Nyertünk!

Nem hiába vártunk és reménykedtünk: az idén végre magyar jelöltje is van a Puskás-díjnak. Tíz évet kellett rá várni, de – bízzunk benne – megérte. Ez olyan elismerés, amely talán még Csányi Sándor FIFA- és UEFA-alelnökségénél is többet ér. Ne hallgassuk el, ez Orbán Viktor győzelme. Igazolja a futball kitüntetett szerepét, a stadionépítési lázat, nem különben azt, hogy a miniszterelnök mindig felbukkan a jelentős labdarúgó-eseményeken. Az Aranycsapat egykori (egyik) legjobbjáról elnevezett díj átadásán is gyakran ott volt, sőt Zlatan Ibrahimovicsnak abban a szerencsében lehetett része, hogy tőle vehette át az elismerést. Jó, persze a most máris megünnepelt sikerhez kellett Zsóri Dániel is. A Debrecen teljes ismeretlenségből felbukkant csatára, aki első NB I-es mérkőzésén csereként beállt a 81. percben és 12 minutummal később bezúdította azt a gólt. Valóban szépségdíjas találat volt, ollózva, ráadásul csapata azzal verte meg a később bajnokká lett Ferencvárost. Zsóri Dániel tette a dolgát, kétségkívül szerencséje is volt, arról meg aztán főleg nem tehet, ha ezzel részesévé válik a (sport)politikának is. Látható ugyanis, hogy gólja nekünk, a történelem által annyiszor sújtott kis Magyarországnak többet jelent, mint egy szimpla dugó. Szöllősi György – aki talán maga sem tudja már számon tartani, mennyi funkciója van – rögtön el is kezdte. Hogy milyen szép születésnapi ajándék – nyilván augusztus 20-ra – ez a FIFA-tól édes hazánknak. És hogy joggal volt hiányérzetünk eddig, mert tíz év alatt a száz jelölt között egy magyar sem akadt. Még vannak természetesen kilencen, akik végül elvihetik a díjat. Köztük újra Ibrahimovic, valamint Messi is. De az nem kétséges, hogy – bármi lesz egy hónap múlva a végeredmény – mi már nyertünk. Áldassék ezért is a legnagyobb drukker – és támogató – Orbán Viktor neve.  
Frissítve: 2019.08.22. 12:49

Erkölcs

A határnyitás 30. évfordulója – és benne a jelenlegi miniszterelnök akkori szerepének utólagos, már-már a történelemhamisítással határos felnagyítása – szinte kikényszeríti az akkori és a mostani (úgyszintén egypárti, de már demokratikus kulisszák között megválasztott) hatalom humanitárius teljesítményének összevetését. 1989-ben a kormány – ha nem is hangsúlyozta túl – a szocializmus fogalomrendszerét használta az önmeghatározásra, a mai, mint halljuk, érdemén felül kereszténynek nevezi magát. Mivel a jubileum kapcsán sokat böngésztünk a kordokumentumok között, föltűnt: semmi jele, hogy a Németh-kormány az idegenellenesség fölerősítésével igyekezett volna a fogyatkozó politikai tőkéjét megszaporítani. Pedig a lehetőség adott volt: a válság csúcsán több tízezernyi, a magyar államnak kizárólag kiadást, adminisztratív terheket és konfliktusokat okozó keletnémet rostokolt nálunk, akik definitíven a jobb élet reményében kívántak Magyarországon keresztül az NSZK-ba jutni. Ha ezt a számot összevetjük azzal, hogy jelenleg mennyi menekült lehet nálunk, vagy hányan tévedhetnek el a déli határainkhoz, az ember máris hajlamos mélyen elszégyellni magát: három évtizede csődközeli helyzetben lévő, düledező pártállami diktatúraként sokkal több emberséget (ha úgy tetszik: kereszténységet) mutattunk, mint most, a demokrácia harmincadik, és a keresztény kormányzásnak nevezett uralkodási forma tizedik évében. Kozma Imre, a német menekülőket pásztoroló akkori zugligeti plébános a napokban lapunknak mondta el: a Németh-Horn tandem nemcsak hagyta, hogy a hite szerinti emberséggel bánjon a jövevényekkel, de még segítette is. Ha szavait összevetjük azzal, amit a mostani egyházvezetők egyike, Erdő Péter mondott az újabb kori menekültkrízisről: „ha a katolikus egyház kinyitná kapuit a menekültek előtt, akkor embercsempésszé válna”, alighanem arra a konklúzióra jutunk: Magyarországon vagy a kormányzás, vagy a kereszténység (vagy mindkettő) lényege nagyjából az ellenkezőjére változott 1989 óta.

