Az apokalipszis hajnala

Publikálás dátuma
2019.08.25. 08:00

Fotó: Marabu
Ez így nem megy tovább, valaminek változnia kell! – sikítják, morogják mind többen a világban a nyakunkban lihegő globális klímakatasztrófa tényeit látva. Csak éppen arra nem kapunk választ, mi az, ami nem mehet tovább úgy, ahogyan eddig ment, s mi az, amin változtatni kell, de sürgősen.

Minek kell megváltoznia?

Azt látjuk, és már tapasztaljuk, hogy a világ a szakadék felé fut, mert mérhetetlen mértékben pusztul az embernek otthont adó Föld. Mind gyorsabb ütemben pusztul, képtelen regenerálódni, és ötletekben, javaslatokban sincs hiány, hogy ezt a rohanást lassítsuk: tiltsuk be az egyszer használatos műanyag-zacskókat, a szívószálakat, korlátozzuk a robbanómotorokat a gépkocsikban, a repülőgépeket, a hajókat. Ha belegondolunk, majd mindent betilthatnánk, ami a technológiai fejlődéssel a lustasággá hájasodott emberi kényelmet szolgálta, beleértve a marhahúst is, merthogy pontos számítások készültek arról, a nyomorult állatok emésztése – szellentése -, mily borzasztó mértékben növeli a felmelegedést. A brazil elnök túlpörgő lelkesedéssel mindjárt az ember biológiai működését szabályozná - ürítsen az ember csak naponta-kétnaponta egyszer –, miközben ő maga mindenféle lobbik nyomásának engedve, minden eddiginél nagyobb erővel irtatja az esőerdőket. Ezek mind hirtelen gyakorlati válaszok arra az érzelmi hatásra, amit a jég helyett vízben bóklászó, csontsovány jegesmedvék képe kelt, válaszok arra a borzongásra, amit a katasztrófa-filmek láttán érzünk, amikor szigeteket, nagyvárosokat nyel el a tenger, amelyben a valóságban már PET-palackok milliói alkotnak szigeteket és amikor a valóságban nem csak a mélytengeri állatok gyomrában találnak műanyagot, hanem a közép-európai városi levegőben is, miközben az orvostudományon azt kérjük számon: miért nem fedezik már fel a Mars-utazás tervezése közben mondjuk a tüdőrák gyógyításának módját. A politikai okok is megosztják a világot. A közelgő klímakatasztrófát lesajnálhatja az amerikai elnök, vagy nevezheti baloldali-zöld kavarásnak a magyar kormánypárt (amelynek sajtója maga is tanácstalan, mert azt mégsem mondhatja ki: egyetek tehénlepényt, ötmilliárd légy nem tévedhet). De tanácstalanok a baloldali politikai erők is, amikor csak azon erőlködnek, hogyan integrálják a zöld gondolatot. Meglehet a klímakatasztrófa lépésenként ér majd el bennünket, meglehet, hogy hirtelen következik be, átugorva olyan lépcsőket, amikről mind bizonytalanabbul azt véljük ma, hogy átugorhatatlanok, Nem tudjuk megjelölni az apokalipszis beköszöntének napját, csak azt tudjuk biztosan, ha eljön, senki sem lesz itt kíváncsi senkire és semmire. Akkor, a totális gazdasági-politikai káoszban, amikor – Marx szavaival – az ember teremtette második természet végleg „legyőzi” az első természet csúcsragadozóját, lehetetlen lesz az élet a Földön. Akinek kedve van hozzá, most morzsoljon el egy könnycseppet a szeme sarkában, amint a sötét világűrből visszatekint a Kék Bolygóra, Arra az egyetlen helyre a hideg galaxisokban, amely az embernek teremtő otthona volt, s ahonnan épp a távozását készíti elő. Naiv gondolat. Meglehet technikailag lehetséges lesz, hogy a Marsra – vagy bárhová máshova – költözzünk, de ha ott is ugyanazt fogjuk tenni, amit a Földön, akkor csupán annyit fogunk elérni, amit itt elértünk: ha a valamin nem változtatunk, akkor ott is kiirtunk mindent, amit találunk, azzal, amit teremtünk. Bajban van a politikai filozófia is. Komoly emberek komoly tanulmányokban elemzik: érdemes-e riogatni a végpusztulással az emberiséget, vagy még csak ott tartunk, hogy az emberi találékonyság most is csupán egy újabb problémával áll szemben, amit a maga idejében, kényszerek között majd megold, mint tette létezése során eddig mindig. Próbálnak válaszolni arra, hogyan változtassuk meg azt, amiről senki sem mondja ki, hogy mi volna az (amit meg kell változtatni). Amíg pedig nem tudjuk a mit, addig nem tudjuk a hogyant sem, s addig azt is csak tapogatjuk: ennek a közelgő globális kataklizmának milyen társadalmi következményei lesznek.

