Menekült, költő, nagyvezír (Egy páratlan karrier a középkori mór Granadában)

Publikálás dátuma
2019.08.25. 14:08

Zsidó menekültből államférfi és hadvezér – a középkori Európában. Szinte hihetetlen, de a mór Hispániában még ez is megtörténhetett. Sámuel ibn Nagrilla hatalmas muszlim seregnek parancsolt, Granada ura lett, miközben tudósként és héber költőként is tisztelték.
Történetünk a XI. század elején játszódik – nagyjából egyidőben a magyar államalapítással és Szent István uralkodásával –, amikor a mórok már háromszáz éve uralták Ibériát. A Córdobai Kalifátus meghódította a hatalmas félszigetet, a Mediterráneum vezető hatalmává emelkedett, s egyedülálló kultúrát, szellemi életet hozott létre. Csupán az Ibériai-félsziget északi peremsávjában maradtak keresztény államok. Az arabokat, akárcsak annak idején a rómaiakat, nem csábította a hűvösebb éghajlatú vidék, ahol az olajfa sem terem. Beérték azzal, hogy megsarcolják a kis vazallus királyságokat. Ám Córdoba aranykora az ezredfordulón után véget ért, al-Andalusz darabokra hullott. Az egységes kalifátus romjain versengő muszlim kisállamok alakultak (Sevilla, Granada, Toledo, Málaga, Zaragoza és még vagy két tucatnyi kisebb-nagyobb úgynevezett taifa). Ezek jobbára egymás ellen harcoltak, keresztény zsoldosokat felbérelve. Viszályaik, intrikáik, gyakran változó szövetségeik a reneszánsz Itália városállamait idézik. Hasonló volt a helyzet a keresztény északon is, ahol León, Kasztília, Navarra, Aragónia viaskodott a vezető szerepért. Ez a „mozaik-Hispánia” nem a vallásháborúk világa volt. Anderle Ádám, a néhány éve elhunyt jeles történész szavaival: „A mór arisztokrácia és a keresztény államok urai között családi kapcsolatok is bonyolították a helyzetet, s az a benyomásunk támadhat, hogy ezekben az évszázadokban nem a keresztény–iszlám szembenállás, hanem a feudális urak érdekei és praktikái szabályozták az együttélést és a konfliktusokat a félszigeten.” E korban futotta be szédítő karrierjét egy zsidó fiatalember.

Egy polihisztor pályája

Sámuel ibn Nagrilla (993–1056) alig múlt húszéves, amikor menekülnie kellett Córdobából. A lenyűgöző szépségű, gazdag várost – egy kortárs arab utazó a két nagy birodalmi központhoz, Konstantinápolyhoz és Bagdadhoz hasonlította – ekkorra már feldúlták, s a zűrzavar nem kedvezett a békés életnek. Sámuel ifjú éveiről keveset tudunk, ám biztosra vehetjük, hogy kiemelkedően értelmes volt, jó oktatást kapott. A feltevést, hogy egy fekete rabszolganő gyermeke lett volna, a bizonyíthatatlan legendák közé sorolják a kor szakértői. Granadában telepedett le. Talán kereskedni kezdett, esetleg írnoki munkát talált – könyvek másolására, miniatúrák rajzolására volt igény a fényes kulturális központban. A hagyomány szerint csodás kalligrafikus kézírásával hívta fel magára a figyelmet. Tökéletesen írt, olvasott, beszélt arabul, héberül, latinul. A sokoldalú fiú értett a csillagászathoz is, a hold- és napfogyatkozások előrejelzésével nagy tekintélyre tehetett szert. A helyzet kedvezett a tehetséges, maga erejéből felkapaszkodó self-made man-nek. Pár éven belül már a granadai uralkodó, Hábuz király szolgálatában állt. Csakhamar kiderült, hogy matematikai ismeretei prózaibb módon is hasznosíthatók: az adószedés felügyeletével bízták meg. Reformjai hatalmas bevételt hoztak az udvarnak. Nem csoda, hogy bizalmi ember lett, tanácsadó és személyi titkár, egyre magasabb tisztségekben. A nagyvezírségig vitte, az ország második emberévé emelkedett. A Hábuz halála utáni trónviszályokban az uralkodó kisebbik fia mellé állt. Jó lóra tett? Valószínűbb, hogy az utód, Badisz tett jó lóra, amikor hozzá fordult támogatásért – Sámuel addigra, két évtizedes szolgálata alatt megszerezte az irányítást az államapparátus fölött. Az új királynak nem kellett sokat vesződnie az államügyekkel, kedvére élvezhette az életet palotájában, népes háreme és udvari muzsikusai társaságában, pompás mulatságokkal és lakomákkal. Nem rekonstruálható pontosan, de elképzelhető, hogy az uralkodót egyfajta luxus házi őrizetben tartották, miközben 1038-tól gyakorlatilag a „királycsináló” Sámuel, az egykori menekült lett Granada teljhatalmú ura. Erre utal, hogy héberül Hannágid (herceg, fejedelem) néven emlegették.

