Az Orbán-rejtély

Publikálás dátuma
2019.08.24. 19:37

Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar?
(Részlet Paul Lendvai Törékeny Európa címmel a Noran Libro kiadónál szeptemberben megjelenő új kötetének Az Orbán-rejtély című fejezetéből. A fordítást Paul Lendvai: Die verspielte Welt – Begegnungen und Erinnerungen, Ecovin Verlag, 2019. című kötete alapján Nádori Lídia készítette.)

Most, hogy Orbán egymás után háromszor – 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is –, látszólag szabad választások útján, megszerezte pártjának a magyar parlamenti helyek kétharmadát, külföldön gyakran (amióta megjelent az Orbánról szóló életrajzom, még gyakrabban) szegezik nekem a kérdést: hogy bírta megcsinálni „ez az Orbán”? Miért nincsenek olyan tömegtüntetések, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában? Miért annyira megosztott és gyenge az ellenzék? A választási sikerek oka kézenfekvő. A választások formailag szabadok voltak ugyan, de nem tisztességesek. A médiát szinte teljes egészében a Fidesz, illetve az Orbánhoz közeli oligarchacsoport uralja. A választási törvényt úgy módosították, hogy a kormánypártnak kedvezzen: a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külhoni magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, és levélben leadhatják a szavazatukat, mindezt ráadásul nem kontrollálják eléggé alaposan. Ugyanakkor több mint félmillió külföldön élő magyarnak, aki magyarországi lakcímmel rendelkezik, személyesen meg kell jelennie valamelyik magyar követségen. Ennek oka, hogy az utóbbi csoportba többségükben nem a kormánnyal rokonszenvezők tartoznak. Elmondhatjuk, hogy Magyarországon nincs igazi demokrácia, mivel az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az államigazgatás és a bankok is egyre inkább a Fidesz ellenőrzése alá kerülnek. Az ország lassan, lépésről-lépésre egy „erős ember” által uralt, sajátos kleptokráciává változott.
Az okokat firtató kérdések azonban nagyon is helyénvalók. Orbán Magyarországa ugyanis nem – vagy még nem – diktatúra, mint Putyin Oroszországa vagy Alijev Azerbajdzsánja. A határok nyitva állnak, a be- és kiutazást nem ellenőrzik. A bejelentett demonstrációkat a rendőrség nem zavarja meg. A parlamentben folyik a munka, az ellenzéki képviselők kérdéseket intézhetnek a kormánytagokhoz. Akárcsak a Horthy-rendszerben, most is megvan a parlamenti demokrácia csalóka látszata, még rendszerkritikus újságok is léteznek, igaz, igen alacsony példányszámban; sőt: van két, többé-kevésbé függetlenül működő televízió is.
Ha ennek az egyedülálló helyzetnek a hátterét és okait kutatjuk, a következő történelmi tényezőket kell figyelembe vennünk: 1. A magyar történelem fordulatait és töréseit, különösen a monarchia összeomlása óta, tekintettel a magyar nemzet karakterére és összetételére. 2. A Trianon-komplexust, valamint a magyar nacionalizmus megjelenési formáit. 3. A magyarországi zsidóság szerepét a Soá előtt és után. 4. Az „erős ember” hagyományát – lásd: Horthy, Kádár, Orbán. 5. Az Európai Unió és a magyar kormány összetett viszonyát.
(...)

