Liberális kontra illiberális

Orbán Viktor tusványosi beszédének gerincét a liberális és az illiberális rendszerek közötti különbségek kifejtése – és persze az illiberális rendszer felsőbbrendűségének deklarálása – képezte, mintha a kormányfő filozófusi babérokra (is) pályázna. Ennek során sok olyan megállapítás hangzott el, amelyek ott jól csengtek, csak éppen nem a valóságot tükrözik.
Az előadó szerint a liberális demokráciában élők nemzeti identitás nélküli, egymással versengő, laza kapcsolatban élő emberek, az illiberális rendszerben élőket pedig összeköti a nemzeti identitás és a közösséghez tartozás érzése. Egy olyan politikus mondja ezt, akiről köztudott, hogy értékrendjében kiemelkedő helyen áll a sport, a verseny, a harc. Sajnos ugyanez a kötődés például a tudományokhoz vagy a kiművelt emberfők gyarapításához nem fedezhető fel. Mindezt jól tükrözi a költségvetés, azaz a nemzeti jövedelem elosztása. Az oktatásra, az egészségügyre, a szociális területre, a nyugdíjakra fordított állami kiadásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya évről évre csökken, a sportra fordítottaké (a vallási tevékenységre fordítottakéval együtt) megállíthatatlanul növekszik, ahogy ez az elfogadott 2020. évi költségvetésből is kiolvasható. 
Amiből jól látszik, hogy minden alapot nélkülöz a versengést a liberális világkép sajátjának tekinteni, mert az minden emberi társadalomra jellemző. Sőt: a sport mint a versengés terepe az ú.n. „illiberális demokráciákban” sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint másutt. Magyarországon például már régen megnyerte a versenyt egyebek között a tudománnyal szemben. Ez érthető: a Fradi „B-közép” ultrái nem tesznek fel kínos kérdéseket, és nem írnak kellemetlen ügyekről. Az viszont igaz, hogy egy liberális demokráciára jellemző a valódi (nem pedig az annak hazudott) piaci verseny, amelyben az állami megbízásokat nem az arra előre kijelölt csókosok nyerik el látszat-pályázatokon.
A nemzeti identitástudatot a kormányfő az illiberális demokráciák (van ilyen?) megkülönböztető sajátosságának deklarálta. Vajon mit szólna ehhez egy francia, holland, német, vagy éppen japán, ahol sok évtizede éppenséggel a Liberális Demokrata Párt kormányoz? A nemzeti identitástudatot elvitatni a liberális demokráciában élőktől otromba tájékozatlanságra utal. 
Magyarországon a helyzet rosszabb. A kormányzó többség a másként gondolkodóktól – alaptalanul - elvitatja ezt az érzést, lépten-nyomon kinyilatkoztatva, hogy nem tekinti őket a nemzet részének. Ez a kérdés egyébként is jégre visz. Egy nemzethez tartozni és ezt átérezni felemelő tudat: úgy hívják, hogy hazaszeretet. Azt gondolni, hogy a nemzetünk különb, előbbre való a többi nemzetnél: ezt nacionalizmusnak hívják. Hogy az utóbbi mire képes akkor, ha „értő kezek” manipulálják, arra sok példával szolgál a történelem. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Hajdú Miklós