A könyvek szerelmese

Granada és Sevilla, a két legerősebb taifa vetélkedése háborúkba torkollt. Sámuelnek hadvezérként is helyt kellett állnia. Zsoldosokból és rabszolgákból profi sereget szervezett, amelynek élén nagy győzelmeket aratott. Ő lett a leghíresebb zsidó hadvezér a római kor óta, jegyzi meg Norman Roth történész. De nem szerette a katonásdit, erről versei tanúskodnak. Nincs abban semmi hősies, a megbokrosodott lovak, záporozó nyilak és dárdák leírása inkább ijesztő. Egy négysorosában a háborút nőhöz hasonlítja: fiatalon minden férfit elcsábít, de vénségére szenvedés és gyász veszi körül. Olyan ember írta ezeket a költeményeket, aki a csatamező helyett szívesebben töltötte az időt könyveivel. Sámuel ibn Nagrilla polihisztor volt, az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint „Talmud-tudós, nyelvész, filológus, költő, hadvezér és államférfi”. Szerelmes verseket, nyelvészeti munkákat, jogi tanulmányokat, bibliamagyarázatokat írt. Az övé volt al-Andalusz egyik legnagyobb könyvtára, mecénásként sok művészt támogatott. Nevét ismerték és tisztelték a zsidó közösségek írástudói Jeruzsálemtől Alexandriáig, Szicíliától Bagdadig. Fia a híres kairouani (ma Tunézia) rabbi lányát vette feleségül. Kortársai áradoztak bölcsességéről és bőkezűségéről, valamint arról a képességéről, hogy megfontolt szavakkal győzte meg ellenfeleit. A bókok nem lehettek alaptalanok, de azért óvatosan kell bánnunk velük, hiszen Sámuel rendkívüli hatalma és gazdagsága könnyen hízelgésre indíthatott. Egyedülálló életútja végén megadatott neki, ami akkortájt csak keveseknek: magas korban, ágyban, párnák közt halt meg 1056-ban. Az állam irányítását imádott fiára, Józsefre (Juszuf) hagyta. Nem kellett megérnie, hogy a felheccelt granadai csőcselék meglincseli a város zsidó polgárait, a fiatal nagyvezírt pedig keresztre feszíti (1066).

Új szelek Hispániában

Sámuel zsidó létére az iszlám bevett udvariassági formáit használta hivatalos levelezésében, illendően éltette Allahot és Prófétáját. Az idő tájt ennyi elég is volt. Ám hamarosan új szelek fújtak Hispániában. A Marokkó felől betörő berber fanatikusok megütköztek a Gibraltári-szoros innenső oldalán talált állapotokon, emlékeztet Richard Fletcher brit történész. Hitbuzgalom helyett patakokban folyt a bor. Minden muszlimok urának, a bagdadi kalifának még jelképesen sem hódolt a mór elit, inkább keresztény királyoknak fizetett „védelmi pénzt”, katonai szolgálatokért cserébe. Ezt olyan adókból fedezték, amelyeket az iszlám jog, a saría tilalmával dacolva szedtek. Az Almorávida, majd az Almohád dinasztia ibériai uralmával a vallási türelmetlenség kora köszöntött be. Merőben másként festett az iszlám, mint Córdoba aranykorában: kegyetlen és intoleráns arcát mutatta. Ezzel párhuzamos folyamatok zajlottak az északi keresztény államokban is az évszázad derekán. Elhivatott bencés szerzetesek és kalandvágyó keresztes lovagok áramlottak be a félszigetre a Pireneusokon túlról, s a „pogányok elleni szent háború” új keletű eszméjét hozták magukkal. Ennek hatására kezdődött a mór területek visszahódítása, a reconquista – jóllehet még négy évszázad kellett, mire az egész al-Andalusz keresztény fennhatóság alá került. A híres esztendő, 1492 három eseménye zárta le a korszakot. Ekkor esett el Granada, amely az ibériai mór államok közül a legtovább tartotta magát; az utolsó emír, XII. Mohamed Afrikába vonult vissza. Kolumbusz ekkor fedezte fel Amerikát, ami világhatalommá tette az egykori apró grófságot, Kasztíliát. Még ugyanebben az évben a „katolikus királyok”, Ferdinánd és Izabella száműzték a zsidókat Spanyolországból. A hírhedt Alhambra dekrétummal rátették a kezüket a szefárdok javaira, ami utóbb súlyos hibának bizonyult. Hiába özönlött az Újvilág kincse Madridba, nem akadt, aki okosan gazdálkodott volna vele, s a könnyen jött vagyont egy évszázad alatt eltékozolták – de ez már egy másik történet.
Samuel ibn Nagrilla

Córdoba megúszta

Magyarok is megfordultak a mór Hispániában. Igaz, a középkori arab történetíró, Ibn Hajján „türköknek” nevezi őket, de egyértelműen azonosítható, hogy eleink 942-es rablóhadjáratáról számol be. Arról a kegyetlen fosztogatásról és pusztításról, amit nálunk romantikusan „kalandozásnak” szokás nevezni. Córdoba, a ragyogó főváros megúszta, a támadók nem jutottak el odáig; elegendő élelem és takarmány híján kénytelenek voltak visszafordulni. Kisebb településeket és kolostorokat dúltak fel, mielőtt a Pireneusok lábánál súlyos vereséget szenvedtek. A krónikás megemlékezik öt magyar hadifogolyról, aki rabszolgaként mohamedán hitre tért, és a kalifa palotaőrségének tagja lett.

