Terjed az árnyék a műtárgypiacon

Publikálás dátuma
2019.08.25. 11:22

Fotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP
Korántsem lezárt ügy a Sotheby’s tulajdonosváltása. Bár a nagy múltú aukciósház vezetése elfogadta egy francia-portugál-izraeli üzletember 3,7 milliárd dolláros vételi ajánlatát, a tőzsdén jegyzett cég részvényesei még nem adták áldásukat az ügyletre.
A Sotheby’s 47 millió részvénye forog a nyilvános piacon, a tulajdonosok száma minimum ezres nagyságrendű. A legújabb hírek szerint többen is ugrásra készek, hogy rálicitáljanak Patrick Drahi részvényenkénti 57 dolláros ígéretére, miközben a részvényesek sem elégedettek a nyilvánosságra hozott információkkal. Az amerikai bíróságokhoz máris négy keresetet nyújtottak be az eljárást kifogásolva. A kalapács tehát még nem koppant…

A telekommunikációtól indult

A műtárgypiacot villámcsapásként érte a hír, miszerint egy francia-izraeli milliárdos felvásárolja a Sotheby’s-t. Ha létrejön az üzlet, a harminc esztendeje tőzsdén jegyzett társaságot kivezetik a börzéről, s ismét élvezheti a diszkrét homályt, amely magánkézben lévő riválisa, a Christie’s számára kétségtelen versenyelőnyt biztosít a piachódításban. Patrick Drahi részvényenkénti 57 dolláros ajánlata mintegy 60 százalékkal magasabb az aktuális árfolyamnál, nagyjából az egy évvel ezelőtti piaci árnak felel meg. Az üzlet értéke összesen 3,7 milliárd dollár, ebből 2,66 milliárd kerülne a részvényesek zsebébe, a többi adósságrendezést szolgálna. A műtárgypiacon kevéssé ismert Patrick Drahi a távközlésben és a médiában kamatoztatta vagyonát, de nem csak sok pénzt, hanem tetemes adósságot is felhalmozott. Drahi híres arról, hogy nem fél a kölcsönpénztől, a tulajdonában lévő holland székhelyű Altice-vállalatcsoport finanszírozásában a BNP Paribasé a kulcsszerep, a társaság hitelállománya 49 milliárd dollárra rúg, és a hitelcsapokat minden jel szerint nyitva tartja a pénzintézet. A Sotheby’s ügyletet is javarészt hitelből finanszírozná Drahi. Tervei szerint eladna az Altice USA-ban birtokolt részvényeiből egy 2,5 százalékos pakkot, amiből 400 millió dollárra számít.
Költséggyilkos és hitelhalmozó - leginkább ezekkel a jelzőkkel jellemzik a Casablancában született, 55 esztendős, francia-portugál-izraeli állampolgár Patrick Drahi-t. Nem jellemező rá a tétovázás, a fáma szerint egyórás ismeretség után kérte meg felesége kezét egy egyetemi partin 1980-ban. Négy gyerekük van, ma már a világban szétszóródva, de Drahi ragaszkodik ahhoz, hogy minden pénteken együtt vacsorázzon a család Genfben, egyik gyereke például Tel Avivból repül hetente a Genfi-tó partjára, ha hinni lehet a Haaretz írásának. Az eredetileg mérnök végzettségű üzletember 9.4 milliárd dollárra taksált vagyona a Forbes 2019-es rangsorán a 190. helyhez volt elég. Karrierje 1988-ban a Philips Groupnál indult, majd önálló tanácsadó céget alapított. Dél-francia kábeltársaságok megszerzése után indította el az Altice nevű telekommunikációs befektetési társaságot 2001-ben. Akvizíciós bulémiája van, állítja róla a francia sajtó, agresszív felvásárlásokkal bővíti a telekommunikáció, a média, a digitális technológia területén, tengeren innen és túl is hódító birodalmat. Egyik legnagyobb húzása az volt, hogy 2014-ben elhalászta a Bouygues Telecom elől az SFR-t, a francia telekommunikáció egyik nagy szereplőjét; a vásárra 13,5 milliárd eurót áldozott. Ugyanabban az évben 7,4 milliárd dollárért megszerezte a Portugal Telecomot, 2015-ben 9 milliárd dollárért az övé lett a hetedik legnagyobb amerikai kábeltársaság, a Suddenlink 70 százaléka, majd ezt követte a nagy húzás, 2016-ban 17,7 milliárd dollárért megvette a Cablevisiont, amiből kinőtt az Altice USA. Médiaérdekeltségei gyöngyszemei a Libération, az Express, a Next Radio Group, az angolul héberül, arabul és franciául is sugárzó i24news izraeli tévétársaság. Izraelben egyébként a telekommunikációban, kábelszolgáltatásokban is aktív, és feleségével Linával iskolákat, kulturális intézményeket is támogat nagyvonalúan. Hab a tortán, hogy Altice-SFR 370 millió euróért megvásárolta a Bajnokok Ligája és az Európa Liga közvetítési jogait a 2018 és 2021 közötti időszakra.

