– Lázadókról, az igazságot megszállottan képviselőkről rendez már többedszer. E munkák során mire jutott, lehet okosan, taktikusan forradalmat csinálni vagy csak a megszállott, végletes lázadásnak van igazán ereje?
– Természetesen nem jutottam el semmiféle egyértelmű válaszhoz, ahogy senki sem a világtörténelemben. Ha ezt el lehetne dönteni, akkor nem lennénk ekkora bajban és nem kellene újra és újra lázadó hősökről előadásokat rendezni. Ez egy folyamatos párbeszéd a témáról. Nincs vagy-vagy. Ha erre tudnék válaszolni, akkor nem is volna értelme, hogy októbertől bárki alászálljon a Katona Sufnijába és megnézze a Prométheuszt.
– Ezek a hősök rendre magukra maradnak, mert a körülöttük lévők megalkuvásból, félelemből nem képesek melléjük állni. Adhat-e okot akkor valami a reményre? Avagy egy fecske mennyire csinálhat nyarat?
– Ez éppen Aiszkhülosznál borzasztó érdekes. A Kar egy nagyon fontos emberi gesztust tesz, mely talán leginkább hiányzik a jelenlegi közéletből. Leül a Prométheusz melletti sziklára, és végighallgatja a történetét. Illetve végignézi, hogy az oda érkezők hogyan viszonyulnak hozzá. Sőt vitatkozik. Hiába irritálja a Kart gyakorta ez a hangoskodó fiú, a végső pillanatban kiáll mellette. Nem azért, mert tökéletes, hanem mert megismerve és kritikus attitűddel megfigyelve a történteket, az igazságérzetük ezen a ponton ezt kívánja. Talán az efféle hozzáállás adhatna okot a reményre.
– Az előadás egyik legszebb, legemlékezetesebb jelenete Prométheusz (Dér Zsolt) szinte tűréshatárig kitartott konok dörömbölése, mikor hosszú percekig veri öklével üvegbörtöne falát. Érdemes akkor is dörömbölni, ha nincsen remény, hogy a zsarnok reagáljon rá, hogy felülről legyen rá érdemi válasz?
– Mikor például arra gondolok, hogy a Színművészeti Egyetem tanárai, az én mestereim 2015 januárjában a teljes reménytelenség közepette nem adták fel, és hosszas procedúra után mégis elérték, hogy ne ültessenek egy teljesen alkalmatlan és egyértelműen politikai revizorként funkcionáló kancellárt az egyetem élére, akkor bizony látom értelmét a dörömbölésnek. Fontos, hogy nem tört be az üveg, és senki sem vérzett, hanem megoldódott a probléma a hosszas, kitartó kopogtatásnak hála. Sajnos az egyetlen, éjszakai diákgyűlésen inkább a megalkuvás és a reménytelenség kapott hangot. Azt érzékelem, hogy a mi generációnk már inkább csak röviden dörömböl vagy bele sem fog, nehogy megfájduljon a keze.
– Az ön Prométheusza hangsúlyozottan hiú és öntelt. Amikor híján vagyunk valódi hősöknek, miért kell a példaként mutatott hősöket lerángatni a földre és gyenge pontjaikat is ilyen markánsan felmutatni?
– Persze hogy „le kell rángatnom a földre” a Prométheuszomat, hiszen mi is itt élünk. Lent. A földön. Ha hőseink vannak, azok is földi hősök, minden emberi gyarlóságukkal együtt. Többek között éppen emiatt a „valódi hős” felfogás miatt őrlődünk ugyanazon társadalmi problémák között évszázadok óta és követjük el ugyanazon hibákat itt Európában. Van egy fontos világnézeti különbség. Az antik görögöknél nem létezett a mai értelemben vett valódi, makulátlan hős. A mítoszok, eposzok és drámák; a köznapi mesék folyton leleplezik a nagyra tartott alakokat, legyenek azok hadvezérek vagy uralkodók. Lerángatják őket a földre, a mocsokba. A főistennek, mindenek urának is ismerjük az összes ballépését, mert ő is pont ugyanolyan, mint az összes népvezér, pont ugyanolyan, mint minden ember. És bizony nála is van hatalmasabb, és még annál is van hatalmasabb, és mindenkinél van hatalmasabb. A mese végtelenül folytatódik. Nem egyszerűsít. Nincsen egy mindenek fölött. Nincs tökéletes. Mindig, de mindig érdemes kritikus szemmel figyelni azt, aki kezében a hatalom van, legyen az dicsőséges hős vagy diktátor. A határ nagyon vékony. Legalábbis az ókori görögök szerint.
– Következő munkái is lázadó hősökről szólnak majd, a „feminista” Bernd Rózáról (amely rendezésével a Thália a Téli kertjét nyitja majd meg) és Bánk bánról, amit a Katona Kamrájában rendez tél elején. Milyen lesz Bánk az ön interpretációjában?
– Bernd Róza nem feminista, hanem egy lány, aki – mint mindenki – szeretetre, valamint testi gyönyörre vágyik, és ki is áll magáért. Éppen az teszi tönkre, amiről az előbb beszéltem, a tökéletesség álcájára vágyó közeg. Az én Bánkom pedig olyan igyekszik lenni, amilyennek Katona megírta őt, és ahogy az már első lenyűgöző instrukciójából is kiderül: ellentmondásos és szélsőséges alak. Na és persze olyan, amilyen Bányai Kelemen Barna által lesz majd.
– Aiszkhülosz, Katona, Hauptmann, Goethe – nem ijed meg a nehezebb, archaikusabb nyelvezetű klasszikusoktól. Közelebb kell-e hozni őket nyelvileg is a mához, vagy elég színpadi formában, színészi játékban modernnek lenni?
– Engem alapvetően az eredeti szöveg érdekel. A szavakban és mondatokban rejlő drámai feszültség. Az újrafordítások természetesen szükségesek lehetnek, de én nem szeretek drámaszöveget átírni. Azok a szavak izgatnak, amiket az író használt. Ha csak a történet marad, akkor írjunk inkább egy új drámát. Igazi öröm számomra, hogy végre teljesen eredeti szöveggel dolgozhatok Katona esetében, hiszen ez az első magyar dráma, melyet megrendezek.
+1 kérdés
– Ön dörömbölt már valami ellen olyan konokul, mint Prométheusz a rendezésében?
– Folyton dörömbölnék. Sokat és folyamatosan utazom Európában. Az a tapasztalatom, hogy a magyar kultúra és annak elhivatott művelői egyedülállók és élen járnak szakterületükön. Ez erodálódik hosszú évek óta. Tele vagyunk olyan alakokkal, akikre egész Európában büszkék lehetnénk, és vagy perifériára szorulnak, vagy egyszerűen elmennek. Én itthon szeretnék dolgozni, de ha túl akarok élni, akkor muszáj leszek dörömbölni. Ha senki sem hallja meg, ki kell nyitni az üvegkalitkát és elsétálni oda, ahol van levegő.
