Ígéretes puffanással fog asztallapot a táplálékkódex (közönségesen étlap, de mérete és tömege okán súlyosabb titulust kíván), szertartásosan mosolyog a pincérnő, s empatikusan mondja – helyesen dekódolva a menüsorra ámuló-dülledő szemek üzentét –, hogy majd jön, válasszak nyugodtan. (A magyarja némiképp egzaltáltabb, de kínai étterembe, pontosabban egyáltalán étterembe, nem a szókincsét gyarapítani jár az ember, inkább a súlyát.)
Válasszon a fene! – gondolja a tudósító, és magában ádázul fogadkozik, hogy olyan zabálást csap, aminek láttán Szinbád és Vanek úr egyaránt önkritikát gyakorol, és nem tetszeleg tovább a nagyevő szerepében.
Egyszer az egyik Kínát megjárt kolléga mesélte, hogy a kisvárosi étterem azzal hivalkodott, miszerint a kedves vendég bármilyen állatot behozhat, azt ínycsiklandó formában tálalják elé. Hát nem üres mondás lehetett. A Spicy Fish étlapján ott szoronkodik Noé bárkarakományának a fele, szervíroznak itt békát, bárányt, kagylót, miegymást.
Kapaszkodót keresve a tudósító a környező asztalokra pillog, ám egy csokor, pikkelyes, szürke színben játszó csirkeláb láttán úgy dönt, inkább a saját gasztroútját járja. Fűszeres fafülgomba a nyitány, ami magában is remek lenne, de nem ítéltetik magányra. Párban jár egy tojástekercs-szerűséggel, amit disznópástétommal és nyers uborkával töltenek. Egy harapás a tojás és a sertéshús miatt édeskés, az uborka okán kesernyés omlettféleségből, majd egy levélvékonyságú gomba a maga savanyúságával – és máris mosolyognak az ízlelőbimbók.
Fűszeres folyami kagyló próbálja fokozni a hatást, meglehetős sikerrel. Más mint tengeri rokonai: puhább és zamatosabb, no meg a mérete is szerényebb. Utóbbi kitétel nem kritika, hiszen kisebb piramisnyit púpozott a tányérra a szakács, pusztán technikai megjegyzés. Ez az étel ugyanis a finom-motorika próbája – keresztbe áll a tudósító szeme a koncentrálástól, miközben suta mozdulatokkal próbálja evőpálcikával kicsippenteni a kagylóhúst a héjából.
Viszont az edzés meghozza gyümölcsét: a fokhagymás lében főtt pacal darabkáira már olyan magabiztossággal csap rá, mint öreg gólya a békafiakra. És akkor itt álljunk meg egy szóra. Mert senki nem vitatja, hogy a magyar Európa pacalnemzete (noha az olaszok kétezer éve eszik, a franciák meg tucatféleképpen készítik), de az igazi marhagyomor-nagyhatalom az Kína, a maga több száz pacalreceptjével. Most koncentráljunk az előttünk levőre, ami fokhagymás párákat ereget. Nem csíkokban, kis kockákban szolgálják fel, nem véletlenül, sokkal resebb, mint mifelénk. És az a helyzet, hogy a savanykás-fokhagymás íz legalább olyan otthonossá teszi a pacalt, mint az elpörköltösítés. Kevésbé patetikusan: állat jó.
Intenzív ízével nem versenyezhet semmi, így a desszertként rendelt, brokkolival és garnélával dúsított gőzgombóc sem, pedig tényleg nem rossz. A magát hordóra kóstoló tudósító pihegés közben kiszúrja, hogy az asztalon megjelent valami kecses kehely, sárgás beltartalommal. A pincérnő csempészte elé, mert a gőzgombócrendelésből arra jutott, szegény európai barbár nem tudja, mi az a desszert. És tényleg: a mangópuding úgy kell egy ilyen menüsor végére, mint az espresso machiato esetében a tejkalap a kávéra. Lecsendesíti a szájban villódzó ízeket, és a még a sörböffenéseket is pacifikálja.