Könnyűnek találtatósdi

Ez egy speciális hazai vetélkedő, amelyben csak „magyarprofi” futballcsapatok vehetnek részt. Abban versengenek, hogy ki tudja a leginkább alulmúlni a másikat a nemzetközi kupaküzdelmek évente sorra kerülő elő-előselejtezői során. Eddig nem volt különösebben problémás a helyezések megállapítása. Az idei teljesítmények azonban igencsak feladták a leckét az elemzőknek. Mielőtt hebehurgya ítéletek születnének, vizsgáljuk meg a történteket. 
Ne tegyen elhamarkodott kijelentést, aki úgy véli, hogy professzionális klubfutballunk idén is folytatódó vesszőfutásának legszánalmasabb szakaszát a Székesfehérvár-Vaduz etap jelentette. Egyelőre hessegessük el a gyanút, hogy hivatásos labdarúgásunkat valamiféle törpeállami fóbia rongálja. Persze, nem minden alap nélkül vetődik fel Izland, Málta, Andorra, Luxemburg, aktuálisan pedig Liechtenstein neve. Nagy szerencsénk, hogy a vatikáni pápai testőrség csapata eddig nem kérte felvételét az UEFA-ba. A san marinói fenyegetés azonban nem kizárható...
De ne mélyedjünk el a múlt szégyeneiben, maradjunk a jelennél. Liechtensteinben a lakosok száma nem éri el a negyvenezret, fővárosában, Vaduzban ötezren élnek. No, ennek a településnek a (fél)amatőr együttese, amely a svájci másodosztályban, megismétlem, a svájci második vonalban a hatodik hely körül tanyázik, ejtette ki a MOL Fehérvár FC-t. Utóbbi közpénz milliárdokkal kitömött, sok milliós fizetéseket húzó játékosokkal, labdarúgó akadémiával rendelkező klub. Ne feledkezzünk meg a szintén költségvetési milliárdokból felépített vadonatúj stadionkomplexumról, valamint a tájfunszerű politikai-kormányzati-szponzori hátszélről sem.
A hasonló háttérrel rendelkező Ferencváros sem vitte többre. Igaz, egy kategóriával magasabban jegyzett küzdelemből, a Bajnokok Ligája második selejtező köréből esett ki tönkreverten. Szépségtapasz, hogy a Zágrábi Dinamó végül is egy négymilliós ország nyolcszázezres fővárosának reprezentánsa. A Budapest Honvéd sem tudta a pályán átlépni a saját árnyékát. Egy harmatgyenge román csapat – igaz, hosszabbítás, majd büntető rúgások után – küldte őket a levesbe. Az óvási huzavona sem takarhatja el a siralmas lényeget. Miként a Debrecen 1-7-es szembesülése az igazi futballal. Pedig a Torino játéka messze nem a legjobb napjaikat idézte. 
Összegezve: a magyar együttesek nemzetközi szereplése – hagyományosan – már augusztusban, az előszelekciók során bevégeztetett. A színpadra vezető létra második fokán csapataink inkább hasra estek, mintsem megbotlottak. Kezdődhet tehát a szokásos szerecsenmosdatás a felelősök, az érintettek részéről. Segítek. A bírói tévedések szinte kivétel nélkül bennünket sújtottak, bénítóan ellenséges hangulat uralkodott a stadionban. Ezen kívül is még számos zavaró körülmény említhető. Például a fárasztó utazás, az ellenfél nagyobb tudása, a külföldre is kisugárzó futballellenes honi légkör. Soros György ármánykodására még nem hivatkoztak, de erre sem kell sokáig várni...
Az irónia félretéve, tegyünk fel néhány kellemetlen kérdést. A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő, irdatlan pénzbe került akadémiai képzésből hány labdarúgó került fel az említett csapatokba? Tartok tőle, hogy egyik kezünk is sok lesz a számtani művelethez. Meglepő, hogy – jó esetben – csak pár ezer ember lézeng a lelátókon a bajnoki fordulókon? Reális elvárni, hogy többnyire szerény játéktudással felvértezett, ma itt, holnap ott légiósokkal teletűzdelt csapatot biztassanak a helyi szurkolók? A képlet azonban ennél bonyolultabb. Megnéztem, hogy a MOL Fehérvár és a Debrecen esetében miként alakult a magyar-légiós arány, azaz körükből hány pályára lépés történt a hivatkozott két-két mérkőzésen. Előbbinél 23-5, utóbbinál 13-15 a mutató. E tekintetben nagy az eltérés, csak a végeredmény ugyanaz. A négy csapatra vetített, második körös bizonyítvány: 1 győzelem, 2 döntetlen, 5 vereség, 4-17-es gólkülönbség, kollektív kiesés.
Hol vannak a magyar edzők? Mi zajlik a honi edzőképzés égisze alatt? Mi a magyarázata annak, hogy évtizedek óta nincs Magyarországon tanult szakvezető egyetlen jegyzett európai élcsapatnál sem? Szemben akár közvetlen szomszédainkkal. Sőt, mindjobban erősödő tendencia, hogy a hazai élvonal szakember importra rendezkedik be.
Nem kellene beszántani az egészet? Visszaállni a tanulás-részmunka melletti félamatőr rendszerre? Akkor is meglesz az NB I-ben a mostani, átlagosan 2-3 ezer néző, hisz a család, a rokonság, a barátok, barátnők, a szomszédok kíváncsiak lesznek a „mi gyerekünk” focistára. Persze, tudom, első, mi több, második hallásra is populistának, demagógnak tűnő felvetésem bukásra van ítélve. Két okból bizonyosan. Miből élne meg a többszáz, többnyire semmiféle használható képzettséggel nem rendelkező, a heti 20-22 órás munkáért brutálisan megfizetett, a langyos vízű dagonyázáshoz szocializálódott magyarprofi futballista az igazi munkaerő piacon? Meg egyébként is, mi a fenét csináljunk a százmilliárdokért felhúzott, többnyire üresen tátongó számos stadionnal? Lenne még más felvetésem is, de visszatart, hogy még nem ketyegett le az OTP-hitelem. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző
Szerző
Tibor Tamás