A kapitalizmus maga a probléma

Mi hát az a valami, ami nem mehet tovább? Azt gondoljuk, hogy az maga a kapitalizmus, az a termelési forma, amelyet fel- vagy le kell váltani ahhoz, hogy több mint kétszáz éves, mind jobban kiterjesztett rablógazdálkodásának gátat vetve, a Föld megmenthető legyen. Nem vagyunk csőlátóak. Azt gondoljuk, a földi élet még ma is képes a saját egyensúlyát fenntartani, regenerálódni, képes etetni nyolcmilliárd – vagy még több – embert is, nem mondjuk, hogy önmagában az energiafaló túlnépesedés a Föld pusztulásának egyetlen oka. De meg vagyunk győződve róla: az a kapitalista termelés és a nyomában teremtett életmód, amelyet a nyugati civilizáció gyakorol, fenntarthatatlan. Még a klímakatasztrófa közeledtét elismerő kritikusok is óvakodnak attól, hogy a politikai következményeiről nyilatkozzanak. Pedig megtehetnék, mert nem csak a politikáról van szó, hanem arról a közösségi rendszerről, az emberek együttműködésének, együttélésének rendszeréről, amelyet ma liberális parlamentarizmusnak, demokráciának nevezünk. Ez a politikai forma a kapitalizmus legkedvesebb ágyasa, bár a kapitalizmus mérhetetlenül alkalmazkodó, ki tud virulni autokráciákban, vagy diktatúrákban is, már ha működési öntörvényeit, funkcionális alapját nem kérdőjelezi meg senki. A legkedvesebb ágyas bukásáról, mint elkerülhetetlen következményről nyíltan beszélni, ma öngyilkosság. A kapitalizmusba „belekötni” sem egyszerű. Leginkább azért nem, mert ma követendő mintaként szolgál az emberiség szegénységben élő többségének, de nyolcmilliárd – vagy több - ember, bármennyire vágyik is a nyugati életminőségre - a növekedésre alapozott termelésre, a túlméretezett, és nagymértékben manipulált fogyasztásra - nem érheti el azt, mert mielőtt elérné, szó szerint kicsúszik a lába alól a konkrét talaj. A Föld, amelyre kimeríthetetlen energiaforrásra gondoltunk eddig. Egy bangladesi nyomorgó szemei előtt álomként lebeghet az amerikai középosztály életszínvonala, de még a budapestit sem érheti el, mert nem országa, hanem a Föld tartalékai fogytak el hozzá. Mi legyen akkor? Néhány hete, hogy a mai magyar közviszonyok és politikai légkör legnagyobb dicsőségére, az Európa Kiadó ismét megjelentette Marx és Engels Kommunista kiáltványát, ezt a remekbe szabott politikai pamfletet. A kiadói bátorságot megtetézte, hogy a szlovén filozófus, Slavoj Zizek Marx időszerűségét taglaló kommentárjával. Zizek - nem csak ebben a kommentárban - bírálja a kapitalizmus végét hirdető prófétákat, mert „a kapitalizmus végéről alkotott felfogásuk a kapitalizmus végéről alkotott kapitalista felfogás, amelynek megfelelően minden úgy változik, hogy ugyanaz marad az uralom alapszerkezete…”. Ehhez pedig felhasználják – amit Marx nem láthatott előre – az általános értelem (valamely társadalom kollektív intelligenciájának) privatizálását. Gazdasági és politikai kisajátítását. Tehát ott tartunk, hogy a közelgő apokalipszisről is csak azon keretek között gondolkodhatnánk, amely kereteket a kollektív intelligencia privatizálása megenged. Ha nem értjük félre, akkor Zizek a kapitalizmuson kívül eső archimédeszi pontot keres, hogy azt ki lehessen forgatni a sarkaiból. Marx – a Kommunista kiáltvány az egyik nyitó példa rá – ezt a pontot a történelem belső mozgásában találta meg, mondván „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nem vennénk a bátorságot, hogy Marx-kritikát írjunk, inkább csak azt mondjuk: nem gondoljuk, hogy a hegeli világszellem helyébe lépő történelemnek volna belső logikája, de legyen: osztályharcok történetének is fel lehet fogni a történelmet. Termelési módok változásának, amely termelési módok megteremtették saját, az uralkodó osztályoknak is legkedvezőbb politikai felépítményeiket. Így jutunk el a kapitalizmusig, a burzsoáziáig, amely „felettébb forradalmi szerepet játszott a történelemben”. Nem csak, hogy minden korábbi gazdasági és társadalmi viszonyt szétrombolt, helyükbe ültetve a sajátjait, de mint a XXI. század elejére látjuk, ez a forradalmi szerep, a piac szabadsága kiteljesedett, mérhetetlen, korábban elképzelhetetlen jólétet teremtett az iskolázottsággal, az egészségüggyel, a tudománnyal és az emberi jogok egyetemessé tételével az uszályában. Politikai értelemben a népfelség elvének általánossá tételével. Hogy ebben milyen szerepet játszott a marxi értelemben vett osztályharc, és a politikai liberalizmus, attól most tekintsünk el.