Minden fillért megszámol

Az általa gründolt vállalatbirodalomnak 60 százalék erejéig tulajdonosa Drahi. Minden fillért megszámol, cégeiben még a WC-papír felhasználást is korlátozza- mondják róla ismerői. Állítólag maga tervezte az Altice eredeti logóját, hogy megspórolja a grafikus bérét. Az akvirált társaságoknál, bár az eladók előzetes szerződésekben igyekeznek fékeket beépíteni, mindig megtalálja a leépítés lehetőségeit. Jelenleg is folyik egy pere Amerikában, amelyben a Cablevision és a „News12” tévétársaságok az eladási szerződésében rögzített felmondási tilalom betartását kérik rajta számon. A bíróság egyelőre peren kívüli egyezségre biztatja a feleket, az ügyben a tét több száz kirúgott alkalmazott sorsa. Bár Drahiról tudni, hogy modern és impresszionista alkotásokat is gyűjt, az elemzők egyetértenek abban, hogy kevéssé a gyűjteménye gyarapítása volt a célja, inkább az üzleti világban általánosan kamatoztatható nemzetközi ismertséget vásárolná meg a Sotheby’s révén. Talán szeme előtt lebeg, hogy 1983-ig Alfred Taubmant csak az ingatlanpiacon ismerték, ám a Sotheby’s akkori felvásárlása egy csapásra bejuttatta őt a Rockefellerek és a Rothschildok szalonjába. És persze Francois Pinault számára is jó útlevélnek bizonyult a luxusiparban a Christie's. Drahi is a címlapokra került tengeren innen és túl, igaz nem olcsó az áru, figyelembe véve, hogy a Sotheby’s éves nyeresége alig százmilliós nagyságrendet képvisel. Drahi ajánlata a nettó nyereség 21-szeresére értékeli a Sotheby’s-t, amelynek forgalma 6,4 milliárd dollár körül van, míg a rivális Christie’s-é 7 milliárd. A Sotheby’s részvényei egyetlen év alatt 40 százalékkal értékelődtek le a Wall Street-en.

Lecsapnák Drahi kezéről

A Wall Streeten bennfentes sajtó tényként ír arról, hogy gyűjtőként is jól ismert pénzemberek fogtak össze, hogy Drahi kezéről lecsapják a menyasszonyt. Két konkrét ajánlat már formálódik, az egyiket Blackstone vezére, Stephen Schwarzman fémjelzi a New York Post szerint, a másik potenciális kérő a hongkongi Taikang Asset Management, amely jelenleg is a Sotheby’s legnagyobb részvényese, a vagyonkezelő 17 százalékos pakkot mondhat magáénak. Az esetleges ellenajánlatok sorában gyűjtőként neves, jelentős tőkealap irányítókat is emlegetnek, köztük Ken Griffint, Steve Cohent, Henry Kravist és Alexander Klabint. A napokban négy részvényes is pert indított a New York-i, illetve a Delaware-i bíróságon a társaság, illetve 14 vezetője ellen. A Sotheby’s által közzétett dokumentum, amely a részvényesek szavazásához szolgálna alapul, nem teljes, sőt félrevezető is - áll a keresetben amelyet Shiva Stein és Eli Goffman adott be a bíróságra, míg a harmadik panaszos, Phillip Stevens szerint a Sotheby’s irányítói megszegték a SEC (amerikai tőzsdefelügyelet) előírásait. De hasonlóak a kifogásai a Delaware-i Michael Kentnek is. A Sotheby’s tanácsadója, a LionTree Advisors által összeállított anyagban hiányosak a pénzügyi tervek, nem világos a nyereség-előrejelzés - ezek számonkérését várják az akadékoskodó részvényesek mások mellett Tad Smith elnök-vezérigazgatón, aki egyelőre csak annyit mondott, a 100 millió dollár feletti vállalatfelvásárlások kapcsán kezdeményezett jogi eljárások rutinnak számítanak, és nem szokták befolyásolni az ügyletek kimenetelét. A tranzakciót az év negyedik negyedére nyélbe ütjük - hangoztatta Smith, megemlítve, hogy Shiva Stein notórius pereskedő, részvényesként már kikezdte a Nike-t és a Goldman Sachs-ot is. Amúgy, ha egy rivális kerül végül pozícióba, Drahi 100 millió dollár körüli kártérítésre jogosult az előszerződés alapján, ugyanakkor nincs joga pert indítani az esetleges ellenajánlat érvényesítése ellen. Amennyiben ő miatta hiúsul meg az üzlet, mintegy 220 millió dollár bánatpénzt kell fizetnie. Drahi már került hasonló helyzetbe, 2017-ben úgy hitte, megszerezte az Optimum nevű kábelhálózatot James Dolantól 9,8 milliárd dollárért, ám egy későbbi ellenajánlat kiütötte őt a nyeregből. A Sotheby’s részvényeseinek szavazására várhatóan szeptemberben kerülhet sor, 50 százalék egyetértése ad zöld utat a tranzakció végrehajtásához. A társaság számára mindenesetre fontos lenne, hogy kikerüljön a Wall Street-ről, így nem kellene többé bíbelődnie a tőzsdefelügyelet kíváncsiskodó kérdéseivel, a fárasztó bevallásokkal, a részletes nyereség/veszteség kimutatások, vezetői juttatások nyilvánosságra hozásával. A Christie’s már régen élvezi az intimitás előnyeit, könnyebben mozog a piacon, bátrabban tehet ajánlatot nagy értékű műtárgyakra, nem kell tartania a részvényesek „pampogásától”. Egy magántársaság tetszése szerint szelektálhat a publikummal megosztandó üzleti információk között. Ezek között a műtárgypiacon különösen kényes, és sokakat irritál az előzetes garanciák kérdése, azaz, hogy az árveréseken felkínált műtárgyak vajon ténylegesen eladók-e, vagy már „lezsírozták” az üzletet. Az erre vonatkozó dokumentumokat egy privát cég nem köteles nyilvánosságra hozni, ahogy azt sem tudhatja meg a publikum, hogy fizetett-e valójában a győztes licitáló. Egyelőre úgy tűnik, az árnyék tovább terjeszkedhet a műtárgypiacon.

