esztendőre különösen mostoha csapadékviszonyai voltak jellemzőek”. Sajnos rá kell mutatni, hogy a klímaféltők általában nem szeretik, sőt, esetenként hevesen ellenzik a természeti folyamatok felemlítését, mert úgy vélik, ez gyengíti figyelmeztetéseik erejét, hatásosságát. Ám a szükséges teendők számbavételéhez, meghatározásához elengedhetetlen minden tényező ismerete és figyelembe vétele. Még közelebb lépve az időben, kétségtelen, hogy a XX. században már jelentősen megnőtt az üvegház-gázok kibocsátása a szénerőművek tömeges elterjedésével, nemkülönben az autó- és légi közlekedésnek ugyancsak tömegessé válásával. A tudományos vizsgálatokból, a világ számos szakemberének részvételével kialakított IPCC-jelentésekből mindenképpen az világlik ki, hogy a jelenlegi, az első ipari forradalom óta számított időszakban bekövetkező fenyegető klímaváltozási hatásokban meghatározó része lehet az emberi tevékenységnek. Így, ha ezeket a káros folyamatokat meg akarjuk – és reményeink szerint meg is tudjuk – állítani, vagy legalábbis fékezni lehet őket, akkor az emberiségnek el kell szánnia magát, hogy új pályákat tűzzön ki célként maga elé. A döntő kérdés az, hogy milyenek legyenek ezek a pályák. Nem kevésbé lényeges, hogy mi módon valósíthatók meg a kedvező változtatások. Határozott és egyértelmű javaslatok, változatok a teendők „mit” és „hogyan” kérdéseire, ma még voltaképpen váratnak magukra. A kutatások, a globális modellek napjainkban még elsősorban a jelenlegi állapotok felmérésére és a jelzések elterjesztésére vonatkoznak. Ötletek már vannak, de még nem eléggé összefüggők, rendszerbe illők. Még inkább mozgalmak divatja terjed, erősebben érzelmi, mint értelmi alapokon. Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések. Hatalmas feladat, rövidtávú megoldások még alig körvonalazónak, mivel ezeket többnyire divergáló, egymással keményen konkuráló érdekek vezérelik. Csak egyetlen példa erre az egyik legfontosabb, igen erős, fejlett gazdaságú állam, az USA vezetőjének elutasító hozzáállása a klímaveszély problémájához. Holott a vizsgálatok arra intenek, hogy nagy veszélyeket hordoz a késlekedés, mivel közelítünk a vörös vonalhoz. * 
Mint látjuk, Földünk népessége nagyon jelentősen megnőtt az első ipari forradalom beköszönte, de főleg a XX. század közepe óta. A múlt század első harmadában még 2 milliárd fő körül járt az emberi népesség mérete, jelenleg pedig mintegy 7,7 milliárd ember él bolygónkon. Az ember népességnövekedésének és az élő természetnek a megváltozott viszonyára szemléletes összehasonlítást adott egy jeles magyar biológus kutató, Csősz Sándor a Népszavának adott interjúban: „A becslések szerint a jelenleg élő emberek mindegyikére körülbelül egy kilogramm hangya jutna. Ami nem azért lehengerlő adat, mert milyen sok a hangya, hanem mert 2500 éve, az emberi népesség robbanásszerű növekedése előtt még mindez úgy nézett ki, hogy minden emberre a saját súlyával megegyező hangyamennyiség jutott a képzeletbeli batyujába”. Mi több, ennek az igen nagy és ráadásul folyamatosan növekvő számú emberi népességnek ma már több mint a fele városokban él. Sokéves technikai és civilizációs fejlődés eredménye, hogy a korábban elsősorban mezőgazdasági termelésből élő, e tevékenységek köré szerveződő falusi közösségek létszámát túlszárnyalja a városlakóké. A városi népesség aránya 1900-ban még a 15 százalékot sem érte el, s 1950-ben is csupán Földünk lakosainak 30 százaléka élt városokban. Századunk végére ezt az arányt akár 70 százalékra is jósolják. Ráadásul mindeközben bolygónk emberi népessége továbbra is növekszik, és ugyancsak az előrejelzések szerint 2100 küszöbére elérheti a 11, sőt, a 12 milliárdos létszámot is. Kétségtelen, hogy a 2000-es