5. Az Európai Unióhoz fűződő viszony

Ezzel elérkeztünk az Orbán-rezsim külpolitikai dimenziójához. A magyar kormányfő rendkívül rafinált és cinikus taktikával kihasználta az EU-n belüli – tőle független – törésvonalakat, a migrációs válság és a terrortámadások sokféle hatását, így konszolidálva „különutas” politikáját. Az idegenektől való félelemre és a velük kapcsolatos ellenérzésekre alapozva, egy etnikailag homogén lakosságra hivatkozva sikerült megszereznie migrációs politikájának a többség támogatását. Paradox helyzet állt elő. Egyrészt a magyarok – ahogyan egyébként a lengyelek is – lényegesen pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz, mint például az olaszok vagy a franciák. 2018 márciusában, egy Eurobarométer-vizsgálat során a megkérdezettek mintegy 44 százaléka úgy nyilatkozott, hogy megbízik az EU-ban. Másrészt a kormánybarát sajtó túlsúlyának köszönhetően a magyar lakosság jelentős részére hatott az összeesküvés-elmélet, amely szerint Soros György titkos tervet szőtt Magyarország politikai rendjének megdöntésére a tömeges muszlim bevándorlás elősegítésén keresztül. A Fidesz egész csapata, élükön magával Orbánnal, rendszeresen illeti azzal a képtelen váddal a civil szervezeteket és az ellenzékieket, hogy „Soros ügynökei”, és összeesküvést szőnek, valamint meghamisítják a nép valódi akaratát. Orbán-életrajzomban (Új honfoglalás, 2016) részletesen leírtam, milyen ügyesen – kifelé látszólagos visszavonulással, befelé verbális arroganciával – állta a sarat a támadásokkal és a szankcióval fenyegetésekkel szemben, 2011-től kezdve az Európai Unió, az utóbbi években pedig ráadásul az Európai Néppárt részéről is. Sőt ezeket a „külső fenyegetéseket” jól ki is tudta használni a választási agitáció során. Orbán nemzetközi pozícióját erősítette, hogy a jobboldali-konzervatív, populista PiS (Jog és Igazságosság), amelynek erős emberével, Jarosław Kaczyńskival látványosan ápolja a barátságot, győzött a 2015. őszi lengyelországi választásokon. Miután a budapesti és a varsói kormány kölcsönösen biztosították egymást támogatásukról szankciók esetére, se Orbánnak, se Kaczyńskinak nem kell tartania egy alapjogi eljárástól. A magukat szociáldemokratának, illetve független-populistának nevező szlovákiai és cseh kormányok olykor azt a benyomást keltik, mintha megerősítenék, hogy a V4-et Orbán dominálja. Ugyanakkor a liberális jelölt kiemelkedő győzelme a szlovákiai elnökválasztáson, valamint a lengyelországi civil társadalom ereje jelzik, hogy az együttműködés laza, törékeny, és inkább retorikai síkon valósul meg. 2018-as választási győzelme óta, és figyelembe véve, hogy már látható (titkos) ellenfelének, Angela Merkelnek a távozása, az 56 éves Orbán számít a demokratikus Európa legtapasztaltabb, legrégibb és legnagyobb hatalommal bíró kormányfőjének. Ő az egyetlen vezető az EU-ban, aki nyíltan kokettál Oroszországgal, Kazahsztánnal, Azerbajdzsánnal és Törökországgal. Ugyanakkor egyre szorosabban fogja a gyeplőt a belpolitikában. Azokat az intézményeket, amelyek nem voltak minden tekintetben és maximálisan engedelmesek – ilyen a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum –, fokozatosan állami kontroll alá vonja. A liberális szellemiség két jól látható szimbóluma, a CEU és az Open Society Alapítvány, miután a rezsim mindkettőt „Sorosügynökök gyülekezetének” bélyegezte és egyre fenyegetőbben kezelte, Bécsbe, illetve Berlinbe települ, vagy települt át. Orbán Magyarországa két területen listavezető: az EU-s támogatások területén, amelyek 2017-ben a bruttó nemzeti összterméknek majdnem öt százalékát tették ki, valamint a korrupció területén. A Transparency International korrupciós indexe szerint európai viszonylatban csak Bulgária előzi meg Magyarországot. Az OLAF megbízható statisztikái és dokumentumai bizonyítják az Orbán családtagjaiból és barátaiból álló klikk féktelen gazdagodását a közpénzekből. Nem csoda, hogy a kormány mereven elutasítja Magyarország csatlakozását az Európai Ügyészséghez, noha az ellenzék több mint 600 000 aláírást összegyűjtve és tüntetéseken is követelte a csatlakozást. Horthy és Kádár történelmi felelőssége vitathatatlan a háború és az állami terror áldozataival kapcsolatban – azt ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy sem a kormányzó, sem a kommunista pártelnök nem volt korrupt.

