Nagy baj, ha az önzés határozza meg a közérdeket - interjú Kozma Imrével

Az önös érdekek mintha a jó cselekedeteket is egyre inkább megmérgeznék – figyelmeztet Kozma Imre katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító-elnöke.

Amikor időpontot egyeztettünk, hangsúlyozta, hogy szívesen nyilatkozik, ha jó szándékkal kérdezik. Rossz tapasztalatai vannak a sajtóval?

Előfordult, hogy kiforgatták, elferdítették a szavaimat. Konkrétan egy bizonyos interjúra gondolok, de az újságíró nevét inkább nem mondom meg. Senkit nem szeretnék megbántani, mert hátha nem tudom helyrehozni.

A határnyitás és a rendszerváltás harmincadik évfordulója apropóján beszélgetünk a XII. kerületi Zugligetben, a „máltaiak” központjában. Nevezetes hely, ahol annak idején keletnémetek százai és ezrei várták, hogy elindulhassanak nyugatra.

Régebben is nevezetes helynek számított, egyszer itt szállt meg Görgey Artúr. Később a templomhoz tartozó kolostoré volt a terület, az ingatlanrendezéskor került vissza az egyházhoz. Persze, 1989 nyarán még nem így nézett ki, mint ma. Mostoha körülmények uralkodtak. A Szent Család Plébánia kertjét megtöltötték a sátrak és a lakókocsik.

Sokáig egy Trabant állt az udvaron, amit a távozó NDK-sok hagytak hátra. Hova tűnt?

Korabeli újságcikkekkel felcicomázott Trabant volt. Tíz évvel ezelőtt, a határnyitás huszadik évfordulóján azzal pöfögtem el Sopronba. Képzelheti, milyen feltűnést keltett a sok elegáns, nyugati márkás kocsi között, a rendőrök alig akarták beengedni az ünnepségre. Aztán nagy tetszést aratott, még Angela Merkel német kancellár is beleült. Most, hogy Merkel asszony újra itt lesz, úgy terveztem, megint a Trabantunkkal megyek, de már nem tehetem. Nemrég németek látogattak hozzánk, és annyira beleszerettek, hogy Vecsei Miklós, a szervezetünk alelnöke nekik ajándékozta. Én se tudtam róla, sajnáltam is kicsit.

Milyen szerepet tulajdonít saját magának abban, hogy megbukott a szocializmus?

Onnan kezdem, hogy a pártállami rendszerben az elkötelezett keresztényeket másodrendű állampolgárnak tekintették. Engem, aki ráadásul katolikus pap voltam, harmadrendűnek. A rendszerváltással végre elérkezett az idő, hogy szabadon végezhessem azt a munkát, amiért pappá lettem. Fiatal koromban fogadalmat tettem, hogy a szegények szolgálatába állok. Mindig olyan példaképeim voltak, akik ezért a küldetésért az életüket is kockáztatták. Közös felelősségünk, hogy az önző emberi természetet megszelídítsük, képessé váljunk arra, hogy a másik emberrel jót tegyünk. Én is csak azt tettem, ami a dolgom. Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy szerepem lenne a rendszerváltásban.

Utólag sem gondolja?

Utólag sem. Számomra az volt a fontos, hogy Zugligetben létrejött egy közösség – és nem 1989-ben, hanem már évekkel korábban –, amely ugyanazt tartotta feladatának. Ennek lényege két szóban összefoglalható: Istendicséret és emberszolgálat. A rendszerváltás előtt is tudtuk, hogy küldetésünk a templom falain kívülre szól. A XII. kerületben mi hoztuk létre az első szociális hálót, amit még a kommunista párt tagjai is csendes örömmel köszöntöttek. Ha valaki legyintett, hogy ugyan már, Budapest leggazdagabb részén nincsenek is szegények, javasoltam: jöjjön velem, majd én megmutatom, hogy vannak! Összetartó közösségünknek köszönhető, hogy amikor megérkeztek a keletnémetek, önkéntesek százai csatlakoztak hozzánk – és nem feltétlenül csak hívő emberek.

Kiket sorol a rendszerváltás emblematikus politikusai közé?

Nehezen tudnék válaszolni erre, mert a rendszerváltás az én szememben azt jelentette, hogy a politikai vezetők végre nem szólnak bele a munkánkba, nem irányítanak bennünket és nem szabnak feltételeket. 1989-ben elsősorban Németh Miklós és Horn Gyula volt az, aki biztosította ezt a lehetőséget.

A valódi keresztény mozgalmak a szocializmusban szemben álltak a hatalommal, manapság a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is a kormány által preferált szervezetek közé tartozik. Kívánatos, szükségszerű vagy kényszerű állapot ez?

Keresztényként nyilvánvalóan más szemléletet képviseltünk, mint az ateista államhatalom, de az, hogy „szemben álltunk” vele, nem fejezi ki pontosan a valóságot. Látja, az a baj, hogy önök, újságírók folyton politikai kategóriákban gondolkodnak. Mi más fogalmakat használunk. Éppen ezért azzal az állítással sem tudok mit kezdeni, hogy „preferált szervezet” lennénk. Annyi történt, hogy a mostani kormány szövetségesként fogadott el bennünket.