évek óta a növekedés üteme lassult, de nagy számnak a kicsi növekménye is nagy értéket jelenthet. A növekvő mértékű városiasodással figyelembe kell venni a városlakóknak az életminőséggel kapcsolatos igényeit is. A lakóházak és a szolgáltató létesítmények építéséhez egyre több betonra lesz szükség. Márpedig a beton gyártásához igencsak sok kell az egyre értékesebb, mert fogyatkozónak számító vízből. A beton összetételében a szárazanyagokon kívül (cement, kőzúzalék, homok) 15--20 százalék víz. És ez a víz lényegében elvész a körforgásból. Emellett a technika fejlődésével és a civilizációs igények erősödésével a városlakók egyre növekvő mértékű energiafogyasztóvá válnak. Egy átlagos magyar háztartás akár néhány tucatnyi villamos készüléket is működtethet, a kis-fogyasztású elektronikus eszközöktől a viszonylag sokat igénylő fagyasztókig, mosógépekig. Emellett a lakosok közlekedése is jelentősen megnöveli az energiatermelés iránti igényt. A tudatosság, a takarékosság fontos tényező lehet a klímaveszély leküzdésében. De csak adalék, nem teljes körű megoldás, mert csupán néhány százalékot jelenthet. A káros gázok kibocsátásának redukálása szempontjából fontos tényező lehet a közlekedési eszközök átállítása belsőégésű motorokról villamos hajtásokra. Ám ennek következményeképpen jelentősen növelni kell a villamosenergia-termelés mértékét. És ez, összekötve a növekvő létszámú városlakók életminőségét szolgáló, egyre bővülő energiaigényével, igen nagy mértékben megkívánja új erőművek és kiterjedt hálózatok kiépítését. Míg a klímavédelem egyik elsődleges követelménye, hogy le kell állítani a káros gázokat és szilárd részecskéket kibocsátó szénerőműveket, nem elkerülhető az e szempontból tisztának számító atomerőművek számának bővítése, mivel a megújuló energiaforrásokkal (napsugárzás, szél, geotermia, ár-apály, hullámenergia) várhatóan nem lesznek teljes mértékben kielégíthetők a megnövekedett fogyasztási igények. * 
Bonyolult, egymás változásait erősen befolyásoló és nagy tehetetlenségű jelenségek ezek. Nagy tehetetlenségű, mivel a beavatkozások után is még jó ideig fennmaradnak a megelőző állapotok és folyamatok. Meglehetősen döbbenetes, de csak ki kell mondani, hogy a fenyegető kilátások, a veszélyeztető folyamatok eredendő okozója Földünk népességének erőteljes növekedése. Márpedig e tényezővel kapcsolatban elfogadható megoldás aligha körvonalazható. Bizonyítja a kínai modell csődje is, vagyis az a szigorú és emberellenes törvény, amellyel előírták, hogy egy párnak csak egy gyermeke születhet. Mi több, az immár 1,5 milliárdnyi indiai népesség esetén ilyen drákói szabályozások gyakorlatilag megvalósíthatatlanok. De ugyanígy, a népesség növekedését csökkentő eljárások éppen a leggyorsabban növekvő létszámú, kevéssé fejlett országokban/társadalmakban befolyásolhatók a leggyengébb mértékben (Afrika, Kelet-Ázsia, Dél-Amerika). * 
Drámai felütésekben nincs hiány manapság, amikor – immár divattá és mellette kiváló üzletté is válva – szinte naponta hallhatunk-olvashatunk, monitorokon láthatunk fenyegető jóslatokat bolygónk és emberi lakosainak jövőjéről, a klímaváltozás apokaliptikus hatásairól. A globális megoldások mikéntje és hogyanja azonban egyelőre még várat magára. Tudomásul kell venni, hogy a cselekvési programok már most is igen nagy pénzeknek összevonását-átcsoportosítását igénylik. És összefogást lokálisan is, de főleg globálisan. Jelen írás is elsősorban a diagnózisok körébe sorolható és nem a terápiát megadó javaslatok számát szaporítja. Amelyekre pedig igen nagy és máris sürgető szükség van. * 
Mert meglehet már, hogy „A hetedik angyal is kitölté az ő poharát a levegőégre.” (Jelenések könyve, 16/17).
Frissítve: 2019.08.20. 07:46