A győzelem pillanata a vereségé

Azt gondoljuk azonban, hogy a kapitalizmus globálissá válásával elérte határait, amennyiben megteremtette az ember gazdasági totalitását, aminek következménye saját természeti forrásainak teljes kirablása, viszont még nem teremtette meg az arisztotelészi zóon politikon – a közösségi ember – és a történelmi termék emberi individuum harmóniáját. Talán nem véletlen, hogy a „Mit kell megváltoztatni?” kérdésére szinte senki sem meri kimondani: a kapitalizmus fenntarthatatlan, hiszen annak éltető levegője a növekedés, a növekedés határa pedig lehet, hogy a csillagos ég lesz, de egyelőre a Föld horizontja az, amelyet mind sötétebb köd borít. Mert, ha a kapitalizmus, mint fenntarthatatlan termelési mód végét „jósoljuk”, akkor az apokalipszis másik kérdésére is válaszolni kellene. Arra, hogy a jelzett globális klímakatasztrófa milyen felfordulást fog okozni a kapitalizmusra épülő társadalmi-politikai berendezkedésben. Jön a hollywoodi Mad Max-világ, ahol egyetlen korty vízért, egyetlen liter benzinért folyik a küzdelem az egyének és a közvetlen érdekek mentén szerveződő hordák között. Van rá esély, mert az ember érezheti magát elég civilizáltnak ahhoz, hogy szomjazza a barbárságot, hogy az ész uralmát megunva irracionalitásba forduljon. Vagy jön a diktátorok által megszervezett világ, mert az emberben mindig több fantázia és lustaság volt ahhoz, hogy helyette gondolkodó és cselekvő vezénylő autoritert ültessen a saját nyakába, minthogy azon töprengjen, hogyan kergethetné el a diktátorokat és ültethetné a helyükbe a társadalmi együttműködést. Hiszen egyszerűbb egy diktátor nyomában lépkedni, mint megszervezni a közösséget, amely az apadó erőforrásokat demokratikus módon osztja el. Zizek elismerve Marx teljesítményét, a marxi kapitalizmus-dinamikát követve túllép rajta: „Hegelül fogalmazva csak ma, a globális kapitalizmussal jutott el a valóság a maga fogalmához. Csakhogy itt lép közbe a megfelelően dialektikus megfordítás: épp a teljes aktualitás e pillanatában meg kell jelennie a határoltságnak: a győzelem pillanata egyben a vereségé is, a külső akadályok leküzdését követően belülről az immanens inkonzisztenciát jelző fenyegetés. Amikor a valóság eljut a teljes fogalmához, a fogalomnak magának át kell alakulnia.” Nincs azonban igaza sem Marxnak, sem Zizeknek: a kapitalizmusra leselkedő fenyegetés ezúttal nem belülről jön, a kapitalizmus ritka önvédelmi módszerei, amelyekkel, korrigálva saját gazdasági és politikai gyakorlatát, ki tudta védeni a belülről támadó veszélyeket, most nagyon kemény külső korlátba ütközik. A kimerült Földbe. Ez okozza majd bukását. Mi jön utána? Nem tudjuk. De: minden vagyunk, csak optimisták nem.
Szerző
Frissítve: 2019.08.25. 11:26

Az Orbán-rejtély

Publikálás dátuma
2019.08.24. 19:37

Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar?
(Részlet Paul Lendvai Törékeny Európa címmel a Noran Libro kiadónál szeptemberben megjelenő új kötetének Az Orbán-rejtély című fejezetéből. A fordítást Paul Lendvai: Die verspielte Welt – Begegnungen und Erinnerungen, Ecovin Verlag, 2019. című kötete alapján Nádori Lídia készítette.)

