Tamás Pál: Új harcmodor

Publikálás dátuma
2019.08.19. 16:16

Fotó: Peter Steffen / AFP
Az utolsó néhány év európai vitáiban úgy teszünk, mintha meglepődnénk a frissen kirajzolódó kelet-nyugati kulturális különbségek kapcsán.
Mi is tudtuk már a 1990-2000-es évek fordulóján, hogy ha az európai „bővítésnél” a történet kimenete pozitív lesz, vagyis ha bevesznek minket, a következő emberöltőt a mostanihoz hasonló ellentmondások fogják itthon jellemezni. De erről mélyen hallgattunk, nehogy ne tűnjünk majd megfelelően hálásnak. A nyugati oldalon akkor nem voltak ilyen félelmek, éppen ezért ott a lehetséges törésvonalakról a realisták már az első pillanattól kezdve beszéltek.

Tartós elvándorlás

Mindenekelőtt valószínű volt a potenciális elvándorlás Keletről. S hogy nem ideiglenes mozgásról, hanem sok országból, tartós elvándorlásról lehet, lesz majd szó. Ráadásul az EU-ba bevándorlók sem akartak a mi vidékeinken letelepedni, tehát plusz népességet szinte kizáróan a „régi Európában” generáltak. Mindebből következően nem igazán érthető, miért csak az 1990-es évek végétől kezdtük észlelni az új tagoknál a tartós munkaerőhiányt. A román, lengyel, vagy a balti munkaerőpiac azonnal reagált, a magyar késlekedve, egyelőre tömegében a cseh és szlovák nem. De hát ott nem pusztították a munkahelyeket olyan arányban, mint máshol a régióban. A magyar munkaerő kádárista elkényelmesedése pedig még majdnem másfél évtizedig tartott. Ám a deficit természetszerűen, úgy látszik, mindenhol megmarad. A nyugat-európai részleges depresszió sehol nem terelte vissza a frissen kiérkezetteket. Minek települjenek, egy fokon túl, akkor új üzemek a térségbe, ha az új virágzásban az innen elvándoroltak sem bíznak. S közben az érkező nyugatiaknak egymástól kell elcsábítaniuk a dolgozókat. És párhuzamosan a lengyel ipar már egymillió ukránt hozott be és Csehországban is az építőiparban szinte kizárólag ukránok (meg szlovákiai romák) dolgoznak. S a helyzet stabilizálásától e tekintetben, valószínűleg a mostaninál jóval szerényebb létszámokkal, még igen messze vagyunk. De ezt már tudtuk a 90-es évek végén is. S nyilvánvaló, hogy a kivándorlás más és más formákban átfogja az egész keleti EU-régiót. Nem várható, hogy új kormányokkal, államelnökökkel, kancellárokkal mindez amúgy egyszerre abbamarad. Persze, közben mindenütt megtalálták a helyi politikusokat, akiket felelőssé lehet emiatt tenni. De hát közben a nyugati piaci vonzás tartósan erősebb marad, mint a kivándorlási nyomás Keleten. A nagy „keleti bővítési” tanácskozásokon 1997-ben Amszterdamban és 2000-ben Nizzában ezek az erőterek, bár még nem beszéltek róluk, a nyugatiaknak már világosak voltak, a keletieknek azonban még nem. Néhány évvel később az e tárgyú keleti és nyugati víziók különbségei lekerültek az azonnali napirendről. A 2010-es évek elején azután másként, de e feszültségek mindkét oldalon láthatóak lettek. Most már mindkét oldalon nehézségeket láttak, körülbelül úgy, ahogy és azokat most ismerjük. Azonban az értékkülönbségek feloldását roppant lassúnak hitték, a megoldáshoz, vagy a különbségek puhításához a nyugati oldal most hosszabb szakaszt képzel el. Sőt, sokan az aktuális ázsiai-távol-keleti hatások európai feloldásához, vagy kiegyenlítéséhez is nemzedéknyi időtávokat képzelnek el. A különbségek emellett gazdaságiak-technológiaiak is, s nálunk nagymértékben a járműiparból, vagy a térség új nagyvállalataiból következnek. A járműipar drámai átalakulására Európában mindenütt számítanak, de a változások technológiailag nagymértékben Nyugaton születnek. De azt tudjuk, hogy a keleti munkahelyek egy részével valami történni fog és a helyi politikai elit felelőssége itt bizonyára nem lesz kicsi. És egy a maitól radikálisan különböző szerkezetű járműipar általában is az aktuális kelet-nyugati függőségektől eltérő képleteket produkálhat az egész rendszerben. A német anyaiparok súlya, jellege itt különösen határozottan változhat a magyar, szlovák, cseh ipari környezetben. És ez átfogó politikai szerkezet-, s nem egyszerűen technológiaváltást eredményezhet. A következő 15 év liberalizmus-illiberalizmus vitája, ha egyáltalán megmarad, bizonyára nem hasonlíthat majd az elmúlt 15 évre. Az új iparszerkezet aligha kezeli majd a keleti autóipart úgy, ahogyan azt az európai gazdasági neoliberalizmus korábban elképzelte magának.
Volkswagen manufacturing plant in Emden
Fotó: Jörg Sarbach / AFP-DPA