Szent Jakab útján

Szent Jakab-útjának (Camino de Santiago) jelentős szerepe volt az ibériai keresztény államok megerősödésében. A hagyomány szerint 813-ban találták meg az apostol sírját a félsziget észak-nyugati csücskében, amely idővel fontos kegyhellyé vált. A „keresztény Mekka” identitástudatot teremtett: Szent Jakab a spanyolok védőszentje lett, a mórok elleni évszázados háború, a reconquista jelképe. A célállomásig, a költői nevű Santiago de Composteláig (Csillagmezei Szent Jakab) városok épültek. Az oda vezető zarándokút az El Camino, amely ezer év után újra divatba jött, évente százezrek járják végig spirituális élményt keresve.

Témák
Granada
Frissítve: 2019.08.25. 14:22

Papp Sándor Zsigmond: A pestiség mámora

Publikálás dátuma
2019.08.25. 11:24

Fotó: illusztráció
Vajon pesti lettem-e már, kérdezem időnként magamtól. S ha nem is rendes fővárosi, akkor legalább tiszteletbeli, megbízott, címzetes. Vagy olyasvalaki, aki némiképp hasonlít ehhez a kitüntetett halmazállapothoz. Mert hogy kitüntetett, ahhoz kétség sem férhet. Aki hallotta már Pesten kiejteni a „vidéki” szót a villamoson, amely dallamában a senki, tartalmában a hazai migráns/gyüttment felé közelít, nos, annak nem kellenek további érvek. Én ezt már gyermekkori olvasmányaimból megsejtettem, hiszen kedvenc, rongyosra olvasott könyvemben (Szeleburdi család) feketén-fehéren az állt, hogy Magyarországon (vidéken) nem lagzi a lagzi, ha nincs ott legalább egy pesti vendég. Ehhez csak hozzálendült az az érzet, ami akkor fogott el, amikor először tettem be a lábam határon túliként (kétszeresen vidéki) Pestre. Rögtön tudtam, hogy nekem itt a helyem. Ahogy a férfitestbe zárt nő szólal meg hirtelen valakiben, úgy szólalt meg a határon túliságomban a pestiség. Hiszen akkor már biztosra vettem, hogy igencsak eltévedt az a gólya (más, súlyosabb dolgokat nem is merek feltételezni róla), amely engem a főváros helyett egy szín-román, hegyeken túli kisvárosba pottyantott le. Szerencse a korrekcióhoz nem volt szükséges műtétre, csak egy nagy levegővételre és országváltásra. Ma már több mint 14 éve élek itt, ami a második leghosszabb, helyhez kötött időintervallum az életemben. Ennél többet már csak Szatmárnémetiben időztem gyerekkor, iskola, érettségi, felnövés gyanánt. De vajon az idő teszi-e a pestit? Az első évben arra próbáltam választ keresni, hogy mégis mi lehet az ittlét összetevője? Mi a titkos recept? Mert ha már nem lehetek született pesti, akkor azt nekem ki kell kevernem valahogy, magamra kell öltenem, mint holmi álcaruhát. Talán elég tévedhetetlenül tudni, hogy merre kell fordulni az aluljáróban? Netán kell hozzá valamilyen közönyös arc is, melynek tulajdonosa látszólag tudomást sem vesz a külvilágról? Nem izgatja semmi, hiszen életének minden percét kitölti az az észrevétlen öröm, hogy ő hamisítatlan pesti. Azt láttam, hogy az ideköltöző erdélyiek nagy része két stratégiát választhatott. Vagy talán csak egyet. Pestibb akart lenni a pestibbnél, ismerősebb az aluljáróban és közönyösebb arcban, és amikor nem ment, mert nem mehetett, amikor az orrára koppintottak (lásd még: gyüttment), akkor hátraarcot csinált, és erdélyibb lett az erdélyibbnél. Kürtőskalácsot reggelizett, magára erőltetett valamilyen erdélyinek vélt tájszólást, erdélyi találkozókra járt és fesztiválokra, ahol a többi ál-pestivel együtt boldogan szidták a románokat (és az igazi pestieket). Csak kevesen ötvözték magunkban csendben az erdélyi gyökereket a pesti felépítménnyel, lettek otthonosak kevert lényként, pesti arccal erdélyi tanácstalansággal. (A közös és feltétel nélkül migránsozás – és ezt feltétlenül érteni kell – számos efféle frusztrációt és otthontalanságot mosott el mintegy varázsütésre, benne jött létre végre az az olvasztótégely, amelyben eggyé forrhatott kicsinyke országunk számos számkivetettje.) Az értelmesebbje áthallásokkal dúdolgatta magában az Englishman in New York című örökzöldet, jól kihangsúlyozva a „Be yourself no matter what they say” sort, főként amikor a szépreményű Budafoki 60.-ban (a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal székhelye) ügyintézett, és holmi dokumentumokkal győzködte a hivatalnokot egyszeri magyarságáról, vagy tán sosemvolt pestiségéről. Persze azóta mindez gyorsabbá, egyszerűbbé, illuzórikusabbá vált. Az is egyesült, ami mindig is külön állt. A Magyar Igazolvány végül hálaadó állampolgársággá nőtte ki magát, így némi képzelettel és internet-hozzáféréssel kvázi pesti lehet a szórványvidék zsákfalujában élő is, aki még sosem mozdult ki otthonról. Persze itt is megjelent egy kis hajszálszakadék az „önmagának kijárt” magyar állampolgárságú és az „ölébe hullott” között, hiszen előbbi szerint az utóbbi sosem fogja értékelni igazán. A magyarság (és a pestiség) ismérve ugyanis, hogy állhatatosan, mint a népmesékben, végig kell járni a hivatalnoki labirintus megannyi fordulóját és stációját a meghívólevéltől az ideiglenes személyin át a fogadalomtételig. És ha a griff bizony azt kérte, hogy a combunkból kanyarítsuk ki az utolsó falatot, akkor bizony előkerült a székely bicska is. Szóval ki is lennék akkor én? Amolyan készséges Anna a kedves Vizyéknél? Vagy Timár Mihály a maga külön kis szigetén, a Paradicsomra megszólalásig hasonlító önkéntes gettóban? Vagy én lennék az egyetlen vendég a magam szerény esküvőjén? Azt hiszem, elég jó kis álcaruhára tettem szert. Néha már én is elhiszem, hogy bennszülött vagyok, amikor jó helyre fordulok az aluljáróban, és pontosan tudom, hogy hol lehet jó gyrost enni félpénzért. De legtöbbször jobban csiklandoz a tudat, hogy mennyi titkos alkatrész keringhet bennem a zsidótól a tótig, a romántól az osztrákig. Hogy ez a kevertség az én verhetetlen identitásom, és igazából csak fokozatai vannak az otthonosságnak, nem kiérdemelhető helye. Mert senki sem kergethet ki magamból se így, se úgy.