Tamás Pál: Új harcmodor

Publikálás dátuma
2019.08.19. 16:16

Fotó: Peter Steffen / AFP
Az utolsó néhány év európai vitáiban úgy teszünk, mintha meglepődnénk a frissen kirajzolódó kelet-nyugati kulturális különbségek kapcsán.
Mi is tudtuk már a 1990-2000-es évek fordulóján, hogy ha az európai „bővítésnél” a történet kimenete pozitív lesz, vagyis ha bevesznek minket, a következő emberöltőt a mostanihoz hasonló ellentmondások fogják itthon jellemezni. De erről mélyen hallgattunk, nehogy ne tűnjünk majd megfelelően hálásnak. A nyugati oldalon akkor nem voltak ilyen félelmek, éppen ezért ott a lehetséges törésvonalakról a realisták már az első pillanattól kezdve beszéltek.

Tartós elvándorlás

Mindenekelőtt valószínű volt a potenciális elvándorlás Keletről. S hogy nem ideiglenes mozgásról, hanem sok országból, tartós elvándorlásról lehet, lesz majd szó. Ráadásul az EU-ba bevándorlók sem akartak a mi vidékeinken letelepedni, tehát plusz népességet szinte kizáróan a „régi Európában” generáltak. Mindebből következően nem igazán érthető, miért csak az 1990-es évek végétől kezdtük észlelni az új tagoknál a tartós munkaerőhiányt. A román, lengyel, vagy a balti munkaerőpiac azonnal reagált, a magyar késlekedve, egyelőre tömegében a cseh és szlovák nem. De hát ott nem pusztították a munkahelyeket olyan arányban, mint máshol a régióban. A magyar munkaerő kádárista elkényelmesedése pedig még majdnem másfél évtizedig tartott. Ám a deficit természetszerűen, úgy látszik, mindenhol megmarad. A nyugat-európai részleges depresszió sehol nem terelte vissza a frissen kiérkezetteket. Minek települjenek, egy fokon túl, akkor új üzemek a térségbe, ha az új virágzásban az innen elvándoroltak sem bíznak. S közben az érkező nyugatiaknak egymástól kell elcsábítaniuk a dolgozókat. És párhuzamosan a lengyel ipar már egymillió ukránt hozott be és Csehországban is az építőiparban szinte kizárólag ukránok (meg szlovákiai romák) dolgoznak. S a helyzet stabilizálásától e tekintetben, valószínűleg a mostaninál jóval szerényebb létszámokkal, még igen messze vagyunk. De ezt már tudtuk a 90-es évek végén is. S nyilvánvaló, hogy a kivándorlás más és más formákban átfogja az egész keleti EU-régiót. Nem várható, hogy új kormányokkal, államelnökökkel, kancellárokkal mindez amúgy egyszerre abbamarad. Persze, közben mindenütt megtalálták a helyi politikusokat, akiket felelőssé lehet emiatt tenni. De hát közben a nyugati piaci vonzás tartósan erősebb marad, mint a kivándorlási nyomás Keleten. A nagy „keleti bővítési” tanácskozásokon 1997-ben Amszterdamban és 2000-ben Nizzában ezek az erőterek, bár még nem beszéltek róluk, a nyugatiaknak már világosak voltak, a keletieknek azonban még nem. Néhány évvel később az e tárgyú keleti és nyugati víziók különbségei lekerültek az azonnali napirendről. A 2010-es évek elején azután másként, de e feszültségek mindkét oldalon láthatóak lettek. Most már mindkét oldalon nehézségeket láttak, körülbelül úgy, ahogy és azokat most ismerjük. Azonban az értékkülönbségek feloldását roppant lassúnak hitték, a megoldáshoz, vagy a különbségek puhításához a nyugati oldal most hosszabb szakaszt képzel el. Sőt, sokan az aktuális ázsiai-távol-keleti hatások európai feloldásához, vagy kiegyenlítéséhez is nemzedéknyi időtávokat képzelnek el. A különbségek emellett gazdaságiak-technológiaiak is, s nálunk nagymértékben a járműiparból, vagy a térség új nagyvállalataiból következnek. A járműipar drámai átalakulására Európában mindenütt számítanak, de a változások technológiailag nagymértékben Nyugaton születnek. De azt tudjuk, hogy a keleti munkahelyek egy részével valami történni fog és a helyi politikai elit felelőssége itt bizonyára nem lesz kicsi. És egy a maitól radikálisan különböző szerkezetű járműipar általában is az aktuális kelet-nyugati függőségektől eltérő képleteket produkálhat az egész rendszerben. A német anyaiparok súlya, jellege itt különösen határozottan változhat a magyar, szlovák, cseh ipari környezetben. És ez átfogó politikai szerkezet-, s nem egyszerűen technológiaváltást eredményezhet. A következő 15 év liberalizmus-illiberalizmus vitája, ha egyáltalán megmarad, bizonyára nem hasonlíthat majd az elmúlt 15 évre. Az új iparszerkezet aligha kezeli majd a keleti autóipart úgy, ahogyan azt az európai gazdasági neoliberalizmus korábban elképzelte magának.
Volkswagen manufacturing plant in Emden
Fotó: Jörg Sarbach / AFP-DPA