Kalapácsos kofák

A Sotheby’s krónikáját 1744 márciusában kezdte írni egy londoni könyvkereskedő, Samuel Baker egy hagyaték elárverezésével, akkor Sir John Stanley 457 műtárgyára licitáltak a vásárlók, akik végül 826 fontsterlinget költöttek. Baker 1778-as halála után az érmék, gravírozott fémtárgyak iránt különösen érdeklődő unokaöccse vitte tovább az üzletet. A család 1861-es kihalása után a társaság tovább élt, de csak a Christie’s árnyékában. 1958-ig kell várni, hogy bekövetkezzen az áttörés. Ekkor egy Yorkshire-i születésű bútorszakértő vette át a gyeplőt. Peter Wilson 1936-tól szolgálta a céget, közben megjárta a háborút és mint titkosügynök meglehetősen széles tapasztalatokra tett szert. Új módszereket vezetett be az addig konzervatív cégnél. Felismerte a hirdetések, az előzetes katalógusok jelentőségét és kivételes tárgyakra összpontosítva szervezett aukciókat. 1964-ben, kihasználva az addig szigorú pénzügyi törvények lazulását, megvette a Parke-Bernet aukciósházat. Wilson szárnyaló karrierjének a visszaköszönő ügynöki múlt vetett véget, egy közeli barátjáról, mellesleg a királynő köreiben is előforduló művészettörténészről, Anthony Blunt-ről kiderült, hogy negyedik embere a Cambridge-hálózatként ismert szervezetnek, amely a Szovjetunió számára kémkedett. Wilsont azzal gyanúsították, hogy ő az „ötödik”.
A következő években a szakadék szélén táncolt a cég. 1977-ben bevezették a társaságot a londoni tőzsdére, majd 1983-ban új időszámítás kezdődött, egy michigani ingatlanfejlesztő, Alfred Taubman felvásárolta az aukciósházat. A tekintélyt, a hagyományokat nem tisztelő amerikai működése földindulással volt egyenlő. Mint egy „sörárus”, jellemezték a konzervatív angolok, és ő valóban úgy is viselkedett, tudományosan elmagyarázva ennek a mentalitásnak a hasznát a Harvard Egyetem diákjainak, merthogy ott is tartott előadásokat. A Sotheby’s-ből egy szupermarketet csinált, mindenféle szolgáltatást, ingatlan- és pénzügyi tanácsadást és kölcsönöket is nyújtva az ügyfeleknek. 1988-ban bevezette a társaság egy hányadát a New York-i tőzsdére, de nevéhez fűződik a bolsevik hatalomátvételt követően Moszkvában megrendezett első nemzetközi aukció is. A windsori hercegnő ékszereivel, majd a Warhol-gyűjtemény árverésével a szakma előtt is bizonyított Taubman. Az előny akkor a Sotheby’s-nél volt. Azidőtájt ő maga fogalmazta meg legtalálóbban cége és az örök rivális Christie’s közötti különbséget: „a Christie’s-nél csupa úriember van, akik vágynak a kofa szerepére, nálunk lehet, hogy tetszelegnek a gentleman szerepében az árusok, de tisztában vannak azzal, hogy amit mi csinálunk az kifizetődőbb”. Azóta többször fordult a szerencsekerék.

A rivális

Az egykori fakereskedő Francois Pinault 1998-ban szerezte meg az 1766-ban alapított brit Christie's 29,1 százalékát. Az üzletembert Chirac és Bernard-Henri Lévy jó barátjaként tartották nyilván akkoriban. A Crédit Lyonnais privilegizált ügyfeleként vélhetően nem volt gondja az ügylet finanszírozásával, és miután kizárólag magánemberként vásárolt, nem hozta nyilvánosságra a vételárat. A Christie’s-t a londoni tőzsdén jegyezték, piaci értéke a felvásárlás napján 5,4 milliárd francia frank volt a párizsi sajtó szerint, így Pinault legalább 1,6 milliárddal könnyített pénztárcáján. Akkoriban Pinault-t is bulémiával vádolták az üzleti körök, magánholdingjába, az Artemisbe, a Le Point nevű hetilap, egy nagy ingatlancsoport és az Ipsos közvéleménykutató, a Chateau Latour szőlőbirtok, valamint a Credit Lyonnais által Amerikában felvásárolt „bóvli” kötvény-portfólió mellé került be a Christie’s. Pinault megvásárolta a Conforama-t Bernard Arnault-tól, utána pedig a Printemps áruházakat, majd a La Redoute-ot, létrehozva a PPR-t (Pinault-Printemps-Redoute). 2000-től fordult komolyan a luxusipar felé, megvette a Guccit, az Yves Saint-Laurent-t, a Boucheront, a másik nagy luxusiparos, Bernard Arnault kihívójaként. 2005 óta fia irányítja a céget, erősítve annak piaci pozícióit. A 2013 óta Kering néven működő vállalatcsoport 40 százaléka ma is családi kézben van. François Pinault-t a világ 10 legnagyobb kortárs gyűjtője között tartják nyilván a műtárgypiacon, kollekciójának értékét 1,4 milliárd dollárra becsülik.

Holdcipő csillagászati áron

Rekordot döntött a Sotheby’s nyár közepi árverése, amelyen „antik” sportcipőkre lehetett licitálni. Egy kanadai üzletember 437 500 dollárt adott egy 1972-es Nike futócipőért. A „Moon Shoe”-t az 1972-es müncheni olimpiára készülve az Oregon Egyetem atlétikaedzőjével, Bill Bowerman-nal közösen fejlesztette ki a Nike, összesen 12 pár készült a kísérleti lábbelikből. Az eddigi rekordot egy Converses kosárlabdacipő tartotta, amelyet Michael Jordan az 1984-es Los Angeles-i olimpia döntőjében viselt, két évvel ezelőtt 190 373 dollárért árverezték el. A „Holdcipő” vevője, Miles Nadal, már előre jelezte komoly elkötelezettségét a sportrelikviák iránt: a Sotheby’s és a Stadium Goods közös online értékesítésén felkínált sportcipő ritkaságokból is bevásárolt, 99 pár széttaposott „csukáért” 850 000 dollárt fizetett ki. Az ereklyék méltó társak mellé kerülnek, Nadal torontói járműmúzeumába. A Dare to Dream Automobile Museum ritka motorokat, autókat őriz, köztük az első motorizált járművet az 1886-os Karl Benz Motorwagent.

