A meggyőzés ereje

Hazahoztuk hát szép itáliai kakasunkat, akit korábbi gazdája tanácsára egy napra ólba zártunk, hadd szokja az új környezetet, szagokat, a szomszédságában matató kecskéket és a kerítés túloldalán izgatottan fel-alá rohangáló kutya ütemes lihegését. Ezt a problémát – mármint a kutya és a kakas összebarátkoztatását – ketten kétféleképpen terveztük megoldani. 
Az enyém praktikus volt és drasztikus: zárva kell tartani az őket elválasztó kaput, az eb innentől ki van tiltva a másik udvarból, ahová eddig bejárása volt, nincs bonyodalom, nincs kihágás, majd megszokja.
A másik, a férfiúi terv szofisztikáltabb volt és bonyolult. Szocializálni kell a kutyát, lépésről-lépésre megértetni vele, hogy ez most nem fácán, hiába hasonlatos a tollazata, nem kell kergetni, pláne nem elkapni, szétcincálni, megfojtani szegényt. Ez nem tűnt könnyű mutatványnak, tekintve a kora esti sétákat a környékbeli dombokon, csalitosokban, ahol minden harmadik bokorból gyors szárnysurrogásokkal fácánok csapnak elő, négylábú társunk legnagyobb örömére és kedvtelésére. Sose kapott el egyet se, de a boldog vágta utánuk része lett mindennapi köreinek. Ez a jószág meg itt van az orra előtt, be se kell cserkészni, szinte tálcán kínálja fel önnön magát. 
Másnap reggel kiengedtük a kakast.
Először csak óvatosan, a nyakát kissé előrenyújtva lépett ki az ól ajtaján, látszott rajta, legszívesebben inkább visszamenne, nem is a biztonságot nyújtó deszkák mögé, hanem még visszább, oda, ahonnét elhoztuk. Egy kis zabbal és kukoricával ösztönöztük az elszántságot, s úgy tűnt, sikerrel jártunk, mert lordunk méltóságteljesen elindult a kert közepe felé, mi több, egyszer-egyszer már a csőrét is odafente valamelyik ágdarabhoz.
A kutya eközben a kert túloldalán majdnem megőrült. Noha a parancsszónak megfelelően leült, a lábai közben remegtek, a szőrszálai vitustáncot jártak, s folyamatosan nyüszített. Közben gazdája megnyugtató hangon mantrázta, hogy a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük, itt fog lakni velünk, mindenki szép és jó. Voltak kételyeim az összeszoktatás sikerével kapcsolatban, de hát az elvekkel az ember nem vitatkozik, legfeljebb eltűri a következményeket. Kutya és gazdája két lépést beljebb jött, immár az elválasztó kerítés kakas felőli oldalára kerülve. Továbbra is imamalomként őrlődött „a kakas jó barát, nem bántjuk, nem esszük meg, a kakast szeretjük”, s talán csak annyira enyhült eközben a nyakörvet tartó kéz, míg a kapu láncát belülről a másik bereteszelte. 
Több se kellett az ebnek, mint egy gepárd, úgy tépte ki magát, s vetődött a kakas irányába, nem törődve a szelíd pedagógiai módszerekkel, fittyet hányva a buddhai szeretet halk szavára. A kakas még épp idejében felrepült méltatlan rikácsolások közepette a legközelebbi fára, onnan át a szomszéd kertjébe egy még magasabbra, s ott is maradt egész estig, míg egy elegáns horogakasztással, majd egy kevésbé elegáns csalánba vetődéssel meg nem kaparintottam, és biztonságba nem helyeztem őkelmét, hosszan elgondolkodva közben a meggyőzés erejéről.
Szerző
Doros Judit