Terjed az árnyék a műtárgypiacon

Publikálás dátuma
2019.08.25. 11:22

Fotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP
Korántsem lezárt ügy a Sotheby’s tulajdonosváltása. Bár a nagy múltú aukciósház vezetése elfogadta egy francia-portugál-izraeli üzletember 3,7 milliárd dolláros vételi ajánlatát, a tőzsdén jegyzett cég részvényesei még nem adták áldásukat az ügyletre.
A Sotheby’s 47 millió részvénye forog a nyilvános piacon, a tulajdonosok száma minimum ezres nagyságrendű. A legújabb hírek szerint többen is ugrásra készek, hogy rálicitáljanak Patrick Drahi részvényenkénti 57 dolláros ígéretére, miközben a részvényesek sem elégedettek a nyilvánosságra hozott információkkal. Az amerikai bíróságokhoz máris négy keresetet nyújtottak be az eljárást kifogásolva. A kalapács tehát még nem koppant…

A telekommunikációtól indult

A műtárgypiacot villámcsapásként érte a hír, miszerint egy francia-izraeli milliárdos felvásárolja a Sotheby’s-t. Ha létrejön az üzlet, a harminc esztendeje tőzsdén jegyzett társaságot kivezetik a börzéről, s ismét élvezheti a diszkrét homályt, amely magánkézben lévő riválisa, a Christie’s számára kétségtelen versenyelőnyt biztosít a piachódításban. Patrick Drahi részvényenkénti 57 dolláros ajánlata mintegy 60 százalékkal magasabb az aktuális árfolyamnál, nagyjából az egy évvel ezelőtti piaci árnak felel meg. Az üzlet értéke összesen 3,7 milliárd dollár, ebből 2,66 milliárd kerülne a részvényesek zsebébe, a többi adósságrendezést szolgálna. A műtárgypiacon kevéssé ismert Patrick Drahi a távközlésben és a médiában kamatoztatta vagyonát, de nem csak sok pénzt, hanem tetemes adósságot is felhalmozott. Drahi híres arról, hogy nem fél a kölcsönpénztől, a tulajdonában lévő holland székhelyű Altice-vállalatcsoport finanszírozásában a BNP Paribasé a kulcsszerep, a társaság hitelállománya 49 milliárd dollárra rúg, és a hitelcsapokat minden jel szerint nyitva tartja a pénzintézet. A Sotheby’s ügyletet is javarészt hitelből finanszírozná Drahi. Tervei szerint eladna az Altice USA-ban birtokolt részvényeiből egy 2,5 százalékos pakkot, amiből 400 millió dollárra számít.
Költséggyilkos és hitelhalmozó - leginkább ezekkel a jelzőkkel jellemzik a Casablancában született, 55 esztendős, francia-portugál-izraeli állampolgár Patrick Drahi-t. Nem jellemező rá a tétovázás, a fáma szerint egyórás ismeretség után kérte meg felesége kezét egy egyetemi partin 1980-ban. Négy gyerekük van, ma már a világban szétszóródva, de Drahi ragaszkodik ahhoz, hogy minden pénteken együtt vacsorázzon a család Genfben, egyik gyereke például Tel Avivból repül hetente a Genfi-tó partjára, ha hinni lehet a Haaretz írásának. Az eredetileg mérnök végzettségű üzletember 9.4 milliárd dollárra taksált vagyona a Forbes 2019-es rangsorán a 190. helyhez volt elég. Karrierje 1988-ban a Philips Groupnál indult, majd önálló tanácsadó céget alapított. Dél-francia kábeltársaságok megszerzése után indította