Belpolitika és technológia

Európában most természetesen senki sem szeretne állást foglalni az aktuális kínai-amerikai geopolitikai szembenállásról és annak technológiai csomagolásáról sem. Most épp öt percre szerencsénk van, mert azt hihetjük, hogy a kínai-amerikai szembenállás feloldódik. Ami – különben – saját fejlesztések híján bennünket amúgy sem izgat. De végül is majd mondani kell valamit. Kína láthatóan kiépíti polgárai digitális ellenőrzésének valamilyen formáját, az amerikaiak pedig valószínűleg e formában nem. Sokaknak ez máris elég ahhoz, hogy a kínaiakban valamilyen fundamentális ellenfelet lássanak (Soros már tavasszal nagy cikket irt erről, ami magyarul is megjelent). Kérdés, hogy a belpolitika és a technológia mennyire keverhető, sőt keverendő. A hagyományos európai politika szerint teljesen, mások nem ennyire radikálisak. Lehet beszélni közben az európai „értékekről és érdekekről”, ahogyan azt egy tavaszi vitacikkében Joschka Fischer teszi. Sok liberális számára a helyzet világos, mások számára azonban már nem annyira. Az amerikai partnerség a jövőben is Európa legfontosabb külső kapcsolata marad. De nem kellene a technológiát, a geopolitikát és a társadalmi programokat úgy összevegyíteni, ahogy ezt megtettük a hidegháborúban. Hiszen, legalább a hidegháború vége óta az EU és az amerikaiak tulajdonképpen távolodnak egymástól. Még a 1990-es években a balkáni háborúk idején az amerikaiak segítették ki a tehetetlen európai szerkezeteket. Tíz év múlva, a koszovói háború idején az európaiak már megmozdultak, bár Szerbia amerikai bombázása errefelé ismét megrepesztette a nehezen stabilizálódó geopolitikai önképeket. Emlékszem, ahogy fehér virágokkal vonultunk Pesten nem kevesen a Dunához, szolidaritásból a szerbekkel. Vagy, ahogy egy BBC-dokuban hosszasan magyaráztam, hogy a felmenőim a szabadkai zsidó temetőben fekszenek, s akkor ugye mégsem várhatják automatikusan tőlem, hogy szolidáris legyek a vajdasági bombázásokkal. Azután 2001. szeptember 11. után az európaiak léptek NATO vállalásaiknak megfelelően. De az európai jelenlét a közel-keleti amerikai háborúkban sem javított semmit, sőt. Az amerikaiaknak nem segített, viszont az így generált menekültválság végül is elsősorban Európát zilálja szét. És közben más közeli lövészárkokban, így Ukrajnában is az amerikaiak fogalmazzák meg elsősorban, amit ma a Nyugat saját érdekeinek hisz. De a szankciókkal, azok költségeivel ismét elsősorban az európaiak állják (persze, az ukránok mellett) a számlát. Akkor most megint Amerika-barátnak kellene lenni? S ebben a helyzetben épp a kínai technológiával szemben? Mulatságos.