Nem mindegyik karitatív vagy civil szervezet kedves a kormánynak, és azokat, amelyek nem kedvesek, igyekszik ellehetetleníteni.

Úgy sejtem, hogy a konfliktusok mögött politikai ellentétek húzódnak meg. Mi nem politizálunk, és a kormány is jól tudja, hogy nincsenek pártérdekeink. Minket sosem az érdekelt, hogy ki a főpolgármester vagy a miniszterelnök. Akárki volt hatalmon, kerestük az együttműködést. A velünk szembejövő problémákat pedig sosem kerültük ki. Már 22 évvel ezelőtt felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen súlyos helyzetben van a magyarországi cigányság, cselekedni kell, különben katasztrófa lesz a vége. Mi nem jobboldaliak vagy baloldaliak vagyunk. Egyszer megkérdezték tőlem egy spanyolországi konferencián, hogy mi a foglalkozásom. Azt válaszoltam: emberszerető.

A kormánypártiak szerint az igazi rendszerváltás a Fidesz 2010-es fülkeforradalmával következett be. Az ellenzék szerint pont fordítva, a fideszes kétharmaddal visszatértünk a pártállami időkhöz. Melyik tábort erősíti?

Egyiket sem, mert nem tartozom semelyik táborhoz, és nem ezek a kérdések foglalkoztatnak, hanem a bajban lévő emberek gondjai. Mit tudunk tenni azokért, akik lemaradtak? A Magyar Máltai Szeretetszolgálat olyan meghatározó fogalmakat hozott vissza a köztudatba, mint a „jelenlét” vagy a „befogadás”. Ha segíteni akarunk valakin, csak úgy tudjuk megtenni, ha közel engedjük magukhoz. Be kell engedni az embereket az életünkbe. Akit kikerülünk, ahhoz nincs közünk. Mindenki embertársunk, de felebarátunk csak az, akivel jót teszünk. Az emberi kapcsolatok válsága izgat, nem a pártok versenye. Egy versenyben az egyik le akarja győzni a másikat, mindig vannak győztesek és vesztesek.

Nem mindegy, hogy milyen a verseny: lehet etikus, de lehet etikátlan is.

Az én felfogásomban a társadalomban az etikus verseny azt jelenti, hogy el tudjuk fogadni egymást. Akkor is, ha valamiben nem értünk egyet. Az erőszakosság a gyengeség jele. Igaza csak annak lehet, aki képes áldozatot hozni a másikért. Ezért is tartom távol magam a politikától. Nagyon irritál az a beszédmód és stílus, ahogyan az egyik oldal folyamatosan kritizálja a másikat, és viszont. A kritikának természetesen helye van, de csak akkor, ha a közösség érdekében történik. A lejáratás nem elfogadható cél, nem visz előre. Bizonyos szempontból rosszabb a helyzet, mint harminc évvel ezelőtt. Az önös érdekek mintha a jó cselekedeteket is egyre inkább megmérgeznék. Amikor már a közérdeket is az önzés határozza meg, akkor nagy baj van.

Szóba hozta a befogadást. Önök minden évben megünneplik befogadás napját, honlapjuk szerint idén két kiállítást is rendeznek arról, hogyan reagált a kialakult vészhelyzetre a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1989-ben és napjainkban. A kormány „migránspolitikájának” tükrében különösen érdekel: hogyan képzelik el a befogadást?

2015-ben, amikor az emberek áradata megjelent a Keleti pályaudvarnál, kiadtam a jelszót, hogy ne menjünk bele politikai csatározásokba, de segítsünk, ahol tudunk. A ruha- és ételosztás mellett főleg azt csináltuk, amivel más szervezetek kevésbé foglalkoznak: orvosi szolgálatot nyújtottunk. Ha a helyszíni ellátás nem volt elegendő, akkor kórházba kísértük a beteget. Nem néztük, hogy ki a gazdasági migráns, ki a menekült, vagy ki jött azért, hogy meghódítsa Európát. A keresztény tanítás szerint a bajban lévőn segíteni kell, még akkor is, ha az ellenséged. Ez a personal (személyes) etika része. Csakhogy vannak társadalmi léptékű kérdések, amelyekben nem dönthetünk az állam helyett. Egyszerűen nem a mi feladatunk, meghaladja a kompetenciánkat.

Megelégszem a véleményével is.

Attól tartok, ha Afrika és Ázsia egy része elindul, akkor egész Európa kevés lesz ahhoz, hogy megoldja a problémát. Nekünk a saját lehetőségeinken belül, itthon kell erősítenünk a befogadást a cigányfalvak és a szegények felé. Tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy a legfontosabb: a jó szándék. Ha ez megvan, akkor esetenként tévedhetünk vagy hibázhatunk is – belefér. Senki sem tökéletes, a hibát ki lehet javítani. Ha azonban valakiből hiányzik a jó szándék, gyanakodni fogok rá akkor is, ha látszólag próbál jót tenni.