el az Altice nevű telekommunikációs befektetési társaságot 2001-ben. Akvizíciós bulémiája van, állítja róla a francia sajtó, agresszív felvásárlásokkal bővíti a telekommunikáció, a média, a digitális technológia területén, tengeren innen és túl is hódító birodalmat. Egyik legnagyobb húzása az volt, hogy 2014-ben elhalászta a Bouygues Telecom elől az SFR-t, a francia telekommunikáció egyik nagy szereplőjét; a vásárra 13,5 milliárd eurót áldozott. Ugyanabban az évben 7,4 milliárd dollárért megszerezte a Portugal Telecomot, 2015-ben 9 milliárd dollárért az övé lett a hetedik legnagyobb amerikai kábeltársaság, a Suddenlink 70 százaléka, majd ezt követte a nagy húzás, 2016-ban 17,7 milliárd dollárért megvette a Cablevisiont, amiből kinőtt az Altice USA. Médiaérdekeltségei gyöngyszemei a Libération, az Express, a Next Radio Group, az angolul héberül, arabul és franciául is sugárzó i24news izraeli tévétársaság. Izraelben egyébként a telekommunikációban, kábelszolgáltatásokban is aktív, és feleségével Linával iskolákat, kulturális intézményeket is támogat nagyvonalúan. Hab a tortán, hogy Altice-SFR 370 millió euróért megvásárolta a Bajnokok Ligája és az Európa Liga közvetítési jogait a 2018 és 2021 közötti időszakra.

Minden fillért megszámol

Az általa gründolt vállalatbirodalomnak 60 százalék erejéig tulajdonosa Drahi. Minden fillért megszámol, cégeiben még a WC-papír felhasználást is korlátozza- mondják róla ismerői. Állítólag maga tervezte az Altice eredeti logóját, hogy megspórolja a grafikus bérét. Az akvirált társaságoknál, bár az eladók előzetes szerződésekben igyekeznek fékeket beépíteni, mindig megtalálja a leépítés lehetőségeit. Jelenleg is folyik egy pere Amerikában, amelyben a Cablevision és a „News12” tévétársaságok az eladási szerződésében rögzített felmondási tilalom betartását kérik rajta számon. A bíróság egyelőre peren kívüli egyezségre biztatja a feleket, az ügyben a tét több száz kirúgott alkalmazott sorsa. Bár Drahiról tudni, hogy modern és impresszionista alkotásokat is gyűjt, az elemzők egyetértenek abban, hogy kevéssé a gyűjteménye gyarapítása volt a célja, inkább az üzleti világban általánosan kamatoztatható nemzetközi ismertséget vásárolná meg a Sotheby’s révén. Talán szeme előtt lebeg, hogy 1983-ig Alfred Taubmant csak az ingatlanpiacon ismerték, ám a Sotheby’s akkori felvásárlása egy csapásra bejuttatta őt a Rockefellerek és a Rothschildok szalonjába. És persze Francois Pinault számára is jó útlevélnek bizonyult a luxusiparban a Christie's. Drahi is a címlapokra került tengeren innen és túl, igaz nem olcsó az áru, figyelembe véve, hogy a Sotheby’s éves nyeresége alig százmilliós nagyságrendet képvisel. Drahi ajánlata a nettó nyereség 21-szeresére értékeli a Sotheby’s-t, amelynek forgalma 6,4 milliárd dollár körül van, míg a rivális Christie’s-é 7 milliárd. A Sotheby’s részvényei egyetlen év alatt 40 százalékkal értékelődtek le a Wall Street-en.