A teljhatalmú úr

Ezek után tegyük fel újra kiinduló kérdésünket. Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar: a maga képére alakíthatja a jogrendszert, visszaélhet a magyar és az európai adófizetők pénzével? Arról van-e szó, tekintettel Horthy és Kádár hosszan tartó hatalmára, hogy a magyarok irracionális módon abban hisznek, hogy a nemzetnek „erős kézre”, teljhatalommal bíró vezetőre van szüksége? Ellenzéki kritikusok kétségbeesetten cikkeznek a magyarok állítólagos vágyáról a korlátlan hatalmú, egyszemélyi vezető után. Mi is a diktatúra voltaképpen? „Egy személy, csoport, párt vagy osztály uralkodása, aki vagy amely monopolizálja az államhatalmat és korlátlanul (vagy nagyobb korlátozások nélkül) gyakorolja hatalmát”, adja meg a definíciót a Pipers Wörterbuch zur Politik 1989-es kiadása. A diktatúrának sokféle megjelenési formája van, de kétségtelen, hogy Orbán Magyarországa olyan állapot felé tart, amelyben elképzelhetetlenné válik a hatalomátvétel. A Freedom House, az Egyesült Államokban működő független emberi jogi monitoring intézmény 2018. éves jelentésében Magyarország a „részben szabad” állam besorolást kapta, hozzátéve, hogy Magyarország az az uniós ország, amely a legdrámaibb ütemben hanyatlik. A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadságról szóló jelentésében az szerepel, hogy Magyarország 2019-re 14 helyet zuhant vissza, jelenleg 180 vizsgált államból a 87. helyen áll; az Európai Unió országai közül csak Bulgária kullog mögötte. És minél tovább van egy erős ember hatalmon, annál jobban csökken az esélye egy új rendszerváltásnak. Minden nemzetközi kritikával dacolva, a 2019. májusi európai parlamenti választáson a választásra jogosultak 52 százaléka voksolt a kormányzó pártra, s a Fidesz még növelni is tudta képviselői helyeinek számát az EP-ben 12-ről 13-ra. Ugyanakkor, ha évszám szerint felidézzük a magyar történelem fordulópontjait – 1848, 1867, 1919/20, 1956, 1989 –, elképzelhető, hogy Orbánnak igaza van. Egyszer azt mondta ugyanis, hogy „a politikában minden lehetséges…”. Szédületes karrierje is bizonyítja: attól, hogy első ízben demokratikusan választották meg, nincs rá szüksége, hogy demokrata maradjon. Ugyanakkor az erős emberre igaz az is, hogy ha ő bukik, bukik vele az egész rezsim.
Szerző
Témák
Orbán Viktor