Segítsük a németeket

Az európai modelleknek hosszabb időn át a legkülönfélébb országokban kiegyenlítő társadalmi szerződések voltak alapjai. A növekedés olyan elosztási változatokkal kapcsolódott össze, amelyek igazi európai újdonságok voltak. Tulajdonképpen ezek vonzották annyira az EU belépéskor a kelet-európaiakat is. De az utolsó néhány évben ezek teljesítőképessége a déli tagországokban egyértelműen romlott. Nő az egyenlőtlenség, s az emberek e tekintetben még több rossztól félnek. Az egyenlőtlenségek, persze, nőttek Nyugat-Európában már a 70-es évek olajválságában, majd a 80-90-es években a kelet-ázsiai gyors növekedés eredményeként, azonban itt ez nagyon messze volt, semmit sem láttunk belőle. A 2010-es években újrainduló növekedés részben legalábbis lebontotta a friss egyenlőtlenségek valamekkora részét. Vannak, akik azonban most azt hiszik, hogy az utolsó évek digitális kultúraterjedése, amely hozzájárult a legújabb egyenlőtlenség-hullámhoz, nem szívódik hasonló módon fel. Persze, ötletek most is vannak. Például a technológiát az eddigieknél erősebben lehet majd az idős-ellátás felé fordítani, és ez azután majd újabb kiegészítő növekedést is eredményezhet. Egyébként 2030 környékére a jelenlegi szocdem kormányok elég nagymértékű kiegyenlítődést érhetnek el teljesen simán, minden technológiai forradalom, fordulat nélkül. Valószínűsíthető, hogy a mediterrán világ a többi európai modellhez képest a következő években lassabban növekedik, s így itt majd az egyenlőtlenségek is erősebben fognak nőni. A következő évek európai gazdasága azért jelentős mértékben attól függ, hogy egy következő európai válság érinti vagy sem Németországot. A következő járműválsággal együtt is ez Európa motorja és Közép-Európa viszonylagos jóléte is ettől fog a következő években függeni. Ha meg akarjuk magunkat védeni, segítsük a németeket. 2007/08-ban igazán nem sikerült megvédeni a német gazdaságot és ezért is ment nehezen később a kelet-európai helyreállítás. Végül, itt érdemes visszatérni a politikai reformokhoz. Populizmussal sokfelé találkozunk a világban, de megjelenése Európában különösen keveredik rossz-illatú nosztalgiával és nacionalizmussal. A jobboldal e tekintetben mindent mindennel összefüggésben lát, s ezt nevezi patriotizmusnak. A kérdés kezelésének egyik formája ezért bizonyára a felbontás, a nemzetségek elkülönítése, a nehézségek fragmentálása lesz. Az 1945 utáni angolszász demokráciát az új Kelet-Európában nem biztos, hogy a fenti gazdasági erőtérben maradéktalanul sikerülhet megmenteni. De egyes kulcselemeit talán igen. Az a kérdés, hiszünk-e közben kompromisszumokban, s ha igen hol? A sajtópolitikában, vagy a bírósági függetlenség mentén igen, a bankpolitikában nem? S az ilyen demokrácia, persze, nem feltétlenül kerülne ellentétbe az új technológiai környezettel sem. Közben azonban az illiberális vitafrontokért nemcsak Orbánék felelnek, hanem, például Macron kaotikus belpolitikája, vagy a maradék európai liberálisok taktikai hibái is. De a nyugati klasszikus lapoknak egyszerűbbnek tűnik a keleti kritikusok, közöttük Orbánék szidalmazása. A magyar ellenzéki nyilvánosság pedig pillanatnyilag ezt boldogan elfogadja. A technológiai és gazdasági szerkezetváltás hatásairól nincs szó. A látszólagos földrajzi, kelet-nyugati kulturális szembenállás nyugati óriás poszterei ma jól jönnek a tanácstalan keleti ellenzéknek. Diabolizálhatják ellenfeleiket, s hátha közben maguk remélhetőleg egy kis levegőhöz juthatnak.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 19:28