Olaszország keresztje

El kell ismerni, Matteo Salvini még hivatalban lévő olasz belügyminiszter ért a show-hoz. Amikor Giuseppe Conte kedden a szenátusban bejelentette lemondását, előtte hosszasan elemezte az ország helyzetét, s többek között említést tett arról, aggasztó fejleménynek tartja egyebek mellett azt, hogy visszaélnek a vallási jelképekkel. A célzás egyértelmű volt, Salvini májusban egy kampányzárón vette elő rózsafüzérjét, azt sugallván, hogy ő sokkal mélyebben hisz, mint akár a pápa. Ferenc nem egyszer jelezte, elfogadhatatlan és nagyon veszélyes az a populizmus, amit Salvini is képvisel. Conte szavai hallatán Salvini kivette a nadrágzsebében lapuló rózsafüzért, majd megcsókolta azt. El kell ismerni, látványos gesztus volt, bár a mélyen hívő ember nem arról ismerszik meg, hogy kérkedik a hitével. Tény azonban, hogy Olaszországnak most nagyon súlyos keresztet kell viselnie. Salvini olyan helyzetbe lavírozta az országot, amiből nem lehet jól kijönni. Conte legjobb, legtüzesebb politikai beszédét épp lemondásakor mondta el. Olaszország egyik legrövidebb ideig – 15 hónapig – szolgáló miniszterelnökeként vonulhat be a történelembe, arcán azonban nem a lemondás volt felfedezhető: mintha megkönnyebbült volna, végre elmondhatta a véleményét Salvininek, nem kell többé asszisztálnia az arrogáns és önbizalomhiányban nem szenvedő politikus túlkapásaihoz. Azzal vádolta, mindent hatalmi érdekeinek vet alá mindent. Salvini persze beszédében azt állította, őt csak az olaszok érdeklik, ám ha ez így van, miért terheli meg a költségvetést egy előrehozott választással egy amúgy is súlyosan eladósodott országban, ahol a gazdaság stagnál. Egy kampányban ráadásul minden párt egymásra licitál majd, miközben már most biztos, hogy Róma az idei évre vállalt hiánycélt is túllépi. Conte megkönnyebbülésének másik oka az lehetett, hogy be kellett látnia: reménytelen feladatra vállalkozott. A populista, a Liga és az Öt Csillag Mozgalom alkotta kormány túlkapásait kellett ellensúlyoznia Brüsszelben. Most megint bizonytalan időszak vár Itáliára, de igazán pozitív forgatókönyv nem várható. Ha előrehozott választás lesz, létrejöhet egy színtiszta jobboldali populista kormány. Ha egy előrehozott választás után Salvini kerülne hatalomra, az európai populisták és szuverenisták nyilván ünnepelnének, végre olyan politikus ülhet az olasz kormányfői székbe, aki jól megmondja a véleményét az Európai Uniónak. A magyar kormány lelkesedése nem ismerne határt egy bevándorlásellenes olasz kormány kapcsán, bár nehezen érthető, miért jó az Magyarországnak, ha az Unió egyik legfontosabb országát olyan személy vezeti, aki szétverheti azt az EU-t, ami a mai magyar politikai elit éléskamrája. Ha viszont összefognának a Salvini ellenes erők – valószínűleg Sergio Mattarella köztársasági elnök is ezt a megoldást preferálja – akkor félő, hogy a Liga ellenzékben még népszerűbb lesz. Az Európai Bizottság sincs könnyű helyzetben. Előbb vagy utóbb olyan kormánnyal kell együttműködnie, amely fittyet hány az EU alapszabályaira.