Belpolitika és technológia

Európában most természetesen senki sem szeretne állást foglalni az aktuális kínai-amerikai geopolitikai szembenállásról és annak technológiai csomagolásáról sem. Most épp öt percre szerencsénk van, mert azt hihetjük, hogy a kínai-amerikai szembenállás feloldódik. Ami – különben – saját fejlesztések híján bennünket amúgy sem izgat. De végül is majd mondani kell valamit. Kína láthatóan kiépíti polgárai digitális ellenőrzésének valamilyen formáját, az amerikaiak pedig valószínűleg e formában nem. Sokaknak ez máris elég ahhoz, hogy a kínaiakban valamilyen fundamentális ellenfelet lássanak (Soros már tavasszal nagy cikket irt erről, ami magyarul is megjelent). Kérdés, hogy a belpolitika és a technológia mennyire keverhető, sőt keverendő. A hagyományos európai politika szerint teljesen, mások nem ennyire radikálisak. Lehet beszélni közben az európai „értékekről és érdekekről”, ahogyan azt egy tavaszi vitacikkében Joschka Fischer teszi. Sok liberális számára a helyzet világos, mások számára azonban már nem annyira. Az amerikai partnerség a jövőben is Európa legfontosabb külső kapcsolata marad. De nem kellene a technológiát, a geopolitikát és a társadalmi programokat úgy összevegyíteni, ahogy ezt megtettük a hidegháborúban. Hiszen, legalább a hidegháború vége óta az EU és az amerikaiak tulajdonképpen távolodnak egymástól. Még a 1990-es években a balkáni háborúk idején az amerikaiak segítették ki a tehetetlen európai szerkezeteket. Tíz év múlva, a koszovói háború idején az európaiak már megmozdultak, bár Szerbia amerikai bombázása errefelé ismét megrepesztette a nehezen stabilizálódó geopolitikai önképeket. Emlékszem, ahogy fehér virágokkal vonultunk Pesten nem kevesen a Dunához, szolidaritásból a szerbekkel. Vagy, ahogy egy BBC-dokuban hosszasan magyaráztam, hogy a felmenőim a szabadkai zsidó temetőben fekszenek, s akkor ugye mégsem várhatják automatikusan tőlem, hogy szolidáris legyek a vajdasági bombázásokkal. Azután 2001. szeptember 11. után az európaiak léptek NATO vállalásaiknak megfelelően. De az európai jelenlét a közel-keleti amerikai háborúkban sem javított semmit, sőt. Az amerikaiaknak nem segített, viszont az így generált menekültválság végül is elsősorban Európát zilálja szét. És közben más közeli lövészárkokban, így Ukrajnában is az amerikaiak fogalmazzák meg elsősorban, amit ma a Nyugat saját érdekeinek hisz. De a szankciókkal, azok költségeivel ismét elsősorban az európaiak állják (persze, az ukránok mellett) a számlát. Akkor most megint Amerika-barátnak kellene lenni? S ebben a helyzetben épp a kínai technológiával szemben? Mulatságos.