Lecsapnák Drahi kezéről

A Wall Streeten bennfentes sajtó tényként ír arról, hogy gyűjtőként is jól ismert pénzemberek fogtak össze, hogy Drahi kezéről lecsapják a menyasszonyt. Két konkrét ajánlat már formálódik, az egyiket Blackstone vezére, Stephen Schwarzman fémjelzi a New York Post szerint, a másik potenciális kérő a hongkongi Taikang Asset Management, amely jelenleg is a Sotheby’s legnagyobb részvényese, a vagyonkezelő 17 százalékos pakkot mondhat magáénak. Az esetleges ellenajánlatok sorában gyűjtőként neves, jelentős tőkealap irányítókat is emlegetnek, köztük Ken Griffint, Steve Cohent, Henry Kravist és Alexander Klabint. A napokban négy részvényes is pert indított a New York-i, illetve a Delaware-i bíróságon a társaság, illetve 14 vezetője ellen. A Sotheby’s által közzétett dokumentum, amely a részvényesek szavazásához szolgálna alapul, nem teljes, sőt félrevezető is - áll a keresetben amelyet Shiva Stein és Eli Goffman adott be a bíróságra, míg a harmadik panaszos, Phillip Stevens szerint a Sotheby’s irányítói megszegték a SEC (amerikai tőzsdefelügyelet) előírásait. De hasonlóak a kifogásai a Delaware-i Michael Kentnek is. A Sotheby’s tanácsadója, a LionTree Advisors által összeállított anyagban hiányosak a pénzügyi tervek, nem világos a nyereség-előrejelzés - ezek számonkérését várják az akadékoskodó részvényesek mások mellett Tad Smith elnök-vezérigazgatón, aki egyelőre csak annyit mondott, a 100 millió dollár feletti vállalatfelvásárlások kapcsán kezdeményezett jogi eljárások rutinnak számítanak, és nem szokták befolyásolni az ügyletek kimenetelét. A tranzakciót az év negyedik negyedére nyélbe ütjük - hangoztatta Smith, megemlítve, hogy Shiva Stein notórius pereskedő, részvényesként már kikezdte a Nike-t és a Goldman Sachs-ot is. Amúgy, ha egy rivális kerül végül pozícióba, Drahi 100 millió dollár körüli kártérítésre jogosult az előszerződés alapján, ugyanakkor nincs joga pert indítani az esetleges ellenajánlat érvényesítése ellen. Amennyiben ő miatta hiúsul meg az üzlet, mintegy 220 millió dollár bánatpénzt kell fizetnie. Drahi már került hasonló helyzetbe, 2017-ben úgy hitte, megszerezte az Optimum nevű kábelhálózatot James Dolantól 9,8 milliárd dollárért, ám egy későbbi ellenajánlat kiütötte őt a nyeregből. A Sotheby’s részvényeseinek szavazására várhatóan szeptemberben kerülhet sor, 50 százalék egyetértése ad zöld utat a tranzakció végrehajtásához. A társaság számára mindenesetre fontos lenne, hogy kikerüljön a Wall Street-ről, így nem kellene többé bíbelődnie a tőzsdefelügyelet kíváncsiskodó kérdéseivel, a fárasztó bevallásokkal, a részletes nyereség/veszteség kimutatások, vezetői juttatások nyilvánosságra hozásával. A Christie’s már régen élvezi az intimitás előnyeit, könnyebben mozog a piacon, bátrabban tehet ajánlatot nagy értékű műtárgyakra, nem kell tartania a részvényesek „pampogásától”. Egy magántársaság tetszése szerint szelektálhat a publikummal megosztandó üzleti információk között. Ezek között a műtárgypiacon különösen kényes, és sokakat irritál az előzetes garanciák kérdése, azaz, hogy az árveréseken felkínált műtárgyak vajon ténylegesen eladók-e, vagy már „lezsírozták” az üzletet. Az erre vonatkozó dokumentumokat egy privát cég nem köteles nyilvánosságra hozni, ahogy azt sem tudhatja meg a publikum, hogy fizetett-e valójában a győztes licitáló. Egyelőre úgy tűnik, az árnyék tovább terjeszkedhet a műtárgypiacon.