Sokan vagyunk és ez a fenyegető bajok eredendő okozója

Publikálás dátuma
2019.08.20. 07:44

Fotó: - / AFP
Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések.
Napjainkra szinte robbanásszerűen vált mindennapos, folytonosan idézett témává – világunkat fenyegető, közelgő rémként – a klímaváltozás. A nagy tekintélyű nemzetközi fórum (Éghajlat-változási Kormányközi Testület, IPCC) jelentése riasztó előrejelzésekkel fenyeget: ha nem állítjuk meg már századunk közepéig a globális hőmérséklet növekedését, valóságos világvége következhet be a század végére. Előrejelzésük szerint Földünk felszíni hőmérséklete 2100-ig akár több fokkal is nőhet, ha már most, sürgősen nem hozunk megfelelő intézkedéseket. Ráadásul, még ha ezek meg is történnek, a folyamat nem áll le, mivel az üvegházhatást előidéző szén-dioxid még hosszú ideig a légkörben marad. A fejleményeket pedig igencsak riasztónak írják le az IPCC szakemberei: gleccserek megolvadása, tengerszint emelkedése, pusztító árvizek, nagy viharok mind gyakoribbá válása, jelentősen terjedő szárazság, egyes vízhozamok elapadása, vagy ellenkezőleg, hatalmas áradások gyakorisága, amihez egyes invazív fajok elterjedése járulhat hozzá, megfékezettnek tartott betegségek mutáns változatainak megjelenése. Apokaliptikus jóslat, felér János Jelenéseinek félelmetes vízióival. * 
A klímaváltozással foglalkozó tudósok kimutatják, hogy az első ipari forradalom, vagyis Thomas Newcomen gőzgépének és Joseph Marie Jacquard szövőszékének elterjedése óta napjainkra, a negyedik ipari forradalom korszakára lényegében egy Celsius fokkal nőtt Földünk átlaghőmérséklete. És ha ez az érték századunk közepére még további fél fokkal növekszik, akkor elérjük a vörös vonalat, amelynek átlépésével katasztrofális változások várhatók bolygónk klímájában. Döbbenetes folyamat meglehetősen rövid idő alatt. Az első ipari forradalom a XVIII. század első felében indult, jelentős életmódbeli és társadalmi változásokat, mi több, forradalmakat előidézve (például Franciaországban a század végén). Mindeközben a Föld népessége is emelkedett, bár korántsem olyan nagy léptékkel, mint korunkban. A második ipari forradalom, a villamosságé és a közlekedésé is hozott nagy hatású társadalmi forradalmakat: az oroszt és a kínait. A harmadik ipari forradalom magában hordozta az előzők technikai eredményeit, tetézve a nukleáris technikával, meg a kémia és a biológia ipari léptékű alkalmazásaival. A jelenlegit, a negyediket pedig az elektronika, az infokommunikáció táplálja. Eközben az emberiség létszáma folyamatosan növekedett, a sűrűn dúló, nagy, kiterjedt háborúk, meg a korábbi nagy járványok ellenére. Jelenleg Földünk emberi lakosainak száma közelíti a 7,7 milliárdot, annak ellenére, hogy a második világháborúban elpusztított áldozatok közvetlenül és közvetve erősen visszavetették a létszám-növekedést. Közvetlenül a halálukkal és közvetve, hiszen az elpusztult emberek nem nemzettek gyerekeket. Ennek ellenére, míg e nagy háború előtt, mintegy nyolcvan évvel ezelőtt az emberiség létszáma 2 milliárd fő volt, most már ennek az értéknek csaknem négyszerese lakja bolygónkat. * 
A klímaváltozás tudományos vizsgálatai szerint a fenyegető folyamat legfőbb okozója egyes kibocsátott gázok – elsősorban a szén-dioxid, de nagy veszélyeztető a metán is – üvegházhatást előidéző feldúsulása a légkörben. Mármost az alapkérdés, miként kerül túl sok veszélyeztető gáz a légkörbe? A tudományos magyarázat szerint az emberi tevékenység okozza. Másfelől az is nagyon fontos tényező, hogy Földünk életében rendszeresen előfordultak jelentős természeti változások, sőt, kilengések. Voltak nagy jégkorszakok és erőteljes felmelegedések is. Felmerülhet a kérdés, a mostani változásokban és kilátásokban mekkora a természeti hatás? Amire kétségtelenül rászuperponálódnak az emberiség létéből és tevékenységéből származó jelenségek. Zsurnalisztikai riogatásnak számíthat, ha az egy-egy évben, mint idén is jelentkező tartósan magas hőmérsékleteket, esetleg aszályokat is feltétlenül az emberiség létéből és tevékenységéből származó hatásnak tulajdonítjuk. „Hazánkban az 1800-as évek elején kezdték összegyűjteni és közzétenni a különleges időjárási eseményekről szóló feljegyzéseket, amelyek segítségével képet kaphatunk a súlyos és kevésbé súlyos, de mindenképpen említésre érdemes aszályokról. A 18. században kiemelkedően száraz évek voltak 1718-ban, 1790-ben és 1794-ben, amikor az emberek a fák rügyeit, héját, gyökereket és füveket ettek, megnyúzták és megették az elhullott állatokat is” – olvasható egy fontos szakcikkben (Vermes László – Pálfai Imre: Aszályok az újkori történelemben. História. 