Sebes György: Háttér a változásokhoz

Publikálás dátuma
2019.08.19. 10:13

Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Micsoda szenzációs fejlemények történtek a hazai televíziózásban 1987-ben. Megszűnt például a hétfői adásszünet. Májustól kezdve már a hét minden napján lehetett nézni a műsort. Ennek folyományaként mindennap volt híradó. Decembertől pedig teljes műsoridőben sugárzott a kettes adó. Két – majdnem – egyenértékű program közül lehetett választani (nahát!). Karácsonykor élőben misét közvetítettek a Mátyás templomból. Mi több, gyakran kapcsolták a parlamentet, egyenes adásban lehetett nézni az ülésszakot. Fantasztikus vívmányok voltak ezek. A rendszerváltás már akkor elkezdődött a Magyar Televízióban, amely aztán hozzá is járult az átalakuláshoz, nemcsak mint passzív közvetítője, hanem – politikusok népszerűsítésével, újfajta műsorokkal – mint aktív részese is. Hogy mást ne említsünk, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése így vált országos eseménnyé. Talán véletlen, talán nem, ezek a korábban elképzelhetetlen változások akkor kezdődtek, amikor a nemrég elhunyt Bereczky Gyula lett az MTV elnöke. Az idő szava, a technika fejlődése, valamint a politika változása mindenképpen magával hozta volna a „királyi tévé” modernebbé és korszerűbbé válását. De az intézmény első emberének azért mindenképpen része volt abban, hogy mindez olajozottan és nagyobb feszültségek nélkül történt. Bereczky természetesen megbízható „elvtárs” volt. A tévébe az MSZMP – vagyis az állampárt – illetékes osztályáról érkezett. Ott volt előbb alosztályvezető, majd osztályvezető-helyettes. Végig a médiával foglalkozott azonban. Nem is véletlenül. Előtte ugyanis a Magyar Rádióban dolgozott, a Pécsi Stúdióban kezdett, de rövidesen felhozták Pestre. Jelentős szerepe volt a Krónika kialakításában. De mindennél fontosabb, hogy műsorkészítő volt. Pontosan tudta, hogyan készül egy riport, egy adás, s miképpen áll össze az egész. És mint ilyen, tévéelnökként is kuriózumnak számított. Viszont tevékenységén mindez meglátszott. Engedte érvényesülni az új idők új szavát. Abban az időszakban kezdődött például el a két program pénzügyi szétválasztása és önálló gazdálkodása. S a két csatorna élére programigazgatókat nevezett ki. Méghozzá olyanokat, akik nemcsak nevet szereztek maguknak, hanem azt is bebizonyították, hogy valóban szakmájuk legjobbjai. Mindketten a Riporter kerestetik vetélkedőben tűntek fel egykor, először kisebb riportokat készítettek, aztán nagyobb műsorokat is rájuk bíztak. Képernyősök voltak, de ezt nem arra használták, hogy celebként villogjanak, hanem hogy valóban képviseljék a nézőket. Mindketten hosszabb ideig tanulmányozhatták az amerikai médiát, tehát pontosan tisztában voltak azzal, miképpen kellene – persze a hazai lehetőségek határain belül – átalakítani az MTV-t. Wisinger István kapta az 1-es programot, Horvát Jánosé lett a 2-es. Utóbbi aztán a be nem váltott ígéretek miatt – 1989 májusában – lemondott, de némi huzavona után a legjobb megoldást találták a pótlására: Baló György került a helyére. Az megint más kérdés, hogy az átalakítás nem ment zökkenők nélkül. A politika ugyanis – mint előtte, azóta meg sokszor – igyekezett magáévá tenni az akkori egyetlen televíziót. Néha sikerrel jártak, néha kudarcot vallottak, de az MTV – akaratlanul – csatatérré vált a rendszerváltás hajnalán. Ennek következménye volt az is, hogy 1989 telén Bereczky Gyula lemondott. Akkor jött létre az első kuratórium, ám a pártok ezt arra akarták használni, hogy saját pecsenyéjüket sütögessék. Az elnök ebben nem óhajtott részt venni. Csak emlékeztetőül: utána jött a neves író és történész, Nemeskürty István vezette csapat, amelynek egyik legelső intézkedése az volt, hogy felállította a Híradó éléről Aczél Endrét. Nem számított szakmai előmenetele, hozzáértése, még az sem, hogy néhány nappal korábban élő adásban közvetítette a romániai forradalom eseményeit. Kellett a hely az akkori – szinte mindenható – államminiszter, Pozsgay Imre jelöltjének, Pálfy G. Istvánnak (aki amúgy a Népszava néhány napja megkapott főszerkesztői posztját hagyta ott, hogy „hazatérhessen” első munkahelyére, a Híradóhoz). Ami Bereczkyt illeti, lemondása idején mindössze 54 éves volt. A közelmúltban 84 évesen hunyt el. Harminc évig visszavonultan élt. Nyilván tisztában volt azzal, hogy neki, aki a Kádár-rendszerben vezető újságíró volt, a rendszerváltás után már nem lehet szerepe a médiában. Ami pedig az MTV-t – és egyáltalán a tévézést - illeti, az utóbbi harminc évben mindent láthattunk. Az 1990, s főleg 1997 után született fiatalok számára valószínűleg értelmezhetetlen, ami egykor volt. Napjainkban már száznál több adót nézhetnének, ha nem a telefonjukkal lennének elfoglalva, amin egyébként láthatják a legújabb filmeket, a sorozatokat, meg a híreket is. Ez a hatalmas választék, a rengeteg műsor pedig magyarázhatja azt is, ami harminc – illetve még több - év alatt alig változott. Hogy tudniillik a politika rajta ül a tévé(ke)n és továbbra is meggyőződése: a képernyő csak azért van, hogy az ő üzenetei eljussanak a széles néptömegekhez. Újabb szép példáját láthatjuk ennek az önkormányzati választás - hivatalosan - egy hét múlva induló kampányában. Nem mintha nem élnénk folyamatos kampány üzemmódban, hála pártunknak és kormányunknak.   

