(Részlet Paul Lendvai Törékeny Európa címmel a Noran Libro kiadónál szeptemberben megjelenő új kötetének Az Orbán-rejtély című fejezetéből. A fordítást Paul Lendvai: Die verspielte Welt – Begegnungen und Erinnerungen, Ecovin Verlag, 2019. című kötete alapján Nádori Lídia készítette.)
Most, hogy Orbán egymás után háromszor – 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is –, látszólag szabad választások útján, megszerezte pártjának a magyar parlamenti helyek kétharmadát, külföldön gyakran (amióta megjelent az Orbánról szóló életrajzom, még gyakrabban) szegezik nekem a kérdést: hogy bírta megcsinálni „ez az Orbán”? Miért nincsenek olyan tömegtüntetések, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában? Miért annyira megosztott és gyenge az ellenzék?
A választási sikerek oka kézenfekvő. A választások formailag szabadok voltak ugyan, de nem tisztességesek. A médiát szinte teljes egészében a Fidesz, illetve az Orbánhoz közeli oligarchacsoport uralja. A választási törvényt úgy módosították, hogy a kormánypártnak kedvezzen: a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külhoni magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, és levélben leadhatják a szavazatukat, mindezt ráadásul nem kontrollálják eléggé alaposan. Ugyanakkor több mint félmillió külföldön élő magyarnak, aki magyarországi lakcímmel rendelkezik, személyesen meg kell jelennie valamelyik magyar követségen. Ennek oka, hogy az utóbbi csoportba többségükben nem a kormánnyal rokonszenvezők tartoznak. Elmondhatjuk, hogy Magyarországon nincs igazi demokrácia, mivel az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az államigazgatás és a bankok is egyre inkább a Fidesz ellenőrzése alá kerülnek. Az ország lassan, lépésről-lépésre egy „erős ember” által uralt, sajátos kleptokráciává változott.
Az okokat firtató kérdések azonban nagyon is helyénvalók. Orbán Magyarországa ugyanis nem – vagy még nem – diktatúra, mint Putyin Oroszországa vagy Alijev Azerbajdzsánja. A határok nyitva állnak, a be- és kiutazást nem ellenőrzik. A bejelentett demonstrációkat a rendőrség nem zavarja meg. A parlamentben folyik a munka, az ellenzéki képviselők kérdéseket intézhetnek a kormánytagokhoz. Akárcsak a Horthy-rendszerben, most is megvan a parlamenti demokrácia csalóka látszata, még rendszerkritikus újságok is léteznek, igaz, igen alacsony példányszámban; sőt: van két, többé-kevésbé függetlenül működő televízió is.
Ha ennek az egyedülálló helyzetnek a hátterét és okait kutatjuk, a következő történelmi tényezőket kell figyelembe vennünk:
1. A magyar történelem fordulatait és töréseit, különösen a monarchia összeomlása óta, tekintettel a magyar nemzet karakterére és összetételére.
2. A Trianon-komplexust, valamint a magyar nacionalizmus megjelenési formáit.
3. A magyarországi zsidóság szerepét a Soá előtt és után.
4. Az „erős ember” hagyományát – lásd: Horthy, Kádár, Orbán.
5. Az Európai Unió és a magyar kormány összetett viszonyát.
(...)
5. Az Európai Unióhoz fűződő viszony
Ezzel elérkeztünk az Orbán-rezsim külpolitikai dimenziójához. A magyar kormányfő rendkívül rafinált és cinikus taktikával kihasználta az EU-n belüli – tőle független – törésvonalakat, a migrációs válság és a terrortámadások sokféle hatását, így konszolidálva „különutas” politikáját. Az idegenektől való félelemre és a velük kapcsolatos ellenérzésekre alapozva, egy etnikailag homogén lakosságra hivatkozva sikerült megszereznie migrációs politikájának a többség támogatását. Paradox helyzet állt elő. Egyrészt a magyarok – ahogyan egyébként a lengyelek is – lényegesen pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz, mint például az olaszok vagy a franciák. 2018 márciusában, egy Eurobarométer-vizsgálat során a megkérdezettek mintegy 44 százaléka úgy nyilatkozott, hogy megbízik az EU-ban. Másrészt a kormánybarát sajtó túlsúlyának köszönhetően a magyar lakosság jelentős részére hatott az összeesküvés-elmélet, amely szerint Soros György titkos tervet szőtt Magyarország politikai rendjének megdöntésére a tömeges muszlim bevándorlás elősegítésén keresztül. A Fidesz egész csapata, élükön magával Orbánnal, rendszeresen illeti azzal a képtelen váddal a civil szervezeteket és az ellenzékieket, hogy „Soros ügynökei”, és összeesküvést szőnek, valamint meghamisítják a nép valódi akaratát.
Orbán-életrajzomban (Új honfoglalás, 2016) részletesen leírtam, milyen ügyesen – kifelé látszólagos visszavonulással, befelé verbális arroganciával – állta a sarat a támadásokkal és a szankcióval fenyegetésekkel szemben, 2011-től kezdve az Európai Unió, az utóbbi években pedig ráadásul az Európai Néppárt részéről is. Sőt ezeket a „külső fenyegetéseket” jól ki is tudta használni a választási agitáció során.