2007./5-6. szám). Közelebb lépve az időben, a XIX. századba, az első ipari forradalom kiteljesedésének időszakára, amikor már rendelkezésre álltak rendszeres meteorológiai megfigyelések és ezekből mért adatok, ezt tudhatjuk meg: „az 1863-as esztendőre különösen mostoha csapadékviszonyai voltak jellemzőek”. Sajnos rá kell mutatni, hogy a klímaféltők általában nem szeretik, sőt, esetenként hevesen ellenzik a természeti folyamatok felemlítését, mert úgy vélik, ez gyengíti figyelmeztetéseik erejét, hatásosságát. Ám a szükséges teendők számbavételéhez, meghatározásához elengedhetetlen minden tényező ismerete és figyelembe vétele. Még közelebb lépve az időben, kétségtelen, hogy a XX. században már jelentősen megnőtt az üvegház-gázok kibocsátása a szénerőművek tömeges elterjedésével, nemkülönben az autó- és légi közlekedésnek ugyancsak tömegessé válásával. A tudományos vizsgálatokból, a világ számos szakemberének részvételével kialakított IPCC-jelentésekből mindenképpen az világlik ki, hogy a jelenlegi, az első ipari forradalom óta számított időszakban bekövetkező fenyegető klímaváltozási hatásokban meghatározó része lehet az emberi tevékenységnek. Így, ha ezeket a káros folyamatokat meg akarjuk – és reményeink szerint meg is tudjuk – állítani, vagy legalábbis fékezni lehet őket, akkor az emberiségnek el kell szánnia magát, hogy új pályákat tűzzön ki célként maga elé. A döntő kérdés az, hogy milyenek legyenek ezek a pályák. Nem kevésbé lényeges, hogy mi módon valósíthatók meg a kedvező változtatások. Határozott és egyértelmű javaslatok, változatok a teendők „mit” és „hogyan” kérdéseire, ma még voltaképpen váratnak magukra. A kutatások, a globális modellek napjainkban még elsősorban a jelenlegi állapotok felmérésére és a jelzések elterjesztésére vonatkoznak. Ötletek már vannak, de még nem eléggé összefüggők, rendszerbe illők. Még inkább mozgalmak divatja terjed, erősebben érzelmi, mint értelmi alapokon. Alapvető kritériuma lehet egy átfogó, pontos teendőkre lebontott megoldásnak, hogy összehangoltan, rendszerbe foglaltan működjenek benne a tudomány, a kutatások eredményei, a gazdasági-üzleti érdekek és nemkülönben a politikai törekvések. Hatalmas feladat, rövidtávú megoldások még alig körvonalazónak, mivel ezeket többnyire divergáló, egymással keményen konkuráló érdekek vezérelik. Csak egyetlen példa erre az egyik legfontosabb, igen erős, fejlett gazdaságú állam, az USA vezetőjének elutasító hozzáállása a klímaveszély problémájához. Holott a vizsgálatok arra intenek, hogy nagy veszélyeket hordoz a késlekedés, mivel közelítünk a vörös vonalhoz. * 
Mint látjuk, Földünk népessége nagyon jelentősen megnőtt az első ipari forradalom beköszönte, de főleg a XX. század közepe óta. A múlt század első harmadában még 2 milliárd fő körül járt az emberi népesség mérete, jelenleg pedig mintegy 7,7 milliárd ember él bolygónkon. Az ember népességnövekedésének és az élő természetnek a megváltozott viszonyára szemléletes összehasonlítást adott egy jeles magyar biológus kutató, Csősz Sándor a Népszavának adott interjúban: „A becslések szerint a jelenleg élő emberek mindegyikére körülbelül egy kilogramm hangya jutna. Ami nem azért lehengerlő adat, mert milyen sok a hangya, hanem mert 2500 éve, az emberi népesség robbanásszerű növekedése előtt még mindez úgy nézett ki, hogy minden emberre a saját súlyával megegyező hangyamennyiség jutott a képzeletbeli batyujába”. Mi több, ennek az igen nagy és ráadásul folyamatosan növekvő számú emberi népességnek ma már több mint a fele városokban él. Sokéves technikai és civilizációs fejlődés eredménye, hogy a korábban elsősorban mezőgazdasági termelésből élő, e tevékenységek köré szerveződő falusi