Segítsük a németeket

Az európai modelleknek hosszabb időn át a legkülönfélébb országokban kiegyenlítő társadalmi szerződések voltak alapjai. A növekedés olyan elosztási változatokkal kapcsolódott össze, amelyek igazi európai újdonságok voltak. Tulajdonképpen ezek vonzották annyira az EU belépéskor a kelet-európaiakat is. De az utolsó néhány évben ezek teljesítőképessége a déli tagországokban egyértelműen romlott. Nő az egyenlőtlenség, s az emberek e tekintetben még több rossztól félnek. Az egyenlőtlenségek, persze, nőttek Nyugat-Európában már a 70-es évek olajválságában, majd a 80-90-es években a kelet-ázsiai gyors növekedés eredményeként, azonban itt ez nagyon messze volt, semmit sem láttunk belőle. A 2010-es években újrainduló növekedés részben legalábbis lebontotta a friss egyenlőtlenségek valamekkora részét. Vannak, akik azonban most azt hiszik, hogy az utolsó évek digitális kultúraterjedése, amely hozzájárult a legújabb egyenlőtlenség-hullámhoz, nem szívódik hasonló módon fel. Persze, ötletek most is vannak. Például a technológiát az eddigieknél erősebben lehet majd az idős-ellátás felé fordítani, és ez azután majd újabb kiegészítő növekedést is eredményezhet. Egyébként 2030 környékére a jelenlegi szocdem kormányok elég nagymértékű kiegyenlítődést érhetnek el teljesen simán, minden technológiai forradalom, fordulat nélkül. Valószínűsíthető, hogy a mediterrán világ a többi európai modellhez képest a következő években lassabban növekedik, s így itt majd az egyenlőtlenségek is erősebben fognak nőni. A következő évek európai gazdasága azért jelentős mértékben attól függ, hogy egy következő európai válság érinti vagy sem Németországot. A következő járműválsággal együtt is ez Európa motorja és Közép-Európa viszonylagos jóléte is ettől fog a következő években függeni. Ha meg akarjuk magunkat védeni, segítsük a németeket. 2007/08-ban igazán nem sikerült megvédeni a német gazdaságot és ezért is ment nehezen később a kelet-európai helyreállítás. Végül, itt érdemes visszatérni a politikai reformokhoz. Populizmussal sokfelé találkozunk a világban, de megjelenése Európában különösen keveredik rossz-illatú nosztalgiával és nacionalizmussal. A jobboldal e tekintetben mindent mindennel összefüggésben lát, s ezt nevezi patriotizmusnak. A kérdés kezelésének egyik formája ezért bizonyára a felbontás, a nemzetségek elkülönítése, a nehézségek fragmentálása lesz. Az 1945 utáni angolszász demokráciát az új Kelet-Európában nem biztos, hogy a fenti gazdasági erőtérben maradéktalanul sikerülhet megmenteni. De egyes kulcselemeit talán igen. Az a kérdés, hiszünk-e közben kompromisszumokban, s ha igen hol? A sajtópolitikában, vagy a bírósági függetlenség mentén igen, a bankpolitikában nem? S az ilyen demokrácia, persze, nem feltétlenül kerülne ellentétbe az új technológiai környezettel sem. Közben azonban az illiberális vitafrontokért nemcsak Orbánék felelnek, hanem, például Macron kaotikus belpolitikája, vagy a maradék európai liberálisok taktikai hibái is. De a nyugati klasszikus lapoknak egyszerűbbnek tűnik a keleti kritikusok, közöttük Orbánék szidalmazása. A magyar ellenzéki nyilvánosság pedig pillanatnyilag ezt boldogan elfogadja. A technológiai és gazdasági szerkezetváltás hatásairól nincs szó. A látszólagos földrajzi, kelet-nyugati kulturális szembenállás nyugati óriás poszterei ma jól jönnek a tanácstalan keleti ellenzéknek. Diabolizálhatják ellenfeleiket, s hátha közben maguk remélhetőleg egy kis levegőhöz juthatnak.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 19:28