Most, hogy Orbán egymás után háromszor – 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is –, látszólag szabad választások útján, megszerezte pártjának a magyar parlamenti helyek kétharmadát, külföldön gyakran (amióta megjelent az Orbánról szóló életrajzom, még gyakrabban) szegezik nekem a kérdést: hogy bírta megcsinálni „ez az Orbán”? Miért nincsenek olyan tömegtüntetések, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában? Miért annyira megosztott és gyenge az ellenzék? A választási sikerek oka kézenfekvő. A választások formailag szabadok voltak ugyan, de nem tisztességesek. A médiát szinte teljes egészében a Fidesz, illetve az Orbánhoz közeli oligarchacsoport uralja. A választási törvényt úgy módosították, hogy a kormánypártnak kedvezzen: a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külhoni magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, és levélben leadhatják a szavazatukat, mindezt ráadásul nem kontrollálják eléggé alaposan. Ugyanakkor több mint félmillió külföldön élő magyarnak, aki magyarországi lakcímmel rendelkezik, személyesen meg kell jelennie valamelyik magyar követségen. Ennek oka, hogy az utóbbi csoportba többségükben nem a kormánnyal rokonszenvezők tartoznak. Elmondhatjuk, hogy Magyarországon nincs igazi demokrácia, mivel az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az államigazgatás és a bankok is egyre inkább a Fidesz ellenőrzése alá kerülnek. Az ország lassan, lépésről-lépésre egy „erős ember” által uralt, sajátos kleptokráciává változott.
Az okokat firtató kérdések azonban nagyon is helyénvalók. Orbán Magyarországa ugyanis nem – vagy még nem – diktatúra, mint Putyin Oroszországa vagy Alijev Azerbajdzsánja. A határok nyitva állnak, a be- és kiutazást nem ellenőrzik. A bejelentett demonstrációkat a rendőrség nem zavarja meg. A parlamentben folyik a munka, az ellenzéki képviselők kérdéseket intézhetnek a kormánytagokhoz. Akárcsak a Horthy-rendszerben, most is megvan a parlamenti demokrácia csalóka látszata, még rendszerkritikus újságok is léteznek, igaz, igen alacsony példányszámban; sőt: van két, többé-kevésbé függetlenül működő televízió is.
Ha ennek az egyedülálló helyzetnek a hátterét és okait kutatjuk, a következő történelmi tényezőket kell figyelembe vennünk: 1. A magyar történelem fordulatait és töréseit, különösen a monarchia összeomlása óta, tekintettel a magyar nemzet karakterére és összetételére. 2. A Trianon-komplexust, valamint a magyar nacionalizmus megjelenési formáit. 3. A magyarországi zsidóság szerepét a Soá előtt és után. 4. Az „erős ember” hagyományát – lásd: Horthy, Kádár, Orbán. 5. Az Európai Unió és a magyar kormány összetett viszonyát.
(...)

5. Az Európai Unióhoz fűződő viszony

Ezzel elérkeztünk az Orbán-rezsim külpolitikai dimenziójához. A magyar kormányfő rendkívül rafinált és cinikus taktikával kihasználta az EU-n belüli – tőle független – törésvonalakat, a migrációs válság és a terrortámadások sokféle hatását, így konszolidálva „különutas” politikáját. Az idegenektől való félelemre és a velük kapcsolatos ellenérzésekre alapozva, egy etnikailag homogén lakosságra hivatkozva sikerült megszereznie migrációs politikájának a többség támogatását. Paradox helyzet állt elő. Egyrészt a magyarok – ahogyan egyébként a lengyelek is – lényegesen pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz, mint például az olaszok vagy a franciák. 2018 márciusában, egy Eurobarométer-vizsgálat során a megkérdezettek mintegy 44 százaléka úgy nyilatkozott, hogy megbízik az EU-ban. Másrészt a kormánybarát sajtó túlsúlyának köszönhetően a magyar lakosság jelentős részére hatott az összeesküvés-elmélet, amely szerint Soros György titkos tervet szőtt Magyarország politikai rendjének megdöntésére a tömeges muszlim bevándorlás elősegítésén keresztül. A Fidesz egész csapata, élükön magával Orbánnal, rendszeresen illeti azzal a képtelen váddal a civil szervezeteket és az ellenzékieket, hogy „Soros ügynökei”, és összeesküvést szőnek, valamint meghamisítják a nép valódi akaratát. Orbán-életrajzomban (Új honfoglalás, 2016) részletesen leírtam, milyen ügyesen – kifelé látszólagos visszavonulással, befelé verbális arroganciával – állta a sarat a támadásokkal és a szankcióval fenyegetésekkel szemben, 2011-től kezdve az Európai Unió, az utóbbi években pedig ráadásul az Európai Néppárt részéről is. Sőt ezeket a „külső fenyegetéseket” jól ki is tudta használni a választási agitáció során. Orbán nemzetközi pozícióját erősítette, hogy a jobboldali-konzervatív, populista PiS (Jog és Igazságosság), amelynek erős emberével, Jarosław Kaczyńskival látványosan ápolja a barátságot, győzött a 2015. őszi lengyelországi választásokon. Miután a budapesti és a varsói kormány kölcsönösen biztosították egymást támogatásukról szankciók esetére, se Orbánnak, se Kaczyńskinak nem kell tartania egy alapjogi eljárástól. A magukat szociáldemokratának, illetve független-populistának nevező szlovákiai és cseh kormányok olykor azt a benyomást keltik, mintha megerősítenék, hogy a V4-et Orbán dominálja. Ugyanakkor a liberális jelölt kiemelkedő győzelme a szlovákiai elnökválasztáson, valamint a lengyelországi civil társadalom ereje jelzik, hogy az együttműködés laza, törékeny, és inkább retorikai síkon valósul meg. 2018-as választási győzelme óta, és figyelembe véve, hogy már látható (titkos) ellenfelének, Angela Merkelnek a távozása, az 56 éves Orbán számít a demokratikus Európa legtapasztaltabb, legrégibb és legnagyobb hatalommal bíró kormányfőjének. Ő az egyetlen vezető az EU-ban, aki nyíltan kokettál Oroszországgal, Kazahsztánnal, Azerbajdzsánnal és Törökországgal. Ugyanakkor egyre szorosabban fogja a gyeplőt a belpolitikában. Azokat az intézményeket, amelyek nem voltak minden tekintetben és maximálisan engedelmesek – ilyen a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum –, fokozatosan állami kontroll alá vonja. A liberális szellemiség két jól látható szimbóluma, a CEU és az Open Society Alapítvány, miután a rezsim mindkettőt „Sorosügynökök gyülekezetének” bélyegezte és egyre fenyegetőbben kezelte, Bécsbe, illetve Berlinbe települ, vagy települt át. Orbán Magyarországa két területen listavezető: az EU-s támogatások területén, amelyek 2017-ben a bruttó nemzeti összterméknek majdnem öt százalékát tették ki, valamint a korrupció területén. A Transparency International korrupciós indexe szerint európai viszonylatban csak Bulgária előzi meg Magyarországot. Az OLAF megbízható statisztikái és dokumentumai bizonyítják az Orbán családtagjaiból és barátaiból álló klikk féktelen gazdagodását a közpénzekből. Nem csoda, hogy a kormány mereven elutasítja Magyarország csatlakozását az Európai Ügyészséghez, noha az ellenzék több mint 600 000 aláírást összegyűjtve és tüntetéseken is követelte a csatlakozást. Horthy és Kádár történelmi felelőssége vitathatatlan a háború és az állami terror áldozataival kapcsolatban – azt ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy sem a kormányzó, sem a kommunista pártelnök nem volt korrupt.