Édesem, elég volt

Fogom a kislányom kezét, és viszem tűzijátékot nézni a Duna partjára, ünnepelünk, mondom neki, pedig dehogy, hiszen csak petárdázunk. Ünnepelni csak együtt lehet, és ez az ország ketté van szakadva. Úgy emlékszem, hogy harminc éve nem volt, de lehet, rosszul emlékszem. Akkor az a szó lobogott sokunkban, hogy szabadság. Uramisten, mekkora hülyék voltunk. Akkor még senki sem tudta, hogy a szabadság mit jelent, most meg már senkit sem érdekel. Apa, miért szorítod a kezemet? Ezt a kislányom kérdezi a Gellért-heggyel szemközt, mire mondom neki, hogy biztosan azért, mert ideges vagyok. Persze, mert megint túl sokat olvastál, válaszolja. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van. Az utóbbi két napban a szokásosnál is többet olvastam, a gyerekellátás közötti szünetekben sikerült sok hét után a végére érnem Vajda Mihály Utam Marxtól című, válogatott írásokat tartalmazó, több mint 1000 oldalas könyvének, s eléggé ideges lettem tőle. Mármint nem Vajdától, hanem magamtól, attól a naiv hülyétől, aki úgy harminc éve vagyok. Uramisten, mekkora adag bamba hit lobogott bennem! Nem tudtam, hogy egyes izmusok csak örökölt fogalmak, olyanok, mint a hátrahagyott ruhák: az örökösök közül senkire sem passzolnak, hiszen csak a halottra voltak jók. Izmusok, ez az elitek mániája, nem a népé! Pedig itt az elit bukott meg az elmúlt harminc évben, nem a nép (vö. vita hevében: „elitválság van, hiába ugatom?!”). Ha Vajda némelyik írását hamarabb olvasom, már a megjelenésük idején, 1991-ben, és nem csak olvasom, hanem többé-kevésbé el is fogadom alapvetésnek, akkor most higgadtabban nézegetném a bomlás virágait. A Modernitás és liberalizmus című, 1991-es írásában Vajda Mihály azt fejtegeti, hogy ami 1989-ben Magyarországon és Kelet-Európában történt, az nem más, mint a szabadság eszméjének győzelme az egyenlőség felett, pontosabban ő csak remélni meri, hogy erről van szó nálunk. A vége felé azonban arra jut, hogy az igazi kérdés most már az: a szabadságnak, mint vezető értéknek a teljes győzelme vajon nem a bomlás kezdete? Hát dehogynem, hördülök fel. Mire a kislányom riadtan néz: apa, kinek beszélsz? A szellemekhez, válaszolom, de figyelmeztet, hogy szellemek nincsenek. Jól van, nincsenek, dünnyögöm, mert nem akarom neki megmondani az igazat. De vannak. Az igazság az, hogy a tűzijáték, amit bámulunk, végső soron ugyanaz a régi játék a szellemekkel: ez ugyanaz a pogány áldozati tűz, amit a frissen megkeresztelt magyarok ezer éve bámultak ugyanitt, Gellért püspök meglincselése után. Méghogy nincsenek szellemek. A sámánizmus (ah, ez is izmus) nem vész el, csak átalakul. S újra eszembe jut Vajda Mihály, aki 1991-ben megírta, hogy ha nem akarunk ismét társadalmi katasztrófák vagy katasztrofális társadalmak ideológusává válni, akkor fel kell adnunk az izmusokban való gondolkodást, s ez vonatkozik a liberalizmusra is. Nekem ez a tőrdöfés. Utólag. A gyerek közben rángatja a kezemet, lököd előre, hogy jobban lássunk. Csak nézek rá. Nem láttunk még eleget? Egy időre elég volt belőle, édesem, elég.  
Szerző
Kácsor Zsolt