Erkölcs

A határnyitás 30. évfordulója – és benne a jelenlegi miniszterelnök akkori szerepének utólagos, már-már a történelemhamisítással határos felnagyítása – szinte kikényszeríti az akkori és a mostani (úgyszintén egypárti, de már demokratikus kulisszák között megválasztott) hatalom humanitárius teljesítményének összevetését. 1989-ben a kormány – ha nem is hangsúlyozta túl – a szocializmus fogalomrendszerét használta az önmeghatározásra, a mai, mint halljuk, érdemén felül kereszténynek nevezi magát. Mivel a jubileum kapcsán sokat böngésztünk a kordokumentumok között, föltűnt: semmi jele, hogy a Németh-kormány az idegenellenesség fölerősítésével igyekezett volna a fogyatkozó politikai tőkéjét megszaporítani. Pedig a lehetőség adott volt: a válság csúcsán több tízezernyi, a magyar államnak kizárólag kiadást, adminisztratív terheket és konfliktusokat okozó keletnémet rostokolt nálunk, akik definitíven a jobb élet reményében kívántak Magyarországon keresztül az NSZK-ba jutni. Ha ezt a számot összevetjük azzal, hogy jelenleg mennyi menekült lehet nálunk, vagy hányan tévedhetnek el a déli határainkhoz, az ember máris hajlamos mélyen elszégyellni magát: három évtizede csődközeli helyzetben lévő, düledező pártállami diktatúraként sokkal több emberséget (ha úgy tetszik: kereszténységet) mutattunk, mint most, a demokrácia harmincadik, és a keresztény kormányzásnak nevezett uralkodási forma tizedik évében.

Kozma Imre, a német menekülőket pásztoroló akkori zugligeti plébános a napokban lapunknak mondta el: a Németh-Horn tandem nemcsak hagyta, hogy a hite szerinti emberséggel bánjon a jövevényekkel, de még segítette is. Ha szavait összevetjük azzal, amit a mostani egyházvezetők egyike, Erdő Péter mondott az újabb kori menekültkrízisről: „ha a katolikus egyház kinyitná kapuit a menekültek előtt, akkor embercsempésszé válna”, alighanem arra a konklúzióra jutunk: Magyarországon vagy a kormányzás, vagy a kereszténység (vagy mindkettő) lényege nagyjából az ellenkezőjére változott 1989 óta.