A teljhatalmú úr

Ezek után tegyük fel újra kiinduló kérdésünket. Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar: a maga képére alakíthatja a jogrendszert, visszaélhet a magyar és az európai adófizetők pénzével? Arról van-e szó, tekintettel Horthy és Kádár hosszan tartó hatalmára, hogy a magyarok irracionális módon abban hisznek, hogy a nemzetnek „erős kézre”, teljhatalommal bíró vezetőre van szüksége? Ellenzéki kritikusok kétségbeesetten cikkeznek a magyarok állítólagos vágyáról a korlátlan hatalmú, egyszemélyi vezető után. Mi is a diktatúra voltaképpen? „Egy személy, csoport, párt vagy osztály uralkodása, aki vagy amely monopolizálja az államhatalmat és korlátlanul (vagy nagyobb korlátozások nélkül) gyakorolja hatalmát”, adja meg a definíciót a Pipers Wörterbuch zur Politik 1989-es kiadása. A diktatúrának sokféle megjelenési formája van, de kétségtelen, hogy Orbán Magyarországa olyan állapot felé tart, amelyben elképzelhetetlenné válik a hatalomátvétel. A Freedom House, az Egyesült Államokban működő független emberi jogi monitoring intézmény 2018. éves jelentésében Magyarország a „részben szabad” állam besorolást kapta, hozzátéve, hogy Magyarország az az uniós ország, amely a legdrámaibb ütemben hanyatlik. A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadságról szóló jelentésében az szerepel, hogy Magyarország 2019-re 14 helyet zuhant vissza, jelenleg 180 vizsgált államból a 87. helyen áll; az Európai Unió országai közül csak Bulgária kullog mögötte. És minél tovább van egy erős ember hatalmon, annál jobban csökken az esélye egy új rendszerváltásnak. Minden nemzetközi kritikával dacolva, a 2019. májusi európai parlamenti választáson a választásra jogosultak 52 százaléka voksolt a kormányzó pártra, s a Fidesz még növelni is tudta képviselői helyeinek számát az EP-ben 12-ről 13-ra. Ugyanakkor, ha évszám szerint felidézzük a magyar történelem fordulópontjait – 1848, 1867, 1919/20, 1956, 1989 –, elképzelhető, hogy Orbánnak igaza van. Egyszer azt mondta ugyanis, hogy „a politikában minden lehetséges…”. Szédületes karrierje is bizonyítja: attól, hogy első ízben demokratikusan választották meg, nincs rá szüksége, hogy demokrata maradjon. Ugyanakkor az erős emberre igaz az is, hogy ha ő bukik, bukik vele az egész rezsim.
Szerző
Témák
Orbán Viktor