Perben a műtrágyakirállyal

Piacmanipulálással, gondatlansággal, szándékos megtévesztésben való közreműködéssel vádolta meg Dmitrij Ribolovljev a Sotheby’s-t tavaly késő ősszel. A közeli napokban a New York-i bíróság úgy ítélte meg, hogy a perben kompetens, azaz befogadták az orosz oligarcha keresetét, amelyben 380 millió dollárt reklamál, állítva, hogy a Sotheby’s aktívan részt vett a „műtárgykereskedelem legnagyobb csalásában”, amely neki összesen legalább 1 milliárd dollárnyi kárt okozott. A történet több, mint egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor az Oroszországból érkezett "műtrágyakirály" szinte percek alatt 2 milliárd dollárból épített fel egy páratlan képgyűjteményt. (Népszava, Szép Szó, 2018. 09. 22.) Klimt, Rothko, Da Vinci, Toulouse-Lautrec, Modigliani és egyéb műveket vásárolt. A közvetítő egy svájci műkereskedő, a világszerte ismert vámszabadraktár-tulajdonos Yves Bouvier volt.
Egyszer azonban az orosszal szembe jött az igazság, egy elegáns svájci síparadicsomban együtt vacsorázott egy amerikai gyűjtővel, aki a piaci pletykák között megemlítette, hogy valaki a Sotheby’s privát értékesítésén 95 millióért jutott egy szép Modiglianihoz… Hamar kiderült, a kép azonos volt azzal, amit Ribolovljev 120 millió dollárért vett meg Bouvier-től, aki, mint utóbb kiderült, privát értékesítés keretében szerezte meg a képet a Sotheby’s-től. Hasonló módon került Leonardo műve, a Salvator Mundi Yves Bouvier-hez, aki 83 millió körül fizetett az aukciósháznak, majd 127 millióért adta tovább az orosznak. Az már más kérdés, hogy a Salvator Mundi a Christie’s árverésén 450,3 millióért kelt el, így Ribolovljev több mint 300 millió dollár hasznot zsebelhetett be. Végül összesen 14 mű adásvételében kérdőjelezi meg az orosz milliárdos az aukciósház tisztességét. Azt, hogy a tranzakciók nem egészen normális mederben zajlottak, jelzi, hogy a Sotheby’s 2016 novemberében permegelőző iratokat adott be a New York-i bíróságra, alátámasztandó, hogy nem volt tudomásuk Bouvier továbbértékesítési szándékairól. Ribolovljev állítja, az aukciósház közreműködött abban, hogy az ügynök hitelesnek tűnjön, és némi piacmanipulációval is megtámogatta a portéka árfekvését. A keresetben a Sotheby’s két munkatársát is nevesítették, az egyik Alexander Bell társelnök, a másik a privát értékesítést alelnökként irányító Samuel Valette, aki, mint Bouvier számítógépes levelezéséből kiderült, rendszeres kapcsolatot ápolt a svájci kereskedővel.

Baki

Szerencsétlen véletlen – kommentálták a Sotheby’s-nél, hogy egy 1939-ben készült Porsche, amelyért szép számú gyűjtő utazott el a múlt hét végén a kaliforniai Monterey-be, végül is gazdátlan maradt. Történt ugyanis, hogy a licitálók félreértették az angolul durva akcentussal beszélő árverésvezetőt, aki szándéka szerint feltehetően 13 millió dollárnál indította volna a licitet, ám a jelenlévők 30 milliónak hallották a kikiáltási árat. Angolul hasonlóan hangzik a két szám thirty (30), illetve thirteen (13). A félreértés halmozódott, a kalapácsot fogó holland Maarten ten Holder által hangosan bemondott értékek feltűntek a kivetítőn is, ugyanis a szerkezetet kezelő szakember szintén félrehallotta a számokat. Az alku egészen 70 millióig tartott, ám itt leesett a tantusz és az árverésvezető bejelentette: 17-et és nem 70-et (seventeen, illetve seventy) mondott. Erre elszabadult a pokol, ám a jelenlévők kiabálása, hitetlenkedése sem segített, a 17 millió ugyanis elmaradt az eladó által elvárt 22 milliós minimumártól, így a Porsche 64 nem kelt el. Az autó nem mellesleg az egyetlen megmaradt példánya annak a három, valóban történelmi járműnek, amelyet Ferdinand Porsche 9 évvel azelőtt épített meg, hogy megalapította volna a ma is virágzó autógyárát. A Sotheby’s közleményében fogadkozott, minden erejével azon lesz, hogy gazdát találjon az autónak.

Porsche-64 (1939.)
Fotó: SOTHEBY'S
Szerző

Az apokalipszis hajnala

Publikálás dátuma
2019.08.25. 08:00

Fotó: Marabu
Ez így nem megy tovább, valaminek változnia kell! – sikítják, morogják mind többen a világban a nyakunkban lihegő globális klímakatasztrófa tényeit látva. Csak éppen arra nem kapunk választ, mi az, ami nem mehet tovább úgy, ahogyan eddig ment, s mi az, amin változtatni kell, de sürgősen.

Minek kell megváltoznia?