közösségek létszámát túlszárnyalja a városlakóké. A városi népesség aránya 1900-ban még a 15 százalékot sem érte el, s 1950-ben is csupán Földünk lakosainak 30 százaléka élt városokban. Századunk végére ezt az arányt akár 70 százalékra is jósolják. Ráadásul mindeközben bolygónk emberi népessége továbbra is növekszik, és ugyancsak az előrejelzések szerint 2100 küszöbére elérheti a 11, sőt, a 12 milliárdos létszámot is. Kétségtelen, hogy a 2000-es évek óta a növekedés üteme lassult, de nagy számnak a kicsi növekménye is nagy értéket jelenthet. A növekvő mértékű városiasodással figyelembe kell venni a városlakóknak az életminőséggel kapcsolatos igényeit is. A lakóházak és a szolgáltató létesítmények építéséhez egyre több betonra lesz szükség. Márpedig a beton gyártásához igencsak sok kell az egyre értékesebb, mert fogyatkozónak számító vízből. A beton összetételében a szárazanyagokon kívül (cement, kőzúzalék, homok) 15--20 százalék víz. És ez a víz lényegében elvész a körforgásból. Emellett a technika fejlődésével és a civilizációs igények erősödésével a városlakók egyre növekvő mértékű energiafogyasztóvá válnak. Egy átlagos magyar háztartás akár néhány tucatnyi villamos készüléket is működtethet, a kis-fogyasztású elektronikus eszközöktől a viszonylag sokat igénylő fagyasztókig, mosógépekig. Emellett a lakosok közlekedése is jelentősen megnöveli az energiatermelés iránti igényt. A tudatosság, a takarékosság fontos tényező lehet a klímaveszély leküzdésében. De csak adalék, nem teljes körű megoldás, mert csupán néhány százalékot jelenthet. A káros gázok kibocsátásának redukálása szempontjából fontos tényező lehet a közlekedési eszközök átállítása belsőégésű motorokról villamos hajtásokra. Ám ennek következményeképpen jelentősen növelni kell a villamosenergia-termelés mértékét. És ez, összekötve a növekvő létszámú városlakók életminőségét szolgáló, egyre bővülő energiaigényével, igen nagy mértékben megkívánja új erőművek és kiterjedt hálózatok kiépítését. Míg a klímavédelem egyik elsődleges követelménye, hogy le kell állítani a káros gázokat és szilárd részecskéket kibocsátó szénerőműveket, nem elkerülhető az e szempontból tisztának számító atomerőművek számának bővítése, mivel a megújuló energiaforrásokkal (napsugárzás, szél, geotermia, ár-apály, hullámenergia) várhatóan nem lesznek teljes mértékben kielégíthetők a megnövekedett fogyasztási igények. * 
Bonyolult, egymás változásait erősen befolyásoló és nagy tehetetlenségű jelenségek ezek. Nagy tehetetlenségű, mivel a beavatkozások után is még jó ideig fennmaradnak a megelőző állapotok és folyamatok. Meglehetősen döbbenetes, de csak ki kell mondani, hogy a fenyegető kilátások, a veszélyeztető folyamatok eredendő okozója Földünk népességének erőteljes növekedése. Márpedig e tényezővel kapcsolatban elfogadható megoldás aligha körvonalazható. Bizonyítja a kínai modell csődje is, vagyis az a szigorú és emberellenes törvény, amellyel előírták, hogy egy párnak csak egy gyermeke születhet. Mi több, az immár 1,5 milliárdnyi indiai népesség esetén ilyen drákói szabályozások gyakorlatilag megvalósíthatatlanok. De ugyanígy, a népesség növekedését csökkentő eljárások éppen a leggyorsabban növekvő létszámú, kevéssé fejlett országokban/társadalmakban befolyásolhatók a leggyengébb mértékben (Afrika, Kelet-Ázsia, Dél-Amerika). * 
Drámai felütésekben nincs hiány manapság, amikor – immár divattá és mellette kiváló üzletté is válva – szinte naponta hallhatunk-olvashatunk, monitorokon láthatunk fenyegető jóslatokat bolygónk és emberi lakosainak jövőjéről, a klímaváltozás apokaliptikus hatásairól. A globális megoldások mikéntje és hogyanja azonban egyelőre még várat magára. Tudomásul kell venni, hogy a cselekvési programok már most is igen nagy pénzeknek összevonását-átcsoportosítását igénylik. És összefogást lokálisan is, de főleg globálisan. Jelen írás is elsősorban a diagnózisok körébe sorolható és nem a terápiát megadó javaslatok számát szaporítja. Amelyekre pedig igen nagy és máris sürgető szükség van. * 
Mert meglehet már, hogy „A hetedik angyal is kitölté az ő poharát a levegőégre.” (Jelenések könyve, 16/17).
Frissítve: 2019.08.20. 07:46