Sebes György: Háttér a változásokhoz

Publikálás dátuma
2019.08.19. 10:13

Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Micsoda szenzációs fejlemények történtek a hazai televíziózásban 1987-ben. Megszűnt például a hétfői adásszünet. Májustól kezdve már a hét minden napján lehetett nézni a műsort. Ennek folyományaként mindennap volt híradó. Decembertől pedig teljes műsoridőben sugárzott a kettes adó. Két – majdnem – egyenértékű program közül lehetett választani (nahát!). Karácsonykor élőben misét közvetítettek a Mátyás templomból. Mi több, gyakran kapcsolták a parlamentet, egyenes adásban lehetett nézni az ülésszakot. Fantasztikus vívmányok voltak ezek. A rendszerváltás már akkor elkezdődött a Magyar Televízióban, amely aztán hozzá is járult az átalakuláshoz, nemcsak mint passzív közvetítője, hanem – politikusok népszerűsítésével, újfajta műsorokkal – mint aktív részese is. Hogy mást ne említsünk, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése így vált országos eseménnyé. Talán véletlen, talán nem, ezek a korábban elképzelhetetlen változások akkor kezdődtek, amikor a nemrég elhunyt Bereczky Gyula lett az MTV elnöke. Az idő szava, a technika fejlődése, valamint a politika változása mindenképpen magával hozta volna a „királyi tévé” modernebbé és korszerűbbé válását. De az intézmény első emberének azért mindenképpen része volt abban, hogy mindez olajozottan és nagyobb feszültségek nélkül történt. Bereczky természetesen megbízható „elvtárs” volt. A tévébe az MSZMP – vagyis az állampárt – illetékes osztályáról érkezett. Ott volt előbb alosztályvezető, majd osztályvezető-helyettes. Végig a médiával foglalkozott azonban. Nem is véletlenül. Előtte ugyanis a Magyar Rádióban dolgozott, a Pécsi Stúdióban kezdett, de rövidesen felhozták Pestre. Jelentős szerepe volt a Krónika kialakításában. De mindennél fontosabb, hogy műsorkészítő volt. Pontosan tudta, hogyan készül egy riport, egy adás, s miképpen áll össze az egész. És mint ilyen, tévéelnökként is kuriózumnak számított. Viszont tevékenységén mindez meglátszott. Engedte érvényesülni az új idők új szavát. Abban az időszakban kezdődött például el a két program pénzügyi szétválasztása és önálló gazdálkodása. S a két csatorna élére programigazgatókat nevezett ki. Méghozzá olyanokat, akik nemcsak nevet szereztek maguknak, hanem azt is bebizonyították, hogy valóban szakmájuk legjobbjai. Mindketten a Riporter kerestetik vetélkedőben tűntek fel egykor, először kisebb riportokat készítettek, aztán nagyobb műsorokat is rájuk bíztak. Képernyősök voltak, de ezt nem arra használták, hogy celebként villogjanak, hanem hogy valóban képviseljék a nézőket. Mindketten hosszabb ideig tanulmányozhatták az amerikai médiát, tehát pontosan tisztában voltak azzal, miképpen kellene – persze a hazai lehetőségek határain belül – átalakítani az MTV-t. Wisinger István kapta az 1-es programot, Horvát Jánosé lett a 2-es. Utóbbi aztán a be nem váltott ígéretek miatt – 1989 májusában – lemondott, de némi huzavona után a legjobb megoldást találták a pótlására: Baló György került a helyére. Az megint más kérdés, hogy az átalakítás nem ment zökkenők nélkül. A politika ugyanis – mint előtte, azóta meg sokszor – igyekezett magáévá tenni az akkori egyetlen televíziót. Néha sikerrel jártak, néha kudarcot vallottak, de az MTV – akaratlanul – csatatérré vált a rendszerváltás hajnalán. Ennek következménye volt az is, hogy 1989 telén Bereczky Gyula lemondott. Akkor jött létre az első kuratórium, ám a pártok ezt arra akarták használni, hogy saját pecsenyéjüket sütögessék. Az elnök ebben nem óhajtott részt venni. Csak emlékeztetőül: utána jött a neves író és történész, Nemeskürty István vezette csapat, amelynek egyik legelső intézkedése az volt, hogy felállította a Híradó éléről Aczél Endrét. Nem számított szakmai előmenetele, hozzáértése, még az sem, hogy néhány nappal korábban élő adásban közvetítette a romániai forradalom eseményeit. Kellett a hely az akkori – szinte mindenható – államminiszter, Pozsgay Imre jelöltjének, Pálfy G. Istvánnak (aki amúgy a Népszava néhány napja megkapott főszerkesztői posztját hagyta ott, hogy „hazatérhessen” első munkahelyére, a Híradóhoz). Ami Bereczkyt illeti, lemondása idején mindössze 54 éves volt. A közelmúltban 84 évesen hunyt el. Harminc évig visszavonultan élt. Nyilván tisztában volt azzal, hogy neki, aki a Kádár-rendszerben vezető újságíró volt, a rendszerváltás után már nem lehet szerepe a médiában. Ami pedig az MTV-t – és egyáltalán a tévézést - illeti, az utóbbi harminc évben mindent láthattunk. Az 1990, s főleg 1997 után született fiatalok számára valószínűleg értelmezhetetlen, ami egykor volt. Napjainkban már száznál több adót nézhetnének, ha nem a telefonjukkal lennének elfoglalva, amin egyébként láthatják a legújabb filmeket, a sorozatokat, meg a híreket is. Ez a hatalmas választék, a rengeteg műsor pedig magyarázhatja azt is, ami harminc – illetve még több - év alatt alig változott. Hogy tudniillik a politika rajta ül a tévé(ke)n és továbbra is meggyőződése: a képernyő csak azért van, hogy az ő üzenetei eljussanak a széles néptömegekhez. Újabb szép példáját láthatjuk ennek az önkormányzati választás - hivatalosan - egy hét múlva induló kampányában. Nem mintha nem élnénk folyamatos kampány üzemmódban, hála pártunknak és kormányunknak.