Azt látjuk, és már tapasztaljuk, hogy a világ a szakadék felé fut, mert mérhetetlen mértékben pusztul az embernek otthont adó Föld. Mind gyorsabb ütemben pusztul, képtelen regenerálódni, és ötletekben, javaslatokban sincs hiány, hogy ezt a rohanást lassítsuk: tiltsuk be az egyszer használatos műanyag-zacskókat, a szívószálakat, korlátozzuk a robbanómotorokat a gépkocsikban, a repülőgépeket, a hajókat. Ha belegondolunk, majd mindent betilthatnánk, ami a technológiai fejlődéssel a lustasággá hájasodott emberi kényelmet szolgálta, beleértve a marhahúst is, merthogy pontos számítások készültek arról, a nyomorult állatok emésztése – szellentése -, mily borzasztó mértékben növeli a felmelegedést. A brazil elnök túlpörgő lelkesedéssel mindjárt az ember biológiai működését szabályozná - ürítsen az ember csak naponta-kétnaponta egyszer –, miközben ő maga mindenféle lobbik nyomásának engedve, minden eddiginél nagyobb erővel irtatja az esőerdőket. Ezek mind hirtelen gyakorlati válaszok arra az érzelmi hatásra, amit a jég helyett vízben bóklászó, csontsovány jegesmedvék képe kelt, válaszok arra a borzongásra, amit a katasztrófa-filmek láttán érzünk, amikor szigeteket, nagyvárosokat nyel el a tenger, amelyben a valóságban már PET-palackok milliói alkotnak szigeteket és amikor a valóságban nem csak a mélytengeri állatok gyomrában találnak műanyagot, hanem a közép-európai városi levegőben is, miközben az orvostudományon azt kérjük számon: miért nem fedezik már fel a Mars-utazás tervezése közben mondjuk a tüdőrák gyógyításának módját. A politikai okok is megosztják a világot. A közelgő klímakatasztrófát lesajnálhatja az amerikai elnök, vagy nevezheti baloldali-zöld kavarásnak a magyar kormánypárt (amelynek sajtója maga is tanácstalan, mert azt mégsem mondhatja ki: egyetek tehénlepényt, ötmilliárd légy nem tévedhet). De tanácstalanok a baloldali politikai erők is, amikor csak azon erőlködnek, hogyan integrálják a zöld gondolatot. Meglehet a klímakatasztrófa lépésenként ér majd el bennünket, meglehet, hogy hirtelen következik be, átugorva olyan lépcsőket, amikről mind bizonytalanabbul azt véljük ma, hogy átugorhatatlanok, Nem tudjuk megjelölni az apokalipszis beköszöntének napját, csak azt tudjuk biztosan, ha eljön, senki sem lesz itt kíváncsi senkire és semmire. Akkor, a totális gazdasági-politikai káoszban, amikor – Marx szavaival – az ember teremtette második természet végleg „legyőzi” az első természet csúcsragadozóját, lehetetlen lesz az élet a Földön. Akinek kedve van hozzá, most morzsoljon el egy könnycseppet a szeme sarkában, amint a sötét világűrből visszatekint a Kék Bolygóra, Arra az egyetlen helyre a hideg galaxisokban, amely az embernek teremtő otthona volt, s ahonnan épp a távozását készíti elő. Naiv gondolat. Meglehet technikailag lehetséges lesz, hogy a Marsra – vagy bárhová máshova – költözzünk, de ha ott is ugyanazt fogjuk tenni, amit a Földön, akkor csupán annyit fogunk elérni, amit itt elértünk: ha a valamin nem változtatunk, akkor ott is kiirtunk mindent, amit találunk, azzal, amit teremtünk. Bajban van a politikai filozófia is. Komoly emberek komoly tanulmányokban elemzik: érdemes-e riogatni a végpusztulással az emberiséget, vagy még csak ott tartunk, hogy az emberi találékonyság most is csupán egy újabb problémával áll szemben, amit a maga idejében, kényszerek között majd megold, mint tette létezése során eddig mindig. Próbálnak válaszolni arra, hogyan változtassuk meg azt, amiről senki sem mondja ki, hogy mi volna az (amit meg kell változtatni). Amíg pedig nem tudjuk a mit, addig nem tudjuk a hogyant sem, s addig azt is csak tapogatjuk: ennek a közelgő globális kataklizmának milyen társadalmi következményei lesznek.