Sokan vagyunk és ez a fenyegető bajok eredendő okozója

Publikálás dátuma
2019.08.20. 07:44

Fotó: - / AFP
Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések.
Napjainkra szinte robbanásszerűen vált mindennapos, folytonosan idézett témává – világunkat fenyegető, közelgő rémként – a klímaváltozás. A nagy tekintélyű nemzetközi fórum (Éghajlat-változási Kormányközi Testület, IPCC) jelentése riasztó előrejelzésekkel fenyeget: ha nem állítjuk meg már századunk közepéig a globális hőmérséklet növekedését, valóságos világvége következhet be a század végére. Előrejelzésük szerint Földünk felszíni hőmérséklete 2100-ig akár több fokkal is nőhet, ha már most, sürgősen nem hozunk megfelelő intézkedéseket. Ráadásul, még ha ezek meg is történnek, a folyamat nem áll le, mivel az üvegházhatást előidéző szén-dioxid még hosszú ideig a légkörben marad. A fejleményeket pedig igencsak riasztónak írják le az IPCC szakemberei: gleccserek megolvadása, tengerszint emelkedése, pusztító árvizek, nagy viharok mind gyakoribbá válása, jelentősen terjedő szárazság, egyes vízhozamok elapadása, vagy ellenkezőleg, hatalmas áradások gyakorisága, amihez egyes invazív fajok elterjedése járulhat hozzá, megfékezettnek tartott betegségek mutáns változatainak megjelenése. Apokaliptikus jóslat, felér János Jelenéseinek félelmetes vízióival. * 
A klímaváltozással foglalkozó tudósok kimutatják, hogy az első ipari forradalom, vagyis Thomas Newcomen gőzgépének és Joseph Marie Jacquard szövőszékének elterjedése óta napjainkra, a negyedik ipari forradalom korszakára lényegében egy Celsius fokkal nőtt Földünk átlaghőmérséklete. És ha ez az érték századunk közepére még további fél fokkal növekszik, akkor elérjük a vörös vonalat, amelynek átlépésével katasztrofális változások várhatók bolygónk klímájában. Döbbenetes folyamat meglehetősen rövid idő alatt. Az első ipari forradalom a XVIII. század első felében indult, jelentős életmódbeli és társadalmi változásokat, mi több, forradalmakat előidézve (például Franciaországban a század végén). Mindeközben a Föld népessége is emelkedett, bár korántsem olyan nagy léptékkel, mint korunkban. A második ipari forradalom, a villamosságé és a közlekedésé is hozott nagy hatású társadalmi forradalmakat: az oroszt és a kínait. A harmadik ipari forradalom magában hordozta az előzők technikai eredményeit, tetézve a nukleáris technikával, meg a kémia és a biológia ipari léptékű alkalmazásaival. A jelenlegit, a negyediket pedig az elektronika, az infokommunikáció táplálja. Eközben az emberiség létszáma folyamatosan növekedett, a sűrűn dúló, nagy, kiterjedt háborúk, meg a korábbi nagy járványok ellenére. Jelenleg Földünk emberi lakosainak száma közelíti a 7,7 milliárdot, annak ellenére, hogy a második világháborúban elpusztított áldozatok közvetlenül és közvetve erősen visszavetették a létszám-növekedést. Közvetlenül a halálukkal és közvetve, hiszen az elpusztult emberek nem nemzettek gyerekeket. Ennek ellenére, míg e nagy háború előtt, mintegy nyolcvan évvel ezelőtt az emberiség létszáma 2 milliárd fő volt, most már ennek az értéknek csaknem négyszerese lakja bolygónkat. * 
A klímaváltozás tudományos vizsgálatai szerint a fenyegető folyamat legfőbb okozója egyes kibocsátott gázok – elsősorban a szén-dioxid, de nagy veszélyeztető a metán is – üvegházhatást előidéző feldúsulása a légkörben. Mármost az alapkérdés, miként kerül túl sok veszélyeztető gáz a légkörbe? A tudományos magyarázat szerint az emberi tevékenység okozza. Másfelől az is nagyon fontos tényező, hogy Földünk életében rendszeresen előfordultak jelentős természeti változások, sőt, kilengések. Voltak nagy jégkorszakok és erőteljes felmelegedések is. Felmerülhet a kérdés, a mostani változásokban és kilátásokban mekkora a természeti hatás? Amire kétségtelenül rászuperponálódnak az emberiség létéből és tevékenységéből származó jelenségek. Zsurnalisztikai riogatásnak számíthat, ha az egy-egy évben, mint idén is jelentkező tartósan magas hőmérsékleteket, esetleg aszályokat is feltétlenül az emberiség létéből és tevékenységéből származó hatásnak tulajdonítjuk. „Hazánkban az 1800-as évek elején kezdték összegyűjteni és közzétenni a különleges időjárási eseményekről szóló feljegyzéseket, amelyek segítségével képet kaphatunk a súlyos és kevésbé súlyos, de mindenképpen említésre érdemes aszályokról. A 18. században kiemelkedően száraz évek voltak 1718-ban, 1790-ben és 1794-ben, amikor az emberek a fák rügyeit, héját, gyökereket és füveket ettek, megnyúzták és megették az elhullott állatokat is” – olvasható egy fontos szakcikkben (Vermes László – Pálfai Imre: Aszályok az újkori történelemben. História. 