Piknik roham

Publikálás dátuma
2019.08.19. 09:18

Fotó: Lobenwein Tamás / Páneurópai Piknik'89 Alapítvány
„Gávárity pa-ruszki?- próbálkozik Pongrácz főhadnagy a két csinos kelet-német lánnyal. Egyszerre tiltakoznak. Annyit sikerült kihámozni a szavaikból, hogy Budapestre akarnak eljutni a barátaikhoz”. Így kezdődött az 1989. augusztus 16-i riportom, amit a liberális hetilap munkatársaként Hegyeshalom tőszomszédságában, a beszédes nevű Csempeszpusztán készítettem. Akkor még nem sejtettem, hogy három nap múlva Sopron mellett megkezdődik a "szocialista világrend” végjátéka. A két lányt egyébként egy lelkes, önkéntes határőr dobta fel a határőröknek, akik nem kedvelték az efféle buzgómócsingokat, mert rengeteg pluszmunkát adtak nekik. A zöld határ már átjárható volt. Az aknamezőt régen felszámolták és a vasfüggönyön is több volt a lyuk mint a vas. Amikor ’89 június 27-én Horn Gyula a Németh-kormány külügyminisztere és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágták a vasfüggönyt, valójában azon a rövid szakaszon újra kellett építeni a műszaki zárat, mert addigra már csak mutatóban maradt elektromos jelzőrendszer, szögesdrótkerítés. A határőrök csak végső esetben adhattak le figyelmeztető lövéseket, de ha a kelet-német disszidensnek volt vér a pucájában, simán átléphetett a szabad világ kapujának számító Ausztriába. Én egyetlen halálos incidensről tudok, amikor egy NDK-s fiatalember és egy magyar határőr dulakodni kezdett és a határőr fegyvere véletlenül elsült: olyan szerencsétlenül találta el a srácot, hogy meghalt. Tragédia a tragédiában, hogy néhány nappal később legálisan is átmehetett volna a Lajtán túlra. Mindenesetre ahogy közeledtünk a már nem létező vasfüggöny felé, az útpadkán, de a mezőgazdasági földutakon, mezőkön is, egyre több Trabant, valamivel kevesebb Wartburg és néhány Lada árválkodott. Gazdáik már nagy valószínűséggel útban voltak Nyugat-Németország felé.  
Élelmes honfitársaink sem tétlenkedtek, rengeteg gépkocsinak jórészt már csak a karosszériája volt meg, alaposan kibelezték őket. Sok járgánynak még a kerekeit is leszerelték szorgos kezek. Ha lett volna bennem némi üzleti érzék, mint ahogy nem volt, nem van és félek, hogy már nem is lesz, akkor összeszedtem volna néhány tucat Trabcsit, amit manapság több ezer euróért dobhatnék piacra az NSZK-ban. De hát ez a hajó, pontosabban ez a Trabant már régen elment. Az akkori diktatúra hanyatlása persze már előbb megkezdődött. Amikor egy évvel korábban, ’88-ban Somoskőújfalunál Évával és Ákossal véletlenül átsétáltunk a somoskői várhoz, ami