A kapitalizmus maga a probléma

Mi hát az a valami, ami nem mehet tovább? Azt gondoljuk, hogy az maga a kapitalizmus, az a termelési forma, amelyet fel- vagy le kell váltani ahhoz, hogy több mint kétszáz éves, mind jobban kiterjesztett rablógazdálkodásának gátat vetve, a Föld megmenthető legyen. Nem vagyunk csőlátóak. Azt gondoljuk, a földi élet még ma is képes a saját egyensúlyát fenntartani, regenerálódni, képes etetni nyolcmilliárd – vagy még több – embert is, nem mondjuk, hogy önmagában az energiafaló túlnépesedés a Föld pusztulásának egyetlen oka. De meg vagyunk győződve róla: az a kapitalista termelés és a nyomában teremtett életmód, amelyet a nyugati civilizáció gyakorol, fenntarthatatlan. Még a klímakatasztrófa közeledtét elismerő kritikusok is óvakodnak attól, hogy a politikai következményeiről nyilatkozzanak. Pedig megtehetnék, mert nem csak a politikáról van szó, hanem arról a közösségi rendszerről, az emberek együttműködésének, együttélésének rendszeréről, amelyet ma liberális parlamentarizmusnak, demokráciának nevezünk. Ez a politikai forma a kapitalizmus legkedvesebb ágyasa, bár a kapitalizmus mérhetetlenül alkalmazkodó, ki tud virulni autokráciákban, vagy diktatúrákban is, már ha működési öntörvényeit, funkcionális alapját nem kérdőjelezi meg senki. A legkedvesebb ágyas bukásáról, mint elkerülhetetlen következményről nyíltan beszélni, ma öngyilkosság. A kapitalizmusba „belekötni” sem egyszerű. Leginkább azért nem, mert ma követendő mintaként szolgál az emberiség szegénységben élő többségének, de nyolcmilliárd – vagy több - ember, bármennyire vágyik is a nyugati életminőségre - a növekedésre alapozott termelésre, a túlméretezett, és nagymértékben manipulált fogyasztásra - nem érheti el azt, mert mielőtt elérné, szó szerint kicsúszik a lába alól a konkrét talaj. A Föld, amelyre kimeríthetetlen energiaforrásra gondoltunk eddig. Egy bangladesi nyomorgó szemei előtt álomként lebeghet az amerikai középosztály életszínvonala, de még a budapestit sem érheti el, mert nem országa, hanem a Föld tartalékai fogytak el hozzá. Mi legyen akkor? Néhány hete, hogy a mai magyar közviszonyok és politikai légkör legnagyobb dicsőségére, az Európa Kiadó ismét megjelentette Marx és Engels Kommunista kiáltványát, ezt a remekbe szabott politikai pamfletet. A kiadói bátorságot megtetézte, hogy a szlovén filozófus, Slavoj Zizek Marx időszerűségét taglaló kommentárjával. Zizek - nem csak ebben a kommentárban - bírálja a kapitalizmus végét hirdető prófétákat, mert „a kapitalizmus végéről alkotott felfogásuk a kapitalizmus végéről alkotott kapitalista felfogás, amelynek megfelelően minden úgy változik, hogy ugyanaz marad az uralom alapszerkezete…”. Ehhez pedig felhasználják – amit Marx nem láthatott előre – az általános értelem (valamely társadalom kollektív intelligenciájának) privatizálását. Gazdasági és politikai kisajátítását. Tehát ott tartunk, hogy a közelgő apokalipszisről is csak azon keretek között gondolkodhatnánk, amely kereteket a kollektív intelligencia privatizálása megenged. Ha nem értjük félre, akkor Zizek a kapitalizmuson kívül eső archimédeszi pontot keres, hogy azt ki lehessen forgatni a sarkaiból. Marx – a Kommunista kiáltvány az egyik nyitó példa rá – ezt a pontot a történelem belső mozgásában találta meg, mondván „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nem vennénk a bátorságot, hogy Marx-kritikát írjunk, inkább csak azt mondjuk: nem gondoljuk, hogy a hegeli világszellem helyébe lépő történelemnek volna belső logikája, de legyen: osztályharcok történetének is fel lehet fogni a történelmet. Termelési módok változásának, amely termelési módok megteremtették saját, az uralkodó osztályoknak is legkedvezőbb politikai felépítményeiket. Így jutunk el a kapitalizmusig, a burzsoáziáig, amely „felettébb forradalmi szerepet játszott a történelemben”. Nem csak, hogy minden korábbi gazdasági és társadalmi viszonyt szétrombolt, helyükbe ültetve a sajátjait, de mint a XXI. század elejére látjuk, ez a forradalmi szerep, a piac szabadsága kiteljesedett, mérhetetlen, korábban elképzelhetetlen jólétet teremtett az iskolázottsággal, az egészségüggyel, a tudománnyal és az emberi jogok egyetemessé tételével az uszályában. Politikai értelemben a népfelség elvének általánossá tételével. Hogy ebben milyen szerepet játszott a marxi értelemben vett osztályharc, és a politikai liberalizmus, attól most tekintsünk el.

A győzelem pillanata a vereségé

Azt gondoljuk azonban, hogy a kapitalizmus globálissá válásával elérte határait, amennyiben megteremtette az ember gazdasági totalitását, aminek következménye saját természeti forrásainak teljes kirablása, viszont még nem teremtette meg az arisztotelészi zóon politikon – a közösségi ember – és a történelmi termék emberi individuum harmóniáját. Talán nem véletlen, hogy a „Mit kell megváltoztatni?” kérdésére szinte senki sem meri kimondani: a kapitalizmus fenntarthatatlan, hiszen annak éltető levegője a növekedés, a növekedés határa pedig lehet, hogy a csillagos ég lesz, de egyelőre a Föld horizontja az, amelyet mind sötétebb köd borít. Mert, ha a kapitalizmus, mint fenntarthatatlan termelési mód végét „jósoljuk”, akkor az apokalipszis másik kérdésére is válaszolni kellene. Arra, hogy a jelzett globális klímakatasztrófa milyen felfordulást fog okozni a kapitalizmusra épülő társadalmi-politikai berendezkedésben. Jön a hollywoodi Mad Max-világ, ahol egyetlen korty vízért, egyetlen liter benzinért folyik a küzdelem az egyének és a közvetlen érdekek mentén szerveződő hordák között. Van rá esély, mert az ember érezheti magát elég civilizáltnak ahhoz, hogy szomjazza a barbárságot, hogy az ész uralmát megunva irracionalitásba forduljon. Vagy jön a diktátorok által megszervezett világ, mert az emberben mindig több fantázia és lustaság volt ahhoz, hogy helyette gondolkodó és cselekvő vezénylő autoritert ültessen a saját nyakába, minthogy azon töprengjen, hogyan kergethetné el a diktátorokat és ültethetné a helyükbe a társadalmi együttműködést. Hiszen egyszerűbb egy diktátor nyomában lépkedni, mint megszervezni a közösséget, amely az apadó erőforrásokat demokratikus módon osztja el. Zizek elismerve Marx teljesítményét, a marxi kapitalizmus-dinamikát követve túllép rajta: „Hegelül fogalmazva csak ma, a globális kapitalizmussal jutott el a valóság a maga fogalmához. Csakhogy itt lép közbe a megfelelően dialektikus megfordítás: épp a teljes aktualitás e pillanatában meg kell jelennie a határoltságnak: a győzelem pillanata egyben a vereségé is, a külső akadályok leküzdését követően belülről az immanens inkonzisztenciát jelző fenyegetés. Amikor a valóság eljut a teljes fogalmához, a fogalomnak magának át kell alakulnia.” Nincs azonban igaza sem Marxnak, sem Zizeknek: a kapitalizmusra leselkedő fenyegetés ezúttal nem belülről jön, a kapitalizmus ritka önvédelmi módszerei, amelyekkel, korrigálva saját gazdasági és politikai gyakorlatát, ki tudta védeni a belülről támadó veszélyeket, most nagyon kemény külső korlátba ütközik. A kimerült Földbe. Ez okozza majd bukását. Mi jön utána? Nem tudjuk. De: minden vagyunk, csak optimisták nem.
Szerző
Frissítve: 2019.08.25. 11:26