Tamás Pál: Új harcmodor

Publikálás dátuma
2019.08.19. 16:16

Fotó: Peter Steffen / AFP
Az utolsó néhány év európai vitáiban úgy teszünk, mintha meglepődnénk a frissen kirajzolódó kelet-nyugati kulturális különbségek kapcsán.
Mi is tudtuk már a 1990-2000-es évek fordulóján, hogy ha az európai „bővítésnél” a történet kimenete pozitív lesz, vagyis ha bevesznek minket, a következő emberöltőt a mostanihoz hasonló ellentmondások fogják itthon jellemezni. De erről mélyen hallgattunk, nehogy ne tűnjünk majd megfelelően hálásnak. A nyugati oldalon akkor nem voltak ilyen félelmek, éppen ezért ott a lehetséges törésvonalakról a realisták már az első pillanattól kezdve beszéltek.

Tartós elvándorlás

Mindenekelőtt valószínű volt a potenciális elvándorlás Keletről. S hogy nem ideiglenes mozgásról, hanem sok országból, tartós elvándorlásról lehet, lesz majd szó. Ráadásul az EU-ba bevándorlók sem akartak a mi vidékeinken letelepedni, tehát plusz népességet szinte kizáróan a „régi Európában” generáltak. Mindebből következően nem igazán érthető, miért csak az 1990-es évek végétől kezdtük észlelni az új tagoknál a tartós munkaerőhiányt. A román, lengyel, vagy a balti munkaerőpiac azonnal reagált, a magyar késlekedve, egyelőre tömegében a cseh és szlovák nem. De hát ott nem pusztították a munkahelyeket olyan arányban, mint máshol a régióban. A magyar munkaerő kádárista elkényelmesedése pedig még majdnem másfél évtizedig tartott. Ám a deficit természetszerűen, úgy látszik, mindenhol megmarad. A nyugat-európai részleges depresszió sehol nem terelte vissza a frissen kiérkezetteket. Minek települjenek, egy fokon túl, akkor új üzemek a térségbe, ha az új virágzásban az innen elvándoroltak sem bíznak. S közben az érkező nyugatiaknak egymástól kell elcsábítaniuk a dolgozókat. És párhuzamosan a lengyel ipar már egymillió ukránt hozott be és Csehországban is az építőiparban szinte kizárólag ukránok (meg szlovákiai romák) dolgoznak. S a helyzet stabilizálásától e tekintetben, valószínűleg a mostaninál jóval szerényebb létszámokkal, még igen messze vagyunk. De ezt már tudtuk a 90-es évek végén is. S nyilvánvaló, hogy a kivándorlás más és más formákban átfogja az egész keleti EU-régiót. Nem várható, hogy új kormányokkal, államelnökökkel, kancellárokkal mindez amúgy egyszerre abbamarad. Persze, közben mindenütt megtalálták a helyi politikusokat, akiket felelőssé lehet emiatt tenni. De hát közben a nyugati piaci vonzás tartósan erősebb marad, mint a kivándorlási nyomás Keleten. A nagy „keleti bővítési” tanácskozásokon 1997-ben Amszterdamban és 2000-ben Nizzában ezek az erőterek, bár még nem beszéltek róluk, a nyugatiaknak már világosak voltak, a keletieknek azonban még nem. Néhány évvel később az e tárgyú keleti és nyugati víziók különbségei lekerültek az azonnali napirendről. A 2010-es évek elején azután másként, de e feszültségek mindkét oldalon láthatóak lettek. Most már mindkét oldalon nehézségeket láttak, körülbelül úgy, ahogy és azokat most ismerjük. Azonban az értékkülönbségek feloldását roppant lassúnak hitték, a megoldáshoz, vagy a különbségek puhításához a nyugati oldal most hosszabb szakaszt képzel el. Sőt, sokan az aktuális ázsiai-távol-keleti hatások európai feloldásához, vagy kiegyenlítéséhez is nemzedéknyi időtávokat képzelnek el. A különbségek emellett gazdaságiak-technológiaiak is, s nálunk nagymértékben a járműiparból, vagy a térség új nagyvállalataiból következnek. A járműipar drámai átalakulására Európában mindenütt számítanak, de a változások technológiailag nagymértékben Nyugaton születnek. De azt tudjuk, hogy a keleti munkahelyek egy részével valami történni fog és a helyi politikai elit felelőssége itt bizonyára nem lesz kicsi. És egy a maitól radikálisan különböző szerkezetű járműipar általában is az aktuális kelet-nyugati függőségektől eltérő képleteket produkálhat az egész rendszerben. A német anyaiparok súlya, jellege itt különösen határozottan változhat a magyar, szlovák, cseh ipari környezetben. És ez átfogó politikai szerkezet-, s nem egyszerűen technológiaváltást eredményezhet. A következő 15 év liberalizmus-illiberalizmus vitája, ha egyáltalán megmarad, bizonyára nem hasonlíthat majd az elmúlt 15 évre. Az új iparszerkezet aligha kezeli majd a keleti autóipart úgy, ahogyan azt az európai gazdasági neoliberalizmus korábban elképzelte magának.
Volkswagen manufacturing plant in Emden
Fotó: Jörg Sarbach / AFP-DPA

Belpolitika és technológia

Európában most természetesen senki sem szeretne állást foglalni az aktuális kínai-amerikai geopolitikai szembenállásról és annak technológiai csomagolásáról sem. Most épp öt percre szerencsénk van, mert azt hihetjük, hogy a kínai-amerikai szembenállás feloldódik. Ami – különben – saját fejlesztések híján bennünket amúgy sem izgat. De végül is majd mondani kell valamit. Kína láthatóan kiépíti polgárai digitális ellenőrzésének valamilyen formáját, az amerikaiak pedig valószínűleg e formában nem. Sokaknak ez máris elég ahhoz, hogy a kínaiakban valamilyen fundamentális ellenfelet lássanak (Soros már tavasszal nagy cikket irt erről, ami magyarul is megjelent). Kérdés, hogy a belpolitika és a technológia mennyire keverhető, sőt keverendő. A hagyományos európai politika szerint teljesen, mások nem ennyire radikálisak. Lehet beszélni közben az európai „értékekről és érdekekről”, ahogyan azt egy tavaszi vitacikkében Joschka Fischer teszi. Sok liberális számára a helyzet világos, mások számára azonban már nem annyira. Az amerikai partnerség a jövőben is Európa legfontosabb külső kapcsolata marad. De nem kellene a technológiát, a geopolitikát és a társadalmi programokat úgy összevegyíteni, ahogy ezt megtettük a hidegháborúban. Hiszen, legalább a hidegháború vége óta az EU és az amerikaiak tulajdonképpen távolodnak egymástól. Még a 1990-es években a balkáni háborúk idején az amerikaiak segítették ki a tehetetlen európai szerkezeteket. Tíz év múlva, a koszovói háború idején az európaiak már megmozdultak, bár Szerbia amerikai bombázása errefelé ismét megrepesztette a nehezen stabilizálódó geopolitikai önképeket. Emlékszem, ahogy fehér virágokkal vonultunk Pesten nem kevesen a Dunához, szolidaritásból a szerbekkel. Vagy, ahogy egy BBC-dokuban hosszasan magyaráztam, hogy a felmenőim a szabadkai zsidó temetőben fekszenek, s akkor ugye mégsem várhatják automatikusan tőlem, hogy szolidáris legyek a vajdasági bombázásokkal. Azután 2001. szeptember 11. után az európaiak léptek NATO vállalásaiknak megfelelően. De az európai jelenlét a közel-keleti amerikai háborúkban sem javított semmit, sőt. Az amerikaiaknak nem segített, viszont az így generált menekültválság végül is elsősorban Európát zilálja szét. És közben más közeli lövészárkokban, így Ukrajnában is az amerikaiak fogalmazzák meg elsősorban, amit ma a Nyugat saját érdekeinek hisz. De a szankciókkal, azok költségeivel ismét elsősorban az európaiak állják (persze, az ukránok mellett) a számlát. Akkor most megint Amerika-barátnak kellene lenni? S ebben a helyzetben épp a kínai technológiával szemben? Mulatságos.