akkor a később jobblétre szenderült Csehszlovákiához tartozott, mi is határsértést követtünk el. Mint később kiderült, egy önkéntes határőr-úttörő jelentett fel a határőr őrsön. Hazai földre lépve két határőr igazoltatott minket, akik közölték, ha a túloldalon kaptak volna el a csehszlovák kollégák, 2-3 napba is beletelt volna, hogy hazajussunk. Aztán keményen a szemünkbe nézve azt tanácsolták, hogy legközelebb olvassuk el a táblát, amin az állt, hogy a táblán túl már Csehszlovákiában vagyunk. Az volt az érzésünk, hogy inkább a kéretlen segítőjükre mérgesek, nem ránk. Mindenesetre mellőzték az intézkedést, a papírmunkát, elköszöntek és mindenki ment a maga útjára. Egy-két évvel korábban még nem úsztuk volna meg ennyivel.
A sokkal szigorúbban őrzött nyugati határon is csak tessék-lássék tartóztatták fel ’89-ben a kelet-német menekülteket, ha azok fényes nappal nyílegyenesen a karjaikba futottak, vagy az önkéntes feljelentők miatt rákényszerültek az intézkedésre. Persze a riportnak volt előzménye, az a ma már felfoghatatlan lázas, forrongó hangulat, ami a késő ’80-as években kialakult és ebbe robbantak bele az NDK-s menekült tömegek. Honeckerék hiába követelték, hogy a két "szocialista” ország közötti kiadatási egyezmény keretében toloncolják ki a magyar hatóságok az NDK-s „disszidenseket”. Erre a Németh-kormány már nem volt hajlandó. Sőt, Berlin helyett már Bonnal, az NSZK akkori fővárosával egyeztettek. És persze Gorbival, vagyis Mihail Gorbacsovval is, aki azt mondta, „elvtársak, ez a ti ügyetek, mi nem avatkozunk bele”. A nyugat-német követség kertjében július végétől, augusztus elejétől kezdtek gyülekezni a kelet-német „disszidensek”. Néhány hét alatt olyan sokan lettek, hogy megnyitották számukra a zugligeti kempinget, és a Máltai Szeretetszolgálat a Németh-kormány hozzájárulásával és az NSZK támogatásával megszervezte az ellátásukat.
Éppen 30 éve - augusztus 19-én rendezték meg a Páneurópai Pikniket, egy ideiglenes határnyitást Sopronpuszta és a burgenlandi Szentmargitbánya (St. Margarethen) között. Az eseményt debreceni MDF-esek kezdeményezték. Azon a napon több száz NDK-s menekült rohant át Ausztriába. A német „munkásállamnak” a kegyelemdöfést az adta meg, hogy Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, szeptember 1-től az NDK állampolgárai elhagyhatják Magyarországot Ausztria irányába. Büszkén néztük a hegyeshalmi határátkelőnél készített fotókat, híradófelvételeket, a felhúzott határsorompó alatt nevetve-sírva a szabadságba özönlő kelet-németeket. Akkor nagyon jó volt magyarnak lenni.
Szerző