Az Orbán-rejtély

Publikálás dátuma
2019.08.24. 19:37

Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar?
(Részlet Paul Lendvai Törékeny Európa címmel a Noran Libro kiadónál szeptemberben megjelenő új kötetének Az Orbán-rejtély című fejezetéből. A fordítást Paul Lendvai: Die verspielte Welt – Begegnungen und Erinnerungen, Ecovin Verlag, 2019. című kötete alapján Nádori Lídia készítette.)

Most, hogy Orbán egymás után háromszor – 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is –, látszólag szabad választások útján, megszerezte pártjának a magyar parlamenti helyek kétharmadát, külföldön gyakran (amióta megjelent az Orbánról szóló életrajzom, még gyakrabban) szegezik nekem a kérdést: hogy bírta megcsinálni „ez az Orbán”? Miért nincsenek olyan tömegtüntetések, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában? Miért annyira megosztott és gyenge az ellenzék? A választási sikerek oka kézenfekvő. A választások formailag szabadok voltak ugyan, de nem tisztességesek. A médiát szinte teljes egészében a Fidesz, illetve az Orbánhoz közeli oligarchacsoport uralja. A választási törvényt úgy módosították, hogy a kormánypártnak kedvezzen: a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külhoni magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, és levélben leadhatják a szavazatukat, mindezt ráadásul nem kontrollálják eléggé alaposan. Ugyanakkor több mint félmillió külföldön élő magyarnak, aki magyarországi lakcímmel rendelkezik, személyesen meg kell jelennie valamelyik magyar követségen. Ennek oka, hogy az utóbbi csoportba többségükben nem a kormánnyal rokonszenvezők tartoznak. Elmondhatjuk, hogy Magyarországon nincs igazi demokrácia, mivel az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az államigazgatás és a bankok is egyre inkább a Fidesz ellenőrzése alá kerülnek. Az ország lassan, lépésről-lépésre egy „erős ember” által uralt, sajátos kleptokráciává változott.
Az okokat firtató kérdések azonban nagyon is helyénvalók. Orbán Magyarországa ugyanis nem – vagy még nem – diktatúra, mint Putyin Oroszországa vagy Alijev Azerbajdzsánja. A határok nyitva állnak, a be- és kiutazást nem ellenőrzik. A bejelentett demonstrációkat a rendőrség nem zavarja meg. A parlamentben folyik a munka, az ellenzéki képviselők kérdéseket intézhetnek a kormánytagokhoz. Akárcsak a Horthy-rendszerben, most is megvan a parlamenti demokrácia csalóka látszata, még rendszerkritikus újságok is léteznek, igaz, igen alacsony példányszámban; sőt: van két, többé-kevésbé függetlenül működő televízió is.
Ha ennek az egyedülálló helyzetnek a hátterét és okait kutatjuk, a következő történelmi tényezőket kell figyelembe vennünk: 1. A magyar történelem fordulatait és töréseit, különösen a monarchia összeomlása óta, tekintettel a magyar nemzet karakterére és összetételére. 2. A Trianon-komplexust, valamint a magyar nacionalizmus megjelenési formáit. 3. A magyarországi zsidóság szerepét a Soá előtt és után. 4. Az „erős ember” hagyományát – lásd: Horthy, Kádár, Orbán. 5. Az Európai Unió és a magyar kormány összetett viszonyát.
(...)