Orbán nemzetközi pozícióját erősítette, hogy a jobboldali-konzervatív, populista PiS (Jog és Igazságosság), amelynek erős emberével, Jarosław Kaczyńskival látványosan ápolja a barátságot, győzött a 2015. őszi lengyelországi választásokon. Miután a budapesti és a varsói kormány kölcsönösen biztosították egymást támogatásukról szankciók esetére, se Orbánnak, se Kaczyńskinak nem kell tartania egy alapjogi eljárástól. A magukat szociáldemokratának, illetve független-populistának nevező szlovákiai és cseh kormányok olykor azt a benyomást keltik, mintha megerősítenék, hogy a V4-et Orbán dominálja. Ugyanakkor a liberális jelölt kiemelkedő győzelme a szlovákiai elnökválasztáson, valamint a lengyelországi civil társadalom ereje jelzik, hogy az együttműködés laza, törékeny, és inkább retorikai síkon valósul meg.
2018-as választási győzelme óta, és figyelembe véve, hogy már látható (titkos) ellenfelének, Angela Merkelnek a távozása, az 56 éves Orbán számít a demokratikus Európa legtapasztaltabb, legrégibb és legnagyobb hatalommal bíró kormányfőjének. Ő az egyetlen vezető az EU-ban, aki nyíltan kokettál Oroszországgal, Kazahsztánnal, Azerbajdzsánnal és Törökországgal. Ugyanakkor egyre szorosabban fogja a gyeplőt a belpolitikában. Azokat az intézményeket, amelyek nem voltak minden tekintetben és maximálisan engedelmesek – ilyen a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum –, fokozatosan állami kontroll alá vonja. A liberális szellemiség két jól látható szimbóluma, a CEU és az Open Society Alapítvány, miután a rezsim mindkettőt „Sorosügynökök gyülekezetének” bélyegezte és egyre fenyegetőbben kezelte, Bécsbe, illetve Berlinbe települ, vagy települt át.
Orbán Magyarországa két területen listavezető: az EU-s támogatások területén, amelyek 2017-ben a bruttó nemzeti összterméknek majdnem öt százalékát tették ki, valamint a korrupció területén. A Transparency International korrupciós indexe szerint európai viszonylatban csak Bulgária előzi meg Magyarországot. Az OLAF megbízható statisztikái és dokumentumai bizonyítják az Orbán családtagjaiból és barátaiból álló klikk féktelen gazdagodását a közpénzekből. Nem csoda, hogy a kormány mereven elutasítja Magyarország csatlakozását az Európai Ügyészséghez, noha az ellenzék több mint 600 000 aláírást összegyűjtve és tüntetéseken is követelte a csatlakozást. Horthy és Kádár történelmi felelőssége vitathatatlan a háború és az állami terror áldozataival kapcsolatban – azt ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy sem a kormányzó, sem a kommunista pártelnök nem volt korrupt.
A teljhatalmú úr
Ezek után tegyük fel újra kiinduló kérdésünket. Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar: a maga képére alakíthatja a jogrendszert, visszaélhet a magyar és az európai adófizetők pénzével? Arról van-e szó, tekintettel Horthy és Kádár hosszan tartó hatalmára, hogy a magyarok irracionális módon abban hisznek, hogy a nemzetnek „erős kézre”, teljhatalommal bíró vezetőre van szüksége? Ellenzéki kritikusok kétségbeesetten cikkeznek a magyarok állítólagos vágyáról a korlátlan hatalmú, egyszemélyi vezető után.
Mi is a diktatúra voltaképpen? „Egy személy, csoport, párt vagy osztály uralkodása, aki vagy amely monopolizálja az államhatalmat és korlátlanul (vagy nagyobb korlátozások nélkül) gyakorolja hatalmát”, adja meg a definíciót a Pipers Wörterbuch zur Politik 1989-es kiadása. A diktatúrának sokféle megjelenési formája van, de kétségtelen, hogy Orbán Magyarországa olyan állapot felé tart, amelyben elképzelhetetlenné válik a hatalomátvétel. A Freedom House, az Egyesült Államokban működő független emberi jogi monitoring intézmény 2018. éves jelentésében Magyarország a „részben szabad” állam besorolást kapta, hozzátéve, hogy Magyarország az az uniós ország, amely a legdrámaibb ütemben hanyatlik.
A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadságról szóló jelentésében az szerepel, hogy Magyarország 2019-re 14 helyet zuhant vissza, jelenleg 180 vizsgált államból a 87. helyen áll; az Európai Unió országai közül csak Bulgária kullog mögötte. És minél tovább van egy erős ember hatalmon, annál jobban csökken az esélye egy új rendszerváltásnak. Minden nemzetközi kritikával dacolva, a 2019. májusi európai parlamenti választáson a választásra jogosultak 52 százaléka voksolt a kormányzó pártra, s a Fidesz még növelni is tudta képviselői helyeinek számát az EP-ben 12-ről 13-ra. Ugyanakkor, ha évszám szerint felidézzük a magyar történelem fordulópontjait – 1848, 1867, 1919/20, 1956, 1989 –, elképzelhető, hogy Orbánnak igaza van. Egyszer azt mondta ugyanis, hogy „a politikában minden lehetséges…”. Szédületes karrierje is bizonyítja: attól, hogy első ízben demokratikusan választották meg, nincs rá szüksége, hogy demokrata maradjon. Ugyanakkor az erős emberre igaz az is, hogy ha ő bukik, bukik vele az egész rezsim.