Segítsük a németeket

Az európai modelleknek hosszabb időn át a legkülönfélébb országokban kiegyenlítő társadalmi szerződések voltak alapjai. A növekedés olyan elosztási változatokkal kapcsolódott össze, amelyek igazi európai újdonságok voltak. Tulajdonképpen ezek vonzották annyira az EU belépéskor a kelet-európaiakat is. De az utolsó néhány évben ezek teljesítőképessége a déli tagországokban egyértelműen romlott. Nő az egyenlőtlenség, s az emberek e tekintetben még több rossztól félnek. Az egyenlőtlenségek, persze, nőttek Nyugat-Európában már a 70-es évek olajválságában, majd a 80-90-es években a kelet-ázsiai gyors növekedés eredményeként, azonban itt ez nagyon messze volt, semmit sem láttunk belőle. A 2010-es években újrainduló növekedés részben legalábbis lebontotta a friss egyenlőtlenségek valamekkora részét. Vannak, akik azonban most azt hiszik, hogy az utolsó évek digitális kultúraterjedése, amely hozzájárult a legújabb egyenlőtlenség-hullámhoz, nem szívódik hasonló módon fel. Persze, ötletek most is vannak. Például a technológiát az eddigieknél erősebben lehet majd az idős-ellátás felé fordítani, és ez azután majd újabb kiegészítő növekedést is eredményezhet. Egyébként 2030 környékére a jelenlegi szocdem kormányok elég nagymértékű kiegyenlítődést érhetnek el teljesen simán, minden technológiai forradalom, fordulat nélkül. Valószínűsíthető, hogy a mediterrán világ a többi európai modellhez képest a következő években lassabban növekedik, s így itt majd az egyenlőtlenségek is erősebben fognak nőni. A következő évek európai gazdasága azért jelentős mértékben attól függ, hogy egy következő európai válság érinti vagy sem Németországot. A következő járműválsággal együtt is ez Európa motorja és Közép-Európa viszonylagos jóléte is ettől fog a következő években függeni. Ha meg akarjuk magunkat védeni, segítsük a németeket. 2007/08-ban igazán nem sikerült megvédeni a német gazdaságot és ezért is ment nehezen később a kelet-európai helyreállítás. Végül, itt érdemes visszatérni a politikai reformokhoz. Populizmussal sokfelé találkozunk a világban, de megjelenése Európában különösen keveredik rossz-illatú nosztalgiával és nacionalizmussal. A jobboldal e tekintetben mindent mindennel összefüggésben lát, s ezt nevezi patriotizmusnak. A kérdés kezelésének egyik formája ezért bizonyára a felbontás, a nemzetségek elkülönítése, a nehézségek fragmentálása lesz. Az 1945 utáni angolszász demokráciát az új Kelet-Európában nem biztos, hogy a fenti gazdasági erőtérben maradéktalanul sikerülhet megmenteni. De egyes kulcselemeit talán igen. Az a kérdés, hiszünk-e közben kompromisszumokban, s ha igen hol? A sajtópolitikában, vagy a bírósági függetlenség mentén igen, a bankpolitikában nem? S az ilyen demokrácia, persze, nem feltétlenül kerülne ellentétbe az új technológiai környezettel sem. Közben azonban az illiberális vitafrontokért nemcsak Orbánék felelnek, hanem, például Macron kaotikus belpolitikája, vagy a maradék európai liberálisok taktikai hibái is. De a nyugati klasszikus lapoknak egyszerűbbnek tűnik a keleti kritikusok, közöttük Orbánék szidalmazása. A magyar ellenzéki nyilvánosság pedig pillanatnyilag ezt boldogan elfogadja. A technológiai és gazdasági szerkezetváltás hatásairól nincs szó. A látszólagos földrajzi, kelet-nyugati kulturális szembenállás nyugati óriás poszterei ma jól jönnek a tanácstalan keleti ellenzéknek. Diabolizálhatják ellenfeleiket, s hátha közben maguk remélhetőleg egy kis levegőhöz juthatnak.
Szerző
Frissítve: 2019.08.19. 19:28