2007./5-6. szám). Közelebb lépve az időben, a XIX. századba, az első ipari forradalom kiteljesedésének időszakára, amikor már rendelkezésre álltak rendszeres meteorológiai megfigyelések és ezekből mért adatok, ezt tudhatjuk meg: „az 1863-as esztendőre különösen mostoha csapadékviszonyai voltak jellemzőek”. Sajnos rá kell mutatni, hogy a klímaféltők általában nem szeretik, sőt, esetenként hevesen ellenzik a természeti folyamatok felemlítését, mert úgy vélik, ez gyengíti figyelmeztetéseik erejét, hatásosságát. Ám a szükséges teendők számbavételéhez, meghatározásához elengedhetetlen minden tényező ismerete és figyelembe vétele. Még közelebb lépve az időben, kétségtelen, hogy a XX. században már jelentősen megnőtt az üvegház-gázok kibocsátása a szénerőművek tömeges elterjedésével, nemkülönben az autó- és légi közlekedésnek ugyancsak tömegessé válásával. A tudományos vizsgálatokból, a világ számos szakemberének részvételével kialakított IPCC-jelentésekből mindenképpen az világlik ki, hogy a jelenlegi, az első ipari forradalom óta számított időszakban bekövetkező fenyegető klímaváltozási hatásokban meghatározó része lehet az emberi tevékenységnek. Így, ha ezeket a káros folyamatokat meg akarjuk – és reményeink szerint meg is tudjuk – állítani, vagy legalábbis fékezni lehet őket, akkor az emberiségnek el kell szánnia magát, hogy új pályákat tűzzön ki célként maga elé. A döntő kérdés az, hogy milyenek legyenek ezek a pályák. Nem kevésbé lényeges, hogy mi módon valósíthatók meg a kedvező változtatások. Határozott és egyértelmű javaslatok, változatok a teendők „mit” és „hogyan” kérdéseire, ma még voltaképpen váratnak magukra. A kutatások, a globális modellek napjainkban még elsősorban a jelenlegi állapotok felmérésére és a jelzések elterjesztésére vonatkoznak. Ötletek már vannak, de még nem eléggé összefüggők, rendszerbe illők. Még inkább mozgalmak divatja terjed, erősebben érzelmi, mint értelmi alapokon. Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések. Hatalmas feladat, rövidtávú megoldások még alig körvonalazónak, mivel ezeket többnyire divergáló, egymással keményen konkuráló érdekek vezérelik. Csak egyetlen példa erre az egyik legfontosabb, igen erős, fejlett gazdaságú állam, az USA vezetőjének elutasító hozzáállása a klímaveszély problémájához. Holott a vizsgálatok arra intenek, hogy nagy veszélyeket hordoz a késlekedés, mivel közelítünk a vörös vonalhoz. * 
Mint látjuk, Földünk népessége nagyon jelentősen megnőtt az első ipari forradalom beköszönte, de főleg a XX. század közepe óta. A múlt század első harmadában még 2 milliárd fő körül járt az emberi népesség mérete, jelenleg pedig mintegy 7,7 milliárd ember él bolygónkon. Az ember népességnövekedésének és az élő természetnek a megváltozott viszonyára szemléletes összehasonlítást adott egy jeles magyar biológus kutató, Csősz Sándor a Népszavának adott interjúban: „A becslések szerint a jelenleg élő emberek mindegyikére körülbelül egy kilogramm hangya jutna. Ami nem azért lehengerlő adat, mert milyen sok a hangya, hanem mert 2500 éve, az emberi népesség robbanásszerű növekedése előtt még mindez úgy nézett ki, hogy minden emberre a saját súlyával megegyező hangyamennyiség jutott a képzeletbeli batyujába”. Mi több, ennek az igen nagy és ráadásul folyamatosan növekvő számú emberi népességnek ma már több mint a fele városokban él. Sokéves technikai és civilizációs fejlődés eredménye, hogy a korábban elsősorban mezőgazdasági termelésből élő, e tevékenységek köré szerveződő falusi közösségek létszámát túlszárnyalja a városlakóké. A városi