5. Az Európai Unióhoz fűződő viszony

Ezzel elérkeztünk az Orbán-rezsim külpolitikai dimenziójához. A magyar kormányfő rendkívül rafinált és cinikus taktikával kihasználta az EU-n belüli – tőle független – törésvonalakat, a migrációs válság és a terrortámadások sokféle hatását, így konszolidálva „különutas” politikáját. Az idegenektől való félelemre és a velük kapcsolatos ellenérzésekre alapozva, egy etnikailag homogén lakosságra hivatkozva sikerült megszereznie migrációs politikájának a többség támogatását. Paradox helyzet állt elő. Egyrészt a magyarok – ahogyan egyébként a lengyelek is – lényegesen pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz, mint például az olaszok vagy a franciák. 2018 márciusában, egy Eurobarométer-vizsgálat során a megkérdezettek mintegy 44 százaléka úgy nyilatkozott, hogy megbízik az EU-ban. Másrészt a kormánybarát sajtó túlsúlyának köszönhetően a magyar lakosság jelentős részére hatott az összeesküvés-elmélet, amely szerint Soros György titkos tervet szőtt Magyarország politikai rendjének megdöntésére a tömeges muszlim bevándorlás elősegítésén keresztül. A Fidesz egész csapata, élükön magával Orbánnal, rendszeresen illeti azzal a képtelen váddal a civil szervezeteket és az ellenzékieket, hogy „Soros ügynökei”, és összeesküvést szőnek, valamint meghamisítják a nép valódi akaratát. Orbán-életrajzomban (Új honfoglalás, 2016) részletesen leírtam, milyen ügyesen – kifelé látszólagos visszavonulással, befelé verbális arroganciával – állta a sarat a támadásokkal és a szankcióval fenyegetésekkel szemben, 2011-től kezdve az Európai Unió, az utóbbi években pedig ráadásul az Európai Néppárt részéről is. Sőt ezeket a „külső fenyegetéseket” jól ki is tudta használni a választási agitáció során. Orbán nemzetközi pozícióját erősítette, hogy a jobboldali-konzervatív, populista PiS (Jog és Igazságosság), amelynek erős emberével, Jarosław Kaczyńskival látványosan ápolja a barátságot, győzött a 2015. őszi lengyelországi választásokon. Miután a budapesti és a varsói kormány kölcsönösen biztosították egymást támogatásukról szankciók esetére, se Orbánnak, se Kaczyńskinak nem kell tartania egy alapjogi eljárástól. A magukat szociáldemokratának, illetve független-populistának nevező szlovákiai és cseh kormányok olykor azt a benyomást keltik, mintha megerősítenék, hogy a V4-et Orbán dominálja. Ugyanakkor a liberális jelölt kiemelkedő győzelme a szlovákiai elnökválasztáson, valamint a lengyelországi civil társadalom ereje jelzik, hogy az együttműködés laza, törékeny, és inkább retorikai síkon valósul meg. 2018-as választási győzelme óta, és figyelembe véve, hogy már látható (titkos) ellenfelének, Angela Merkelnek a távozása, az 56 éves Orbán számít a demokratikus Európa legtapasztaltabb, legrégibb és legnagyobb hatalommal bíró kormányfőjének. Ő az egyetlen vezető az EU-ban, aki nyíltan kokettál Oroszországgal, Kazahsztánnal, Azerbajdzsánnal és Törökországgal. Ugyanakkor egyre szorosabban fogja a gyeplőt a belpolitikában. Azokat az intézményeket, amelyek nem voltak minden tekintetben és maximálisan engedelmesek – ilyen a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum –, fokozatosan állami kontroll alá vonja. A liberális szellemiség két jól látható szimbóluma, a CEU és az Open Society Alapítvány, miután a rezsim mindkettőt „Sorosügynökök gyülekezetének” bélyegezte és egyre fenyegetőbben kezelte, Bécsbe, illetve Berlinbe települ, vagy települt át. Orbán Magyarországa két területen listavezető: az EU-s támogatások területén, amelyek 2017-ben a bruttó nemzeti összterméknek majdnem öt százalékát tették ki, valamint a korrupció területén. A Transparency International korrupciós indexe szerint európai viszonylatban csak Bulgária előzi meg Magyarországot. Az OLAF megbízható statisztikái és dokumentumai bizonyítják az Orbán családtagjaiból és barátaiból álló klikk féktelen gazdagodását a közpénzekből. Nem csoda, hogy a kormány mereven elutasítja Magyarország csatlakozását az Európai Ügyészséghez, noha az ellenzék több mint 600 000 aláírást összegyűjtve és tüntetéseken is követelte a csatlakozást. Horthy és Kádár történelmi felelőssége vitathatatlan a háború és az állami terror áldozataival kapcsolatban – azt ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy sem a kormányzó, sem a kommunista pártelnök nem volt korrupt.

A teljhatalmú úr

Ezek után tegyük fel újra kiinduló kérdésünket. Mi a magyarázata annak, hogy az Orbán-kormány egy szociálisan mélyen igazságtalan, újfeudális rendszer élén, a választási eredmények által legitimáltan, széles tömegek felháborodása és tiltakozása ellenére alapjában véve büntetlenül tehet, amit akar: a maga képére alakíthatja a jogrendszert, visszaélhet a magyar és az európai adófizetők pénzével? Arról van-e szó, tekintettel Horthy és Kádár hosszan tartó hatalmára, hogy a magyarok irracionális módon abban hisznek, hogy a nemzetnek „erős kézre”, teljhatalommal bíró vezetőre van szüksége? Ellenzéki kritikusok kétségbeesetten cikkeznek a magyarok állítólagos vágyáról a korlátlan hatalmú, egyszemélyi vezető után. Mi is a diktatúra voltaképpen? „Egy személy, csoport, párt vagy osztály uralkodása, aki vagy amely monopolizálja az államhatalmat és korlátlanul (vagy nagyobb korlátozások nélkül) gyakorolja hatalmát”, adja meg a definíciót a Pipers Wörterbuch zur Politik 1989-es kiadása. A diktatúrának sokféle megjelenési formája van, de kétségtelen, hogy Orbán Magyarországa olyan állapot felé tart, amelyben elképzelhetetlenné válik a hatalomátvétel. A Freedom House, az Egyesült Államokban működő független emberi jogi monitoring intézmény 2018. éves jelentésében Magyarország a „részben szabad” állam besorolást kapta, hozzátéve, hogy Magyarország az az uniós ország, amely a legdrámaibb ütemben hanyatlik. A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadságról szóló jelentésében az szerepel, hogy Magyarország 2019-re 14 helyet zuhant vissza, jelenleg 180 vizsgált államból a 87. helyen áll; az Európai Unió országai közül csak Bulgária kullog mögötte. És minél tovább van egy erős ember hatalmon, annál jobban csökken az esélye egy új rendszerváltásnak. Minden nemzetközi kritikával dacolva, a 2019. májusi európai parlamenti választáson a választásra jogosultak 52 százaléka voksolt a kormányzó pártra, s a Fidesz még növelni is tudta képviselői helyeinek számát az EP-ben 12-ről 13-ra. Ugyanakkor, ha évszám szerint felidézzük a magyar történelem fordulópontjait – 1848, 1867, 1919/20, 1956, 1989 –, elképzelhető, hogy Orbánnak igaza van. Egyszer azt mondta ugyanis, hogy „a politikában minden lehetséges…”. Szédületes karrierje is bizonyítja: attól, hogy első ízben demokratikusan választották meg, nincs rá szüksége, hogy demokrata maradjon. Ugyanakkor az erős emberre igaz az is, hogy ha ő bukik, bukik vele az egész rezsim.
Szerző
Témák
Orbán Viktor