Egyensúly

Már a háború első napjaiban minden pusztító erőt rázúdítottak a jól elsáncolt pirosakra. A kékek lőttek éjt nappallá téve, ám a vonalakat nem sikerült áttörni. Aztán egy napon az utolsó töltényt, rakétát és bombát is kilőtték. Reménytelenül kifogytak. Mintha csak erre vártak volna, a csendet kihasználva a piros tankok és teherautók dübörögve romboltak elő rohamra rejtekhelyeikről. A kékek rettegve pillantottak egymásra. A biztos halálra készültek. Az utolsó pillanatban az ellenséges járművek mégis élesen befaroltak, majd szélesre tárták az ajtókat. „Muníciót, töltényt tessék” – kínálták a pirosak széles mosollyal az arcukon.
Sajnos nem csak vicc: a háború üzlet is, ráadásul az egyik legnagyobb. Az ember levetkőzhetetlen gyilkos természete miatt pedig mindig van rá kereslet. A háborút nemcsak kirobbantani, de táplálni is kell. Furcsa módon a béke egyik legerősebb záloga mégis a fegyver. Az elrettentés elve szerint nem tüzelek elsőként, ha tudom, hogy visszalőhetnek. Szokták mondani: fegyvereket azért vásárolnak, hogy ne kelljen őket használni.
Persze, fegyverkezési verseny zajlik, de a történelem során ez mindig is így volt. Aki itt lemarad, az gyengeséget mutat, és aki gyenge, az nem tudja érvényesíteni érdekeit. Ebben a versenyfutásban valójában az a legveszélyesebb, ha valaki behozhatatlan előnyre tesz szert. Az Egyesült Államok a II. világháború és a hidegháború után mégis jócskán elhúzott. Viszont az utóbbi évtizedben az amerikaiak egyeduralma, világcsendőri szerepe megkérdőjeleződött. Túl nagy lett számukra a világ. Lassan felnőtt hozzájuk Kína, mindig számolniuk kell Oroszországgal, és az olyan „kellemetlenkedő” országokkal, mint Irán vagy Észak-Korea.
Új világrend van kialakulóban. Ennek még nem ismerjük az egyensúlyát, csak hogy részben a fegyverek tartják fent. Ám ezek is tudják felborítani!
Szerző
László Dávid

Jutalom

Még a nyáron megszerzed nekem a Magyar Tudományos Akadémiát, cserébe megkapod a felsőoktatást, és azt csinálhatsz vele, amit akarsz – az elmúlt napok, hetek eseményeinek fényében már nem is tűnik annyira valószínűtlennek, hogy egy ehhez hasonló alku köttetet Palkovics László innovációs miniszter és az ország Keresztapája között. A fáradhatatlan Palkovics könyörtelenül teljesítette az alku ráeső részét, attól sem riadva vissza, hogy a cél elérése érdekében alkotmányellenesnek tűnő lépésekkel csonkítsa meg az ország legtekintélyesebb, eddig közvetlen politikai befolyástól mentes intézményét. 
A jutalom nem maradhatott el: szeptembertől Palkovics lesz az egyetemek legfőbb ura. A tízparancsolatot szigorúan betartó Kásler Miklós által vezetett Emberi Erőforrások Minisztériuma helyett így az Innovációs és Technológiai Minisztérium irányítja a továbbiakban a felsőoktatást, a hivatalos indoklás szerint annak érdekében, hogy Magyarország versenyképessége növekedjen. (Ugyanezzel indokolták az akadémiai kutatóhálózat állami kontroll alá helyezését; ha az utóbbi esetben ez elég volt, itt is megfelel.)  
Vagyis két külön minisztérium felel az általános iskolai és középiskola oktatásért, illetve a szakképzésért és a felsőoktatásért. Ilyen mértékű elkülönülésre még nem volt példa, még a jelenlegi kormányzat számára mintaként szolgáló Horthy-korszakban is egyetlen tárca alá tartozott az ágazat; arról nem is beszélve, hogy az oktatás akkor kiemelt költségvetési támogatást kapott, míg ma leginkább spórolni igyekeznek rajta.
Hogyan lesz ebből erősödő versenyképesség, hogyan hangolják így össze a jövőben a köz- és felsőoktatást, egyelőre rejtély. Annyi biztosnak látszik, hogy Palkovics nagy innovációját, az egyelőre több bizonytalanságot, mint biztos pontot tartalmazó, de az állami szerepvállalást mindenképp minimalizáló Corvinus-modellt más egyetemekre is kiterjesztik majd. Amikor sikerül elegendő megfelelő hátterű, a mostani hatalomhoz hű „üzletembert” találni a majdani egyetemi alapítványok élére.
Szerző
Juhász Dániel