népesség aránya 1900-ban még a 15 százalékot sem érte el, s 1950-ben is csupán Földünk lakosainak 30 százaléka élt városokban. Századunk végére ezt az arányt akár 70 százalékra is jósolják. Ráadásul mindeközben bolygónk emberi népessége továbbra is növekszik, és ugyancsak az előrejelzések szerint 2100 küszöbére elérheti a 11, sőt, a 12 milliárdos létszámot is. Kétségtelen, hogy a 2000-es évek óta a növekedés üteme lassult, de nagy számnak a kicsi növekménye is nagy értéket jelenthet. A növekvő mértékű városiasodással figyelembe kell venni a városlakóknak az életminőséggel kapcsolatos igényeit is. A lakóházak és a szolgáltató létesítmények építéséhez egyre több betonra lesz szükség. Márpedig a beton gyártásához igencsak sok kell az egyre értékesebb, mert fogyatkozónak számító vízből. A beton összetételében a szárazanyagokon kívül (cement, kőzúzalék, homok) 15--20 százalék víz. És ez a víz lényegében elvész a körforgásból. Emellett a technika fejlődésével és a civilizációs igények erősödésével a városlakók egyre növekvő mértékű energiafogyasztóvá válnak. Egy átlagos magyar háztartás akár néhány tucatnyi villamos készüléket is működtethet, a kis-fogyasztású elektronikus eszközöktől a viszonylag sokat igénylő fagyasztókig, mosógépekig. Emellett a lakosok közlekedése is jelentősen megnöveli az energiatermelés iránti igényt. A tudatosság, a takarékosság fontos tényező lehet a klímaveszély leküzdésében. De csak adalék, nem teljes körű megoldás, mert csupán néhány százalékot jelenthet. A káros gázok kibocsátásának redukálása szempontjából fontos tényező lehet a közlekedési eszközök átállítása belsőégésű motorokról villamos hajtásokra. Ám ennek következményeképpen jelentősen növelni kell a villamosenergia-termelés mértékét. És ez, összekötve a növekvő létszámú városlakók életminőségét szolgáló, egyre bővülő energiaigényével, igen nagy mértékben megkívánja új erőművek és kiterjedt hálózatok kiépítését. Míg a klímavédelem egyik elsődleges követelménye, hogy le kell állítani a káros gázokat és szilárd részecskéket kibocsátó szénerőműveket, nem elkerülhető az e szempontból tisztának számító atomerőművek számának bővítése, mivel a megújuló energiaforrásokkal (napsugárzás, szél, geotermia, ár-apály, hullámenergia) várhatóan nem lesznek teljes mértékben kielégíthetők a megnövekedett fogyasztási igények. * 
Bonyolult, egymás változásait erősen befolyásoló és nagy tehetetlenségű jelenségek ezek. Nagy tehetetlenségű, mivel a beavatkozások után is még jó ideig fennmaradnak a megelőző állapotok és folyamatok. Meglehetősen döbbenetes, de csak ki kell mondani, hogy a fenyegető kilátások, a veszélyeztető folyamatok eredendő okozója Földünk népességének erőteljes növekedése. Márpedig e tényezővel kapcsolatban elfogadható megoldás aligha körvonalazható. Bizonyítja a kínai modell csődje is, vagyis az a szigorú és emberellenes törvény, amellyel előírták, hogy egy párnak csak egy gyermeke születhet. Mi több, az immár 1,5 milliárdnyi indiai népesség esetén ilyen drákói szabályozások gyakorlatilag megvalósíthatatlanok. De ugyanígy, a népesség növekedését csökkentő eljárások éppen a leggyorsabban növekvő létszámú, kevéssé fejlett országokban/társadalmakban befolyásolhatók a leggyengébb mértékben (Afrika, Kelet-Ázsia, Dél-Amerika). * 
Drámai felütésekben nincs hiány manapság, amikor – immár divattá és mellette kiváló üzletté is válva – szinte naponta hallhatunk-olvashatunk, monitorokon láthatunk fenyegető jóslatokat bolygónk és emberi lakosainak jövőjéről, a klímaváltozás apokaliptikus hatásairól. A globális megoldások mikéntje és hogyanja azonban egyelőre még várat magára. Tudomásul kell venni, hogy a cselekvési programok már most is igen nagy pénzeknek összevonását-átcsoportosítását igénylik. És összefogást lokálisan is, de főleg globálisan. Jelen írás is elsősorban a diagnózisok körébe sorolható és nem a terápiát megadó javaslatok számát szaporítja. Amelyekre pedig igen nagy és máris sürgető szükség van. * 
Mert meglehet már, hogy „A hetedik angyal is kitölté az ő poharát a levegőégre.” (Jelenések könyve, 16/17).
Frissítve: 2019.08.20. 07:46