Kalapácsos kofák

A Sotheby’s krónikáját 1744 márciusában kezdte írni egy londoni könyvkereskedő, Samuel Baker egy hagyaték elárverezésével, akkor Sir John Stanley 457 műtárgyára licitáltak a vásárlók, akik végül 826 fontsterlinget költöttek. Baker 1778-as halála után az érmék, gravírozott fémtárgyak iránt különösen érdeklődő unokaöccse vitte tovább az üzletet. A család 1861-es kihalása után a társaság tovább élt, de csak a Christie’s árnyékában. 1958-ig kell várni, hogy bekövetkezzen az áttörés. Ekkor egy Yorkshire-i születésű bútorszakértő vette át a gyeplőt. Peter Wilson 1936-tól szolgálta a céget, közben megjárta a háborút és mint titkosügynök meglehetősen széles tapasztalatokra tett szert. Új módszereket vezetett be az addig konzervatív cégnél. Felismerte a hirdetések, az előzetes katalógusok jelentőségét és kivételes tárgyakra összpontosítva szervezett aukciókat. 1964-ben, kihasználva az addig szigorú pénzügyi törvények lazulását, megvette a Parke-Bernet aukciósházat. Wilson szárnyaló karrierjének a visszaköszönő ügynöki múlt vetett véget, egy közeli barátjáról, mellesleg a királynő köreiben is előforduló művészettörténészről, Anthony Blunt-ről kiderült, hogy negyedik embere a Cambridge-hálózatként ismert szervezetnek, amely a Szovjetunió számára kémkedett. Wilsont azzal gyanúsították, hogy ő az „ötödik”.
A következő években a szakadék szélén táncolt a cég. 1977-ben bevezették a társaságot a londoni tőzsdére, majd 1983-ban új időszámítás kezdődött, egy michigani ingatlanfejlesztő, Alfred Taubman felvásárolta az aukciósházat. A tekintélyt, a hagyományokat nem tisztelő amerikai működése földindulással volt egyenlő. Mint egy „sörárus”, jellemezték a konzervatív angolok, és ő valóban úgy is viselkedett, tudományosan elmagyarázva ennek a mentalitásnak a hasznát a Harvard Egyetem diákjainak, merthogy ott is tartott előadásokat. A Sotheby’s-ből egy szupermarketet csinált, mindenféle szolgáltatást, ingatlan- és pénzügyi tanácsadást és kölcsönöket is nyújtva az ügyfeleknek. 1988-ban bevezette a társaság egy hányadát a New York-i tőzsdére, de nevéhez fűződik a bolsevik hatalomátvételt követően Moszkvában megrendezett első nemzetközi aukció is. A windsori hercegnő ékszereivel, majd a Warhol-gyűjtemény árverésével a szakma előtt is bizonyított Taubman. Az előny akkor a Sotheby’s-nél volt. Azidőtájt ő maga fogalmazta meg legtalálóbban cége és az örök rivális Christie’s közötti különbséget: „a Christie’s-nél csupa úriember van, akik vágynak a kofa szerepére, nálunk lehet, hogy tetszelegnek a gentleman szerepében az árusok, de tisztában vannak azzal, hogy amit mi csinálunk az kifizetődőbb”. Azóta többször fordult a szerencsekerék.

A rivális

Az egykori fakereskedő Francois Pinault 1998-ban szerezte meg az 1766-ban alapított brit Christie's 29,1 százalékát. Az üzletembert Chirac és Bernard-Henri Lévy jó barátjaként tartották nyilván akkoriban. A Crédit Lyonnais privilegizált ügyfeleként vélhetően nem volt gondja az ügylet finanszírozásával, és miután kizárólag magánemberként vásárolt, nem hozta nyilvánosságra a vételárat. A Christie’s-t a londoni tőzsdén jegyezték, piaci értéke a felvásárlás napján 5,4 milliárd francia frank volt a párizsi sajtó szerint, így Pinault legalább 1,6 milliárddal könnyített pénztárcáján. Akkoriban Pinault-t is bulémiával vádolták az üzleti körök, magánholdingjába, az Artemisbe, a Le Point nevű hetilap, egy nagy ingatlancsoport és az Ipsos közvéleménykutató, a Chateau Latour szőlőbirtok, valamint a Credit Lyonnais által Amerikában felvásárolt „bóvli” kötvény-portfólió mellé került be a Christie’s. Pinault megvásárolta a Conforama-t Bernard Arnault-tól, utána pedig a Printemps áruházakat, majd a La Redoute-ot, létrehozva a PPR-t (Pinault-Printemps-Redoute). 2000-től fordult komolyan a luxusipar felé, megvette a Guccit, az Yves Saint-Laurent-t, a Boucheront, a másik nagy luxusiparos, Bernard Arnault kihívójaként. 2005 óta fia irányítja a céget, erősítve annak piaci pozícióit. A 2013 óta Kering néven működő vállalatcsoport 40 százaléka ma is családi kézben van. François Pinault-t a világ 10 legnagyobb kortárs gyűjtője között tartják nyilván a műtárgypiacon, kollekciójának értékét 1,4 milliárd dollárra becsülik.

Holdcipő csillagászati áron

Rekordot döntött a Sotheby’s nyár közepi árverése, amelyen „antik” sportcipőkre lehetett licitálni. Egy kanadai üzletember 437 500 dollárt adott egy 1972-es Nike futócipőért. A „Moon Shoe”-t az 1972-es müncheni olimpiára készülve az Oregon Egyetem atlétikaedzőjével, Bill Bowerman-nal közösen fejlesztette ki a Nike, összesen 12 pár készült a kísérleti lábbelikből. Az eddigi rekordot egy Converses kosárlabdacipő tartotta, amelyet Michael Jordan az 1984-es Los Angeles-i olimpia döntőjében viselt, két évvel ezelőtt 190 373 dollárért árverezték el. A „Holdcipő” vevője, Miles Nadal, már előre jelezte komoly elkötelezettségét a sportrelikviák iránt: a Sotheby’s és a Stadium Goods közös online értékesítésén felkínált sportcipő ritkaságokból is bevásárolt, 99 pár széttaposott „csukáért” 850 000 dollárt fizetett ki. Az ereklyék méltó társak mellé kerülnek, Nadal torontói járműmúzeumába. A Dare to Dream Automobile Museum ritka motorokat, autókat őriz, köztük az első motorizált járművet az 1886-os Karl Benz Motorwagent.

