Megvan az rendre visszaköszönő kép a Dallasból amikor az eget karcoló toronyházak árnyékában „kalapácsfejükkel” ütemesen bólogatnak az olajkutak? Nem vitás, a magyar főváros régiója nem Texas, és a következő főpolgármesterből sem lesz egy új Jockey Ewing, de Budapest még lehet olajváros. Legalábbis az Innovációs és Technológiai Minisztérium most egy szénhidrogén-kutatási koncessziót írt ki. A dolog érdekessége, hogy a koncessziós kiírás szerint tizennégy pesti és budai kerületben lehetne próbafúrásokat végezni, illetve az agglomerációban.
Ami biztos, hogy aki megtalálja az értékes leletet, az termelheti ki. Ami nem biztos, hogy mi rejtőzik a mélyben, illetve mekkora a mező nagysága. Ami az előbbit illeti, bár a gáz és az olaj párban jár, az 1930-as évek óta halmozódó tapasztalatok azt mutatják, hogy mintegy hetven százalékos a gáztalálati arány. Egyébként a szakma nem vár „óriásmezőt”, a nagy lelőhelyek zömét az 1970-es évekre feltárták. Meglepetések azért mindig akadnak, például most tártak fel Szigetvár mellett egy érdemi méretű mezőt. Mindenesetre akkora találat nem valószínűsíthető, hogy arra a nagy világcégek rámozduljanak. Iparági források a MOL-t emlegetik (amelyik regionális szinten meghatározó, de világviszonylatban egy kisebb közepes energia állatnak számít), de akad vagy még féltucat – jellemzően amerikai hátterű – céget is érdekelhet a dolog.
A kérdés az, hogyan avatkozik bele a kutatás/a kitermelés. Az ipari lobbisták Kaliforniára szokták mutogatni, mondván a városokban álló toronyházak némelyike csak kívülről tűnik polgári épületnek, belül valójában olajfúrótorony. És nem vitás, Oklahoma Cityben a törvényhozás épülete előtt a körforgalomban szintén ott terjeszkedik egy olajkút. De hazai példa is akad: a MOL 40 éve „dolgozik” Szeged alatt, összesen több mint 550 ezer köbméter olajat és 150 ezer köbméter gázt termelt ki, és tavaly tovább bővítette a kapacitását Móravárosban. A környezetvédők már kevésbé lelkesednek a városkép ipari esztétikájáért, inkább a zajterhelés és a vízbázis miatt aggódnak.
Hogy a zajterhelés jelentős a kút többszáz méteres körzetében azt senki nem vitatja, hiszen fúráskor hatalmas (1000-1500 lóerős) teljesítményű gépek dolgoznak. Hasonló a helyzet a fényszennyezéssel is. Ám mindkét esetben a „zúzás” fél-egy hónapig tart, amíg nem áll az üzemszerűen termelő kút.
Statikai hatásától – lásd: közművek, épületek megrogyása – szinte senki nem fél. Egyrészt több kutat is lehet egy viszonylag kis területről menedzselni, ugyanis ha ferdén fúrják és fektetik a csöveket, akkor ami a felszínen pár méterre van egymástól, az a mélyben több kilométer távolságra terül el. A „teleszkopikusan” egymásba csúszó csövek közül a legvastagabb (ami a felszínről startol és körülbelül 200 méteres mélybe fut) mintegy 500 milliméter, azaz fele olyan széles, mint egy átlagos kerti kút. Ráadásul az acélcsövet egy speciális cementréteg öleli körbe, így stabilabb, mint a talaj.
Ugyanígy csak nem üzemszerű működés esetén fenyegeti veszély a vízbázist. Aminek megóvása érdekében – jellemzően 1000-1200 méter mélyen – egy másik speciális csőbe bújtatják, így akadályozva meg, hogy bármi beszivárogjon a vízbe.