Perben a műtrágyakirállyal

Piacmanipulálással, gondatlansággal, szándékos megtévesztésben való közreműködéssel vádolta meg Dmitrij Ribolovljev a Sotheby’s-t tavaly késő ősszel. A közeli napokban a New York-i bíróság úgy ítélte meg, hogy a perben kompetens, azaz befogadták az orosz oligarcha keresetét, amelyben 380 millió dollárt reklamál, állítva, hogy a Sotheby’s aktívan részt vett a „műtárgykereskedelem legnagyobb csalásában”, amely neki összesen legalább 1 milliárd dollárnyi kárt okozott. A történet több, mint egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor az Oroszországból érkezett "műtrágyakirály" szinte percek alatt 2 milliárd dollárból épített fel egy páratlan képgyűjteményt. (Népszava, Szép Szó, 2018. 09. 22.) Klimt, Rothko, Da Vinci, Toulouse-Lautrec, Modigliani és egyéb műveket vásárolt. A közvetítő egy svájci műkereskedő, a világszerte ismert vámszabadraktár-tulajdonos Yves Bouvier volt.
Egyszer azonban az orosszal szembe jött az igazság, egy elegáns svájci síparadicsomban együtt vacsorázott egy amerikai gyűjtővel, aki a piaci pletykák között megemlítette, hogy valaki a Sotheby’s privát értékesítésén 95 millióért jutott egy szép Modiglianihoz… Hamar kiderült, a kép azonos volt azzal, amit Ribolovljev 120 millió dollárért vett meg Bouvier-től, aki, mint utóbb kiderült, privát értékesítés keretében szerezte meg a képet a Sotheby’s-től. Hasonló módon került Leonardo műve, a Salvator Mundi Yves Bouvier-hez, aki 83 millió körül fizetett az aukciósháznak, majd 127 millióért adta tovább az orosznak. Az már más kérdés, hogy a Salvator Mundi a Christie’s árverésén 450,3 millióért kelt el, így Ribolovljev több mint 300 millió dollár hasznot zsebelhetett be. Végül összesen 14 mű adásvételében kérdőjelezi meg az orosz milliárdos az aukciósház tisztességét. Azt, hogy a tranzakciók nem egészen normális mederben zajlottak, jelzi, hogy a Sotheby’s 2016 novemberében permegelőző iratokat adott be a New York-i bíróságra, alátámasztandó, hogy nem volt tudomásuk Bouvier továbbértékesítési szándékairól. Ribolovljev állítja, az aukciósház közreműködött abban, hogy az ügynök hitelesnek tűnjön, és némi piacmanipulációval is megtámogatta a portéka árfekvését. A keresetben a Sotheby’s két munkatársát is nevesítették, az egyik Alexander Bell társelnök, a másik a privát értékesítést alelnökként irányító Samuel Valette, aki, mint Bouvier számítógépes levelezéséből kiderült, rendszeres kapcsolatot ápolt a svájci kereskedővel.

Baki

Szerencsétlen véletlen – kommentálták a Sotheby’s-nél, hogy egy 1939-ben készült Porsche, amelyért szép számú gyűjtő utazott el a múlt hét végén a kaliforniai Monterey-be, végül is gazdátlan maradt. Történt ugyanis, hogy a licitálók félreértették az angolul durva akcentussal beszélő árverésvezetőt, aki szándéka szerint feltehetően 13 millió dollárnál indította volna a licitet, ám a jelenlévők 30 milliónak hallották a kikiáltási árat. Angolul hasonlóan hangzik a két szám thirty (30), illetve thirteen (13). A félreértés halmozódott, a kalapácsot fogó holland Maarten ten Holder által hangosan bemondott értékek feltűntek a kivetítőn is, ugyanis a szerkezetet kezelő szakember szintén félrehallotta a számokat. Az alku egészen 70 millióig tartott, ám itt leesett a tantusz és az árverésvezető bejelentette: 17-et és nem 70-et (seventeen, illetve seventy) mondott. Erre elszabadult a pokol, ám a jelenlévők kiabálása, hitetlenkedése sem segített, a 17 millió ugyanis elmaradt az eladó által elvárt 22 milliós minimumártól, így a Porsche 64 nem kelt el. Az autó nem mellesleg az egyetlen megmaradt példánya annak a három, valóban történelmi járműnek, amelyet Ferdinand Porsche 9 évvel azelőtt épített meg, hogy megalapította volna a ma is virágzó autógyárát. A Sotheby’s közleményében fogadkozott, minden erejével azon lesz, hogy gazdát találjon az autónak.

Porsche-64 (1939.)
Fotó: SOTHEBY'S
Szerző